Tag Archive | "Szél Katalin"

Pillowbook

Tags: , , , , , , , , , , , , , , ,

A világ testét

Posted on 07 June 2010 by Judit

1997. január 10.[1]

Az első alom. Sire: „Alpha” Atman of Madagaszkár, Dame: „Bella” Fahrenhait D’Akusaa. Hét kölyök, mint a mesében: 4 kan és 3 szuka. Mindegyik fekete: black-tan. Egész éjszaka szültünk. Bella a vemhessége alatt a legjobb barátnőm lett, és a fialásnál is hagyta, hogy segédkezzek. Atman kint volt a kennelben, és egy hangja sem hallatszott, mintha érezte volna, hogy odabent nagy dolgok történnek.

A kicsik nagyon cukik, és mindegyik egészségesnek látszik. Szopnak. És furakodnak. Olyan hangot adnak ki, mint a sípoló játék, ha megnyomják, csak a kölyköket senki nem nyomja meg. Maguktól is sípolnak. Az anyjuk annyit nyalogatja őket, mintha cukorból lennének.

Még nem tudom, hogy fogjuk elnevezni őket. Turángardeni A, B, C, D, E, F és G. A hét vezér nem lehet, mert három közülük lány.

Tizenegy óra. Az egész banda alszik. Megitattam és megetettem Bellát. Korábban Atman is kapott. Ma nem lesz erdei séta, hullafáradt vagyok.

1997. január 11.

Kutyakölykök nyiszognak a fejemben. Mindenki eszik, iszik, alszik. Engem is beleértve.

1997. január 10.[2]

Ahhoz, hogy az ember legalább egyszer életében (N.P.)

El akarlak képzelni. („Eriggy, Laszka, eriggy! – Azt nem lehet – gondolta a kutya.” – gondolta Tolsztoj) Rád akarok gondolni. Mindenről eszembe kell jutnod! Mindenről eszedbe kell jutnom. El kell jutnom hozzád. („Eriggy, Laszka, eriggy!”) Lehetetlen. Meg akarlak szólítani. ( „Azt nem lehet…” ) A keresztneveden akarlak szólítani. nagyon sok idő telt el szótlanul velünk, befejezetlenül és szinte elkezdetlenül. El akarom kezdeni azt, aminek nem lehet folytatása, és ami nem ismétlődhetik, de öröktől fogva bennem lakik. ( Eriggy, eriggy, eriggy!) Meg akarlak szólítani, még egyszer újranevezni, én akarok nevet adni neked: „most, azonnal, menni” („Azt nem lehet, azt nem lehet.”) Viszlek, viszlek. – A kutyák nem gondolnak semmit. A kutyák dögöljenek meg! Nem hiszek, téged sem hiszlek el. Nincs semmi kézzelfogható bizonyítékom arra, hogy létezel! Kellesz ahhoz, legalább egyszer.

Csigavonalat szeretnék rajzolni a kezedre. Akkor is, ha nem érted meg, akkor is, ha még azt sem érted, miért. Nehéz helyzetbe kényszerítettél. A rajzolás játék, amit ábrázol, komoly és összetett, és csak befelé vezet út. Minden ív egyre kisebb és kisebb, s egy ponton megáll a kéz, ahogy elfogy a lendület. A kezed kötöm meg, rárajzolom a jelem. Üres csigaházam lettél, törékeny menedék. Tekervényeidbe simulok. Én teremtettelek, hogy megjelöltelek.

1997. január 11.

Tanításra, ömlengésre, levelekre fecsérelem az erőmet. Nem csinálok hónapok óta semmit. Nincsen biztatás. Feleslegesnek érzem minden cselekedetem. Még azt is, hogy egy olyan kölyöknek, amilyen K. Laci, megnyitottam a szívét. (A mai órámon többször is jelentkezett.) Lebegésnek érzem minden napomat. Talán, mert nincs egy biztos pont – mint a csigavonal belsejében. A pont a vonal végén én vagyok. Egy és oszthatatlan, más szóval: végig egy és magányos. Talán lényegem ez, s nem kellene erőltetnem.

Hányszor elmondtam a mai Anyegin-órámon, hogy Tatjánának az lett a veszte – mint Bovarynénak -, hogy túl sokat olvasott. A regények idealizált világa és a valóság. Anyám! Milyen komolyan hangzik.

Három bemutató. Ma a tantestületin csak Amálnak jutott eszébe a színkör nevelő hatásának a megemlítése. Lehet, hogy kiprovokáltam? Régi, csacska önmagamat látom, s egyáltalán ezt a tizenéves létet egyre jobban megértem. Zavar, félelem, vágyak. A létezés természete boncasztalon. Igaziból, hogy szikével felnyissa a … világ testét. (M.K.)

