Tag Archive | "svédországi"

Tags: , , ,

Rántott hal másképp

Posted on 15 April 2011 by Judit

(updated)

Itt, Skandináviában nem szűkölködünk a (tengeri) halban. Főleg mi nem, a nyugati partvidéken.

Hagyományos halászvárosba költöztem, de még mindig úgy vagyok a halakkal, mint arab a hóviharral. A tengeri herkentyűk megejtő gazdagsága, a halak változatai egyszerűen zavarba ejtenek. Eltelt egy kis idő, míg rájöttem, hogy lehet a lazacot vagy a tőkehalat elkészíteni. De egy lepényhallal nem biztos, hogy tudnék mit kezdeni, az ördöghalról ne is beszéljünk!

(Gondolta volna a fene például, hogy a tőkehalikrát egyben megfőzik már a hajón, a kifogás pillanatában, s azt aztán vajon meg lehet pirítani és felszeletelni.)

"halbolt"

Nem szoktam recepteket közölni, de álljon itt most egy halkedvenc. A rántott hal minden formájában csodálatos. Egy kis petrezselymes burgonyával, meg egy pohár fehérborral. Az a változat, ami a sütőben sül, egy kicsit más, és kevesebb zsiradékot tartalmaz, és meg lehet bolondítani pár dologgal.

Ez a változat a tepsiben sült bundás hal dijonmustárral és mandulával. Ugye, már csorog is a nyálunk!

Kb. egy kiló kifilézett tőkehalfélét (fehér húsú hal) veszek, amit egy tűzálló tál aljába teszek. Nem sok só kell rá, mert a mustár elég sós. A halat gazdagon bekenem dijonmustárral. Ez így, ahogy van, nagyon jó, de a bátrabbak további borsot szórhatnak a halra. Két tojásból, kis finomra aprított mandulával és annyi zsemlemorzsával, ami a tojást felissza, keveréket készítek. Pici sóval és őrült szerecsendióval fűszerezem. Ráhalmozom a halra. Néhány diónyi vajdarabot helyezek az egész tetejére, s kb. 40 percig, egy óráig 200 fokon sütöm, de legalább is addig, amíg a zsemlemorzsa szépen megpirul a tetején. Ehhez is a petrezselymes burgonya a legjobb.

 

Comments (4)

Tags: , ,

Mosókonyha, szauna és óvóhely

Posted on 14 April 2011 by Judit

Nézzed már a felhőket! Ezek mindig ilyen gyorsan mennek? – kérdezte anyám, amikor először volt nálunk, Nyugat-Svédországban. Nekem fel se tűnt eddig.

Nekem fel se tűnt eddig, hogy az időjárás mennyire változékony. Reggel még hét ágra süt a nap, igaz, hideg szél fúj az Északi-tenger felől. Szépen kiteregetek, mert az erős napsütésben és szélben szárad a legjobban a ruha. Aztán a széllökések nagymértékben erősödni kezdenek, gyorsan viharossá válnak, és beborul. Arra sincs időm, hogy bekapkodjam a ruhát, és máris esik az apró szemű eső, ami olyanná teszi a levegőt, hogy az ember hirtelen még belül is érzi, hogy milyen hideg és nyirkos mindene.

Emlékszem, anyám egy nap ötször ázott meg kerítésfestés közben, pedig mondtam neki, hogy egyáltalán nem garancia a jó időre, ha reggel nem lát felhőt az égen. És a felhők jöttek is, mentek is, olyan gyorsan, hogy a nézésükbe beleszédült az ember. Ő ahhoz szokott, hogy valahol az ég alján gyülekezni kezdenek, s a vihar csak lassan vonul át, s van még idő beszedni a kint lévő dolgokat: ruhát, széket, napernyőt. Szépen, komótosan.

Az egyik nyáron itt volt az egész rokonság. Gondolták, ha nyáron jönnek, nem kell annyi ruhát csomagolni. Június vége volt. Fújt a szél, az, amelyik olyan, mint a hosszú tű, ami a csontokig beszúr. Könyörtelenül esett, és átnedvesedtek a vékony lenvászon nadrágok, a selyemblúzok és a nejlonharisnyák. Gyorsan kaptak kölcsön dzsekit, anorákot, sapkát, pamutharisnyát és gumicsizmát. Hiába szomorkodtak, hogy nem lehet kirándulni, megnézni a nevezetességeket vagy hajókázni. Vacogtak.

