Photo: Martin Larsson

1800 kép a nyaralásról

Szél Róza szabadságon

“Dis, Blaise, sommes-nous bien loin de Montmartre?”

Egy hét a naptárban Szél Róza életében éppen egy évet tett ki – pont elég egy sem nem túl hosszú, sem nem túl rövid szabadságra, amit egy nagy utazással lehet eltölteni. De hogy lehet szert tenni egy 365 vagy 366 napos szabadságra? Szél Róza pontosan tudta, hogyan. Keresett egy vastag zsírkrétát az asztalfiókban, és a fehér falra nagy betűkkel felírta először is, hogy: SZABADSÁG!

Ahogy a cipész kirakja az üzlet ablakába: szabadságra mentem, úgy határozta el Róza is, hogy a leírt szó erejével terjeszti ki akaratát a körülményekre. Egy lendülettel kiugrott az ablakon, és többet nem látták.

Moszkváig repült, mint Kun Béla. A sok repülőgép-szerencsétlenség ellenére nem félt. Moszkvában jegyet váltott a transzszibériai expresszre. Nem bánta a zsivajt, a szegénységet, a húgyszagot. A vigyorgó aranyfogak a gyerekkorára emlékeztették. A Kreml olyan volt, mint egy hatalmas tatár torta aranymázzal bevonva. A hófehér katedrálisok nagy manduláival és a harangok mézédes aranyával…Egy öreg szerzetes a novgorodi legendát olvasta fel. Szomjas volt. És az ékírást betűzgette. Azután a Szentlélek galambjai hirtelen felszálltak a téren.

Az expresszen egy lengyel férfi csatlakozott hozzá, aki Mongóliába utazott. Mikinek hívták, és Nauskiig csak összeesküvési elméletekről beszélt, és arról, hogy ha az ember – különösen teleholdkor – egy nagy teleszkóppal megvizsgálja a Holdat, még az autókat is láthatja, ahogy a Hold felszínén, mint a hangyák, mennek le s fel. És a Hold másik oldalát még senki nem látta! – mondta a csodálkozó Rózának. De Miki Nauskiban, az utolsó orosz állomáson leszállt.

Lehet, nem is Mongóliába tartott – gondolta Róza.

Éppen akkor fogyott el az utolsó fityingje is. Pár nap éhezéssel és nélkülözéssel telt, és az első osztályú hálókocsijegyét el kellett cserélnie némi pénzért, hogy legalább Ulánbátorig kitartson. Ahogy a nagy költő mondta: a Nagy Láma dühös kis mongoljai! És mentek, mentek gyalog a sztyeppén, míg nem találkoztak egy fehér tevéket terelgető pásztorral. Akinek akkora kutyái voltak, mint az oroszlánok, és olyan haragosak is voltak, csaholtak és a levegőbe haraptak nagy álkapocs-csattogtatással. Ha nem lettek volna a kutyák láncon, nem maradt volna közülük senki életben, vagy legalább is gatyaszaggatás nélkül.

Azt mondják a mongol pásztorkutyákról, hogy nincs a világon eltökéltebb és bátrabb kutyafajta. Szembeszállnak emberrel, farkassal, medvével, de még a hóleopárddal is. Még a saját gazdájukat is megharapnák, ha az nem adna nekik enni. A legkülönösebbek a feketék, amiknek a szeme fölött két fehér folt látható. Azt mondják, azzal a jövőbe látnak, és egy évre előre megérzik a földrengést vagy más katasztrófát.

A fehér tevéket legeltető pásztor éppen el akarta pusztítani az egyik ilyen kutyáját, mert az annyira megvadult, hogy még a gazdáját sem engedte közel. De a láma, aki Szél Rózával utazott, arra kérte a pásztort, hadd mehessen ő oda a kutyához.

Úgy kell elhatározni, hogy az ember SZABAD lesz, ahogy a láma – a pásztor aggodalma ellenére – egyetlen lendülettel odalépett a megkötözött kutyához, lehajolt hozzá, mélyen a szemébe nézett, majd homlokát a kutya fejéhez érintette. S attól fogva a kutya kezes bárányként engedelmeskedett.

(…)

De Róza transza ezzel nem ért véget. A rövid kitérő után visszamászott a hússzagú zöld vagonba, hogy folytassa útját Peking s aztán Vlagyivosztok felé.