S akkor a Szfinx kérdésére Oidipusz nem tud megválaszolni. Hajnal: „De hát olyan hülye kérdéseket tesz fel.” Időt kér. Mondani is akar valamit, meg nem is. S aztán harapófogóval kell kihúzni mindent, de nem meggyőző. Tíz-tizenkét napot kibír-e mindenki? „Valamennyien vakarództak!” Aztán mintha megint a régi lenne. Álarc. Gyenge és bizonytalan, minden bizonnyal a saját vágyaitól fél a legjobban, s attól, hogy akárhogyan is, de színt valljon. Pedig mindenképpen színt kell vallani! – EZ ITT EGY MEDVE! – Ha máshogy már nem megy! Látni, hogy fél, látni, hogy nagyon zavart; hiszen semmiféleképpen nem lehet közömbös. Zaklatott. Nem az a fontos, hogy mi bántja, az a fontos csak, hogy bántja, az érzés!

Catullust tanítottam. Magam is élveztem. Nem lehet harsogva szavalni! Nagyot kellett nyelni előtte, s még nagyobbat utána: „szerteszakít ez a kín”.  Nem tudom, mennyire sikerült. Tudom, ez nem színház, de volt már rá eset, hogy egy őszinte felolvasásom után még a vér áramlását is hallani lehetett a teremben. Tanításom legszebb percei. Odi et amo.

Pillowbook


[1] Szél Katalin naplójából

[2] Szél Róza hetedik titkos naplójából

Share

Comments (0)

Tags: , , , , , , , , , , ,

Mindennapi disznótor

Posted on 05 May 2010 by Judit

Szeles Judit: Velazquez Vénusz

– Ha megöregszel, te is Kati néni leszel – mondta Szél Róza a testvérének.

– Te meg Rózsika néni – felelt Kata.

Róza nem állhatta meg, hogy ne kezdjen el kacagni:

– A mindennapi disznótorunkat add meg nékünk ma! – s felhörpintette a következő barackot is.

Mindenki a maga kis diójába van bezárva, s ez különösen igaz volt ez Rózára. Az összefüggések csak az ő fejében függtek össze, mások nehezen vagy egyáltalán nem tudták követni – még a saját testvére sem. Attól még, hogy egyesek genetikailag összefüggenek, nem biztos, hogy egy hullámhosszon vannak. A külső hasonlatosságok szembetűnőek voltak: mindketten Nyanyónak a hosszú, nyerges orrát örökölték – Kata szerint mint valami átkot.

Az öregasszony el volt átkozva. És nem csak a családi fáma szerint, hanem szó szerint is. Mindig azt hajtogatta, hogy a lelkén angyal ül, de mindenki tudta, hogy az angyalt átoknak nevezték, és hogy a saját szülei átkozták meg azon a reggelen, amikor észrevették, hogy üres az ágy, és a leányuk csak úgy,egy lendülettel – szabadság, kiugrott az ablakon, és többet nem látták. Az sem volt titok, hogy férfi volt az ügyben, pontosabban az ablak alatt. Szél Róza apai nagyapja, Náci bácsi – akkor még Nácikám. Éppen ez az! Náci, ács és asztalosmester. Ez volt a bökkenő. Nyanyó – akkor még Mangikám – szülei ugyanis tehetős parasztok voltak, a legnagyobb házuk nekik volt a faluban.

Ah, legdrágább, sem a vágyakozás, sem a féktelen, brutális őrület, melynek áramában írtam neked az utóbbi napokban és éjszakákon, sem tested vad, állati kívánása nem az, ami hozzád vonzott, s még mindig fogva tart, legdrágább. Nem, egyáltalán nem ezek, hanem az ifjúságod, lyányságod és törékenységed iránt érzett, imádattal teli, különösen gyengéd, megbocsátó szerelmem. Ah, édes ez a fájdalom, amit szívembe ültettél! Milyen titokról ad hírt, ah, a hangod!

James Joyce: Levelek Nórához, 1909 decembere (Lantos László Triceps fordítása)

A szülői beleegyezés nélküli házasság (és lányszöktetés) következményeként első fiúk tizenkilenc éves korában hirtelen leukémiás lett, és hamarosan meghalt. Aztán szinte mindegyik gyerekkel lett valami. Nyanyó eltemette mindet, Náci bácsit is, csak Gyula, Szél Róza apja maradt meg, aki túlélte Nyanyót valami csoda folytán. A csodát Róza úgy értelmezte, hogy az apja nem volt fogékony a rákra, mert világ életében labilis lelki alkat volt. De ez az elmélet megdőlt, amikor Szél Gyulánál az első csomókat megtalálták a tüdejében egy tüdőszűrés során.

