Hogyha az ember hagyja a vázában elhervadni a virágot, sőt, még el is rothad, akkor elkezd olyan szagot árasztani, mint amilyet Szél Róza árasztott.

Szél Róza a jó szellemeket mindig elzárva tartotta egy arra megfelelő helyiségben, a szellemszobában. Abban a szobába igen ritkán járt, és másnak pedig be sem lehetett belépni. Az ajtóra egy fényképet ragasztott a bajuszos nyúlszarvasról, hogy a belépni szándékozót eltérítse a szándékától, vagy legalább is egy pillanatra kizökkentse.

Ez a kizökkenés, igen, nem szeretjük, hogyha akaratunkat keresztezi. Róza azonban folyton kizökkenve élt. Arra kényszerült, hogy elfogadja azt mint létformát, még akkor is, ha ez nem könnyen ment: folyamatosan kizökkenve lenni.

A szobában meleg volt, félhomály, amit a borvörös tapéta még misztikusabbá tett. Itt, ebben a pár négyzetméterben sűrűsödött össze a tökéletes béke, és a levegő növényi füstölők illatától.

A nyúlról jut eszembe! – gondolta Szél Róza mikor belépett a szobába.

A nyulak bagzanak. És a húsuknak húgyszaga van.

A barlangban pár csontot talált és szőrcsomókat. Az indiánok már itt voltak, és nem hagytak hátra semmit. Csak hosszas és alapos vizsgálódás után tudta Róza megállapítani, hogy ezek valóban indiánok voltak, és tőlük szokatlan módon, egy barlangban húzták meg magukat az ítéletidő elől.

A csontokat összeszedte, és belerakta egy bőrtokba. Még hasznát veheti valamikor. (A ház többi szobája teli volt dolgokkal, amiknek még hasznát lehet venni valamikor.) Aztán úgy döntött, az éjszakát itt tölti, a barlangban.

Azon a helyen rakott tüzet a magával hozott tüzelővel, ahol az indiánok tábortüzének nyomait vélte felfedezni pár mikroszkopikus méretű széndarabban. Az indiánok gondosan eltüntették a tűzrakás nyomait, nehogy a gonosz szellemek megtalálják őket vándorlásuk során.

Ha belegondolok, az angyaloknak olyasmi szárnyuk lehet, mint a libáknak vagy a hattyúknak. Ezek szerint a szárnycsattogásukra felébrednék! – gondolta Szél Róza.

A hattyúkat többször hallotta egészen közelről. Nem gágognak folyton, mint a libák, és a szárnycsapásaik által keltett iszonyú légáramlat süvítését jól lehet hallani. Amikor a hattyúk a ködben röpültek a ház előtti mező fölött, maguk a hattyúk beleolvadtak a tejszerű ködbe, és csak a szárnyak hangjából lehetett következtetni a madarakra.

Mint a barlangban az árnyak.

A szobát kizárólagosan a világszellemnek tartotta fenn Szél Róza. A világszellem időnként szárnyak süvítésében, angyalok kacajában, de gyakran egy szellentés vagy egy ellobbanó láng szagában mutatkozott meg Rózának. Róza szerette ezt a szellemet. Minden vágyát, álmát, szeretetét feláldozta volna neki.

Szerencsére a látogató nem tudta, hogy a bajuszos nyúlszarvas képe mögött valójában mi rejtőzik. Ha a kizökkentés ellenére sikerült a titkos szoba ajtaját feltépnie, bent a félhomályban és sűrű füstben csak kegytárgyakat, Buddha szobrot, szentek képeit (például Kőrösi Csomag Sándor) és ehhez hasonlókat látott. Ja, és egy bőrtarisznyát vagy bőrtokot, ami az ajtófélfáról lógott a szentképek fölé: csirkecsontok vagy nyúlcsontok lehettek benne, és enyhén rothadó szagot árasztott.

(Illusztráció: LOGO – http://www.mymission.se/ )

A gondolataim én vagyok – gondolta Szél Róza, mivel abban a tudatban élte le az életét – mint annyian – hogy a létezés egyetlen bizonyítéka a gondolat.

Idegesen pakolászott, hogy minél hamarabb visszamehessen a szellemszobába. Azon is idegeskedett, hogy kivel fogják majd a füvet lenyíratni a tavasszal, s mit szól a szomszéd, ha nem nyírják le a füvet, mert a szomszéd gyereke fűallergiás, és még fel is jelenthetik.

Ez biztos nem jut eszébe Ádámnak.

Még azon is el kezdett rágódni, hogy nehogy a szomszéd elcsússzon a járdán. Vagy például azon, hogy neki ne mondják meg – de megmondják. Hogy ha jól belegondolt, egész élete azzal telt, hogy a törvényeket betartsa, hogy szabályok szerint éljen, hogy viselkedjen, hogy befizesse a számlát, hogy ne legyen a ruhája koszos, mert megszólják, hogy mosogasson el, mert Ádám ráripakodik, hogy meg kell locsolni a virágokat, mert elszáradnak, és sokba kerültek, hogy a kutya ne harapjon, mert el kell altatni, de lehetőleg ne is ugasson, mert csendháborításért feljelentik, pedig Róza szerint a kutya harap is, ugat is. Hogy főznie kell, mert a vajas kenyér evése hosszú távon nem egészséges. Hogy el kell mennie a fodrászhoz, mert az utcán megnézik, pedig legszívesebben kopasz lenne, mint Ádám. Hogy reggel kell felkelni, és este lefeküdni, és a nap huszonnégy órából áll, és az ital elveszi az ember eszét.

Ki találta ki ezt a sok marhaságot? – gondolta.

