Tag Archive | "szabadság"

Tags: , , , , ,

Madártoll és gipszcsőr

Posted on 26 May 2010 by Judit

V: Jó napot kívánok! Reklamálni szeretnék… Elnézést Miss!
T: Hogyhogy Miss? Nem látja, hogy férfi vagyok?
V: Bocsánat meg vagyok fázva… Reklamálni szeretnék!

ford. Galla Miklós

„Egyedül akarok lenni, egyedül akarok lenni” – hajtogatta magában Szél Róza miközben idegesen tűrte le a harisnyáját. Viszketett tőle, mint ahogy a madártollaktól is viszketett.

Nem értette az utazást, hogy miért éppen a sólyom először. Az erdeifenyőn! Ráadásul mindjárt rászállt a mellkasára, és elkezdte azt csipkedni.

– Vagy felveszed azt a jelmezt, vagy nem mégy a jelmezbálba! – mondta egyszer az anyja. De mondott mást is. Például azt, hogy azért kell minden nap tiszta fehérneműt venni, mert ha, teszem azt, az embert baleset éri, és kijönnek érte a mentősök, milyen szégyen, ha meglátják rajta a koszos bugyit.

„Milyen nyomorultak vagyunk, hogy még egy halálos balesetben is a szaros bugyin jár az eszünk, hogy vettünk volna fel tisztát erre a nagy napra, a halálunk napjára!” – zokogott Szél Róza, s úgy érezte, a sólyommadár sassá nőtte ki magát, és csak tépkedte, tépkedte a húst a mellkasáról.

Nem értette a madarakat. Ha medve, ha farkas, ha tigris – igen sokat álmodozott a tigrisekről. De amint a sas végzett a mellkasán, széttárta a szárnyait, Róza pedig kitárt karokkal ráfeszült. Így szálltak a magasba.

Nem kérdezte a sámánt a sas jelentéséről. Úgy érezte, valami jelentőset, valami rendkívülit képviselt. És erről jobb, ha hallgatott. Ha sámán, akkor úgy is tudja mondás nélkül is.

De nem tudta elképzelni, hogy madár legyen, vagy madara legyen. Túlságosan is földhözragadt volt. Vagy legalább is ezt gondolta.

Mindennek tetejében végül megjelent egy – mások elmondása szerint – nagy vörös arapapagáj, hatalmas lelógó farktollakkal, mint egy főnix vagy egy sárkány.

„A papagájokhoz, a papagájokhoz semmi közöm nincsen” – gondolta.

Aztán valami olyasmit látott, amit még eddig soha.

A nagy, ötméteres arany Buddha-szobor felállt, odalépett Rózához, és azt mondta:

– Emlékezz, mit mondtam, hogyan lehet kiszabadulni a kalitkából és elszállni! Ahhoz, hogy elnyerd a szabadságodat, nyújtsd ki a lábad és csukd be a szemed!

Róza emlékezni kezdett, és úgy tett, ahogy azt a Buddha mondta.

Amikor a gazdája visszatért, látta, hogy a papagáj ki van nyúlva, szemei csukva. Megriadt, hogy az megdöglött. Hogy meggyőződjön róla, kinyitotta a kalitka ajtaját, hogy kivegye a madarat. S akkor Róza, huss!

Azt mondta, SZABADSÁG! – egy lendülettel, és többet nem látták.

Comments (2)

Tags: , , , , ,

How to gain freedom

Posted on 10 May 2010 by Judit

He Who Intentionally came from the West

Intentionally came from the West,

What method is best, if you please,

To escape this cage and leave?

………………………………………….

To escape the case, to escape the cage;

Stick out both legs. Shut both eyes.

That is the way to escape from the cage!

Read more: Google Books

Comments (1)

Tags: , , , , , , , , , , ,

Mindennapi disznótor

Posted on 05 May 2010 by Judit

Szeles Judit: Velazquez Vénusz

– Ha megöregszel, te is Kati néni leszel – mondta Szél Róza a testvérének.

– Te meg Rózsika néni – felelt Kata.

Róza nem állhatta meg, hogy ne kezdjen el kacagni:

– A mindennapi disznótorunkat add meg nékünk ma! – s felhörpintette a következő barackot is.

Mindenki a maga kis diójába van bezárva, s ez különösen igaz volt ez Rózára. Az összefüggések csak az ő fejében függtek össze, mások nehezen vagy egyáltalán nem tudták követni – még a saját testvére sem. Attól még, hogy egyesek genetikailag összefüggenek, nem biztos, hogy egy hullámhosszon vannak. A külső hasonlatosságok szembetűnőek voltak: mindketten Nyanyónak a hosszú, nyerges orrát örökölték – Kata szerint mint valami átkot.

