A teremtés nagyon elhúzódott.[1] Először a pentagramokat kellett kihúzni, az amerikai indiánokat a  clevelandi múzeumból, kiszínezni az eget, a földet. A föld puszta volt és üres, mint sátor a lakodalom után. Sötétség borította a mélységeket és Isten lelke lebegett a vizek fölött.

Istennek csak egy szavába került, és lett világosság. Róza ezt kiszagolta: a kimondott szó erejét. Ezt Isten látta, és ráhagyta Rózára. Aztán elválasztotta a világosságot a sötétségtől. A világosságot nappalnak nevezte, a sötétséget pedig éjszakának. Azután este lett és reggel: az első nap.

Róza nem hitt istenben. Úgy általában nem hitt. Ezt időként veszélyes lett volna ugyan ilyen egyenesen kijelenteni, ezért inkább hallgatott. Bár hallgatni nem mindig nem bűn – gondolta. Elhallgatni az igazságot nem szép.

Isten újra szólt és úgy is lett: megalkotta a szilárd boltozatot, és elválasztotta vele a boltozat fölötti és boltozat alatti vizeket.

Ezért szokta Ádám azt mondani a sógorának, hogy:

- Szakadjon rád az ég!

Az emberek pedig elválasztották a világot és Istent.

Az ilyen különbségek felhívják a figyelmet a könyv irodalmi műfajának vizsgálatára. A héber szöveg alapján nem nehéz megállapítani, hogy a sugalmazott szerző meglevő írott forrásokat és hagyományos elbeszéléseket olvasztott bele a könyvbe. Legtöbbször még a feltűnő különbségeket sem szűntette meg bennük.”

Biblia, Szent István Társulat, Budapest, 1992.

Nyomás vissza a szellemszobába! Minek van az embernek szellemszobája, ha nem használja azt? – hallotta Róza a belső hangot, és igazat adott neki.

Azért vannak a dolgok, hogy használjuk azokat. Amit nem használunk, nincs is.

Szél Róza anyja sokat beszélt Bazsiról, anyai nagynénjéről, aki belezúdította a cukrot a hurkába. Vele kapcsolatban mondható el, hogy ha valamelyik izmot nem használjuk, az elsorvad. Egész életét a kilencedik emeleten élte le. Először csak nem akart lejönni. Utána már nem is tudott. A teste akkorára növekedett, hogy már nem tudott lábra állni.

A halogatás nem jó taktika. A hangok úgyis utolérik az embert. Igen, ez sorskérdés. A hang sebességét nehéz átlépni – gondolta Róza.

Szertartásosan megterített a fehér damaszttal. Kirakta a két nagy levesestányért meg a kanalakat. Aztán behozta a hatalmas fehér porcelántálat a főtt hússal és a zöldséggel. Ádámnak megrezgett a tokája, ahogy a nyakához gyűrte a szalvétát.

- Aperitíf nincs?

Anyád picsája! – gondolta Róza, és az almáriumhoz ment.

­ – Vegyes jó? Nincs más.

Ádám beleegyezett. Róza levette az üveget, és töltött. A poharat sose mosta el, csak rátöltött. Ádám mindjárt felhajtott kettőt is.

- Te nem iszol?

- Absztinens vagyok.

Hazudik.

A belső hang lihegni kezdett kissé, az is lehet, hogy elpirult. Nem ment még Rózának a hazudás olyan jól, pedig gyerekkorában színésznő akart lenni.

A színésznők nem hazudnak, hanem játszanak – javította ki mindjárt a belső hang.

Kirakta az asztal közepére a levest csigatésztával, a tepertőt, a frissen sült kolbászt, a hurkát: vérest is, májast is, az ötliteres uborkát, az újbort, a pogácsát.

Fáj a kezem, a bütykeim, igen. Ezt a disznót pedig meg kell szeretnem, nincs más választásom – és beleszúrta a súlyos ezüstvillát egy nagy petrezselyemgyökérbe.

A vendégek sorra felhörpintették a pálinkát, és hozzáláttak a levesnek. A forró és zsíros levesek a gyomorban összevegyültek a pálinkával, hogy előkészítsék a helyet a következményeknek. Róza nem ivott, de kicsit már megszédült a büfögésektől.

Imádlak, Mrs Dalloway!

Róza,

Szívesebben maradnék a Mr. Dalloway-nél, androgünia, inverzió ide vagy oda, impozáns hímvesszőm van, amit, tudom, hogy gonosz, romlott, passé és üldöznivaló hímsovinizmus, de büszkén viselek:-)

Monsieur Bovary, az álruhás diszkónindzsa

Kedves MR. Dalloway!

