Mire hármat számolok, vedd le az összes göncödet – mondta a varázsló a bekötött szemű Róta Fortunae-nak. A nő nem szerette, ha parancsolgattak neki. Bepörgött tőle. A bolond a fotelben ült és már dörzsölgette a szemeit a nagy látványosság előtt.

A kerék már készen állt. A varázsló rákötözte a küllőkre a meztelen Róta Fortunae-t.

- Szamarak! – köpött a nő megvetőn a bolond irányába.

A varázsló addig ügyetlenkedett a kötelekkel, hogy Anubis beesett a kerék alá, és káromkodva – A kutyafejét neki! - igyekezett visszakapaszkodni rá. Míg az ellenkező oldalon a kígyószerű Typhon zuhant fejjel lefelé. Csak a félig oroszlán, félig istennő Szfinx maradt meg stabil pozícióban: felmászott  a kerék tetejére, és ott egyensúlyozott egy trónon a nyelvét nyújtogatva a bolondra.

Rota Taro Orat Tora Ator! – ordította el magát a varázsló rendelkezőleg. Ami annyit tesz: a gazdag szegény lesz, a szegény gazdag lesz, a beteg meggyógyul, az egészséges megbetegszik, a boldogtalan megtalálja a boldogságot, a boldog pedig elveszíti azt. Egyszóval: a szerencse kerekét nem más, mint a szerelem törvénye hajtja. Ezt a bolond is tudja.

A terem sarkában a kerék körül négy alak ácsorgott és figyelt – egész észrevétlenül, de csupa szem volt mind a négy. Az első lény oroszlánhoz hasonlított, a második a fiatal bikához, a harmadiknak emberhez hasonló arca volt, a negyedik pedig sashoz hasonlított. Mind a négy élőlénynek hat-hat szárnya volt körös-körül és belül is, tele szemmel. Úgy néztek ki, mint a paranoiások rémálmaiban a szörnyek. Ezek éjjel-nappal folyvást ezt zengték: Om Tara Tu Tara Ture Soha! Ami nem bír különösebb szószerinti jelentéssel, csak a nevekkel és a szavakkal játszik, ahogy a zsonglőr a labdákkal: kék, piros, fehér, zöld, sárga…

Ebben a megközelítésben az egész nem jelentett mást a bolond számára, mint hogy az élete (nagy) fordulatot vett, és a fotelből felemelkedve nekiindult, hogy a kerékre feszített női testre vesse magát. Közben ezt énekelte:

Tíz,  tíz, tiszta víz,

ha nem tiszta,

vidd vissza,

ott a szamár,

megissza…

Majd pedig vidáman folytatta:

Ó, kövesd a szerencséd, bolond!

És lásd be, tested nem más, csak boríték.

Az egy, a kettő, a három és a négy, bolond!

Orrodnál fogva vezetett a játék.

A Szerencsekerék (X) a tizedik tromf a Nagy Arkánumból. (A szerző megjegyzése.)

Olvasható a Spanyolnáthán.

1997. január 10.[1]

Az első alom. Sire: „Alpha” Atman of Madagaszkár, Dame: „Bella” Fahrenhait D’Akusaa. Hét kölyök, mint a mesében: 4 kan és 3 szuka. Mindegyik fekete: black-tan. Egész éjszaka szültünk. Bella a vemhessége alatt a legjobb barátnőm lett, és a fialásnál is hagyta, hogy segédkezzek. Atman kint volt a kennelben, és egy hangja sem hallatszott, mintha érezte volna, hogy odabent nagy dolgok történnek.

A kicsik nagyon cukik, és mindegyik egészségesnek látszik. Szopnak. És furakodnak. Olyan hangot adnak ki, mint a sípoló játék, ha megnyomják, csak a kölyköket senki nem nyomja meg. Maguktól is sípolnak. Az anyjuk annyit nyalogatja őket, mintha cukorból lennének.

Még nem tudom, hogy fogjuk elnevezni őket. Turángardeni A, B, C, D, E, F és G. A hét vezér nem lehet, mert három közülük lány.

Tizenegy óra. Az egész banda alszik. Megitattam és megetettem Bellát. Korábban Atman is kapott. Ma nem lesz erdei séta, hullafáradt vagyok.

1997. január 11.

Kutyakölykök nyiszognak a fejemben. Mindenki eszik, iszik, alszik. Engem is beleértve.

1997. január 10.[2]

Ahhoz, hogy az ember legalább egyszer életében (N.P.)

