Tag Archive | "Szél Róza"

Tags: , ,

Szél Róza, a fürdőskurva

Posted on 27 September 2012 by Judit

Emlékszem arra a jelenetre a Zokogó majomban – gondolta Szél Róza -, amikor Böske, ha jól emlékszem

Szél Róza kezébe vette a nagy darab szappant, és elkezdte a karját szappanozni. Aztán felemelte az egyik lábát, hogy azt szappanozza be, utána meg a másikat, és így csutakolta tovább az egész testét – meglehet, háromszor, négyszer is, amíg a szappan egészen kicsi nem lett.

Már nem szoktam jól emlékezni…

És bele-belemerítette az egész testét a gőzölgő vízbe.

De apám sose szerette, ha hangoskodtunk. Ha mi, gyerekek, mondjuk, felröhögtünk vagy sikítoztunk, azt mondta,
hogy csak a fürdőskurvák sikítoznak. Fogalmam sem volt, hogy az mi, de mivel szerettem sikoltozni meg kergetőzni, elhatároztam, hogy ha nagy leszek, fürdőskurva leszek…

Egy pillanatra megállt a keze a szappannal való játékban.

Azt sejtettem, hogy nem lehet valami jó fürdőskurvának lenni.

Böske, valahányszor Kolozsvárra érkezett, fiákeren a gőzfürdőbe hajtatott.

“Jegyet váltott, a kiskutyát bevitte a pénztárba, s miután levetkőzve, meztelen hajladozással beállította fürdővizét, cigarettára gyújtott, és hanyatt fekve fújta a füstöt: teste szinte lebegett a kádban, örült, hogy legalább két hétig ismét egyedül lesz, azt tehet, amit akar, s nem kéri számon senki; a Szent Anna-tóhoz két és fél hónap alatt egyszer sem tudott fölmenni, a fenyvesek pedig nem keltették benne azt a hatást, melyet az erdőktől várt: untatóan egyformáknak találta a fákat, amelyek leborított, zöld tasakokként sorakoztak egymás mellett, gyantaszagot árasztva, s néha arra gondolt, ha festő volna, sose érdekelné ez a táj…”

Úgy látszik, ez a jelenet annyira meghatározta Szél Róza életét, hogy másképp már nem is tudott fürödni, csak ahogy azt Böske tette a kolozsvári gőzfürdőben. A lelkiismeret furdalása azonban sosem oszlott el, még az után sem, hogy az apja meghalt.

Mária Terézia korában úgynevezett vizes bordélyok léteztek – innét a „fürdős kurva” elnevezés.  Bővebben: Kolozsvár – közelről

Comments (0)

Tags: , ,

Szél Róza és a számik

Posted on 31 July 2012 by Judit

Demonstratio. Idioma ungarorum et lapponum idem esse

Torgeir Vassvik egy számi Oslóból. Nincs olyan hangszer a világon, amit meg ne tudna szólaltatni, de van egy, amin mindennél jobban tud játszani: a testén. A test, ami mindig felhangolva készen áll. Húrjai feszesek, üregeinek mérete tetszés szerint változtatható, bőre alig várja az ütő érintését. Hol született az első hang? Hol keletkezett az első összhang? Az emberi torokban. Egy egész zenekar ül az ember torkában, készen az alig hallható frekvenciától az egész testet megrengető zengésig. Az emberi torok rezgése a Nagy Rezgés visszhangja.
Torgeir Vassvik ezt tudja. Egész testével énekel, s rákapcsolja az érzékszerveket – a hallást, a látást, az ízlelést, a szaglást, a tapintást – a Nagy Rezgés frekvenciáira. A Nagy Rezgésről először Nikola Tesla számolt be, de nem vették komolyan. A bolygófelszín és az ionoszféra által határolt gömbréteg elektromágneses sajátfrekvenciáinak létezését Winfried Otto Schumann fizikus 1952-ben matematikai úton bizonyította be. Ma a Nagy Rezgést Schumann-rezonanciának nevezzük.
Torgeir Vassvik 1962-ben született Norvégia szárazföldön megközelíthető legészakibb településén: Gamvikban. Gamvik Budapesttől négyezer kilométerre van. (http://youtu.be/j5UYRyC-6bE) Nem sok magyar járt arrafelé Sajnovics óta. 1769. június 3-án a magyar csillagász jezsuita Hell Miksa Vardön (Gamviktől valamivel keletre) figyelte meg a Vénusz áthaladását a Nap előtt rendtársa, Sajnovics János társaságában. Sajnovics ezt az expedíciót használta fel arra, hogy adatokat gyűjtsön későbbi könyvéhez a magyar és a számi nép nyelvének hasonlóságairól, amely a magyar nyelv finnugor eredete kutatásának alapműve lett.
Szél Róza az északi sámánfesztiválon találkozott először Vassvikkal. Egy finom, de határozott hangra lett figyelmes: egy dorombra a skandináv rengetegben. A doromb mögött egy mély torokban emberi hangokat hallott. A hangok leginkább arra az állapotra emlékeztették Szél Rózát, amikor, még az anyja hasában, lassan elkezdett fejlődni a bálnahallása és farkastappancsai. Az anya méhében felerősödve hallható a Schumann-rezonancia.
Arra is emlékezett, amikor csontokat talált a szellemszobában a tűzrakás kihamvadó parazsánál. És a csontokat összerakva felélesztette a lobot, a farkast, ami loholva lihegett és üvöltött, amikor Szél Rózával futásnak eredtek. Mindent vastagon borított a hó és a jég. Az útról beszámoló készült: Sajnovics János 11 úti levele. 1768. április 16. – 1770. február 10. Közzétette Herman Ottó Az északi madárhegyek tájáról c. könyvében (Budapest, 1893. 516–551.: Sajnovics János levelei a latin eredetiből fordítva). = Sajnovics naplója 1768 – 1769 – 1770. Bp. 1990. [1991.] 203–232. p.
SAPMI – 2009 Idut