A majmok nagyon érdekelték Rózát, de Mongóliában nincsenek majmok. Vagyis csak egy volt, egy makákó, egy szerzetesé. És Róza a kis mongóliai kitérő során meglepetten tapasztalta, hogy a makákó milyen ügyesen alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez. Indából származott, és Mongólia a maga száraz, szélsőséges klímájával nagyon messze állt attól, amit a kis állat élete első pár hónapjában megszokott.

A szerzetest is érdekelték a majmok. De más szempontból. Tetveket tartott a majmon, hogy azokat összefogdosva, egy mozsárban megtörve, és közönséges út porával elegyítve kis golyócskákat formáljon belőlük, és azokat jó pénzért eladja a tibeti orvosoknak.

Róza két évig élt ennél a szerzetesnél. Bár ez a két év a valóságban nem lehetett több pár napnál. A szerzetes megtanította neki a Vadzsrajána-imákat és a tantrikus jógát. Elmesélte, hogy a tibetiek a fehér majomtól és egy emberevő óriástól származnak. És azt is mondogatta még, hogy Rózának a Himalája másik oldalán van dolga. De az adott valóságszeletben Rózát még nem annyira érdekelték a jógik és a Vadzsrajána, hanem csak a majmok – és a szerzetestől elszökött egy vándorcirkusszal.

Elszökött, gondolta ő, de nem tartotta semmi igazán vissza. A cirkusznál is voltak makákók, és csimpánzok is. Meg csontsovány elefántok.

Azt pedig tudjuk, hogy az artistanő mire tanította meg.

Áááááááá, mit tud maga a tibeti pásztorkutyákról!

Korábban a mongol kán udvarában nemcsak majmok, szerzetesek és cirkuszi artisták voltak, hanem pekingi kacsák, magyar lovak, lengyel kémek is. A kánok udvarában, mint egy múzeumban, szinte mindent meg lehetett találni. A Mongol Birodalom sikerének az egyik titka az volt, hogy mindent magába fogadott vagy magába foglalt.

(…)

Szél Róza egyedül utazott a transzszibériai expresszen. A fürkész vagy éppenséggel rosszindulatú tekinteteket folyton érezte, és amióta az első osztályú hálófülkés jegyét el kellett adnia, a rá tapadó tekintetek meghatványozódtak. A másodosztályon nemigen utaztak európai nők egyedül.

Különösképpen akkor lett nagy keletje Rózának, amikor ismét elfogyott minden pénze (még valahol Vlagyivosztok előtt), és nem maradt más választása, a testét kellett áruba bocsájtania. Ám ez eleinte nem ment olyan egyszerűen, mint gondolnánk. Olyasmit kellett csinálnia megint, amit még korábban sohasem, tapasztalatok nélkül improvizálnia, és ezek az improvizációk gyakran komikus vagy egyenesen veszélyes helyzetekbe sodorták. Egyszer még le is akarták szállítani a vonatról – egy irigy orosz vasutasnő, és Rózának kínjában csak idétlen vasutas viccek jutottak eszébe. Ekkor egy francia utazó, valami Blaise, mentette meg.

- A hölgy velem utazik – mondta oroszul, és azzal a dolog el lett intézve.

Az érdekes az volt, hogy a legegyszerűbben a nyugati férfiakat lehetett felcsípni.

A jelzéseim nagyon is európaiak – gondolta Róza, amikor megpróbált magyarázatot találni a tapasztalataira.

És ez egészen Moszkváig ki is elégítette Rózát.

Amikor a vonat befutott a Jaroszlavszkij Pályaudvarra, és letelt az év, Róza akkor vette csak észre, hogy nem jutott tovább a Lehel-téri piacnál, és nem is telt el több idő egy hétnél, azaz hét napnál. Az emlékezetében mégis élénken élt az első pillantás a Kremlre, a lengyel férfi a teóriákkal, az usánkás orosz katonák Szibériában, a kínai szerencsefánk-árusok, a mongol sztyeppe démonjai, a kutyák csaholása, a lámák, a kínai Nagy Fal, a nyugati férfiak nyálas csókjai, és ahogy a péniszük behatol a kalandra éhes testébe, a kínai kacsák, a majmok, az emberevő óriások, a hó áprilisban a Nazivaevszkaja állomáson, és a borjú Nauskiban. Az, hogy volt gazdag és szegény, friss és izzadt, egészséges és beteg, hogy találkozott Szél Rózával a sivatagban, hogy egy baskír váltókezelő miatt majdnem kisiklottak Uszty Katavnál, hogy szerelmes lett egy artistanőbe, hogy egyszer összetévesztették a francia Szent Johannával, a Volga, a Káma, a Tobol, az Irtis, és sorolhatnám tovább.