Ezen Szél Róza elpirulna. De én nem. Semmi kétségem a hímvesszője impozánsságáról. Sőt! Nem azért üldözném, mert gonosz, romlott etc. És már irigy sem vagyok rá, mint régen. Ha éppen tudni akarja, a sámánbotomat faragom: impozáns és ellenállhatatlan erővel bír. Ha éppen tudni akarja, a bot tud valamit, ami jobb a legjobb szexnél. De vitathatatlan, hogy a szeretkezés/nemzés annak a hatalmas fúziónak az emberi szintű változata, amit nekem sikerült megtapasztalnom.

Sámánanyja Selma

Valaki a sarokban megszólalt:

- Van még kenyér?

Az asszonyok kezdtek kétségbe esni: nagyon fogy az étel, nagyon fogy. Hogy lehet ennyi éhes embert összeterelni? A temetés nagyon elhúzódott, és a torra majdnem mindenki hivatalos volt. Nem osztottak ugyan meghívókat, de nagyjából mindenkit ismernek majd – gondolták. De nem így volt. Az emberek csak özönlöttek már a temetést megelőző szertartásra.

Le kellett teríteni az udvaron egy nagy sátorlapot, hogy mindenki le tudjon ülni. Szép napsütéses nap volt. Talán ez is csalogathatott ki annyi embert. Aztán a temető is közel, szépen átsétáltak a halottas háztól. Ez volt az utolsó út. Róza nem ment. A konyhában maradt. Gőz futott a kontya alá.

Temetés, lakodalom, keresztelő, disznótor – mindig ugyanazok a vendégek. Ez most egy kicsit különlegesebbre sikerült. Sok az idegenruhás.

- Nem az a baj, hogy nincs elég étel, az a baj, hogy azt fel is kell szolgálni – mondta Rózsika néni.

Jaj, jaj, nyomás vissza a szellemszobába!

Haló, hát nem figyeltek! Az atyaúristenit neki! 18ezer szó – az jó nekünk?

V: Jó napot kívánok! Reklamálni szeretnék… Elnézést Miss!
T: Hogyhogy Miss? Nem látja, hogy férfi vagyok?
V: Bocsánat meg vagyok fázva… Reklamálni szeretnék!
ford. Galla Miklós

„Egyedül akarok lenni, egyedül akarok lenni” – hajtogatta magában Szél Róza miközben idegesen tűrte le a harisnyáját. Viszketett tőle, mint ahogy a madártollaktól is viszketett.

Nem értette az utazást, hogy miért éppen a sólyom először. Az erdeifenyőn! Ráadásul mindjárt rászállt a mellkasára, és elkezdte azt csipkedni.

- Vagy felveszed azt a jelmezt, vagy nem mégy a jelmezbálba! – mondta egyszer az anyja. De mondott mást is. Például azt, hogy azért kell minden nap tiszta fehérneműt venni, mert ha, teszem azt, az embert baleset éri, és kijönnek érte a mentősök, milyen szégyen, ha meglátják rajta a koszos bugyit.

„Milyen nyomorultak vagyunk, hogy még egy halálos balesetben is a szaros bugyin jár az eszünk, hogy vettünk volna fel tisztát erre a nagy napra, a halálunk napjára!” – zokogott Szél Róza, s úgy érezte, a sólyommadár sassá nőtte ki magát, és csak tépkedte, tépkedte a húst a mellkasáról.

Nem értette a madarakat. Ha medve, ha farkas, ha tigris – igen sokat álmodozott a tigrisekről. De amint a sas végzett a mellkasán, széttárta a szárnyait, Róza pedig kitárt karokkal ráfeszült. Így szálltak a magasba.

Nem kérdezte a sámánt a sas jelentéséről. Úgy érezte, valami jelentőset, valami rendkívülit képviselt. És erről jobb, ha hallgatott. Ha sámán, akkor úgy is tudja mondás nélkül is.

De nem tudta elképzelni, hogy madár legyen, vagy madara legyen. Túlságosan is földhözragadt volt. Vagy legalább is ezt gondolta.

Mindennek tetejében végül megjelent egy – mások elmondása szerint – nagy vörös arapapagáj, hatalmas lelógó farktollakkal, mint egy főnix vagy egy sárkány.

„A papagájokhoz, a papagájokhoz semmi közöm nincsen” – gondolta.

Aztán valami olyasmit látott, amit még eddig soha.

A nagy, ötméteres arany Buddha-szobor felállt, odalépett Rózához, és azt mondta:

- Emlékezz, mit mondtam, hogyan lehet kiszabadulni a kalitkából és elszállni! Ahhoz, hogy elnyerd a szabadságodat, nyújtsd ki a lábad és csukd be a szemed!