Az én hazám halálörvényes, igen nyirkos, cigánymisztériumos, németmisztériumos, Erdélyből eredeztethető. A sóúton hozták szekéren. A kerékre tapadt. Nagyapám ács volt, nagyanyám háztartásbeli…Haldoklik a kishúgom. Három hónapja lehet még hátra. Mintha egyik végtagom vágnák. Magam is félni kezdek. Helyette félek. Ő még csak három. És nem tudja. Helyette félek. Családom kétharmada rákban halt meg. Egyik nagybátyám leukémiás volt. A vérátömlesztés után a bőre pórusain préselte ki magából az idegen vért. Ismertem még egy embert, aki a bőrén át vérzett el. Permetezőméreggel lett öngyilkos. Harminc volt, magas és szőke. Szép volt, mint egy festett ikon, és véres, mint a böllércsizma. Amikor utoljára találkoztam vele, elkísért a sarokig. Mosolygott rám, a szeme is, a bőre is mosolygott, ahogy tolta a biciklijét mellettem. Mondtam neki, hogy van egy lányom. Kicsit gondterhelt lett ekkor, és megkérdezte, mennyi idős. Aztán gyorsan fejben kiszámolta, hogy a gyerek nem lehet az övé, és megtámasztotta a biciklijét a gyógyszertár kerítéséhez.

– Mi a fenét röhögsz? – kérdezte Kata.

– A nagyanyámra gondoltam.

– A nagyanyánkra?

– Nem, a nagyanyámra, az anyaira. Rózsika néninek hívták a komaasszonyát, aki a disznóvágást vezényelte le. Arra gondoltam. A disznóvágásra…Különben azt nem tudom, tudtad-e, hogy Nyanyó és Papó féltestvérek voltak – tette hozzá még Róza.

– Nem, nem tudtam.

– Ők sem…Ezért nem egyeztek bele a szülők, hogy összeházasodjanak. Aztán megtudták, de akkor már késő volt.

– Még szerencse, hogy rólunk kiderült.

– Nekünk nem lehet gyerekünk, te marha! – röhögött fel ismét Róza.

De ezt már Kata sem állhatta meg. Hirtelen összeállt a kép, az ő fejében is összefüggést alkottak az összefüggések. Minden mindennel összefügg. És még az sem biztos, hogy nem függ-e össze mindenki mindenkivel!

Share

Comments (3)

Tags: , , , , , , ,

Párhuzamosok

Posted on 23 April 2010 by Judit

(Szél Róza és Szél Katalin naplójából)

1993. április 20. kedd

Nem tudom, miért van szükségem másokra, és miért ragaszkodom a társaságukhoz! Ezt tényleg nem egyszerű megfejteni egy individualista felfogású embernek. Olykor kettősségnek tűnik az életem, néha pedig biztos, hogy csak én létezem. Talán minden barátkozási szándékom önzés. És önző módon örülök a levelének.

Többször próbáltam felhívni. Soha sem sikerült. Most is nehezen tudom magam visszatartani attól, hogy fel ne hívjam. „Nem tudom, mit gondolhatok” – írja. (Ez más, mintha azt írná: „nem tudom, mit gondoljak.”)… Nem hiszem, hogy az elsődleges dolog a tőle való tanulás volna, inkább a folytonos önigazolás. És itt az önzőség. Meg minél szubjektívebb életet élek, annál inkább szükségem van az igazolásra. Míg testi mivoltom nap nap után tapasztalom, szellemi létem mások igazolásától nyeri el bizonyosságát.

1993. április 20.

Ma hoztuk haza Alfát. Különleges, igényes és ezért ellenállhatatlan. A saját életét éli, és mi tanulunk meg alkalmazkodni hozzá.

Az első éjszaka vele aludtam a kisszobában, de mivel az utat végigaludta tegnap, egész éjjel az arcomat nyalogatta, és a karomat huzigálta. Ha elaludtam, elkezdett nyüszögni. Teljesen össze volt zavarodva, és mindenhova odapisilt, csak az újságra nem. Beraktam a ketrecbe, de persze ki akart jönni. Reggelre kész voltam.

1993. június 4.

Letargia, szomorúság vett erőt rajtam, amikor megtudtam, P. egy másik nővel töltött egy egész éjszakát. Lelkiismerete rajta, hogy a történtekből mennyit vallott be. Az egész teljesen más volt, mint az én esetem Lacival. Ezt most P. kezdeményezte. Ő tovább is ment, mert megátalkodott volt Edit is, ő is. A közelben lakik. Nem túl értelmes teremtés, hogy lelkesedni lehessen érte. Csak szép szőke.