Szél Róza blogja

Hogyha az ember hagyja a vázában elhervadni a virágot, sőt, még el is rothad, akkor elkezd olyan szagot árasztani, mint amilyet Szél Róza árasztott.

Szél Róza a jó szellemeket mindig elzárva tartotta egy arra megfelelő helyiségben, a szellemszobában. Abban a szobába igen ritkán járt, és másnak pedig be sem lehetett belépni. Az ajtóra egy fényképet ragasztott a bajuszos nyúlszarvasról, hogy a belépni szándékozót eltérítse a szándékától, vagy legalább is egy pillanatra kizökkentse.

Ez a kizökkenés, igen, nem szeretjük, hogyha akaratunkat keresztezi. Róza azonban folyton kizökkenve élt. Arra kényszerült, hogy elfogadja azt mint létformát, még akkor is, ha ez nem könnyen ment: folyamatosan kizökkenve lenni.

A szobában meleg volt, félhomály, amit a borvörös tapéta még misztikusabbá tett. Itt, ebben a pár négyzetméterben sűrűsödött össze a tökéletes béke, és a levegő növényi füstölők illatától.

A nyúlról jut eszembe! – gondolta Szél Róza mikor belépett a szobába.

A nyulak bagzanak. És a húsuknak húgyszaga van.

A barlangban pár csontot talált és szőrcsomókat. Az indiánok már itt voltak, és nem hagytak hátra semmit. Csak hosszas és alapos vizsgálódás után tudta Róza megállapítani, hogy ezek valóban indiánok voltak, és tőlük szokatlan módon, egy barlangban húzták meg magukat az ítéletidő elől.

A csontokat összeszedte, és belerakta egy bőrtokba. Még hasznát veheti valamikor. (A ház többi szobája teli volt dolgokkal, amiknek még hasznát lehet venni valamikor.) Aztán úgy döntött, az éjszakát itt tölti, a barlangban.

Azon a helyen rakott tüzet a magával hozott tüzelővel, ahol az indiánok tábortüzének nyomait vélte felfedezni pár mikroszkopikus méretű széndarabban. Az indiánok gondosan eltüntették a tűzrakás nyomait, nehogy a gonosz szellemek megtalálják őket vándorlásuk során.

Ha belegondolok, az angyaloknak olyasmi szárnyuk lehet, mint a libáknak vagy a hattyúknak. Ezek szerint a szárnycsattogásukra felébrednék! – gondolta Szél Róza.

A hattyúkat többször hallotta egészen közelről. Nem gágognak folyton, mint a libák, és a szárnycsapásaik által keltett iszonyú légáramlat süvítését jól lehet hallani. Amikor a hattyúk a ködben röpültek a ház előtti mező fölött, maguk a hattyúk beleolvadtak a tejszerű ködbe, és csak a szárnyak hangjából lehetett következtetni a madarakra.

Mint a barlangban az árnyak.

A szobát kizárólagosan a világszellemnek tartotta fenn Szél Róza. A világszellem időnként szárnyak süvítésében, angyalok kacajában, de gyakran egy szellentés vagy egy ellobbanó láng szagában mutatkozott meg Rózának. Róza szerette ezt a szellemet. Minden vágyát, álmát, szeretetét feláldozta volna neki.

Szerencsére a látogató nem tudta, hogy a bajuszos nyúlszarvas képe mögött valójában mi rejtőzik. Ha a kizökkentés ellenére sikerült a titkos szoba ajtaját feltépnie, bent a félhomályban és sűrű füstben csak kegytárgyakat, Buddha szobrot, szentek képeit (például Kőrösi Csomag Sándor) és ehhez hasonlókat látott. Ja, és egy bőrtarisznyát vagy bőrtokot, ami az ajtófélfáról lógott a szentképek fölé: csirkecsontok vagy nyúlcsontok lehettek benne, és enyhén rothadó szagot árasztott.

(Illusztráció: LOGO – http://www.mymission.se/ )

Banner-tervek az új honlapdizájnhoz. Ötletek?

És Szél Róza is kaphatna arcot?