The Whale in the Stone, Inside the Birch Tree – első állomás (4 perc 2 másodperc)
Fális (sam.) – Bálna
Bálna a fényes hátú kőben, kő a nyírfában, nyírfa az erdőben, erdő a rengetegben, rengeteg a horizonton, horizont a bálna fényes háta. Lassan, lassan, nagyon lassan fordul egyet, hallik a szíve dobbanása a kőben, a kő fordul egyet a fában, lassan, lassan fordul az erdő a nyírfával, a függőleges horizonton nyílik egy repedés.
A felszínt karcolja. Alulról.
Uvssot (sam.) – Nyitva – második állomás (5 perc 1 másodperc)
A felszínt karcolja alulról.
A hátsó, szent bejáraton át lehet csak a dobot behozni.
Árpa (sam.) – mutató – harmadik állomás (3 perc 34 másodperc)
Heréletlen hím rénszarvas szarvából faragott háromszögletű mutató, sárgaréz karikán lóg, dobolás során iránytűként mutatja, merre vezet a sors.
Siiggát (sam.) – vízizene – negyedik állomás (3 perc 30 másodperc)
Erre ébredem, erre alszom el. Víz vesz körül, kék membrán. Erre vezet a sorsom.
Bassevari (sam.) – szent hegy – ötödik állomás (3 perc 54 másodperc)
Egyetemes elnevezése a szent hegynek. Innen s ide vezetnek a sors útjai, amire az árpa rámutat.
Máddu (sam.) – medveanya, anyamedve – hatodik állomás (3 perc 37 másodperc)
Szent állat, ősanya. A napot emeli fel, s a hátán viszi. A sötét időszakban alszik, és csak akkor jön fel az odújából, amikor az éjféli nap lenyugszik. (Júniusban.)
Čahppat (sam.) – Le Grand Noire – hetedik állomás (4 perc 40 másodperc)

Ha a jég megolvad, az utak járhatatlanná válnak. A kásás jég alatt végtelen feketeség terül el, ami elnyeli a hangot. Június. A nap a nagy fekete vízben megmossa a haját.
Bottnji (sam.)- spirál – nyolcadik állomás, vissza a nyírfába (3 perc 23 másodperc)
Két bálna kék membránja
kék hártya két dobhártya
kápráztató fényjáték
hangokat rázó árnyék
fényt ráznak
bálnákat beleznek fáznak
két bálna kék membránban
burokban ujjak körbe
kőbe foglalva örökre
káprázat hangokba törve
spirálba kötözve

Geatki (sam.) – rozsomák – kilencedik állomás (5 perc 1 másodperc)
Mélyen a hegyek között él, ritkán mutatkozik. Rendkívüli kitartó, majdnem megátalkodottan csökönyös és erős állat. A farkassal vetekszik.
Vuoinnanas (sam.) – belélegzés – tizedik, utolsó állomás (4 perc 18 másodperc)
Amikor a jeges vízben a légzőnyíláshoz jön a bálna, hogy friss levegőt lélegezzen be.
Az első lélegzetvétel az után, hogy a fényes hátú kő kifordul a nyírfából, és megszületik.

Herman Ottó és Sajnovics János emlékének

Torgeir Vassvik Sapmi című CD-je letölthető:
http://www.myspace.com/torgeirvassvik
http://itunes.apple.com/us/artist/torgeir-vassvik/id202330027

Videók:
http://youtu.be/RNj-EqQYo-c Moszkva élő koncert.
http://youtu.be/2Bcyv5-Fy_Q Kecskemét, @ Global Vibes.
http://youtu.be/iH_kRY-sCTY Gamvik, Global Fever Orchestra.

