Az emberek után tárgyak maradnak csak– gondolta Szél Róza, miközben éppen a fényképeket nézte át, hogy ne maradjon semmi kompromittáló. A szürke árnyékok közül csak keveset ismert. Ezek mind olyan rokonok voltak, akikkel alig, vagy sohasem találkozott, vagy az apja fiatalkori barátai.

Az apja után is csak tárgyak maradtak, és viszonylag nem is sok: a ruhái, a szerszámai, a szemüvegei (három pár, meg néhány régebbi, olyan vastagkeretes), az orvosi papírok, fényképek és egy nagyon-nagyon régi bőrtárca, amit rögtön felismert. Gyermekkora óta jól ismerte már a nyílását is: Két doboz Fecske, és vegyél magadnak is valamit. Úgy tűnt, mintha az apjának nem is lett volna másik, csak ez az egy tárca egész életében, s úgy tartozott hozzá, mint valami attribútum, mint a szemüvegei, vagy, hogy kék a szeme.

A tárca majdnem üres volt. Valahol legbelül lapult csak kétszáz forint és két vonaljegy. A lehetőség, a túlélési, menekülési tartalék. Hogy tudja az ember, az a kétszáz forint és a jegy mindig ott van a biztonság kedvéért. A szabadság lehetőségét jelentették számára, a lehetőséget, amit halála napjáig nem használt ki.

- Itt van kétszáz forint – szólt az anyjának.

Zavarban volt. Kétszáz forintot hagyott rájuk az apja. Ennyi az öröksége. Ennyi, sem több, sem kevesebb. De legalább adósságot nem hagyott ránk. Hogy is hagyhatott volna, soha nem kért senkitől semmit – gondolta, s megint megsajnálta az apját. Szegény, szegény, meghalt… És majdnem sírni kezdett.

- Apádnál nem volt pénz – hitetlenkedett az anyja.

Hát, mégis volt. Egy kis dugipénz. Talán más dugi-dolog is előkerül. Ő akarta megtalálni. Az anyja olyan kegyetlen, semmi érzéke nincs a szentimentális részletekhez. Lelke csak van, de azt olyan mélyre sikerült elásnia, hogy senki még a közelébe se férkőzzön. Titokban azért biztos sír.

Sokszor elgondolta már, hogy például szokott-e az anyja sírni. Vagy régebben, hogyan ölelik meg egymást a szülei, ha egyáltalán megölelik. Nem tudta. Ezek sohasem zajlottak a szeme előtt. Úgy érezte, van valami hatalmas légüres tér közötte és a szülei között. Egy amolyan áthidalhatatlan, és egyúttal mesterségesen fenntartott légüres tér. Nem emlékezett, mikor ölelte meg utoljára az apját. Nem emlékezett, hogy egyáltalán megölelte-e valaha.

Ezen is majdnem sírva fakadt.

De sírás helyett tovább pakolt. Az anyja is. Pakoltak, ahelyett, hogy sírtak volna. Sírtak volna, ha a komiszság, a ridegség, a tartás, a dac, a tökély, a sokk hagyta volna, hogy sírjanak. De a gyász már rájuk száradt, mint a vasárnap délutáni arcpakolás.

- A ruhákat majd én kiválogatom. Kiviszem Gábornak, meg a kertbe.

Az anyja nem hagyta, hogy a ruhákat kiszedje, már így is nagy pusztítást végzett a papírok között – amit csak lehetett, apró darabokra tépett. A nagyfontosságú papírok mindjárt feleslegessé válnak, ha az ember kilehelte a lelkét. A korábban az apja által gondosan sorba rendezett orvosi papírokat el sem olvasta. Minek, a test, amelyről tudósítottak a leletek, nem létezik többé. Ami korábban létfontosságú volt, most, hogy a létezése bevégeztetett, visszanyerte eredeti alakját és értékét: semmis kis papír fecnik voltak, mindenféle nyomtatott jellel, krikszkraksszal, olyan titkos nyelven íródtak, amit amúgy is csak a beavatottak érthettek meg. Nem akart beleolvasni a kórházi jelentésekbe, még akkor sem, ha tudta, némely betegség örökletes.