Mondjuk egy ilyet: (ha tudsz jobbat, küldd be a judit.szeles@panno.se -re)

A világon a legfontosabb a munkahely, hogy az embernek legyen állása. Még az egészségnél is fontosabb, mert megette a fene az egészet, ha nincs pénz orvosra vagy gyógyszerre. Még a szerelemnél is fontosabb, mert a szerelem elmúlik, a szerető elhagy, rá se néz az emberre, pláne nem, ha segítségre van szükség. Ugyanígy a barátságnál is sokkal fontosabb a munka. A munka, ami viszonyrendszerbe helyezi az embert, funkcionálissá tesz bennünket, ami után rangsorolódunk, megítéltetünk és meghalunk. Munka nélkül az árokparton, tönkremenve, siralomházban, vagy ki tudja hol, végzi az ember, embertelen körülmények között. Az embert a munka teszi emberré. Nem a gondolkodás.

A felvételin a pöcs főnök megkérdezte Rózától, hogy olvasta-e a munkaköri leírásban, hogy a munka ellátásához nyelvtudás szükséges. Róza bólintott, de – az igazat megvallva – nem értette, miért kell egy takarítónőnek nyelveket beszélnie. Aztán idővel azt a magyarázatot találta ki magának, hogy bizonyára azért, hogy a kollegáival beszélgetni tudjon – mert mindegyik bevándorló volt. De valószínűleg nem ez lehetett a valódi ok, mert a munkaköri leírásban az is ott állt, hogy az illetőnek anyanyelvi szinten kell írnia és beszélnie magyarul. Egyáltalán nem fért Szél Róza fejébe, hogy mi ez a nagy felhajtás a nyelvekkel, hogy egyszeriben mitől lett olyan fontos a nyelvtudás, hogy miért a nyelvtudás, és nem a jó fizikum, a rugalmas hátizom, vagy az erős vádli. A takarítás végtére is fizikai munka, nem?

Mindenki dolgozik, csak én nem – gondolta Szél Róza, de csak gondolta, mert valójában halálra dolgozta magát. De nem vette észre. A saját munkadefiníciója szerint ugyanis nem rendelkezett fix állással, tehát nem dolgozott, sőt, munkakerülő lett.

Minden reggel háromnegyed négykor kelt, hogy beérjen időben a bevásárlóközpontba. Ötkor kezdték a takarítást, egy-egy ember a két szinten. Aki a fenti szinten kezdte a vécékkel, az vezethette aznap a takarítógépet.

Aki a gépet vezette, annak azt ki is kellett takarítani: a zsíros tartályból leengedni a szennyes vizet, lecsavarozni a keféket, és slaggal kimosni a fennakadt szemetet.

Szél Róza kollegája fotóművész volt. A munkavezető matematikatanár. A főnök meg egy kis pöcs – gondolta Róza. A főnök sose ugrott be senki helyett, pedig ő is a vécépucolással kezdte.

Amikor valaki megkérdezte Szél Rózát, hogy hol dolgozik, szégyenében inkább azt mondta, hogy munkanélküli, mintsem bevallja, hogy vécét pucol egy tanári és egy bölcsészdiplomával.

Aztán minél többet mondta másoknak, hogy munkanélküli, annál inkább maga is kezdett abban a hitben élni. Végül is nem dolgozott, mert mire mindenki más felkelt, ő már ismét otthon volt, mintha hajnal öt és hét között mi sem történt volna. A boltok kilenckor nyitottak. Akkorára még az ajtókilincs is megszáradt Róza után.

1997. január 10.[1]

Az első alom. Sire: „Alpha” Atman of Madagaszkár, Dame: „Bella” Fahrenhait D’Akusaa. Hét kölyök, mint a mesében: 4 kan és 3 szuka. Mindegyik fekete: black-tan. Egész éjszaka szültünk. Bella a vemhessége alatt a legjobb barátnőm lett, és a fialásnál is hagyta, hogy segédkezzek. Atman kint volt a kennelben, és egy hangja sem hallatszott, mintha érezte volna, hogy odabent nagy dolgok történnek.

A kicsik nagyon cukik, és mindegyik egészségesnek látszik. Szopnak. És furakodnak. Olyan hangot adnak ki, mint a sípoló játék, ha megnyomják, csak a kölyköket senki nem nyomja meg. Maguktól is sípolnak. Az anyjuk annyit nyalogatja őket, mintha cukorból lennének.