Vannak jó ruhák, mondom, s ha fáznak, be lehet gyújtani a kandallóba. Van is egy olyan svéd közmondás, hogy rossz idő nincs, csak rossz ruházat. De csak néztek.

Anyámmal sokszor veszekedtem, hogy ne álljon kint a szakadó esőben. Meg azon is, hogy a kimosott ruhákat tegyük bele a szárítógépbe. Nem, nem, ő tudja, hogy kell kiteregetni, megszárad az hamar a napon, minek az áramot pocsékolni, minek az urizálás. Hallgathattam. De a ruha nem száradt meg két nap alatt sem. A levegő páratartalma folyamatosan magas a tenger és a gyakori esőzés miatt. A régi, alföldi berögződéseivel anyámnak is szembesülnie kellett. Csak csóválta a fejét. De hát hogy csinálták a régiek, itt Svédországban? Azoknak nem volt szárítógépük!

A régi világban nem volt szárítógép, de volt mosókonyha, ahol a vizet tűzön melegítették, és a melegben megszáradtak a ruhák. Mosókonyha most is van, szinte minden házban. Nálunk az alagsorban, a kazánház mellett. Ott van a mosógép, a szárítógép, a kifeszített ruhaszárító kötél. A bérházak alagsorában is – a központi fűtést elosztó hely, az elektromos főkapcsolók, a főcsap és az óvóhely mellett – ott a mosókonyha, sok esetben egy külön szárítószobával. A helyiséghez a lépcsőházban lakóknak és a karbantartónak van kulcsa. A mosókonyhában legalább két nagy teljesítményű mosógép áll – az egész heti szennyes belefér! A hatalmas centrifugán kívül egy vagy két szárítógép, attól függően, hogy van-e külön helyiség a szárításra. A szárítóhelyiség nem más, mint egy nagy üres szoba, ahol csak szárítókötelek és egy nagy meleg levegőt fújó ventilátor van. Itt szépen ki lehet teregetni.

A mosókonyhát időbeosztás alapján használhatja bárki, aki a lépcsőházban lakik. Mindenki maga után takarít, elpakol, felmos, ha kell. A gépeket a karbantartó javítja, a közös költségből jut rá. A mosókonyha egyfajta közösségi találkozóhely: még ha az ember nem is biztos, hogy összefut a szomszéddal, gyakran láthatja a gatyáit száradni a kötélen.

Anyám ezt soha nem értené meg. Túl indiszkrét számára egy közös mosókonyha.

Vagy teszem azt a szauna, ahol fürdőruha nélkül ül az ember többedmagával. Először én sem hittem a szememnek. A forró kövekről felsistergő gőzben dinnyényi csöcsök lógtak, szeplős seggek vigyorogtak, fazonra borotvált tinikkel és ránckollekciókkal egy sorban. Egyedül csak rajtam volt fürdőruha. Bele is pirultam. Ennyi meztelen nőt még sose láttam egy helyen! Nem ebben nőttem fel. Anyám mindig a diszkréten elfüggönyözött fürdőszobában zuhanyozott. Apám egyszer festett róla egy háttal álló aktot, de anyám rásziszegett: azt azonnal tüntesd el!

Vagy az óvóhely. A svédek komolyan vették a hidegháborút is. Mindenhol jól láthatóan megjelölt óvóhelyeket lehet látni, sokszor a mosókonyha mellett az alagsorban. Az a közös a mosókonyhában, a szaunában és az óvóhelyben, hogy mindhárom helyen jól lehet ismerkedni, teljesen demokratikusan, és mind a három helyen az a figyelmeztetés áll az ajtón: Tessék bezárni!

Nálunk nem illik elégedetlennek lenni az időjárással kapcsolatban. Ez van, ezt kell szeretni. Az óceáni időjárás velejárója az eső meg a szél meg a változékonyság. A környék rákhalászai minden időben kihajóznak. Igaz, kemény legények, komorak, arcuk cserzett és nehéz velük barátkozni. Különösen az idegenekkel és a külföldiekkel távolságtartóak. Meg vannak győződve, hogy lehetetlen egy kívülállónak megérteni a bohusläniek[1] életét.

 

 

 

 

 

 


[1] Bohuslän Nyugat-Svédország Göteborg és a norvég határ között elterülő területe

Comments (0)

Tags: , , , , , , , ,

Astrid és a szkinhedek

Posted on 07 January 2011 by Judit

Egy igaz történet Astrid Lindgrenről, a Harisnyás Pippi, Háztetey Károly és Juharfalvi Emil szerzőjéről és a szkinhedről.