- Tudtad, hogy apu epilepsziás volt fiatalkorában? – kérdezte az anyját.

-Áááá, nem volt már annak semmi baja, amikor mi összekerültünk… apáddal.

Hirtelen csak azt látta, amikor gyerekkorában egy este bement a hálószobába, és az apja ott feküdt az ágy mellé esve, rázkódott is, és nem mert közelebb menni hozzá, hanem mindjárt kiszaladt a konyhába, hogy szóljon az anyjának. Lehívták az orvost. Adott valami injekciót, s azzal magához tért. Kicsit megijedt, de neki akkor nem volt még fogalma sem a halálról. Úgy nőtt fel, hogy az apja szívbeteg, és az epilepsziáról sem tudott.

De úgy látszik, amiről nem veszünk tudomást, az nem is létezik.

Pár fényképet eldugott a zsebébe, hogy az anyja ne lássa meg. Csak úgy ösztönösen, minden érzelmesség nélkül. Végtére is a fényképek azért vannak, hogy fenntartsanak valami állapotot, valami viszonyulást – gondolta önmaga megnyugtatása végett. S hogy miért sunyiban, stikában? A viszonyulás gyengeség… gyengeség. A gyengeséget pedig nem szabad kimutatni.

A papírt a diagnózissal széttépte. A szemüvegeket otthagyta a szekrényen.

„Nem is tudom, mi legyen a szemüvegekkel” – mondta az anyja. Nagyobb lélekjelenlétet követel az ilyen tárgyaktól való megszabadulás. Az ember még ott látja a szemüvegkeret mögött a kicsit vizenyős, véreres szemeket, a keret körül a megtört arcot, a ráncokat, a bőr évtizedes elszíneződéseit, a makacsul kitolakodó borostát, még érzi a bőr illatát, a savanykás izzadságszagot, a gyógyszert, a cigarettát, az apaszagot. Egy szemüvegben benne van az ölelés, a szeretet, az összetartozás. Még ha nem is emlékszik rá, hogy megölelték volna egymást valaha, érzékelhető volt mindig is egyfajta cinkos összetartozás-érzés a családban. Egy hallgatólagos megegyezés: mi egyek vagyunk.

Most eggyel kevesebben.

S aztán egyre kevesebben.

Az utóbbi pár évben halt meg a nagyapja, a nagyanyja, a keresztanyja, jutott eszébe, s most az apja. Rossz sorozat. De még nem szokta meg, hogy emberek csak eltűnnek nyomtalanul. Nem, nem egészen nyomtalanul: tárgyak maradnak. Az emberek után tárgyak maradnak csak…

Mákos tésztát ebédeltek. Evés közben nem beszéltek még annyit sem, mint máskor. De evés közben nem is beszél az ember, legalább is a magyar ember nem. A villával némán kapkodták fel a fekete csíkokat a tányérról. A gondolatokat is igyekezett a fekete csíkok köré terelni. Fontos, hogy amikor eszünk, együnk, és ne másra figyeljünk, például ne olvassunk újságot, ne nézzünk tévét, és főként NE BESZÉLGESSÜNK… Meg ne csámcsogjunk, az is fontos. Hogy evés közben ne nyeljünk le sok levegőt. De most minden darab mákos kígyócskával egy-egy könnycsepp is lenyeletésre kárhozott. Igen, nyelte a könnyeket. Befelé sírt. Majdhogynem fuldokolt a könnyekkel kevert tésztától. Talán az anyja is küszködik az étellel. Talán neki is el-elszorul a torka. Jó volna tudni. Tudni, hogy nincs egyedül a könnyeivel. De anya olyan távol ült tőle: az asztal másik végében. És gondosan elbástyázta már magát a ne-zavarjatok-gyászolok kifejezést öltve az arcára. Törékeny alakját feketébe pólyálta, semmi smink, semmi ékszer, csak az özvegység kötelező görnyedt tartása.