Az öregasszony el volt átkozva. És nem csak a családi fáma szerint, hanem szó szerint is. Mindig azt hajtogatta, hogy a lelkén angyal ül, de mindenki tudta, hogy az angyalt átoknak nevezték, és hogy a saját szülei átkozták meg azon a reggelen, amikor észrevették, hogy üres az ágy, és a leányuk csak úgy,egy lendülettel – szabadság, kiugrott az ablakon, és többet nem látták. Az sem volt titok, hogy férfi volt az ügyben, pontosabban az ablak alatt. Szél Róza apai nagyapja, Náci bácsi – akkor még Nácikám. Éppen ez az! Náci, ács és asztalosmester. Ez volt a bökkenő. Nyanyó – akkor még Mangikám – szülei ugyanis tehetős parasztok voltak, a legnagyobb házuk nekik volt a faluban.

Ah, legdrágább, sem a vágyakozás, sem a féktelen, brutális őrület, melynek áramában írtam neked az utóbbi napokban és éjszakákon, sem tested vad, állati kívánása nem az, ami hozzád vonzott, s még mindig fogva tart, legdrágább. Nem, egyáltalán nem ezek, hanem az ifjúságod, lyányságod és törékenységed iránt érzett, imádattal teli, különösen gyengéd, megbocsátó szerelmem. Ah, édes ez a fájdalom, amit szívembe ültettél! Milyen titokról ad hírt, ah, a hangod!

James Joyce: Levelek Nórához, 1909 decembere (Lantos László Triceps fordítása)

A szülői beleegyezés nélküli házasság (és lányszöktetés) következményeként első fiúk tizenkilenc éves korában hirtelen leukémiás lett, és hamarosan meghalt. Aztán szinte mindegyik gyerekkel lett valami. Nyanyó eltemette mindet, Náci bácsit is, csak Gyula, Szél Róza apja maradt meg, aki túlélte Nyanyót valami csoda folytán. A csodát Róza úgy értelmezte, hogy az apja nem volt fogékony a rákra, mert világ életében labilis lelki alkat volt. De ez az elmélet megdőlt, amikor Szél Gyulánál az első csomókat megtalálták a tüdejében egy tüdőszűrés során.

Az én hazám halálörvényes, igen nyirkos, cigánymisztériumos, németmisztériumos, Erdélyből eredeztethető. A sóúton hozták szekéren. A kerékre tapadt. Nagyapám ács volt, nagyanyám háztartásbeli…Haldoklik a kishúgom. Három hónapja lehet még hátra. Mintha egyik végtagom vágnák. Magam is félni kezdek. Helyette félek. Ő még csak három. És nem tudja. Helyette félek. Családom kétharmada rákban halt meg. Egyik nagybátyám leukémiás volt. A vérátömlesztés után a bőre pórusain préselte ki magából az idegen vért. Ismertem még egy embert, aki a bőrén át vérzett el. Permetezőméreggel lett öngyilkos. Harminc volt, magas és szőke. Szép volt, mint egy festett ikon, és véres, mint a böllércsizma. Amikor utoljára találkoztam vele, elkísért a sarokig. Mosolygott rám, a szeme is, a bőre is mosolygott, ahogy tolta a biciklijét mellettem. Mondtam neki, hogy van egy lányom. Kicsit gondterhelt lett ekkor, és megkérdezte, mennyi idős. Aztán gyorsan fejben kiszámolta, hogy a gyerek nem lehet az övé, és megtámasztotta a biciklijét a gyógyszertár kerítéséhez.

– Mi a fenét röhögsz? – kérdezte Kata.

– A nagyanyámra gondoltam.

– A nagyanyánkra?

– Nem, a nagyanyámra, az anyaira. Rózsika néninek hívták a komaasszonyát, aki a disznóvágást vezényelte le. Arra gondoltam. A disznóvágásra…Különben azt nem tudom, tudtad-e, hogy Nyanyó és Papó féltestvérek voltak – tette hozzá még Róza.

– Nem, nem tudtam.

– Ők sem…Ezért nem egyeztek bele a szülők, hogy összeházasodjanak. Aztán megtudták, de akkor már késő volt.

– Még szerencse, hogy rólunk kiderült.

– Nekünk nem lehet gyerekünk, te marha! – röhögött fel ismét Róza.