Nem tudom igazán megérteni, hogy mi történt VELÜNK. Én visszaestem valami régi bűnös életbe, ám le tudtam győzni magam. P. ellenben világ életében szent volt, s ez az éjszaka az első lépése a szakadékba.

1993. június 4.

Szépen nő Alfa. Ma öt hónapos. Nagyon magabiztos a kutyaiskolában is. Kedvence a főtt csirkemell. Kedvenc helye a faemelvény, amit neki eszkábáltunk össze. Vettem rá plédet a turiban. Utálja, ha siettetik. Horkol.

„A dalai láma büszke rád.”

1993. június 8. kedd

A mai délutánomat egy amerikai kávé hozta rendbe. Több az önbizalmam. Segített, hogy Tibor hangját hallottam. De lelkiismeret furdalásom van, hogy annyi bonyodalmat okoztam a családjának a telefonálással. A telefonfülkék rettenetesek! ha valaki próbára akarja tenni a türelmét, próbáljon interurbán beszélni.

Tibor szerint mindenre van remény. Nem vagyok elveszett ember. Tehetetlenkedni nem lehet. Szeretnék szabadon dolgozni.

1993. június 8.

Ma is voltunk Alfával a kutyaiskolában. A kutyaklub egy erdő szélén van. Alfát persze leginkább az érdekelte, hogy lehet a kerítésen átugrani, alatta átmászni, a drótszemek között átbújni, mert odaátról olyan érdekes szagok jöttek. (Róka, őz, borz, ki tudja, mi még!) A kiképzés elég unalmas volt neki. Nem lehetett semmit csinálni. (Ez volt a lényege!) Ezért végül elkezdett füvet rágcsálni, mint valami tehén.

A kölyökkutyák között a legnagyobb. A többi kutya nem is érdekli. Csak az erdő, meg a fű!

Share

Comments (0)

Tags: , , , , , , , ,

Az első találkozás IV.

Posted on 22 April 2010 by Judit

Azt beszélik a hercegi párról, hogy amióta folytonosan a királyi limuzinba kényszerülnek a repülésszünetben, a sofőrök sorra felmondanak náluk. A trónörökös és neje felfedezték a hátsó ülést.

Azt beszélik, a fecskék kénytelenek röptükben párosodni, mert nincsenek földutak, ahonnan sarat tudnának gyúrni a fészkükhöz.

Nem érdemes újságot olvasni – gondolta Szél Róza.

Kibontott egy újabb zacskó napraforgómagot. Itthon lehet köpködni, senki sem látja.

Ott fogsz majd sírni, ahol senki sem lát…

Az első találkozás után rendszeresen tartotta a kapcsolatot a féltestvérével. A közvetlenség nem okozott problémát. Csak szokatlan volt Rózának, aki negyven évet élt le anélkül, hogy a gondolatait igazán megoszthatta volna valakivel.

Én a gondolataim vagyok.

De Katalin nem volt különb a bulvársajtónál, s mindjárt rákérdezett a másnaposság okára.

– Egy frászt vagy te a gondolataid! – nevetett. – Te is csak a pinád vagy.

– Hogy lehet ilyet mondani?!

Nem lehet ezt szerelemnek, vágynak, desire-nak nevezni? – gondolta Róza.

Katalin szerette volna jól pofon vágni, vagy valahogy másképp kijózanítani patetikus nővérkéjét. Egyszer ráöntött egy nagy pohár szódát a pultosra, mert szemtelenkedett vele. Egy másik alkalommal meg neki borult az ölébe egy üveg jéghideg Coca-Cola. Éppen még mielőtt belemelegedtek volna.

Valahol mégis igaza volt Rózának, mert úgy nőtt fel, hogy leste az apja minden szavát. Rettegett, nehogy valamit elvétsen. Egy lánynak nem illett, nem volt szabad. És egyébként is, csak az eszével tudott kitűnni!

Annyira létezett, amennyire elfogadták. Azt sose értette, miért.

– Azt hiszem, valami hiányzott az életetekből – mondta valamivel halkabban Katalin, amikor belátta, Rózát már nem lehet megváltoztatni.

Igen, az anyja folyton napraforgózott, de csak otthon. Volt, hogy megvették a nyers napraforgót, és otthon a sütőben pirították meg – akkor az egész háznak enyhén pirított szaga lett. Az öregasszony nem napraforgózott, nem volt foga.