El akarlak képzelni. („Eriggy, Laszka, eriggy! – Azt nem lehet – gondolta a kutya.” – gondolta Tolsztoj) Rád akarok gondolni. Mindenről eszembe kell jutnod! Mindenről eszedbe kell jutnom. El kell jutnom hozzád. („Eriggy, Laszka, eriggy!”) Lehetetlen. Meg akarlak szólítani. ( „Azt nem lehet…” ) A keresztneveden akarlak szólítani. nagyon sok idő telt el szótlanul velünk, befejezetlenül és szinte elkezdetlenül. El akarom kezdeni azt, aminek nem lehet folytatása, és ami nem ismétlődhetik, de öröktől fogva bennem lakik. ( Eriggy, eriggy, eriggy!) Meg akarlak szólítani, még egyszer újranevezni, én akarok nevet adni neked: „most, azonnal, menni” („Azt nem lehet, azt nem lehet.”) Viszlek, viszlek. – A kutyák nem gondolnak semmit. A kutyák dögöljenek meg! Nem hiszek, téged sem hiszlek el. Nincs semmi kézzelfogható bizonyítékom arra, hogy létezel! Kellesz ahhoz, legalább egyszer.

Csigavonalat szeretnék rajzolni a kezedre. Akkor is, ha nem érted meg, akkor is, ha még azt sem érted, miért. Nehéz helyzetbe kényszerítettél. A rajzolás játék, amit ábrázol, komoly és összetett, és csak befelé vezet út. Minden ív egyre kisebb és kisebb, s egy ponton megáll a kéz, ahogy elfogy a lendület. A kezed kötöm meg, rárajzolom a jelem. Üres csigaházam lettél, törékeny menedék. Tekervényeidbe simulok. Én teremtettelek, hogy megjelöltelek.

1997. január 11.

Tanításra, ömlengésre, levelekre fecsérelem az erőmet. Nem csinálok hónapok óta semmit. Nincsen biztatás. Feleslegesnek érzem minden cselekedetem. Még azt is, hogy egy olyan kölyöknek, amilyen K. Laci, megnyitottam a szívét. (A mai órámon többször is jelentkezett.) Lebegésnek érzem minden napomat. Talán, mert nincs egy biztos pont – mint a csigavonal belsejében. A pont a vonal végén én vagyok. Egy és oszthatatlan, más szóval: végig egy és magányos. Talán lényegem ez, s nem kellene erőltetnem.

Hányszor elmondtam a mai Anyegin-órámon, hogy Tatjánának az lett a veszte – mint Bovarynénak -, hogy túl sokat olvasott. A regények idealizált világa és a valóság. Anyám! Milyen komolyan hangzik.

Három bemutató. Ma a tantestületin csak Amálnak jutott eszébe a színkör nevelő hatásának a megemlítése. Lehet, hogy kiprovokáltam? Régi, csacska önmagamat látom, s egyáltalán ezt a tizenéves létet egyre jobban megértem. Zavar, félelem, vágyak. A létezés természete boncasztalon. Igaziból, hogy szikével felnyissa a … világ testét. (M.K.)

S akkor a Szfinx kérdésére Oidipusz nem tud megválaszolni. Hajnal: „De hát olyan hülye kérdéseket tesz fel.” Időt kér. Mondani is akar valamit, meg nem is. S aztán harapófogóval kell kihúzni mindent, de nem meggyőző. Tíz-tizenkét napot kibír-e mindenki? „Valamennyien vakarództak!” Aztán mintha megint a régi lenne. Álarc. Gyenge és bizonytalan, minden bizonnyal a saját vágyaitól fél a legjobban, s attól, hogy akárhogyan is, de színt valljon. Pedig mindenképpen színt kell vallani! – EZ ITT EGY MEDVE! – Ha máshogy már nem megy! Látni, hogy fél, látni, hogy nagyon zavart; hiszen semmiféleképpen nem lehet közömbös. Zaklatott. Nem az a fontos, hogy mi bántja, az a fontos csak, hogy bántja, az érzés!

Catullust tanítottam. Magam is élveztem. Nem lehet harsogva szavalni! Nagyot kellett nyelni előtte, s még nagyobbat utána: „szerteszakít ez a kín”.  Nem tudom, mennyire sikerült. Tudom, ez nem színház, de volt már rá eset, hogy egy őszinte felolvasásom után még a vér áramlását is hallani lehetett a teremben. Tanításom legszebb percei. Odi et amo.

[2] Szél Róza hetedik titkos naplójából