Comments (1)

Tags: , , ,

A szerelem retorikája – Valentina-napi extra :-)

Posted on 14 February 2012 by Judit

 

A nő szőrös. És mégsem borotválkozik. – gondolta Szél Róza. – A szemöldöke felfogja a homlokán legördülő izzadságcseppeket, az ajkai fölötti pelyhek pedig megakadályozzák, hogy a könnyeit le kelljen nyelnie. A haját olyan formában és színben tarthatja, amin a legtöbb férfiszem megakad. Más szőrzetét pedig gondozgatja, hogy az mentes legyen a lapos tetvektől és a halszagtól

A disznó mindent megeszik. A disznó megeszi a disznót.

-Ki volt Éva? Maga okos nő, Róza, de ezt nem érti majd, azt hiszi, hogy bolond vagyok, de ha nagyon ragaszkodik hozzá, megmondom. Éva egy majom volt, sőt majomnak se mondanám, inkább csak a majomság kezdete, nem tudom, miért hágtam meg – mondta a férfi Rózának, s Róza megbotránkozással, majd szomorúan hallgatta a beszámolót. Odáig nem jutott el, hogy kacagjon, pedig azt kellett volna. Végül már nem is jutottak el Ádám szavai – mert Ádámnak hívták a férfit – a füléig. Valahol a koponyája magasságában lengtek-kerengtek a hangok, a dobhártya berezgett, de a hallóidegek valami mással voltak elfoglalva.

Valami más hanggal. Gyereksírás? Tipikus lett volna. De mégsem.

Minden férfi disznó – gondolta Róza, de nem szólt egy szót sem. Sötéten csillogott a szeme… és hallgatott.

Ez fontos, hogy hallgatott – folytatta a férfi a történetet Éváról, az első nőről -, nem makogott, mint a makákó, nem vinnyogott, mint a rémideges pávián, nem hisztizett, mint a banánra ugró babuin, tökéletesen csöndes volt, mint utóbb kiderült, valószínűleg néma is.

A babuin egy páviánfajta – kommentálta magának Szél Róza. És figyelmét egyre inkább valami más kötötte le, mint a férfi provokatív beszámolója az emberiség kialakulásáról, és a saját perverz fantáziájáról.

Én főzök, de mindig attól félek, hogy kifut a leves.

Olajbogyó babuin, érző szemölcs Anubis.

-Azt hiszi, hogy szörnyeteg vagyok, lehet, de talán maga is az, csak nem tud róla, gondoljon bármit, tény, hogy nem sokkal később kiástam a lány koponyáját és mindenhová magammal cipeltem. Tudja, mit? Borzongjon hát: az őt követő nők koponyáit is kikapartam, s egy idő után összegyűjtöttem egy helyen, valahol Kurdisztánban volt a hegy, az a barlang…

Vajon a leves rotyogása kötötte le Szél Róza figyelmét? Valóban, már reggel odatette főni a tyúkhúslevest, attól tartva, hogy vén volt tyúk. Nem lehetett tudni. A tyúkok, amit az anyja vágott, mind puhák, omlós húsúak voltak, s egyik sem tokos. A bolti tyúknál nem lehetett tudni. És még arra is gondolt közben, hogy míg a leves fő, kiszaggatja a pogácsát. De Ádám nem hagyott neki békét. Azt mondják, a nők sokat beszélnek, de a férfiak traktátumaival nem lehet versenyre kelni.  Mondják, jól mondják, hogy körbebeszélik a nőt. Megnyerik, mint Nóniusz a lóversenyt.

Szél Róza figyelmét mindig a konkrét, gyakorlati dolgok kötötték le. Vagy érzelmek. A kettő egymást kiegyensúlyozandó. Ha azt érezte, mindjárt elönti a méreg, a forróság, a keserűség, sírhatnékja támad, vagy hasonló gyöngeség kerülgeti, tekintetével szisztematikusan pásztázni kezdte Ádámot. A feje búbjánál kezdte. Gyér haj. Patkányszőke. Nem, a patkány nem szőke, hanem szürke, fakó, de nem is barna, seszínű, igen, patkányseszínű haj. Amikor megizzad, a hajszálak összetapadnak, és lelapulnak a koponyára. Se nem jó, se nem rossz. Hanem leírás. Vélemény-e, ha Róza megjegyzi magának: Ádám kopaszodik, nem biztos. A tarkóján pihék. A férfi szőrös. De borotválkozik. Nem minden nap, és ez nyilván bosszantja Rózát. Nem mintha a borosta nem lenne erotikus, csak szúr, dörzsöl, főként a finomabb bőrt, a nyálkahártyát irritálja. És még ez is pusztán tárgyilagos leírás.

Ádám háta is szőrős. A bőre ragyog, az arca is. A jó zsíros ételek: a csülök, a birkasült, a tyúkhúsleves, a tokány, a minden-szerdán-pacal a talponállóban meglátszik a bőrén, és főként a nyakán, ahol a bőr tokává duzzadt az évek során. Ezért valahány kép készül Ádámról, arcát semelyiken nem mutatja. A sörhas hátulról pedig nem annyira látszik meg. Mindezek ellenére Rózának akármi eszébe jut Ádám testéről, csak az nem, hogy visszataszító lenne – még meztelenül sem!