Róza emlékezni kezdett, és úgy tett, ahogy azt a Buddha mondta.

Amikor a gazdája visszatért, látta, hogy a papagáj ki van nyúlva, szemei csukva. Megriadt, hogy az megdöglött. Hogy meggyőződjön róla, kinyitotta a kalitka ajtaját, hogy kivegye a madarat. S akkor Róza, huss!

Azt mondta, SZABADSÁG! – egy lendülettel, és többet nem látták.

(POST COITUM az előző bejegyzéshez)[1]

COMPLETE COLLAPSUS. Úgy lehetne fordítani: vége.

Utálom a melodrámát, de újabban a kommunikációval vannak alapjában problémáim. Többnyire csak a papírral tudok kommunikálni. Az személytelen, nincs felelősség. Fáraszt minden, ahol játszani kell, figyelni kell, mit mondott a partnerem. Én a tényeket sem tudom leírni, csak a gondolataimat, érzéseimet, vágyaimat.

Most úgy érzem: egyszerre vége is, meg nem is. Megoldás nincs. A vizsgáim nem fognak összejönni, ha ennyire romokban vagyok. (Összejöttek. – A szerző megjegyzése)

Fél tizenkettő. nem csináltam megint semmit. Rohadt érzés. Rohadt érzés, mert olyan, mintha szétfolynék. Cselekvésképtelen vagyok. Amikor ezt az időt kellene kihasználnom arra, hogy, mondjuk, a vizsgámra összeállítsam az előadásanyagot…stb. Nem tudom élvezni ezt a tehetetlenséget. Nyomasztó…

Egyedül vagyok 10-20 éve, úgy, hogy senkitől se kérhetek segítséget. Sem szülőktől, sem baráttól, sem barátnőtől, sem házastárstól. Van néhány ismerősöm, de barátom, az nincs.

Mindenféle értelemben káosz.

Könyvek leszedve a polcról, ruhák kihányva a szekrényből, jegyzeteim rendszer nélkül, halomban, testem beteg (légcsőhurut), fejemben zűrzavar, semmit nem tudok tenni: se elpakolni, se tanulni, se boltba menni (nincs is pénzem), se a gyerekemhez menni, nincs kinek telefonálni – csak fekszem erőtlenül, csak a toll jár a kezemben, s csupa lelkiismeret-furdalás vagyok – volna dolgom.

A falak csupaszok, a képek levéve, az anyáknapi-születésnapi virágok elhervadtak.  minden félben van, félúton. S én is mintha mindörökké félúton lennék csak. „Menni kell. Kell menni, menni.” „el kell menni, csak hova?” (Kb.)

Mi ez? Mi lesz? Engem megőrjít minden kötöttség, kötelezettség, béklyó, lánc, bilincs. miért akarja az egyik ember a másikat? Miért akarni? Olyan érzésem van, mintha a fejem búbjától fél centire betonplafon volna, s azt próbálnám áttörni. („a fene fátumok / mozdíthatatlan zárait átüti”) Vagy fordítva van mégiscsak ez a világ, és én egy medence betonjába ütögetem a fejem?

betonba ütötted a fejed

megszédültél az azúr betontól

Meg kellene érteni a férjemnek, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek ő szeretne engem. S hogy van értékrendem, csak az más, mint az övé. Completely different.

Most mintha azt várnám, hogy haza jöjjön, s természetszerűleg rettegek is attól, hogy itt nekem megint cirkuszoljon.

Nem tudom, mit kellene még tennem: elmondtam, megbántam, nyilatkoztam, szeretkeztem is az óta kétszer vele. Ő mégis bánt. Hagyja eluralkodni magán a kétségbeesést.

Hat évig sohasem érdeklődött a lelki világom iránt, a naplóim iránt. Megpróbálta leépíteni bennem a reményt: együtt kell legyünk. Úgy éreztem, én többet-többet adok magamból a családnak, s ő nem, vagy nehezen.

Csak azzal kezdődött, hogy szégyellt engem az ismerősei előtt. Míg normális esetben az ember büszke a társára.

Bántott, hogy számára nincsenek ünnepek; hogy minden lelkiismeret-furdalás nélkül:  önmaga volt a legfontosabb.

Én ezenközben azt éreztem, elveszítettem önmagam, háztartási gép vagyok, szervezőség, árnyék, semmi: önbizalmam semmise, közérzetem rossz, labilis, bizonytalan, üres vagyok. Nagyon hiányzott valami: én magam. Amikor majdnem inni kezdtem emiatt, szerencsére orvoshoz mentem, és keresni kezdtem önmagam.