- Majd én elmosogatok – mondta végül az anyja. – Te vidd le a szemetet!

S így került minden a helyére. A tárgyak legalábbis.

Szeles Judit: Velazquez Vénusz

- Ha megöregszel, te is Kati néni leszel – mondta Szél Róza a testvérének.

- Te meg Rózsika néni – felelt Kata.

Róza nem állhatta meg, hogy ne kezdjen el kacagni:

- A mindennapi disznótorunkat add meg nékünk ma! – s felhörpintette a következő barackot is.

Mindenki a maga kis diójába van bezárva, s ez különösen igaz volt ez Rózára. Az összefüggések csak az ő fejében függtek össze, mások nehezen vagy egyáltalán nem tudták követni – még a saját testvére sem. Attól még, hogy egyesek genetikailag összefüggenek, nem biztos, hogy egy hullámhosszon vannak. A külső hasonlatosságok szembetűnőek voltak: mindketten Nyanyónak a hosszú, nyerges orrát örökölték – Kata szerint mint valami átkot.

Az öregasszony el volt átkozva. És nem csak a családi fáma szerint, hanem szó szerint is. Mindig azt hajtogatta, hogy a lelkén angyal ül, de mindenki tudta, hogy az angyalt átoknak nevezték, és hogy a saját szülei átkozták meg azon a reggelen, amikor észrevették, hogy üres az ágy, és a leányuk csak úgy,egy lendülettel – szabadság, kiugrott az ablakon, és többet nem látták. Az sem volt titok, hogy férfi volt az ügyben, pontosabban az ablak alatt. Szél Róza apai nagyapja, Náci bácsi – akkor még Nácikám. Éppen ez az! Náci, ács és asztalosmester. Ez volt a bökkenő. Nyanyó – akkor még Mangikám – szülei ugyanis tehetős parasztok voltak, a legnagyobb házuk nekik volt a faluban.

Ah, legdrágább, sem a vágyakozás, sem a féktelen, brutális őrület, melynek áramában írtam neked az utóbbi napokban és éjszakákon, sem tested vad, állati kívánása nem az, ami hozzád vonzott, s még mindig fogva tart, legdrágább. Nem, egyáltalán nem ezek, hanem az ifjúságod, lyányságod és törékenységed iránt érzett, imádattal teli, különösen gyengéd, megbocsátó szerelmem. Ah, édes ez a fájdalom, amit szívembe ültettél! Milyen titokról ad hírt, ah, a hangod!

James Joyce: Levelek Nórához, 1909 decembere (Lantos László Triceps fordítása)

A szülői beleegyezés nélküli házasság (és lányszöktetés) következményeként első fiúk tizenkilenc éves korában hirtelen leukémiás lett, és hamarosan meghalt. Aztán szinte mindegyik gyerekkel lett valami. Nyanyó eltemette mindet, Náci bácsit is, csak Gyula, Szél Róza apja maradt meg, aki túlélte Nyanyót valami csoda folytán. A csodát Róza úgy értelmezte, hogy az apja nem volt fogékony a rákra, mert világ életében labilis lelki alkat volt. De ez az elmélet megdőlt, amikor Szél Gyulánál az első csomókat megtalálták a tüdejében egy tüdőszűrés során.

Az én hazám halálörvényes, igen nyirkos, cigánymisztériumos, németmisztériumos, Erdélyből eredeztethető. A sóúton hozták szekéren. A kerékre tapadt. Nagyapám ács volt, nagyanyám háztartásbeli…Haldoklik a kishúgom. Három hónapja lehet még hátra. Mintha egyik végtagom vágnák. Magam is félni kezdek. Helyette félek. Ő még csak három. És nem tudja. Helyette félek. Családom kétharmada rákban halt meg. Egyik nagybátyám leukémiás volt. A vérátömlesztés után a bőre pórusain préselte ki magából az idegen vért. Ismertem még egy embert, aki a bőrén át vérzett el. Permetezőméreggel lett öngyilkos. Harminc volt, magas és szőke. Szép volt, mint egy festett ikon, és véres, mint a böllércsizma. Amikor utoljára találkoztam vele, elkísért a sarokig. Mosolygott rám, a szeme is, a bőre is mosolygott, ahogy tolta a biciklijét mellettem. Mondtam neki, hogy van egy lányom. Kicsit gondterhelt lett ekkor, és megkérdezte, mennyi idős. Aztán gyorsan fejben kiszámolta, hogy a gyerek nem lehet az övé, és megtámasztotta a biciklijét a gyógyszertár kerítéséhez.