A fehér ing ujját könyékig feltűrve viseli, hogy látszódjanak a kar inai és izmai, az erek, amelyekben jól láthatóan és vadul árad a vér. A karja is szőrös. A mellkasa is, de az most nem látszik. Az ingét begyűrte a nadrágja korcába, amit egy zsíros bőrszíj tart meg a sörhas alatt. A farizom az egyik legkönnyebben formálható testrész, Ádám csak azért nem állt neki a formálásának, mert már maga a feszes fenék gondolata is elérhetetlennek tűnt a számára, pedig csak a kitartás, az edzésre fordítandó idő, a rendszeresség hiányzott. A nők eddig még nem vetették a szemére, hogy nem elég kerek, feszes a feneke.

A lábakhoz érve Rózát ismét elfogta a remegés. De ezt nem az érzelmek váltották ki. A látvány és a hallási ingerek értek össze. Ez vonta el kezdettől fogva a figyelmét Ádám szövegeléséről is, ez a kopogás. Most saját szemével is megbizonyosodhatott arról, hogy nem hallucinál itt, az ebédlőasztalnál ülve, miközben a konyhában fő a tyúkhúsleves, és a pogácsa bizonyára elkelt. Ádám fénylő arccal, kihevülten szónokol a nő és férfi viszonyáról, Éva kismillió formájáról, hogy miként hódította meg minden formájában és fajtájában A NŐT – és közben a szó szoros értelmében kilóg a lóláb…Rózából pedig kitör a jóízű kacagás!

Adam Sude története CENTAURI honlapján.

Comments (3)

Tags:

1800 kép Szél Róza nyaralásáról

Posted on 18 October 2011 by Judit

Comments (0)

Tags:

Szél Róza szabadságon

Posted on 18 October 2011 by Judit

“Dis, Blaise, sommes-nous bien loin de Montmartre?”

Egy hét a naptárban Szél Róza életében éppen egy évet tett ki – pont elég egy sem nem túl hosszú, sem nem túl rövid szabadságra, amit egy nagy utazással lehet eltölteni. De hogy lehet szert tenni egy 365 vagy 366 napos szabadságra? Szél Róza pontosan tudta, hogyan. Keresett egy vastag zsírkrétát az asztalfiókban, és a fehér falra nagy betűkkel felírta először is, hogy: SZABADSÁG!

Ahogy a cipész kirakja az üzlet ablakába: szabadságra mentem, úgy határozta el Róza is, hogy a leírt szó erejével terjeszti ki akaratát a körülményekre. Egy lendülettel kiugrott az ablakon, és többet nem látták.

Moszkváig repült, mint Kun Béla. A sok repülőgép-szerencsétlenség ellenére nem félt. Moszkvában jegyet váltott a transzszibériai expresszre. Nem bánta a zsivajt, a szegénységet, a húgyszagot. A vigyorgó aranyfogak a gyerekkorára emlékeztették. A Kreml olyan volt, mint egy hatalmas tatár torta aranymázzal bevonva. A hófehér katedrálisok nagy manduláival és a harangok mézédes aranyával…Egy öreg szerzetes a novgorodi legendát olvasta fel. Szomjas volt. És az ékírást betűzgette. Azután a Szentlélek galambjai hirtelen felszálltak a téren.

Az expresszen egy lengyel férfi csatlakozott hozzá, aki Mongóliába utazott. Mikinek hívták, és Nauskiig csak összeesküvési elméletekről beszélt, és arról, hogy ha az ember – különösen teleholdkor – egy nagy teleszkóppal megvizsgálja a Holdat, még az autókat is láthatja, ahogy a Hold felszínén, mint a hangyák, mennek le s fel. És a Hold másik oldalát még senki nem látta! – mondta a csodálkozó Rózának. De Miki Nauskiban, az utolsó orosz állomáson leszállt.

Lehet, nem is Mongóliába tartott – gondolta Róza.

Éppen akkor fogyott el az utolsó fityingje is. Pár nap éhezéssel és nélkülözéssel telt, és az első osztályú hálókocsijegyét el kellett cserélnie némi pénzért, hogy legalább Ulánbátorig kitartson. Ahogy a nagy költő mondta: a Nagy Láma dühös kis mongoljai! És mentek, mentek gyalog a sztyeppén, míg nem találkoztak egy fehér tevéket terelgető pásztorral. Akinek akkora kutyái voltak, mint az oroszlánok, és olyan haragosak is voltak, csaholtak és a levegőbe haraptak nagy álkapocs-csattogtatással. Ha nem lettek volna a kutyák láncon, nem maradt volna közülük senki életben, vagy legalább is gatyaszaggatás nélkül.

Azt mondják a mongol pásztorkutyákról, hogy nincs a világon eltökéltebb és bátrabb kutyafajta. Szembeszállnak emberrel, farkassal, medvével, de még a hóleopárddal is. Még a saját gazdájukat is megharapnák, ha az nem adna nekik enni. A legkülönösebbek a feketék, amiknek a szeme fölött két fehér folt látható. Azt mondják, azzal a jövőbe látnak, és egy évre előre megérzik a földrengést vagy más katasztrófát.