Teli voltam kiéletlen energiákkal. ha elkárhozom, én akkor is találtam valamit Győrött. Az ember mindennapjai nem lehetnek olyanok, mint egy fesztivál. Ez igaz. Nem is tudom, hogy most mi fog következni. lehet, képtelen vagyok szeretni s szeretve lenni, mint Adrian Leverkühn. Egyetlen dolog tűnik biztosnak: élni kell, ameddig lehet. És lehetőleg élni. Meg élni.

Nem tudom, hogy szeretem-e a férjemet. Azt sem, hogy nem szeretem-e. Különösnek tartom már eleve az összeköltözésünket is. Most valami történt. S még mindig nem vagyok semmi, még mindig félúton vagyok, azt sem tudom, merre tartok, nem vagyok önellátó, végül is nem csinálok semmit, nem dolgozom, nincs velem a gyermekem, a férjem se, nincs a városban egyetlen ismerősöm se, akit érdekelne, hogy mi van velem, nem kapok levelet senkitől, nem lehetek őszinte senkivel, nem járok templomba, nem tudok megoldani semmit, nem tudok elmoccanni az ágyból, félelemmel tölt el elkezdeni bármit is, arra fogom, hogy hurutom van, hogy nagyon boldogtalan vagyok.

Egy emberre várok, hogy hazajöjjön: a testvérem. Egyébként meggyilkolnám magam. Ahogy Lysenko[2] filmjében..

Milyen szép volt, ahogy a zsilett nyomán a sötétvörös vér szétterjedt a vízben, milyen szép volt, ahogy a sötétvörös vér átvette az átlátszó víz helyét, ahogy konkréttá tette a vizet, az önmagában megfoghatatlant. Milyen szép volt, ahogy a fiú a határnál összeesett, milyen szép volt, ahogy a golyók nyomán elszálltak karjai, s a földre zuhant, milyen szép volt, hogy az ujjai átértek még a szögesdrót alatt a szabadságba. milyen szép volt a halál.

Ugyan, mit ér egy ember élete? Hol fontos az, ki létezik, ki nem? Hol számít az, hogy mit csinálsz? Milyen kicsin múlik az, hogy valaki létezik vagy nem! Kiszalad a kezem közül minden. Mindinkább úgy érzem, mindegy, mit csinálok. Nem gondolom, hogy valaminek, vagy valakinek szüksége van rám, nem gondolom, hogy alkalmas vagyok. Teljesen elveszítettem magamat. Csak a toll jár a kezemben. Ha tudnék beszélni, csak a szám járna. Látod, mégis csak neked volt igazad: vége, vége, vége…vége

[2] Sergei Lysenko: A lezárt határ (The Border Under Lock) – A Mediawave díjnyertes filmje 1994-ben

1993[i]

Amor meus, pondus meum;

ilio feror, quocumque feror.

Szent Ágoston

URAM, tégy engem a te békéd eszközévé, hogy

ahol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek,

ahol sérelem van, oda megbocsájtást,

ahol széthúzás, oda egyetértést,

ahol tévedés, oda igazságot,

ahol kétség, oda hitet,

ahol kétségbeesés, oda reményt,

ahol sötétség, oda világosságot,

ahol szomorúság, oda örömet.

Hogy ne vigaszt keressek, hanem vigasztaljak,

hogy ne megértést keressek, hanem másokat értsek meg,

hogy ne engem szeressenek, hanem szeretetet gyújtsak.

Mert amikor adunk, akkor kapunk,

mikor megbocsájtunk, nyerünk bocsánatot,

mikor meghalunk, születünk meg az örök életre.

Ámen.

aug.25.

Megint magamra hagytak, akik nem írnak! Türelmetlen és mértéktelen vagyok. Zalán elfeledett. Tímea? Ki tudja? Lacinak talán sok dolga van. Csak azt nem tudom, Zsolt mit akar! Leginkább bosszant. Mert mintha megkergült volna: tudathasadás – az egyik énje ír, a másik önmaga kettőződésétől és tőlem is irtózna.

- Ön sörös vagy boros, kisasszony?

(Akkor már vörösbort ittam.)