– Ne ködösítsél, hanem mondd már el végre, hogy mi történt! – kezdte újra Rózát faggatni Katalin.

– Az a baj, hogy nem emlékszem – felelte Róza bágyadtan. – Azt hiszem, berúgtam.

– Talán nem is akarsz rá emlékezni! – kacagott Kata éppen úgy, ahogy az artistanő kacagott az előző este.

– Igazad van. Erre nem szívesen emlékszik az ember.

De hiába kerülgette a kását, a másik nőt a halogatás csak tovább tüzelte.

– De hol találkoztatok?

– Kivel? Az artistanővel?… A villamoson.

– Nem mondod! Nem lehet véletlen.

– Nem? Nem tudom. Mindenesetre nagy felelőtlenség volt hazáig kísérnem. Vagyis a lakókocsiig. Még meg is láthattak.

Katát egyre inkább zavarta a szégyen, ami Róza alakját, mint köd a mezőt, beborított.

– Igen?

– Nem szoktam inni. És nem szoktam idegenekkel elmenni. De ez nő volt. Nem gondoltam, hogy baj lehet…Ennyire naiv nem lehetek!

S pityeregni kezdett.

Katalin átölelte, és finoman cirógatni kezdte.

Ahogy anyu is cirógatott.

– Az artistanő egyedül él – mondta szipogva Róza. – Nincsen semmi artista szeretője. Csak képzelődtem, vagy álmodtam, vagy nem tudom…Annyira hihetetlen számomra, hogy egy nő ágyában landoltam.

– Leitatott – csitítgatta Katalin.

De ekkor Róza felemelte a fejét az ölelésből és egyenesen a Kata szemébe nézett.

– Nem nagyon kellett.

– Nem kell annyira beszarni. Neked ez volt az első kapcsolatod nővel. Nekem volt több is. Welcome in the club!

– És az abszintot, azt nem tiltották be egyszer? – kérdezte Róza.

– De… – felelte Katalin. – De az már régen volt! Réges-régen!

Share

Comments (4)

A Streetcar Named Desire

Tags: , , , , , , ,

Az első találkozás Marlon Brandoval

Posted on 20 April 2010 by Judit

A Streetcar Named Desire2010.április 20. kedd Azt hiszem, őt láttam ma a villamoson.

De hiszen itt nincsenek is villamosok – mondta magában Szél Róza.

A kávéházban ültek, is itták a feketéket egymás után. Ittak, ahelyett, hogy ettek volna. Ettek, ahelyett, hogy szeretkeztek volna. Szeretkeztek, ahelyett, hogy szerettek volna.

A torkomban ez a gombóc… – gondolta Róza, s nyelt egyet a forró kávéból. Biztosan nem tesz jót neki ez a forró kávé.

Ahogy így elnézegette Katát, mintha már látta volna ezt az arcot valahol. Teljes alakokat vagy neveket sohasem bírt megjegyezni, de az emberi arckifejezések mindig mélyen belevésődtek az emlékezetébe. Aztán az egyik arcra egy másik arc, és még egy, és arcok rétege rakódott. A fejében egy egész arcképcsarnokkal szaladgált Szél Róza. Az arcok mögé persze nem volt mersze benézni.

Most mit kezdjek EZZEL az arccal?

– Jópofa vagy! – szaladt ki a száján hirtelen.

De még mindig nem vette észre a félelmetes hasonlóságot közötte és Szél Katalin között.

– Vannak nehéz dolgok az életben – mondta Kata.

Róza pont ezektől a nehéz dolgoktól kezdte úgy érezni, hogy torokrákja van. Ha az lett volna, legalább meg lehetne műteni. De a nehéz dolgokkal a legnehezebb éppen az, hogy nem lehet tőlük megszabadulni.

2010.április 20. kedd Azt hiszem, őt láttam ma a villamoson.

Nem hiszem, tudom. Olyan igaz, mint ahogy itt ülök, és rá gondolok. S már attól, hogy rá gondolok, elfog a reszketés…

Arra az ötven körüli férfira gondolt, akit már többször is látott a villamoson, a vágy villamosán.

Share

Comments (0)

Tags: , , , , , , ,

Szél Róza és a farkas

Posted on 31 March 2010 by Judit

(Szél Katalinnak, szeretettel)

“I can’t tell you just now what the moral of that is, but I shall remember it in a bit.”
“Perhaps it hasn’t one,” Alice ventured to remark.
“Tut, tut, child!” said the Duchess. “Everything’s got a moral, if only you can find it.”
Lewis Carroll, Alice’s Adventures in Wonderland

Threadless Red Riding Hood

Nem sokan tudják, hogy a Piroska és a farkas című mesének van egy változata, aminek semmi köze nincs a Grimm-testvérek által közismertté vált történethez. [i]

Először is, ebben a mesében nincsen szó semmiféle vadászról, aki megmenti a nagymamát és Piroskát!