A fehér tevéket legeltető pásztor éppen el akarta pusztítani az egyik ilyen kutyáját, mert az annyira megvadult, hogy még a gazdáját sem engedte közel. De a láma, aki Szél Rózával utazott, arra kérte a pásztort, hadd mehessen ő oda a kutyához.

Úgy kell elhatározni, hogy az ember SZABAD lesz, ahogy a láma – a pásztor aggodalma ellenére – egyetlen lendülettel odalépett a megkötözött kutyához, lehajolt hozzá, mélyen a szemébe nézett, majd homlokát a kutya fejéhez érintette. S attól fogva a kutya kezes bárányként engedelmeskedett.

(…)

De Róza transza ezzel nem ért véget. A rövid kitérő után visszamászott a hússzagú zöld vagonba, hogy folytassa útját Peking s aztán Vlagyivosztok felé.

A majmok nagyon érdekelték Rózát, de Mongóliában nincsenek majmok. Vagyis csak egy volt, egy makákó, egy szerzetesé. És Róza a kis mongóliai kitérő során meglepetten tapasztalta, hogy a makákó milyen ügyesen alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez. Indából származott, és Mongólia a maga száraz, szélsőséges klímájával nagyon messze állt attól, amit a kis állat élete első pár hónapjában megszokott.

A szerzetest is érdekelték a majmok. De más szempontból. Tetveket tartott a majmon, hogy azokat összefogdosva, egy mozsárban megtörve, és közönséges út porával elegyítve kis golyócskákat formáljon belőlük, és azokat jó pénzért eladja a tibeti orvosoknak.

Róza két évig élt ennél a szerzetesnél. Bár ez a két év a valóságban nem lehetett több pár napnál. A szerzetes megtanította neki a Vadzsrajána-imákat és a tantrikus jógát. Elmesélte, hogy a tibetiek a fehér majomtól és egy emberevő óriástól származnak. És azt is mondogatta még, hogy Rózának a Himalája másik oldalán van dolga. De az adott valóságszeletben Rózát még nem annyira érdekelték a jógik és a Vadzsrajána, hanem csak a majmok – és a szerzetestől elszökött egy vándorcirkusszal.

Elszökött, gondolta ő, de nem tartotta semmi igazán vissza. A cirkusznál is voltak makákók, és csimpánzok is. Meg csontsovány elefántok.

Azt pedig tudjuk, hogy az artistanő mire tanította meg.

Áááááááá, mit tud maga a tibeti pásztorkutyákról!

Korábban a mongol kán udvarában nemcsak majmok, szerzetesek és cirkuszi artisták voltak, hanem pekingi kacsák, magyar lovak, lengyel kémek is. A kánok udvarában, mint egy múzeumban, szinte mindent meg lehetett találni. A Mongol Birodalom sikerének az egyik titka az volt, hogy mindent magába fogadott vagy magába foglalt.

(…)

Szél Róza egyedül utazott a transzszibériai expresszen. A fürkész vagy éppenséggel rosszindulatú tekinteteket folyton érezte, és amióta az első osztályú hálófülkés jegyét el kellett adnia, a rá tapadó tekintetek meghatványozódtak. A másodosztályon nemigen utaztak európai nők egyedül.

Különösképpen akkor lett nagy keletje Rózának, amikor ismét elfogyott minden pénze (még valahol Vlagyivosztok előtt), és nem maradt más választása, a testét kellett áruba bocsájtania. Ám ez eleinte nem ment olyan egyszerűen, mint gondolnánk. Olyasmit kellett csinálnia megint, amit még korábban sohasem, tapasztalatok nélkül improvizálnia, és ezek az improvizációk gyakran komikus vagy egyenesen veszélyes helyzetekbe sodorták. Egyszer még le is akarták szállítani a vonatról – egy irigy orosz vasutasnő, és Rózának kínjában csak idétlen vasutas viccek jutottak eszébe. Ekkor egy francia utazó, valami Blaise, mentette meg.

– A hölgy velem utazik – mondta oroszul, és azzal a dolog el lett intézve.

Az érdekes az volt, hogy a legegyszerűbben a nyugati férfiakat lehetett felcsípni.

A jelzéseim nagyon is európaiak – gondolta Róza, amikor megpróbált magyarázatot találni a tapasztalataira.

És ez egészen Moszkváig ki is elégítette Rózát.