Zs. egy kedves barát. Sose tekintettem komolyan férfinak. Mindaddig, amíg fel nem fedeztem, hogy bántja a laza életvitelem, hogy megsérthettem, hogy sose vettem komolyan, és a füle hallatára hagytam, hogy egy közös ismerősünk magáévá tegyen. Ezt mindaddig nem értettem meg, amíg meg nem néztem a tévében a Varázshegyet – a könyv az egyik kedvencem volt eddig is. Ő ajánlotta, de sose olvastam el végig. Amikor a filmet láttam, már férjnél voltam, mint Tatjána. Rettenetes éjszaka volt: forró, izzadtságszagú, vörös, kába, mint egy kínai bordélyház. Az a pillanat, amikor rájöttem, hogy Hans Castorp életkora teljesen elkerülte a figyelmemet, s az is, amikor az asszony röntgennegatívját oly bálványozva nézte, nem kívánom senkinek, amit éreztem. Rettenetes bűntudatot Zs.-tal szemben, és langyos szerelmet, ami olyan gáttájon kezdődött felfelé kúszni, mintegy a köldökig, és álomba ringatott. Írtam neki, s válaszolt. Én az álomvilágból írtam, ő pedig ettől megrémülhetett, és eltűnt. Aztán csak úgy, küldtem neki egy lapot Bécsből, semmit sem remélve. Megint nehéz volt az idegkimerültségéről, kórházról, az élettársáról, múzsátlanságról, kedvtelenségéről olvasni. De azért gyorsan írtam. Nem akarom, hogy megsértsem. Teljesen korrekt akarok lenni vele. Sem durva, sem szívtelen. Arra emlékszem, milyen volt régen. Nem lehet, hogy teljesen megőrült volna. Az más, ha én.

(Az első levelében egy igazolványkép negatívja volt emlékeztetőként. A további leveleket is H.C. kezdőbetűkkel jelezte. Később már én is Mme. Chauchat –t írtam feladónak.)

Olvastam Schopenhauer írását a „Nemi szerelemről” – nem tudnám ilyen egyszerűen és sablonosan elintézni. Szoktak a filozófusok szerelmesek lenni, ha ilyen logikusak? Elméletben semmi sem él, inkább TORZ.

Szeles Judit: Velazquez Vénusz

- Ha megöregszel, te is Kati néni leszel – mondta Szél Róza a testvérének.

- Te meg Rózsika néni – felelt Kata.

Róza nem állhatta meg, hogy ne kezdjen el kacagni:

- A mindennapi disznótorunkat add meg nékünk ma! – s felhörpintette a következő barackot is.

Mindenki a maga kis diójába van bezárva, s ez különösen igaz volt ez Rózára. Az összefüggések csak az ő fejében függtek össze, mások nehezen vagy egyáltalán nem tudták követni – még a saját testvére sem. Attól még, hogy egyesek genetikailag összefüggenek, nem biztos, hogy egy hullámhosszon vannak. A külső hasonlatosságok szembetűnőek voltak: mindketten Nyanyónak a hosszú, nyerges orrát örökölték – Kata szerint mint valami átkot.

Az öregasszony el volt átkozva. És nem csak a családi fáma szerint, hanem szó szerint is. Mindig azt hajtogatta, hogy a lelkén angyal ül, de mindenki tudta, hogy az angyalt átoknak nevezték, és hogy a saját szülei átkozták meg azon a reggelen, amikor észrevették, hogy üres az ágy, és a leányuk csak úgy,egy lendülettel – szabadság, kiugrott az ablakon, és többet nem látták. Az sem volt titok, hogy férfi volt az ügyben, pontosabban az ablak alatt. Szél Róza apai nagyapja, Náci bácsi – akkor még Nácikám. Éppen ez az! Náci, ács és asztalosmester. Ez volt a bökkenő. Nyanyó – akkor még Mangikám – szülei ugyanis tehetős parasztok voltak, a legnagyobb házuk nekik volt a faluban.

Ah, legdrágább, sem a vágyakozás, sem a féktelen, brutális őrület, melynek áramában írtam neked az utóbbi napokban és éjszakákon, sem tested vad, állati kívánása nem az, ami hozzád vonzott, s még mindig fogva tart, legdrágább. Nem, egyáltalán nem ezek, hanem az ifjúságod, lyányságod és törékenységed iránt érzett, imádattal teli, különösen gyengéd, megbocsátó szerelmem. Ah, édes ez a fájdalom, amit szívembe ültettél! Milyen titokról ad hírt, ah, a hangod!

James Joyce: Levelek Nórához, 1909 decembere (Lantos László Triceps fordítása)

A szülői beleegyezés nélküli házasság (és lányszöktetés) következményeként első fiúk tizenkilenc éves korában hirtelen leukémiás lett, és hamarosan meghalt. Aztán szinte mindegyik gyerekkel lett valami. Nyanyó eltemette mindet, Náci bácsit is, csak Gyula, Szél Róza apja maradt meg, aki túlélte Nyanyót valami csoda folytán. A csodát Róza úgy értelmezte, hogy az apja nem volt fogékony a rákra, mert világ életében labilis lelki alkat volt. De ez az elmélet megdőlt, amikor Szél Gyulánál az első csomókat megtalálták a tüdejében egy tüdőszűrés során.