Vissza akarok menni a szellemszobába, de máris!

Amikor Róza szembesült a ténnyel, hogy az ember nem azonos a gondolataival, összezavarodott. Mindjárt keresni kezdte, hogy mi vagy ki van a gondolatokon túl. De egyelőre csak az a leheletnyi félelme tolakodott előre, hogy ha a gondolatai nem ő, akkor ki vagy kik a gondolatai, hogy ő talán nem is egy személy. Aggódni kezdett, hogy ha kiderül, hogy nem egy személy, becsukják az elmére skizofréniával. De aztán megnyugodott. Kiment az erkélyre és kirázta a rongyot.

A gondolatokon túl nem látott semmit, még valójában a gondolatokat sem látta – nemhogy személyként, de egyáltalán nem.

Mindennek csak az emberek tulajdonítanak ilyen nagy jelentőséget.

Nyomás vissza a szellemszobába! Minek van az embernek szellemszobája, ha nem használja azt? – hallotta Róza a belső hangot, és igazat adott neki.

Azért vannak a dolgok, hogy használjuk azokat. Amit nem használunk, nincs is.

Szél Róza anyja sokat beszélt Bazsiról, anyai nagynénjéről, aki belezúdította a cukrot a hurkába. Vele kapcsolatban mondható el, hogy ha valamelyik izmot nem használjuk, az elsorvad. Egész életét a kilencedik emeleten élte le. Először csak nem akart lejönni. Utána már nem is tudott. A teste akkorára növekedett, hogy már nem tudott lábra állni.

A halogatás nem jó taktika. A hangok úgyis utolérik az embert. Igen, ez sorskérdés. A hang sebességét nehéz átlépni – gondolta Róza.

Szertartásosan megterített a fehér damaszttal. Kirakta a két nagy levesestányért meg a kanalakat. Aztán behozta a hatalmas fehér porcelántálat a főtt hússal és a zöldséggel. Ádámnak megrezgett a tokája, ahogy a nyakához gyűrte a szalvétát.

- Aperitíf nincs?

Anyád picsája! – gondolta Róza, és az almáriumhoz ment.

­ – Vegyes jó? Nincs más.

Ádám beleegyezett. Róza levette az üveget, és töltött. A poharat sose mosta el, csak rátöltött. Ádám mindjárt felhajtott kettőt is.

- Te nem iszol?

- Absztinens vagyok.

Hazudik.

A belső hang lihegni kezdett kissé, az is lehet, hogy elpirult. Nem ment még Rózának a hazudás olyan jól, pedig gyerekkorában színésznő akart lenni.

A színésznők nem hazudnak, hanem játszanak – javította ki mindjárt a belső hang.

Kirakta az asztal közepére a levest csigatésztával, a tepertőt, a frissen sült kolbászt, a hurkát: vérest is, májast is, az ötliteres uborkát, az újbort, a pogácsát.

Fáj a kezem, a bütykeim, igen. Ezt a disznót pedig meg kell szeretnem, nincs más választásom – és beleszúrta a súlyos ezüstvillát egy nagy petrezselyemgyökérbe.

A vendégek sorra felhörpintették a pálinkát, és hozzáláttak a levesnek. A forró és zsíros levesek a gyomorban összevegyültek a pálinkával, hogy előkészítsék a helyet a következményeknek. Róza nem ivott, de kicsit már megszédült a büfögésektől.

Imádlak, Mrs Dalloway!

Róza,

Szívesebben maradnék a Mr. Dalloway-nél, androgünia, inverzió ide vagy oda, impozáns hímvesszőm van, amit, tudom, hogy gonosz, romlott, passé és üldöznivaló hímsovinizmus, de büszkén viselek:-)

Monsieur Bovary, az álruhás diszkónindzsa

Kedves MR. Dalloway!

Ezen Szél Róza elpirulna. De én nem. Semmi kétségem a hímvesszője impozánsságáról. Sőt! Nem azért üldözném, mert gonosz, romlott etc. És már irigy sem vagyok rá, mint régen. Ha éppen tudni akarja, a sámánbotomat faragom: impozáns és ellenállhatatlan erővel bír. Ha éppen tudni akarja, a bot tud valamit, ami jobb a legjobb szexnél. De vitathatatlan, hogy a szeretkezés/nemzés annak a hatalmas fúziónak az emberi szintű változata, amit nekem sikerült megtapasztalnom.

Sámánanyja Selma

Valaki a sarokban megszólalt:

- Van még kenyér?

Az asszonyok kezdtek kétségbe esni: nagyon fogy az étel, nagyon fogy. Hogy lehet ennyi éhes embert összeterelni? A temetés nagyon elhúzódott, és a torra majdnem mindenki hivatalos volt. Nem osztottak ugyan meghívókat, de nagyjából mindenkit ismernek majd – gondolták. De nem így volt. Az emberek csak özönlöttek már a temetést megelőző szertartásra.

Le kellett teríteni az udvaron egy nagy sátorlapot, hogy mindenki le tudjon ülni. Szép napsütéses nap volt. Talán ez is csalogathatott ki annyi embert. Aztán a temető is közel, szépen átsétáltak a halottas háztól. Ez volt az utolsó út. Róza nem ment. A konyhában maradt. Gőz futott a kontya alá.

Temetés, lakodalom, keresztelő, disznótor – mindig ugyanazok a vendégek. Ez most egy kicsit különlegesebbre sikerült. Sok az idegenruhás.

- Nem az a baj, hogy nincs elég étel, az a baj, hogy azt fel is kell szolgálni – mondta Rózsika néni.

Jaj, jaj, nyomás vissza a szellemszobába!