- Mi a fenét röhögsz? – kérdezte Kata.

- A nagyanyámra gondoltam.

- A nagyanyánkra?

- Nem, a nagyanyámra, az anyaira. Rózsika néninek hívták a komaasszonyát, aki a disznóvágást vezényelte le. Arra gondoltam. A disznóvágásra…Különben azt nem tudom, tudtad-e, hogy Nyanyó és Papó féltestvérek voltak – tette hozzá még Róza.

- Nem, nem tudtam.

- Ők sem…Ezért nem egyeztek bele a szülők, hogy összeházasodjanak. Aztán megtudták, de akkor már késő volt.

- Még szerencse, hogy rólunk kiderült.

- Nekünk nem lehet gyerekünk, te marha! – röhögött fel ismét Róza.

De ezt már Kata sem állhatta meg. Hirtelen összeállt a kép, az ő fejében is összefüggést alkottak az összefüggések. Minden mindennel összefügg. És még az sem biztos, hogy nem függ-e össze mindenki mindenkivel!

Hőlégballon Skee fölött (Kép: Martin Larsson)

- Csak ne vinnyogna annyit, mindjárt gyorsabban menne. Add csak ide a kisebbik kalapácsot, ezt itt megerősítem. Jobb egy lúdnyak tíz tyúknyaknál.

Rettenetesen gyorsan történt minden. A vihar a semmiből jött, a hullámokat több méteresre korbácsolta fel, és a remek jacht az elemek harcában nem tűnt erősebbnek egy lélekvesztőnél.

Építs bárkát! Persze, de egy ekkora viharról nem volt szó.

A kialakult helyzet minden hajós képzeletét felülmúlta: a rakomány pánikszerűen hol a bárka orrába, hol a tatba gyűlt, tovább veszélyeztetve a hajó stabilitását. Stabilitás? Arról már régen nem beszélhettünk! A hullámok kényük, kedvük szerint dobálták az alig-alig ellenálló tömeget, rajta és benne temérdek rémült állattal, és még rémültebb emberekkel.

Félő volt, hogy néhány pillanaton belül elsüllyednek.

(A projekt még a negyvenes években kezdődött, amikor a Csepeli Szabadkikötőben egy hajózástörténeti kutatócsoport megépítette a bibliai Noé bárkájának hasonmását. Az építkezést a legnagyobb titkolózás vette körül, és a háborús Magyarországon kialakult kaotikus állapotok éppen megfeleltek a célnak, mert a zűrzavarban a kutyát sem érdekelte a tudomány és a bárka. Bár a Biblia többször említésre került. Szerencsére nem a kezdetek, hanem inkább János Jelenései.)

Kezdetben volt a nagy víz, és isten lelke a nagy víz fölött lebegett, és tőle függött mindent, még az is, ami nem létezett, amit csak ezután gondolt ki a mindenható. Aztán a víz motívum többször visszatért.

De a bárka nem volt jó ötlet. Noé azt gondolta, a vizek ura legalább tisztában van a hajóépítés szabályaival, de mint az a vihar során kiderült, ez korántsem így volt. A megadott méretek, az állatok elrendezése, a tér beosztása, a gyanta fajtája – egyszóval semmi sem stimmelt!