Az én hazám halálörvényes, igen nyirkos, cigánymisztériumos, németmisztériumos, Erdélyből eredeztethető. A sóúton hozták szekéren. A kerékre tapadt. Nagyapám ács volt, nagyanyám háztartásbeli…Haldoklik a kishúgom. Három hónapja lehet még hátra. Mintha egyik végtagom vágnák. Magam is félni kezdek. Helyette félek. Ő még csak három. És nem tudja. Helyette félek. Családom kétharmada rákban halt meg. Egyik nagybátyám leukémiás volt. A vérátömlesztés után a bőre pórusain préselte ki magából az idegen vért. Ismertem még egy embert, aki a bőrén át vérzett el. Permetezőméreggel lett öngyilkos. Harminc volt, magas és szőke. Szép volt, mint egy festett ikon, és véres, mint a böllércsizma. Amikor utoljára találkoztam vele, elkísért a sarokig. Mosolygott rám, a szeme is, a bőre is mosolygott, ahogy tolta a biciklijét mellettem. Mondtam neki, hogy van egy lányom. Kicsit gondterhelt lett ekkor, és megkérdezte, mennyi idős. Aztán gyorsan fejben kiszámolta, hogy a gyerek nem lehet az övé, és megtámasztotta a biciklijét a gyógyszertár kerítéséhez.

- Mi a fenét röhögsz? – kérdezte Kata.

- A nagyanyámra gondoltam.

- A nagyanyánkra?

- Nem, a nagyanyámra, az anyaira. Rózsika néninek hívták a komaasszonyát, aki a disznóvágást vezényelte le. Arra gondoltam. A disznóvágásra…Különben azt nem tudom, tudtad-e, hogy Nyanyó és Papó féltestvérek voltak – tette hozzá még Róza.

- Nem, nem tudtam.

- Ők sem…Ezért nem egyeztek bele a szülők, hogy összeházasodjanak. Aztán megtudták, de akkor már késő volt.

- Még szerencse, hogy rólunk kiderült.

- Nekünk nem lehet gyerekünk, te marha! – röhögött fel ismét Róza.

De ezt már Kata sem állhatta meg. Hirtelen összeállt a kép, az ő fejében is összefüggést alkottak az összefüggések. Minden mindennel összefügg. És még az sem biztos, hogy nem függ-e össze mindenki mindenkivel!

“Lám, meghalt, én pedig élek” – gondolta vagy érezte mindegyik.

Lev Tolsztoj

Szél Róza élete során két és félszer próbált meg öngyilkosságot elkövetni. Az első kettőt még serdülőkorában – és erről nem is esett szó soha a családban, amolyan gyerekkori hóbortnak vették a szülei, valami, amit majd ki fog nőni. De nem nőtte ki. A harmadik alkalom sokszor megtörtént, de csak töredékesen, talán egy fél öngyilkossági kísérletre jönne ki, ha összeadnánk. Igazán sose akart meghalni, csak nem akart az életben többé részt venni.

Az öngyilkossági kísérletekről még a testvérei sem tudtak. Amikor Róza kórházban volt, a testvérei túl kicsik voltak ahhoz, hogy bármit is megértsenek abból, min ment keresztül. Az öccse lemásolta neki Ursulát és Doktor Bubót, és az egész bevezető dal szövegét, kiszínezte, és azt küldte el Rózának. Kiskorúaknak tilos volt a látogatás. Ezen Róza akkor nagyon megdöbbent. Nem volt több tizenhatnál, és csak tizennyolc éven felüliek látogathatták. Megijedt, és megértette, a halál annyira komoly, hogy valószínűleg koravénné tesz mindenkit.

„Azt nem hinném, hogy életveszélyben lettem volna. Azt sem, hogy tudtam volna, mit jelent a halál. De örökösen menekültem, egyfajta készenlétben voltam, el akartam folyton tűnni. Ez volt a kiindulópont. Elásni magam. Aztán néhány komoly megrázkódtatás átbillentett a másik oldalra, és már nem csak elbújni igyekeztem, hanem aktívan meghalni.”

A megrázkódtatásokat csak utólag ismerte fel. Amikor az embert trauma éri, nincs érkezése felismerésekre.

„Sokat olvastam a 6-os számú kórtermet, és akartam tudni, milyen érzés belülről” – válaszolta a pszichiáternek tizenhat éves korában.