Még nem tudom, hogy fogjuk elnevezni őket. Turángardeni A, B, C, D, E, F és G. A hét vezér nem lehet, mert három közülük lány.

Tizenegy óra. Az egész banda alszik. Megitattam és megetettem Bellát. Korábban Atman is kapott. Ma nem lesz erdei séta, hullafáradt vagyok.

1997. január 11.

Kutyakölykök nyiszognak a fejemben. Mindenki eszik, iszik, alszik. Engem is beleértve.

1997. január 10.[2]

Ahhoz, hogy az ember legalább egyszer életében (N.P.)

El akarlak képzelni. („Eriggy, Laszka, eriggy! – Azt nem lehet – gondolta a kutya.” – gondolta Tolsztoj) Rád akarok gondolni. Mindenről eszembe kell jutnod! Mindenről eszedbe kell jutnom. El kell jutnom hozzád. („Eriggy, Laszka, eriggy!”) Lehetetlen. Meg akarlak szólítani. ( „Azt nem lehet…” ) A keresztneveden akarlak szólítani. nagyon sok idő telt el szótlanul velünk, befejezetlenül és szinte elkezdetlenül. El akarom kezdeni azt, aminek nem lehet folytatása, és ami nem ismétlődhetik, de öröktől fogva bennem lakik. ( Eriggy, eriggy, eriggy!) Meg akarlak szólítani, még egyszer újranevezni, én akarok nevet adni neked: „most, azonnal, menni” („Azt nem lehet, azt nem lehet.”) Viszlek, viszlek. – A kutyák nem gondolnak semmit. A kutyák dögöljenek meg! Nem hiszek, téged sem hiszlek el. Nincs semmi kézzelfogható bizonyítékom arra, hogy létezel! Kellesz ahhoz, legalább egyszer.

Csigavonalat szeretnék rajzolni a kezedre. Akkor is, ha nem érted meg, akkor is, ha még azt sem érted, miért. Nehéz helyzetbe kényszerítettél. A rajzolás játék, amit ábrázol, komoly és összetett, és csak befelé vezet út. Minden ív egyre kisebb és kisebb, s egy ponton megáll a kéz, ahogy elfogy a lendület. A kezed kötöm meg, rárajzolom a jelem. Üres csigaházam lettél, törékeny menedék. Tekervényeidbe simulok. Én teremtettelek, hogy megjelöltelek.

1997. január 11.

Tanításra, ömlengésre, levelekre fecsérelem az erőmet. Nem csinálok hónapok óta semmit. Nincsen biztatás. Feleslegesnek érzem minden cselekedetem. Még azt is, hogy egy olyan kölyöknek, amilyen K. Laci, megnyitottam a szívét. (A mai órámon többször is jelentkezett.) Lebegésnek érzem minden napomat. Talán, mert nincs egy biztos pont – mint a csigavonal belsejében. A pont a vonal végén én vagyok. Egy és oszthatatlan, más szóval: végig egy és magányos. Talán lényegem ez, s nem kellene erőltetnem.

Hányszor elmondtam a mai Anyegin-órámon, hogy Tatjánának az lett a veszte – mint Bovarynénak -, hogy túl sokat olvasott. A regények idealizált világa és a valóság. Anyám! Milyen komolyan hangzik.

Három bemutató. Ma a tantestületin csak Amálnak jutott eszébe a színkör nevelő hatásának a megemlítése. Lehet, hogy kiprovokáltam? Régi, csacska önmagamat látom, s egyáltalán ezt a tizenéves létet egyre jobban megértem. Zavar, félelem, vágyak. A létezés természete boncasztalon. Igaziból, hogy szikével felnyissa a … világ testét. (M.K.)

S akkor a Szfinx kérdésére Oidipusz nem tud megválaszolni. Hajnal: „De hát olyan hülye kérdéseket tesz fel.” Időt kér. Mondani is akar valamit, meg nem is. S aztán harapófogóval kell kihúzni mindent, de nem meggyőző. Tíz-tizenkét napot kibír-e mindenki? „Valamennyien vakarództak!” Aztán mintha megint a régi lenne. Álarc. Gyenge és bizonytalan, minden bizonnyal a saját vágyaitól fél a legjobban, s attól, hogy akárhogyan is, de színt valljon. Pedig mindenképpen színt kell vallani! – EZ ITT EGY MEDVE! – Ha máshogy már nem megy! Látni, hogy fél, látni, hogy nagyon zavart; hiszen semmiféleképpen nem lehet közömbös. Zaklatott. Nem az a fontos, hogy mi bántja, az a fontos csak, hogy bántja, az érzés!