Piroska egy árva kislány, akinek valahol az erdő mélyén lakik a nagymamája. A kislány még sohasem találkozott vele, és egy szép napon felkerekedik, hogy megtalálja ezt a mitológiai nagyanyát. Nincs veszteni valója.

Az erdő sötét és félelmetes, és Piroskának a nagymamán kívül nincs senkije. Akkor sem rémül meg, amikor az ösvényen egy farkassal találja magát szembe. Hová mégy, Piroska? – kérdi a farkas, és Piroska őszintén válaszol.

A nagymamámhoz. Még sohasem találkoztam vele.

Több sem kellett a farkasnak, a nagymama házáig meg sem állt. Mindjárt fel is falta a mamát, felvette a ruháját, és bebújt az ágyába. Úgy várta Piroskát.

Nem soká kopogtattak is az ajtón.

A belépő kislány örömmel köszönt a nagymamának hitt farkasnak. Egy cseppet sem rémült meg, hogy így nézett ki. S amikor a farkas nyájasan hívogatni kezdte közelebb-közelebb, hogy:

Biztosan sokat áztál-fáztál. Gyere, bújj a paplan alá gyorsan. – Piroska szépen ágyba bújt a nagymamának hitt farkassal. A farkas sem volt rest, ölelgetni kezdte a kislányt. Mire lassan Piroska eszmélni kezdett.

Miért ilyen nagyok a füleid, nagymama!? – csodálkozott.

Azért ilyen nagyok, hogy jobban hallhassak velük – válaszolta a farkas.

S ott feküdtek egymás mellett egy jó darabig megint, testük összeért, amikor Piroska megkérdezte:

Miért ilyen nagy az orrod?

S elváltoztatott hangján ezt is megválaszolta a farkas:

Hogy jobban érezzem az illatodat.

Ekkor Piroska kicsit ideges lett, és valamit gyorsan ki kellett találnia. Talpra esett kislány volt, azt mondta:

Ki kell mennem a vécébe, pisilnem kell.

De ez nem tetszett a farkasnak.

Ne félj farkas, nem hagylak el! – mondta meggyőzően, mint egy színésznő. És még hozzátette: – Tudod mit? Ha aggódsz – és levette a kis piros kötött sapkáját, megbontva egy szálat a végénél –, ezt a fonalat a bokámra kötöm, és a másik végét pedig te tarthatod.

Piroska azzal kiment, és mivel tudta, valami nem stimmelt a nagymamával, leoldotta a lábáról a fonalat, rákötötte egy fa törzsére, és elszaladt.

(…)

Ugye, Kata, ezt a verziót te sem ismerted – gondolta Szél Róza. Mert ő sem. Ha ismerte volna, az én mesém is tovább tartott volna.


[i]FORRÁS: Clarissa Pinkola Estes:  Warming the Stone Child

Szél Róza és a farkas

(Szél Katalinnak, szeretettel)

“I can’t tell you just now what the moral of that is, but I shall remember it in a bit.”
“Perhaps it hasn’t one,” Alice ventured to remark.
“Tut, tut, child!” said the Duchess. “Everything’s got a moral, if only you can find it.”

Lewis Carroll, Alice’s Adventures in Wonderland

Nem sokan tudják, hogy a Piroska és a farkas című mesének van egy változata, aminek semmi köze nincs a Grimm-testvérek által közismertté vált történethez. [i]

Először is, ebben a mesében nincsen szó semmiféle vadászról, aki megmenti a nagymamát és Piroskát!

Piroska egy árva kislány, akinek valahol az erdő mélyén lakik a nagymamája. A kislány még sohasem találkozott vele, és egy szép napon felkerekedik, hogy megtalálja ezt a mitológiai nagyanyát. Nincs veszteni valója.

Az erdő sötét és félelmetes, és Piroskának a nagymamán kívül nincs senkije. Akkor sem rémül meg, amikor az ösvényen egy farkassal találja magát szembe. Hová mégy, Piroska? – kérdi a farkas, és Piroska őszintén válaszol.

A nagymamámhoz. Még sohasem találkoztam vele.

Több sem kellett a farkasnak, a nagymama házáig meg sem állt. Mindjárt fel is falta a mamát, felvette a ruháját, és bebújt az ágyába. Úgy várta Piroskát.

Nem soká kopogtattak is az ajtón.