Aztán meg azt mondta, hogy szereti a sok egyforma dolgot, és ezért rakott ki maga elé annyi tablettát. Meg hogy kényszert érzett, hogy a dolgok csak akkor lehetnek igazán az övé, ha lenyeli őket.

Kis segítséggel aztán rájött utólag, hogy mindkétszer férfi volt az ügyben, erőszakos férfi, sokkal idősebb férfi, és az elmondhatatlan szégyenérzet, amit mindkétszer érzett. Azt is érezte, ha ez az élet, akkor ez nagyon undorító. Főleg érzett, és nem gondolkozott. Később még gondolkodhatott eleget.

Abban az időben a kórházak bejelentették a rendőrségnek az öngyilkossági kísérleteket. Róza emlékezett, hogy éjszaka vitték be, s az őt felvevő orvos kerek-perec megmondta a tizenhat éves lánynak, hogy ezt most be fogják jelenteni a rendőrségnek, és ezzel egész életén át kísérő üldözési mániát váltottak ki Rózánál. Nyilvántartásba vették, követték, figyelték, mert semmivel sem rendelkezhetett, főként nem a saját életével. Ezek után soha nem válaszolt semmilyen kérdőívre, és nem engedte, hogy fényképet készítsenek róla. Az iskolai fotózások pánikrohamot váltottak ki nála, ha tudott, elbújt a vécében, vagy betegnek tettette magát, hogy ne is kelljen aznap iskolába mennie.

„Nem értem, miért ragaszkodtam voltaképp az integritáshoz, amikor az életet pedig eldobtam volna magamtól. Rettenetesen össze lehettem zavarodva.”

„Nem tudtam, hogy öngyilkosságot akartál elkövetni” – mondta az öccse.

„Nem mondták anyuék?” – csodálkozott Róza, amikor vagy negyven év múlva szóba került a melankóliájának az oka.

Az öccse arca kissé elszürkült mindig, amikor komoly dolgokról volt szó. Igyekezett távolságtartó maradni, és nem elérzékenyülni. Ez olyan férfias dolog lehetett nála. Vagy egyszerűen csak kiszáradt, ahelyett, hogy elsírta volna magát. Hamuszürke, igen, ez a megfelelő szó rá.

Az öngyilkossági kísérletek egészen más fényt vetettek Róza viselkedésére. Abbahagyta a szapulását, hogy igyekezzen összeszedni magát, keressen munkát, barátot és ehhez hasonlók. Ő az öngyilkosjelöltekkel legtöbbször csak a hullaházban találkozott, vagy a jajveszékelő, éppenséggel halálos csendben vacogó rokonok között a helyszínen. Mások öngyilkossági kísérleteit hidegvérrel és szakértelemmel kezelte, de a nővérével nem tudott mit kezdeni. Másokat részvéttel vigasztalt, de az érzelmek ilyen fokú közelségétől megriadt, arca elszürkült, elveszítette a lába alól a talajt, és nem tudott mit mondani. Nem tudott vigasztalni, együttérezni, egyáltalán érezni.

„Egy Doktor Bubós képet küldtél a kórházba…Köhög a harcsa, reumás a mókus, nem segíthet rajta, csak a pszichológus!”

„Nem emlékszem.”

„Én igen. Örültem neki. De mérges is voltam, hogy fogalmad sem volt, hogy nem köhögtem, és reumás sem voltam…”

Nagyon restellte, hogy nem emlékezett rá, pedig a testvére akkor majdnem meghalt. Mi van, ha meghal? És még nem is emlékezett volna rá. Testvérek voltak. Egy test, egy lélek. Még akkor is, ha egész gyerekkorukban veszekedtek, és míg Róza az orosz klasszikusoktól kapott ötleteket, ő az árokparton vadászott a gőtékre.

„De nem haltam meg”- mondta Róza szelíden.

Mintha megbocsájtott volna.

„És a Bubós kép sincs már meg.”

Igazán nem akart meghalni ezután, de egészében sohasem bírt részt venni a saját életében. A későbbi traumák csak annyira billentették ki ebből a hibernációból, hogy számolatlanul vette be a nyugtatót, és lehetőleg pálinkával, hogy megnyugodjon, eltompuljon, és kevésbé fájjon az élet.  Ez nem is számított öngyilkossági kísérletnek, csak időnként túladagolta a nyugtatókat és az alkoholt.

A túladagolás és az öngyilkossági kísérlet között marginális csak a különbség. A végeredmény gyakran teljesen ugyanaz.