Amikor a vonat befutott a Jaroszlavszkij Pályaudvarra, és letelt az év, Róza akkor vette csak észre, hogy nem jutott tovább a Lehel-téri piacnál, és nem is telt el több idő egy hétnél, azaz hét napnál. Az emlékezetében mégis élénken élt az első pillantás a Kremlre, a lengyel férfi a teóriákkal, az usánkás orosz katonák Szibériában, a kínai szerencsefánk-árusok, a mongol sztyeppe démonjai, a kutyák csaholása, a lámák, a kínai Nagy Fal, a nyugati férfiak nyálas csókjai, és ahogy a péniszük behatol a kalandra éhes testébe, a kínai kacsák, a majmok, az emberevő óriások, a hó áprilisban a Nazivaevszkaja állomáson, és a borjú Nauskiban. Az, hogy volt gazdag és szegény, friss és izzadt, egészséges és beteg, hogy találkozott Szél Rózával a sivatagban, hogy egy baskír váltókezelő miatt majdnem kisiklottak Uszty Katavnál, hogy szerelmes lett egy artistanőbe, hogy egyszer összetévesztették a francia Szent Johannával, a Volga, a Káma, a Tobol, az Irtis, és sorolhatnám tovább.

Szél Róza blogja

Comments (1)

Tags: , , , , , , , , , , ,

A világszellem szaga

Posted on 18 May 2011 by Judit

Hogyha az ember hagyja a vázában elhervadni a virágot, sőt, még el is rothad, akkor elkezd olyan szagot árasztani, mint amilyet Szél Róza árasztott.

Szél Róza a jó szellemeket mindig elzárva tartotta egy arra megfelelő helyiségben, a szellemszobában. Abban a szobába igen ritkán járt, és másnak pedig be sem lehetett belépni. Az ajtóra egy fényképet ragasztott a bajuszos nyúlszarvasról, hogy a belépni szándékozót eltérítse a szándékától, vagy legalább is egy pillanatra kizökkentse.

Ez a kizökkenés, igen, nem szeretjük, hogyha akaratunkat keresztezi. Róza azonban folyton kizökkenve élt. Arra kényszerült, hogy elfogadja azt mint létformát, még akkor is, ha ez nem könnyen ment: folyamatosan kizökkenve lenni.

A szobában meleg volt, félhomály, amit a borvörös tapéta még misztikusabbá tett. Itt, ebben a pár négyzetméterben sűrűsödött össze a tökéletes béke, és a levegő növényi füstölők illatától.

A nyúlról jut eszembe! – gondolta Szél Róza mikor belépett a szobába.

A nyulak bagzanak. És a húsuknak húgyszaga van.

A barlangban pár csontot talált és szőrcsomókat. Az indiánok már itt voltak, és nem hagytak hátra semmit. Csak hosszas és alapos vizsgálódás után tudta Róza megállapítani, hogy ezek valóban indiánok voltak, és tőlük szokatlan módon, egy barlangban húzták meg magukat az ítéletidő elől.

A csontokat összeszedte, és belerakta egy bőrtokba. Még hasznát veheti valamikor. (A ház többi szobája teli volt dolgokkal, amiknek még hasznát lehet venni valamikor.) Aztán úgy döntött, az éjszakát itt tölti, a barlangban.

Azon a helyen rakott tüzet a magával hozott tüzelővel, ahol az indiánok tábortüzének nyomait vélte felfedezni pár mikroszkopikus méretű széndarabban. Az indiánok gondosan eltüntették a tűzrakás nyomait, nehogy a gonosz szellemek megtalálják őket vándorlásuk során.

Ha belegondolok, az angyaloknak olyasmi szárnyuk lehet, mint a libáknak vagy a hattyúknak. Ezek szerint a szárnycsattogásukra felébrednék! – gondolta Szél Róza.

A hattyúkat többször hallotta egészen közelről. Nem gágognak folyton, mint a libák, és a szárnycsapásaik által keltett iszonyú légáramlat süvítését jól lehet hallani. Amikor a hattyúk a ködben röpültek a ház előtti mező fölött, maguk a hattyúk beleolvadtak a tejszerű ködbe, és csak a szárnyak hangjából lehetett következtetni a madarakra.

Mint a barlangban az árnyak.

A szobát kizárólagosan a világszellemnek tartotta fenn Szél Róza. A világszellem időnként szárnyak süvítésében, angyalok kacajában, de gyakran egy szellentés vagy egy ellobbanó láng szagában mutatkozott meg Rózának. Róza szerette ezt a szellemet. Minden vágyát, álmát, szeretetét feláldozta volna neki.

Szerencsére a látogató nem tudta, hogy a bajuszos nyúlszarvas képe mögött valójában mi rejtőzik. Ha a kizökkentés ellenére sikerült a titkos szoba ajtaját feltépnie, bent a félhomályban és sűrű füstben csak kegytárgyakat, Buddha szobrot, szentek képeit (például Kőrösi Csomag Sándor) és ehhez hasonlókat látott. Ja, és egy bőrtarisznyát vagy bőrtokot, ami az ajtófélfáról lógott a szentképek fölé: csirkecsontok vagy nyúlcsontok lehettek benne, és enyhén rothadó szagot árasztott.

(Illusztráció: LOGO – http://www.mymission.se/ )

Comments (0)

Tags: , , , , ,

Szél Róza arca

Posted on 27 January 2011 by Judit

Banner-tervek az új honlapdizájnhoz. Ötletek?