A belépő kislány örömmel köszönt a nagymamának hitt farkasnak. Egy cseppet sem rémült meg, hogy így nézett ki. S amikor a farkas nyájasan hívogatni kezdte közelebb-közelebb, hogy:

Biztosan sokat áztál-fáztál. Gyere, bújj a paplan alá gyorsan. – Piroska szépen ágyba bújt a nagymamának hitt farkassal. A farkas sem volt rest, ölelgetni kezdte a kislányt. Mire lassan Piroska eszmélni kezdett.

Miért ilyen nagyok a füleid, nagymama!? – csodálkozott.

Azért ilyen nagyok, hogy jobban hallhassak velük – válaszolta a farkas.

S ott feküdtek egymás mellett egy jó darabig megint, testük összeért, amikor Piroska megkérdezte:

Miért ilyen nagy az orrod?

S elváltoztatott hangján ezt is megválaszolta a farkas:

Hogy jobban érezzem az illatodat.

Ekkor Piroska kicsit ideges lett, és valamit gyorsan ki kellett találnia. Talpra esett kislány volt, azt mondta:

Ki kell mennem a vécébe, pisilnem kell.

De ez nem tetszett a farkasnak.

Ne félj farkas, nem hagylak el! – mondta meggyőzően, mint egy színésznő. És még hozzátette: – Tudod mit? Ha aggódsz – és levette a kis piros kötött sapkáját, megbontva egy szálat a végénél –, ezt a fonalat a bokámra kötöm, és a másik végét pedig te tarthatod.

Piroska azzal kiment, és mivel tudta, valami nem stimmelt a nagymamával, leoldotta a lábáról a fonalat, rákötötte egy fa törzsére, és elszaladt.

(…)

Ugye, Kata, ezt a verziót te sem ismerted – gondolta Szél Róza. Mert ő sem. Ha ismerte volna, az én mesém is tovább tartott volna.


[i]FORRÁS: Clarissa Pinkola Estes:  Warming the Stone Child

Share

Comments (1)

Tags: , , , , , , , , , , , ,

Az első találkozás II.

Posted on 29 March 2010 by Judit

1983.március 2. szerda Azt hiszem, őt láttam ma a villamoson.

Benda Balázs verse

1983.március 3. csütörtök Lehet, nem ő volt.

1983. március 3. délután. Minden nap ezzel a villamossal megyek most már. Lehetőleg ugyanabban az időben. Hátha felbukkan.

1983. március 10. csütörtök Megint láttam Őt! Ugyanazon a villamoson utazott, mint én. Teljesen biztos, hogy ő az. (Volt nálam fénykép.) Galambszürke öltönyt viselt és ballonkabátot. Kevesebb haja volt már, mint a képen. Körülbelül hat-hét ember lehetett közöttünk. A szívem olyan hangosan kalimpált, hogy féltem, valaki észreveszi. EZZEL A VILLAMOSSAL FOGOK JÁRNI MINDIG! Megesküszöm.

1983. márc. 11. péntek Igen. A Tölgyfa utcánál száll fel, és a villamoson marad, amikor nekem már le kell szállnom az iskolánál.

Egész hétvégén meg március tizenötödikén otthon vagyok. Unalmas. Nem megyünk sehova. A Petőfi téren és a Batthyány-emlékmécsesnél – főként középiskolás – diákok tüntetnek. Meleg van. Lehet mezítláb szaladgálni.

Elhatároztam, hogy ha legközelebb meglátom, nem szállok le az iskolánál, hanem addig megyek, amíg ő is le nem száll. (Elmosódott macskakaparás kb. két centiméteren)

ANYU HÜLYE. (Megint elmosódott (s)írás)

Ki lesz az ezerforintoson? Bartók? Bartók is hülye.

1983. április 12. kedd Apu megint a Tölgyfa utcánál szállt fel. Ingben, zakóban volt. A villamos elejében állt, én kb. a forgónál. Próbáltam úgy követni a szememmel, hogy ne legyen feltűnő. Nagyon izgultam, mert elhatároztam, hogy követem. (Rettenetes meleg van a villamoson, sok az utas, és nem lehet az ablakokat kinyitni. Még a bugyim is vizes.) Nem akart leszállni. Akkor azt hittem, el fogok ájulni, ha nem száll le a következő megállónál. De hála istennek, leszállt. Én majdnem fenn maradtam. Tipikus. De valahogy levergődtem. Még szerencse, hogy nagy volt a tömeg, és egyáltalán nem tűnt fel, hogy elindultam a férfi után, aki az apám. Az igazi.