Catullust tanítottam. Magam is élveztem. Nem lehet harsogva szavalni! Nagyot kellett nyelni előtte, s még nagyobbat utána: „szerteszakít ez a kín”.  Nem tudom, mennyire sikerült. Tudom, ez nem színház, de volt már rá eset, hogy egy őszinte felolvasásom után még a vér áramlását is hallani lehetett a teremben. Tanításom legszebb percei. Odi et amo.

[2] Szél Róza hetedik titkos naplójából

A gondolataim én vagyok – gondolta Szél Róza, mivel abban a tudatban élte le az életét – mint annyian – hogy a létezés egyetlen bizonyítéka a gondolat.

Idegesen pakolászott, hogy minél hamarabb visszamehessen a szellemszobába. Azon is idegeskedett, hogy kivel fogják majd a füvet lenyíratni a tavasszal, s mit szól a szomszéd, ha nem nyírják le a füvet, mert a szomszéd gyereke fűallergiás, és még fel is jelenthetik.

Ez biztos nem jut eszébe Ádámnak.

Még azon is el kezdett rágódni, hogy nehogy a szomszéd elcsússzon a járdán. Vagy például azon, hogy neki ne mondják meg – de megmondják. Hogy ha jól belegondolt, egész élete azzal telt, hogy a törvényeket betartsa, hogy szabályok szerint éljen, hogy viselkedjen, hogy befizesse a számlát, hogy ne legyen a ruhája koszos, mert megszólják, hogy mosogasson el, mert Ádám ráripakodik, hogy meg kell locsolni a virágokat, mert elszáradnak, és sokba kerültek, hogy a kutya ne harapjon, mert el kell altatni, de lehetőleg ne is ugasson, mert csendháborításért feljelentik, pedig Róza szerint a kutya harap is, ugat is. Hogy főznie kell, mert a vajas kenyér evése hosszú távon nem egészséges. Hogy el kell mennie a fodrászhoz, mert az utcán megnézik, pedig legszívesebben kopasz lenne, mint Ádám. Hogy reggel kell felkelni, és este lefeküdni, és a nap huszonnégy órából áll, és az ital elveszi az ember eszét.

Ki találta ki ezt a sok marhaságot? – gondolta.

Vissza akarok menni a szellemszobába, de máris!

Amikor Róza szembesült a ténnyel, hogy az ember nem azonos a gondolataival, összezavarodott. Mindjárt keresni kezdte, hogy mi vagy ki van a gondolatokon túl. De egyelőre csak az a leheletnyi félelme tolakodott előre, hogy ha a gondolatai nem ő, akkor ki vagy kik a gondolatai, hogy ő talán nem is egy személy. Aggódni kezdett, hogy ha kiderül, hogy nem egy személy, becsukják az elmére skizofréniával. De aztán megnyugodott. Kiment az erkélyre és kirázta a rongyot.

A gondolatokon túl nem látott semmit, még valójában a gondolatokat sem látta – nemhogy személyként, de egyáltalán nem.

Mindennek csak az emberek tulajdonítanak ilyen nagy jelentőséget.

Az emberek után tárgyak maradnak csak– gondolta Szél Róza, miközben éppen a fényképeket nézte át, hogy ne maradjon semmi kompromittáló. A szürke árnyékok közül csak keveset ismert. Ezek mind olyan rokonok voltak, akikkel alig, vagy sohasem találkozott, vagy az apja fiatalkori barátai.

Az apja után is csak tárgyak maradtak, és viszonylag nem is sok: a ruhái, a szerszámai, a szemüvegei (három pár, meg néhány régebbi, olyan vastagkeretes), az orvosi papírok, fényképek és egy nagyon-nagyon régi bőrtárca, amit rögtön felismert. Gyermekkora óta jól ismerte már a nyílását is: Két doboz Fecske, és vegyél magadnak is valamit. Úgy tűnt, mintha az apjának nem is lett volna másik, csak ez az egy tárca egész életében, s úgy tartozott hozzá, mint valami attribútum, mint a szemüvegei, vagy, hogy kék a szeme.