Próbáltak aztán mindent utólag megreparálni, ahogy ez szokás. De igazán nem értett senki a dologhoz. A legénység veszekedett, már-már lázadás tört ki. Noé szelíd volt – ezért választotta ki az Úr -, de nem úgy az állatok nagy része, elszabadult a pokol, mint a belgrádi állatkertben a németek, majd a NATO bombázása idején.

A tigris megette a libát, a hörcsögöt széttépte a karvaly, a sast felfalta a medve, a pingvint a farkas… Csak a mókus menekült meg, elbújt egy mogyoróvajas dobozban. Később megtudta, hogy a felesége megszökött a rókával.

Az anyagi rombolás még nagyobb volt. A mozgó hajóköteleket mind elsodorta az ár: a legszembetűnőbb darab, a horgonykötél, amit hiába toldottak meg még egy vastag lánccal is, leszakadt; a nagyvitorlát felhúzó grószfal vitorlástól a vízbe esett. A viharfok alig-alig tartotta magát; az alba, ami a bummot feszíti lefelé, és a dirk, ami a bumm felemelését hivatott szolgálni össze-vissza lógott, a kötélszivekből kihulltak a seklik.

Noét és a hajózástörténeti kutatócsoportot a kétségbeesés marcangolta, mint a prófétát.

A legénység tagjai között volt Szél Gyula. Ezerkilencszázharminckilencben került Budapestre inasiskolába. Vasmunkásnak tanult, és az elsők között lépett be a kommunista pártba. (Ez még jóval az előtt történt, hogy megismerte volna S. Margitot, későbbi leendő feleségét, Szél Róza és másik két gyermekének anyját.)

A Duna-parti csónakháznál segédkezett, és filmekben vállalt statiszta szerepet. Augusztus 19-én szervezik be a Bárka-akcióba. (Ugyanezen a napon szerződött lovásznak, Pejacsevich János grófhoz, Aperianov Zakariás, minden idők legtöbb derby győzelmét arató tréner. 16 lovával nyert Magyar Derbyt.)

A hajókhoz – alföldi legény lévén – Szél Gyula is csak annyit értett, mint az isten, aki ezt az istentelen vihart támasztotta. S a kétségbeesés marcangolását meg éppen annyira érezte ő is, mint a társai a hajón.

- Társaim a hajón! Testvéreim a hitben! – kiáltozott a kapitány, mikor elérkezett az idő. Az oroszlán ekkor nagyra tátotta a száját, s mindannyian abba az irányba néztek, ahová az oroszlán.

A távolban, ahol mintha tisztábbnak tűnt volna az ég, megláttak egy léghajót – amit az I. világháború óta ember nem látott. Szél Gyulának egy könnycsepp gördült le az arcán.

- Megjött az isten! – mondta, és hozzátette még – Léghajón!

Aztán a vihar nem sokkal a léghajó csodás feltűnése után lecsendesedett. Az ég kitisztult, és áttetsző azúrban ragyogott.

A léghajó ahogy jött, el is tűnt. Talán Amelia Earhart, aki sok olyan utat tett meg Lockheed Vega monoplán gépével, mely férfiak számára is erőt próbáló lett volna, vezette. Nem lehetett tudni. Nem is volt fontos éppen most, amikor megmenekültek.

Negyven napja voltak már úton, és ez az utóbbi vihar annyira tönkre tette a hajót, és a legénység morális alapjai is megrendültek, hogy a kapitány kénytelen volt egy galambot előhozatni a raktérből, s azt szabadjára engedni. Amerre a szem ellátott, csak víz és víz, szárazföldnek nyoma sem volt.

De minő szerencse! A galamb visszatért. És a csőrében egy papírtekercset tartott. Nem hogy szárazföldnek, de emberi civilizációnak a nyomát!!!

A kapitány az összesereglett legénység és állatok szeme láttára tekerte szét a papírlapot, amelyen ez állt:

Ezt elkúrtuk, Joachim! Szeptember elsején, 4 óra 55 perckor megtámadom Lengyelországot!

Ezek után minden nagyon gyorsan megtörtént. Legalább is a néhai Szél Gyula Béla így emlékezett rá.

„Vivere non est necesse!”