Szél Róza szabadságon – folytatás

A majmok nagyon érdekelték Rózát, de Mongóliában nincsenek majmok. Vagyis csak egy volt, egy makákó, egy szerzetesé. És Róza a kis mongóliai kitérő során meglepetten tapasztalta, hogy a makákó milyen ügyesen alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez. Indából származott, ám Mongólia a maga száraz, szélsőséges klímájával nagyon messze állt attól, amit a kis állat élete első pár hónapjában megszokott.

A szerzetest is érdekelték a majmok. De más szempontból. Tetveket tartott a majmon, hogy azokat összefogdosva, egy mozsárban megtörve, és közönséges út porával elegyítve kis golyócskákat formáljon belőlük, és azokat jó pénzért eladja a tibeti orvosoknak.

Róza két évig élt ennél a szerzetesnél. Bár ez a két év a valóságban nem lehetett több pár napnál. A szerzetes megtanította neki a Vadzsrajána-imákat és a tantrikus jógát. Elmesélte, hogy a tibetiek a fehér majomtól és egy emberevő óriástól származnak. És azt is mondogatta még, hogy Rózának a Himalája másik oldalán van dolga. De az adott valóságszeletben Rózát még nem annyira érdekelték a jógik és a Vadzsrajána, hanem csak a majmok – és a szerzetestől elszökött egy vándorcirkusszal.

Elszökött, gondolta ő, de nem tartotta semmi igazán vissza. A cirkusznál is voltak makákók, és csimpánzok is. Meg csontsovány elefántok.

Azt pedig tudjuk, hogy az artistanő mire tanította meg.

Áááááááá, mit tud maga a tibeti pásztorkutyákról!

Korábban a mongol kán udvarában nemcsak majmok, szerzetesek és cirkuszi artisták voltak, hanem pekingi kacsák, magyar lovak, lengyel kémek is. A kánok udvarában, mint egy múzeumban, szinte mindent meg lehetett találni. A Mongol Birodalom sikerének az egyik titka az volt, hogy mindent magába fogadott vagy magába foglalt.

(…)

Szél Róza egyedül utazott a transzszibériai expresszen. A fürkész vagy éppenséggel rosszindulatú tekinteteket folyton érezte, és amióta az első osztályú hálófülkés jegyét el kellett adnia, a rá tapadó tekintetek meghatványozódtak. A másodosztályon nemigen utaztak európai nők egyedül.

Különösképpen akkor lett nagy keletje Rózának, amikor ismét elfogyott minden pénze (még valahol Vlagyivosztok előtt), és nem maradt más választása, a testét kellett áruba bocsájtania. Ám ez eleinte nem ment olyan egyszerűen, mint gondolnánk. Olyasmit kellett csinálnia megint, amit még korábban sohasem, tapasztalatok nélkül improvizálnia, és ezek az improvizációk gyakran komikus vagy egyenesen veszélyes helyzetekbe sodorták. Egyszer még le is akarták szállítani a vonatról – egy irigy orosz vasutasnő, és Rózának kínjában csak idétlen vasutas viccek jutottak eszébe. Ekkor egy francia utazó, valami Blaise, mentette meg.

- A hölgy velem utazik – mondta oroszul, és azzal a dolog el lett intézve.

Az érdekes az volt, hogy a legegyszerűbben a nyugati férfiakat lehetett felcsípni.

A jelzéseim nagyon is európaiak – gondolta Róza, amikor megpróbált magyarázatot találni a tapasztalataira.

És ez egészen Moszkváig ki is elégítette Rózát.

Amikor a vonat befutott a Jaroszlavszkij Pályaudvarra, és letelt az év, Róza akkor vette csak észre, hogy nem jutott tovább a Lehel-téri piacnál, és nem is telt el több idő egy hétnél, azaz hét napnál. Az emlékezetében mégis élénken élt az első pillantás a Kremlre, a lengyel férfi a teóriákkal, az usánkás orosz katonák Szibériában, a kínai szerencsefánk-árusok, a mongol sztyeppe démonjai, a kutyák csaholása, a lámák, a kínai Nagy Fal, a nyugati férfiak nyálas csókjai, és ahogy a péniszük behatol a kalandra éhes testébe, a kínai kacsák, a majmok, az emberevő óriások, a hó áprilisban a Nazivaevszkaja állomáson, és a borjú Nauskiban. Az, hogy volt gazdag és szegény, friss és izzadt, egészséges és beteg, hogy találkozott Szél Rózával a sivatagban, hogy egy baskír váltókezelő miatt majdnem kisiklottak Uszty Katavnál, hogy szerelmes lett egy artistanőbe, hogy egyszer összetévesztették a francia Szent Johannával, a Volga, a Káma, a Tobol, az Irtis, és sorolhatnám tovább.

This is a comment to the blog entry Szél Róza szabadságon. (Rose Wind on vacation)