A tárca majdnem üres volt. Valahol legbelül lapult csak kétszáz forint és két vonaljegy. A lehetőség, a túlélési, menekülési tartalék. Hogy tudja az ember, az a kétszáz forint és a jegy mindig ott van a biztonság kedvéért. A szabadság lehetőségét jelentették számára, a lehetőséget, amit halála napjáig nem használt ki.

- Itt van kétszáz forint – szólt az anyjának.

Zavarban volt. Kétszáz forintot hagyott rájuk az apja. Ennyi az öröksége. Ennyi, sem több, sem kevesebb. De legalább adósságot nem hagyott ránk. Hogy is hagyhatott volna, soha nem kért senkitől semmit – gondolta, s megint megsajnálta az apját. Szegény, szegény, meghalt… És majdnem sírni kezdett.

- Apádnál nem volt pénz – hitetlenkedett az anyja.

Hát, mégis volt. Egy kis dugipénz. Talán más dugi-dolog is előkerül. Ő akarta megtalálni. Az anyja olyan kegyetlen, semmi érzéke nincs a szentimentális részletekhez. Lelke csak van, de azt olyan mélyre sikerült elásnia, hogy senki még a közelébe se férkőzzön. Titokban azért biztos sír.

Sokszor elgondolta már, hogy például szokott-e az anyja sírni. Vagy régebben, hogyan ölelik meg egymást a szülei, ha egyáltalán megölelik. Nem tudta. Ezek sohasem zajlottak a szeme előtt. Úgy érezte, van valami hatalmas légüres tér közötte és a szülei között. Egy amolyan áthidalhatatlan, és egyúttal mesterségesen fenntartott légüres tér. Nem emlékezett, mikor ölelte meg utoljára az apját. Nem emlékezett, hogy egyáltalán megölelte-e valaha.

Ezen is majdnem sírva fakadt.

De sírás helyett tovább pakolt. Az anyja is. Pakoltak, ahelyett, hogy sírtak volna. Sírtak volna, ha a komiszság, a ridegség, a tartás, a dac, a tökély, a sokk hagyta volna, hogy sírjanak. De a gyász már rájuk száradt, mint a vasárnap délutáni arcpakolás.

- A ruhákat majd én kiválogatom. Kiviszem Gábornak, meg a kertbe.

Az anyja nem hagyta, hogy a ruhákat kiszedje, már így is nagy pusztítást végzett a papírok között – amit csak lehetett, apró darabokra tépett. A nagyfontosságú papírok mindjárt feleslegessé válnak, ha az ember kilehelte a lelkét. A korábban az apja által gondosan sorba rendezett orvosi papírokat el sem olvasta. Minek, a test, amelyről tudósítottak a leletek, nem létezik többé. Ami korábban létfontosságú volt, most, hogy a létezése bevégeztetett, visszanyerte eredeti alakját és értékét: semmis kis papír fecnik voltak, mindenféle nyomtatott jellel, krikszkraksszal, olyan titkos nyelven íródtak, amit amúgy is csak a beavatottak érthettek meg. Nem akart beleolvasni a kórházi jelentésekbe, még akkor sem, ha tudta, némely betegség örökletes.

- Tudtad, hogy apu epilepsziás volt fiatalkorában? – kérdezte az anyját.

-Áááá, nem volt már annak semmi baja, amikor mi összekerültünk… apáddal.

Hirtelen csak azt látta, amikor gyerekkorában egy este bement a hálószobába, és az apja ott feküdt az ágy mellé esve, rázkódott is, és nem mert közelebb menni hozzá, hanem mindjárt kiszaladt a konyhába, hogy szóljon az anyjának. Lehívták az orvost. Adott valami injekciót, s azzal magához tért. Kicsit megijedt, de neki akkor nem volt még fogalma sem a halálról. Úgy nőtt fel, hogy az apja szívbeteg, és az epilepsziáról sem tudott.

De úgy látszik, amiről nem veszünk tudomást, az nem is létezik.

Pár fényképet eldugott a zsebébe, hogy az anyja ne lássa meg. Csak úgy ösztönösen, minden érzelmesség nélkül. Végtére is a fényképek azért vannak, hogy fenntartsanak valami állapotot, valami viszonyulást – gondolta önmaga megnyugtatása végett. S hogy miért sunyiban, stikában? A viszonyulás gyengeség… gyengeség. A gyengeséget pedig nem szabad kimutatni.

A papírt a diagnózissal széttépte. A szemüvegeket otthagyta a szekrényen.