És Szél Róza is kaphatna arcot?

Mondjuk egy ilyet: (ha tudsz jobbat, küldd be a judit.szeles@panno.se -re)

Comments (3)

Tags: ,

A munka az első

Posted on 15 June 2010 by Judit

A világon a legfontosabb a munkahely, hogy az embernek legyen állása. Még az egészségnél is fontosabb, mert megette a fene az egészet, ha nincs pénz orvosra vagy gyógyszerre. Még a szerelemnél is fontosabb, mert a szerelem elmúlik, a szerető elhagy, rá se néz az emberre, pláne nem, ha segítségre van szükség. Ugyanígy a barátságnál is sokkal fontosabb a munka. A munka, ami viszonyrendszerbe helyezi az embert, funkcionálissá tesz bennünket, ami után rangsorolódunk, megítéltetünk és meghalunk. Munka nélkül az árokparton, tönkremenve, siralomházban, vagy ki tudja hol, végzi az ember, embertelen körülmények között. Az embert a munka teszi emberré. Nem a gondolkodás.

A felvételin a pöcs főnök megkérdezte Rózától, hogy olvasta-e a munkaköri leírásban, hogy a munka ellátásához nyelvtudás szükséges. Róza bólintott, de – az igazat megvallva – nem értette, miért kell egy takarítónőnek nyelveket beszélnie. Aztán idővel azt a magyarázatot találta ki magának, hogy bizonyára azért, hogy a kollegáival beszélgetni tudjon – mert mindegyik bevándorló volt. De valószínűleg nem ez lehetett a valódi ok, mert a munkaköri leírásban az is ott állt, hogy az illetőnek anyanyelvi szinten kell írnia és beszélnie magyarul. Egyáltalán nem fért Szél Róza fejébe, hogy mi ez a nagy felhajtás a nyelvekkel, hogy egyszeriben mitől lett olyan fontos a nyelvtudás, hogy miért a nyelvtudás, és nem a jó fizikum, a rugalmas hátizom, vagy az erős vádli. A takarítás végtére is fizikai munka, nem?

Comments (3)

Tags: , , , ,

Aki nem dolgozik

Posted on 14 June 2010 by Judit

Mindenki dolgozik, csak én nem – gondolta Szél Róza, de csak gondolta, mert valójában halálra dolgozta magát. De nem vette észre. A saját munkadefiníciója szerint ugyanis nem rendelkezett fix állással, tehát nem dolgozott, sőt, munkakerülő lett.

Minden reggel háromnegyed négykor kelt, hogy beérjen időben a bevásárlóközpontba. Ötkor kezdték a takarítást, egy-egy ember a két szinten. Aki a fenti szinten kezdte a vécékkel, az vezethette aznap a takarítógépet.

Aki a gépet vezette, annak azt ki is kellett takarítani: a zsíros tartályból leengedni a szennyes vizet, lecsavarozni a keféket, és slaggal kimosni a fennakadt szemetet.

Szél Róza kollegája fotóművész volt. A munkavezető matematikatanár. A főnök meg egy kis pöcs – gondolta Róza. A főnök sose ugrott be senki helyett, pedig ő is a vécépucolással kezdte.

Amikor valaki megkérdezte Szél Rózát, hogy hol dolgozik, szégyenében inkább azt mondta, hogy munkanélküli, mintsem bevallja, hogy vécét pucol egy tanári és egy bölcsészdiplomával.

Aztán minél többet mondta másoknak, hogy munkanélküli, annál inkább maga is kezdett abban a hitben élni. Végül is nem dolgozott, mert mire mindenki más felkelt, ő már ismét otthon volt, mintha hajnal öt és hét között mi sem történt volna. A boltok kilenckor nyitottak. Akkorára még az ajtókilincs is megszáradt Róza után.

Comments (0)

Pillowbook

Tags: , , , , , , , , , , , , , , ,

A világ testét

Posted on 07 June 2010 by Judit

1997. január 10.[1]

Az első alom. Sire: „Alpha” Atman of Madagaszkár, Dame: „Bella” Fahrenhait D’Akusaa. Hét kölyök, mint a mesében: 4 kan és 3 szuka. Mindegyik fekete: black-tan. Egész éjszaka szültünk. Bella a vemhessége alatt a legjobb barátnőm lett, és a fialásnál is hagyta, hogy segédkezzek. Atman kint volt a kennelben, és egy hangja sem hallatszott, mintha érezte volna, hogy odabent nagy dolgok történnek.

A kicsik nagyon cukik, és mindegyik egészségesnek látszik. Szopnak. És furakodnak. Olyan hangot adnak ki, mint a sípoló játék, ha megnyomják, csak a kölyköket senki nem nyomja meg. Maguktól is sípolnak. Az anyjuk annyit nyalogatja őket, mintha cukorból lennének.

Még nem tudom, hogy fogjuk elnevezni őket. Turángardeni A, B, C, D, E, F és G. A hét vezér nem lehet, mert három közülük lány.