De ezt már Kata sem állhatta meg. Hirtelen összeállt a kép, az ő fejében is összefüggést alkottak az összefüggések. Minden mindennel összefügg. És még az sem biztos, hogy nem függ-e össze mindenki mindenkivel!

Comments (3)

Tags: , , , , , , , , , ,

Szél Róza szabadságon

Posted on 02 May 2010 by Judit

“Dis, Blaise, sommes-nous bien loin de Montmartre?”

Egy hét a naptárban Szél Róza életében éppen egy évet tett ki – pont elég egy sem nem túl hosszú, sem nem túl rövid szabadságra, amit egy nagy utazással lehet eltölteni. De hogy lehet szert tenni egy 365 vagy 366 napos szabadságra? Szél Róza pontosan tudta, hogyan. Keresett egy vastag zsírkrétát az asztalfiókban, és a fehér falra nagy betűkkel felírta először is, hogy: SZABADSÁG!

Ahogy a cipész kirakja az üzlet ablakába: szabadságra mentem, úgy határozta el Róza is, hogy a leírt szó erejével terjeszti ki akaratát a körülményekre. Egy lendülettel kiugrott az ablakon, és többet nem látták.

Moszkváig repült, mint Kun Béla. A sok repülőgép-szerencsétlenség ellenére nem félt. Moszkvában jegyet váltott a transzszibériai expresszre. Nem bánta a zsivajt, a szegénységet, a húgyszagot. A vigyorgó aranyfogak a gyerekkorára emlékeztették. A Kreml olyan volt, mint egy hatalmas tatár torta aranymázzal bevonva. A hófehér katedrálisok nagy manduláival és a harangok mézédes aranyával…Egy öreg szerzetes a novgorodi legendát olvasta fel. Szomjas volt. És az ékírást betűzgette. Azután a Szentlélek galambjai hirtelen felszálltak a téren.

Az expresszen egy lengyel férfi csatlakozott hozzá, aki Mongóliába utazott. Mikinek hívták, és Nauskiig csak összeesküvési elméletekről beszélt, és arról, hogy ha az ember – különösen teleholdkor – egy nagy teleszkóppal megvizsgálja a Holdat, még az autókat is láthatja, ahogy a Hold felszínén, mint a hangyák, mennek le s fel. És a Hold másik oldalát még senki nem látta! – mondta a csodálkozó Rózának. De Miki Nauskiban, az utolsó orosz állomáson leszállt.

Lehet, nem is Mongóliába tartott – gondolta Róza.

Éppen akkor fogyott el az utolsó fityingje is. Pár nap éhezéssel és nélkülözéssel telt, és az első osztályú hálókocsijegyét el kellett cserélnie némi pénzért, hogy legalább Ulánbátorig kitartson. Ahogy a nagy költő mondta: a Nagy Láma dühös kis mongoljai! És mentek, mentek gyalog a sztyeppén, míg nem találkoztak egy fehér tevéket terelgető pásztorral. Akinek akkora kutyái voltak, mint az oroszlánok, és olyan haragosak is voltak, csaholtak és a levegőbe haraptak nagy álkapocs-csattogtatással. Ha nem lettek volna a kutyák láncon, nem maradt volna közülük senki életben, vagy legalább is gatyaszaggatás nélkül.

Azt mondják a mongol pásztorkutyákról, hogy nincs a világon eltökéltebb és bátrabb kutyafajta. Szembeszállnak emberrel, farkassal, medvével, de még a hóleopárddal is. Még a saját gazdájukat is megharapnák, ha az nem adna nekik enni. A legkülönösebbek a feketék, amiknek a szeme fölött két fehér folt látható. Azt mondják, azzal a jövőbe látnak, és egy évre előre megérzik a földrengést vagy más katasztrófát.

A fehér tevéket legeltető pásztor éppen el akarta pusztítani az egyik ilyen kutyáját, mert az annyira megvadult, hogy még a gazdáját sem engedte közel. De a láma, aki Szél Rózával utazott, arra kérte a pásztort, hadd mehessen ő oda a kutyához.

Úgy kell elhatározni, hogy az ember SZABAD lesz, ahogy a láma – a pásztor aggodalma ellenére – egyetlen lendülettel odalépett a megkötözött kutyához, lehajolt hozzá, mélyen a szemébe nézett, majd homlokát a kutya fejéhez érintette. S attól fogva a kutya kezes bárányként engedelmeskedett.

(…)

De Róza transza ezzel nem ért véget. A rövid kitérő után visszamászott a hússzagú zöld vagonba, hogy folytassa útját Peking s aztán Vlagyivosztok felé.

A folytatás itt olvasható

Comments (1)

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................