„Nem is tudom, mi legyen a szemüvegekkel” – mondta az anyja. Nagyobb lélekjelenlétet követel az ilyen tárgyaktól való megszabadulás. Az ember még ott látja a szemüvegkeret mögött a kicsit vizenyős, véreres szemeket, a keret körül a megtört arcot, a ráncokat, a bőr évtizedes elszíneződéseit, a makacsul kitolakodó borostát, még érzi a bőr illatát, a savanykás izzadságszagot, a gyógyszert, a cigarettát, az apaszagot. Egy szemüvegben benne van az ölelés, a szeretet, az összetartozás. Még ha nem is emlékszik rá, hogy megölelték volna egymást valaha, érzékelhető volt mindig is egyfajta cinkos összetartozás-érzés a családban. Egy hallgatólagos megegyezés: mi egyek vagyunk.

Most eggyel kevesebben.

S aztán egyre kevesebben.

Az utóbbi pár évben halt meg a nagyapja, a nagyanyja, a keresztanyja, jutott eszébe, s most az apja. Rossz sorozat. De még nem szokta meg, hogy emberek csak eltűnnek nyomtalanul. Nem, nem egészen nyomtalanul: tárgyak maradnak. Az emberek után tárgyak maradnak csak…

Mákos tésztát ebédeltek. Evés közben nem beszéltek még annyit sem, mint máskor. De evés közben nem is beszél az ember, legalább is a magyar ember nem. A villával némán kapkodták fel a fekete csíkokat a tányérról. A gondolatokat is igyekezett a fekete csíkok köré terelni. Fontos, hogy amikor eszünk, együnk, és ne másra figyeljünk, például ne olvassunk újságot, ne nézzünk tévét, és főként NE BESZÉLGESSÜNK… Meg ne csámcsogjunk, az is fontos. Hogy evés közben ne nyeljünk le sok levegőt. De most minden darab mákos kígyócskával egy-egy könnycsepp is lenyeletésre kárhozott. Igen, nyelte a könnyeket. Befelé sírt. Majdhogynem fuldokolt a könnyekkel kevert tésztától. Talán az anyja is küszködik az étellel. Talán neki is el-elszorul a torka. Jó volna tudni. Tudni, hogy nincs egyedül a könnyeivel. De anya olyan távol ült tőle: az asztal másik végében. És gondosan elbástyázta már magát a ne-zavarjatok-gyászolok kifejezést öltve az arcára. Törékeny alakját feketébe pólyálta, semmi smink, semmi ékszer, csak az özvegység kötelező görnyedt tartása.

- Majd én elmosogatok – mondta végül az anyja. – Te vidd le a szemetet!

S így került minden a helyére. A tárgyak legalábbis.

A teremtés nagyon elhúzódott.[1] Először a pentagramokat kellett kihúzni, az amerikai indiánokat a  clevelandi múzeumból, kiszínezni az eget, a földet. A föld puszta volt és üres, mint sátor a lakodalom után. Sötétség borította a mélységeket és Isten lelke lebegett a vizek fölött.

Istennek csak egy szavába került, és lett világosság. Róza ezt kiszagolta: a kimondott szó erejét. Ezt Isten látta, és ráhagyta Rózára. Aztán elválasztotta a világosságot a sötétségtől. A világosságot nappalnak nevezte, a sötétséget pedig éjszakának. Azután este lett és reggel: az első nap.

Róza nem hitt istenben. Úgy általában nem hitt. Ezt időként veszélyes lett volna ugyan ilyen egyenesen kijelenteni, ezért inkább hallgatott. Bár hallgatni nem mindig nem bűn – gondolta. Elhallgatni az igazságot nem szép.

Isten újra szólt és úgy is lett: megalkotta a szilárd boltozatot, és elválasztotta vele a boltozat fölötti és boltozat alatti vizeket.

Ezért szokta Ádám azt mondani a sógorának, hogy:

- Szakadjon rád az ég!

Az emberek pedig elválasztották a világot és Istent.

Az ilyen különbségek felhívják a figyelmet a könyv irodalmi műfajának vizsgálatára. A héber szöveg alapján nem nehéz megállapítani, hogy a sugalmazott szerző meglevő írott forrásokat és hagyományos elbeszéléseket olvasztott bele a könyvbe. Legtöbbször még a feltűnő különbségeket sem szűntette meg bennük.”

Biblia, Szent István Társulat, Budapest, 1992.