Tizenegy óra. Az egész banda alszik. Megitattam és megetettem Bellát. Korábban Atman is kapott. Ma nem lesz erdei séta, hullafáradt vagyok.

1997. január 11.

Kutyakölykök nyiszognak a fejemben. Mindenki eszik, iszik, alszik. Engem is beleértve.

1997. január 10.[2]

Ahhoz, hogy az ember legalább egyszer életében (N.P.)

El akarlak képzelni. („Eriggy, Laszka, eriggy! – Azt nem lehet – gondolta a kutya.” – gondolta Tolsztoj) Rád akarok gondolni. Mindenről eszembe kell jutnod! Mindenről eszedbe kell jutnom. El kell jutnom hozzád. („Eriggy, Laszka, eriggy!”) Lehetetlen. Meg akarlak szólítani. ( „Azt nem lehet…” ) A keresztneveden akarlak szólítani. nagyon sok idő telt el szótlanul velünk, befejezetlenül és szinte elkezdetlenül. El akarom kezdeni azt, aminek nem lehet folytatása, és ami nem ismétlődhetik, de öröktől fogva bennem lakik. ( Eriggy, eriggy, eriggy!) Meg akarlak szólítani, még egyszer újranevezni, én akarok nevet adni neked: „most, azonnal, menni” („Azt nem lehet, azt nem lehet.”) Viszlek, viszlek. – A kutyák nem gondolnak semmit. A kutyák dögöljenek meg! Nem hiszek, téged sem hiszlek el. Nincs semmi kézzelfogható bizonyítékom arra, hogy létezel! Kellesz ahhoz, legalább egyszer.

Csigavonalat szeretnék rajzolni a kezedre. Akkor is, ha nem érted meg, akkor is, ha még azt sem érted, miért. Nehéz helyzetbe kényszerítettél. A rajzolás játék, amit ábrázol, komoly és összetett, és csak befelé vezet út. Minden ív egyre kisebb és kisebb, s egy ponton megáll a kéz, ahogy elfogy a lendület. A kezed kötöm meg, rárajzolom a jelem. Üres csigaházam lettél, törékeny menedék. Tekervényeidbe simulok. Én teremtettelek, hogy megjelöltelek.

1997. január 11.

Tanításra, ömlengésre, levelekre fecsérelem az erőmet. Nem csinálok hónapok óta semmit. Nincsen biztatás. Feleslegesnek érzem minden cselekedetem. Még azt is, hogy egy olyan kölyöknek, amilyen K. Laci, megnyitottam a szívét. (A mai órámon többször is jelentkezett.) Lebegésnek érzem minden napomat. Talán, mert nincs egy biztos pont – mint a csigavonal belsejében. A pont a vonal végén én vagyok. Egy és oszthatatlan, más szóval: végig egy és magányos. Talán lényegem ez, s nem kellene erőltetnem.

Hányszor elmondtam a mai Anyegin-órámon, hogy Tatjánának az lett a veszte – mint Bovarynénak -, hogy túl sokat olvasott. A regények idealizált világa és a valóság. Anyám! Milyen komolyan hangzik.

Három bemutató. Ma a tantestületin csak Amálnak jutott eszébe a színkör nevelő hatásának a megemlítése. Lehet, hogy kiprovokáltam? Régi, csacska önmagamat látom, s egyáltalán ezt a tizenéves létet egyre jobban megértem. Zavar, félelem, vágyak. A létezés természete boncasztalon. Igaziból, hogy szikével felnyissa a … világ testét. (M.K.)

S akkor a Szfinx kérdésére Oidipusz nem tud megválaszolni. Hajnal: „De hát olyan hülye kérdéseket tesz fel.” Időt kér. Mondani is akar valamit, meg nem is. S aztán harapófogóval kell kihúzni mindent, de nem meggyőző. Tíz-tizenkét napot kibír-e mindenki? „Valamennyien vakarództak!” Aztán mintha megint a régi lenne. Álarc. Gyenge és bizonytalan, minden bizonnyal a saját vágyaitól fél a legjobban, s attól, hogy akárhogyan is, de színt valljon. Pedig mindenképpen színt kell vallani! – EZ ITT EGY MEDVE! – Ha máshogy már nem megy! Látni, hogy fél, látni, hogy nagyon zavart; hiszen semmiféleképpen nem lehet közömbös. Zaklatott. Nem az a fontos, hogy mi bántja, az a fontos csak, hogy bántja, az érzés!

Catullust tanítottam. Magam is élveztem. Nem lehet harsogva szavalni! Nagyot kellett nyelni előtte, s még nagyobbat utána: „szerteszakít ez a kín”.  Nem tudom, mennyire sikerült. Tudom, ez nem színház, de volt már rá eset, hogy egy őszinte felolvasásom után még a vér áramlását is hallani lehetett a teremben. Tanításom legszebb percei. Odi et amo.

Pillowbook


[1] Szél Katalin naplójából

[2] Szél Róza hetedik titkos naplójából

Comments (0)

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................