Sokáig csak mentünk, mentünk – nem állt meg, csak amikor rágyújtott. Akkor én is megálltam, mintha kirakatot nézegettem volna. Szerintem munkába mehetett. Elég gyorsan ment. Kisebb utcákba fordultunk. Kevesebb ember, majdnem senki. De nem vett észre. Igazi kém vagyok! Mint Mata Hari. Nagyon izgultam, hogy mit csinálnék, ha megfordulna, és megkérdezné: Kisasszony, mi akar tőlem? Nem tudom, miért hívna kisasszonynak. Izgultam. Izzadt a tenyerem. Meg minden.

Egyszer csak befordult egy elég elhagyatott kis sikátorba, és lelassított. Megtorpantam a sarkon. Nem bírtam tovább menni. De annyira lelassított, majd meg is állt, hogy tisztán láttam még. Sehol senki. Pár autó. Szürke falak. Megállt. Figyeltem a sarokról. Körbenézett. De nem látott meg. A nadrágjánál babrált. Kivette a fütyijét. Teljesen szoborrá váltam. Rémületemben elfelejtettem rejtőzködni. És amikor éppen elkezdett a párolgó húgysugár kilövellni, rám nézett.

Szaladtamban még hallottam, hogy káromkodik.

APU HÜLYE. De én is.

–          Szél Katalin gyermekkori jegyzeteiből.

„1983 április 12-én a maximum hőmérsékletek az ország számos pontján elérték a 26,4 °C-ot, míg a rákövetkező napon már csupán 8,8 °C volt a legmagasabb hőmérséklet.” Agroinform: Áprilisi hónap időjárása

Májusban Szegeden izgatási per kezdődik Benda Balázs gimnáziumi tanuló ellen, aki március 15-én 12 pontos kiáltványt fogalmazott, és azokat 7 példányban előállította. A diákot 6 hónapi felfüggesztett börtönbüntetésre ítélik. Kronológia/Beszélő

Share

Comments (3)

Tags: , , , , , , , , ,

Első találkozás I.

Posted on 27 March 2010 by Judit

And There Was Light: La Bella Principessa

Szél Róza nem tűnt el, csak átalakult.

Látom Rózát, és látom a gyermekkorában ért megrázó élményeket, és megmondom neki, mindez már elmúlt, és a szorongás is elmúlt. És megszabadultam a lélek béklyóitól…

Katalin szép volt, akár egy angyal, csak egy kicsit sápadt angyal. Először egy kávézóban találkoztak. A második telefonbeszélgetés után.

Emlékszem, régen lehetett dohányozni a kávéházakban és éttermekben. Emlékszem a presszókávé és a tejszínhab ízére, ahogy a meleg füstöt rászívtam.

Úgy rakták össze az életüket a presszókávé mellett, mint valami összerakós játékot. És mindjárt az elején intim kapcsolat alakult ki közöttük. Ez a gyors egymásra hangolódás genetikus lehetett: két testvér – akik harminc évig még csak nem is ismerték egymást.

Az ember életében csak egyszer történik ilyen nagy dolog – gondolta Szél Róza, s a fejében tovább dédelgette a képet az első találkozásról. Kicsit bele-belejavított néhány ecsetvonással. Aztán azt mondta félhangosan:

Így jó!

Katalin szép volt, akár egy angyal. Róza önmagát festette bele. Nem is tudta, hogy ennyire egyformák.

Róza nem tűnt el, csak átalakult. Katalin felbukkanása új perspektívákat nyitott számára. És távolságot, hogy ráláthasson a gyerekkorára.

Szél Katalin vagyok – mondta a telefonban. Apám tiszteletére vettem fel ezt a nevet, amúgy Korán Katalinnak hívnak.

Az apja tiszteletére? – kérdezte Szél Róza meghökkenve. Kinek az apja tiszteletére?

A mienkének.

Azzal még gyorsan hozzátette: Nem tegeződhetnénk?

Katalin volt a fiatalabb.

De nem értem– mondta Róza.

Én tudtam mindig is, hogy te létezel, de anyu nem engedte, hogy rólatok beszéljünk…Ismertem is apánkat. Láttam is néha. Lopva. Ezt nem volt szabad. De tudtam, hogy hol dolgozott, és párszor meglestem.

Szél Rózának leesett az álla. Meg is bénulhatott pár percre, egész valójában!

Mi anyuval és mostohaapámmal, akit apunak hívok, a város másik végén laktunk. Elég bizarr, de meg lett tiltva, hogy találkozzam vele…míg élt.

Mindkettejük torka elszorult.

Úgy érted, te a testvérem vagy?

Folyt.köv.

Image: Go:teborg

Share

Comments (4)

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................