A kilencvenes években történt, hogy a képen látható fiatalember így szólt magában, amikor meglátta Astrid Lindgrent: “Köszönnöm kell neki és kezet kell vele fognom.”

– Olvastam minden könyvét és nagyon tetszenek – mondta a szkinhed.

– Te nem egy olyan szkinhed vagy? – kérdezte Astrid.

– De – felelte kicsit zavartan a fiatalember.

– Szerintem abba kéne hagynod ezt a szkinhedszelést – mondta Astrid.

A fiú lesütötte a szemét, és elpirult. Astrid megpaskolta az arcát.

– Tetszel nekem, fiú, de tényleg azt gondolom, hogy abba kell hagynod a szkinhedszelést – mondta Astrid rövid gondolkodás után.

Comments (3)

Tags: ,

Farkaslesen

Posted on 03 January 2010 by Judit

A svéd Környezetvédelmi Hivatal 2009. december 17-i döntése alapján a mai naptól (január 2.) Dalarna, Gävleborg, Västra Götaland, Värmland és Örebro megyékben megkezdődhetett a farkasvadászat.

Több mint 12 ezer vadász kapott engedélyt a Környezetvédelmi Hivataltól, a mindösszesen 27 állat kilövésére. A vadászat első napján 25 farkast lőttek le, egyes megyékben meghaladva a kvótát.

A farkasok kilövése a Ragadozóvédelmi Egyesület szerint (is) tudományos alapokat mellőzve, terv nélkül, mi több, az uniós szabályokat semmibe véve kezdődött meg.

Hány farkas van hát Svédországban? Kb. 230-40 egyed. A populáció épp csak kezd magához térni a majdnem kihalás széléről. A kormány a vadászok, földművesek és rénszarvastenyésztők nyomására 210 egyedben állapította meg a maximumot.

Arra a 27 farkasra 12 ezer vadász les. Arra a 230 egyedből álló farkaspopulációra 12 ezer vadász. Nem kellett kétszer mondani nekik, hogy szabad a pálya.

A ma esti hírekben megdöbbentő képeket láthattunk egy kilőtt farkasról. A szakhatóság kiküldötte szerint az állat nem lehetett több egy évesnél. Magyarán farkaskölyök. Bemutatták azt is, milyen protokoll szerint jár el a szakértő. A vad megvizsgálása, a vadász kikérdezése és a helyszín alapos megvizsgálása nagyon meggyőzőnek nézett ki. Ha már meglőtték (minden előzetes terv és mérlegelés nélkül, a lényeg az, ugye, hogy FARKAS legyen), dokumentáljunk mindent.

A riportot több momentum is drámaivá tette. Közelkép a kimerevedett farkaspofáról, vérnyomok…A szakértő azt is elmondta, a meglövés pillanatában az állat összecsinálja magát. Aztán halál profin előhúzott a szakértő egy üvegcsét, és begyűjtötte az összecsinálást, így kommentálva: a mintát elemzésnek vetjük alá a továbbiakban.

Az ellenzők nagy táborából egy videó:

>

Comments (2)

Tags: , , , ,

Megmagyarázom a magyar címert is

Posted on 05 August 2006 by Judit

A magyarral ugyanaz a baj, mint a buddhizmussal.

Körülbelül egy éve fedeztem fel, hogy valószínűleg buddhista vagyok, de akkor még nem vettem az egészet komolyan, éltem tovább, ahogy addig. Ám valahogy lassacskán furcsa változások álltak be az életembe: vegetáriánus lettem, mert furcsa ízűnek találtam a húst, és nem volt gusztusom lenyelni, elkezdtem meditálni és buddhista könyveket olvasni. Tavaly év végén részt vettem egy vipassana kurzuson, amely során teljesen megvilágosodott számomra, nem vagyok én teljesen hülye, csak buddhista.

Aztán nyilván az ember, különösen a buddhista fajta, nem hiszi csak úgy el a dolgokat, hanem maga akar meggyőződni mindenről, és társakat akartam találni a meggyőződéshez. Itt kezdődött a probléma. Tudniillik az ember vagy született buddhista, már úgy értem, buddhista országban született mert persze, hogy minden ember buddhista születésénél fogva – , és akkor adott a hagyomány, vagy nyugati buddhista, és akkor jön a keresztkérdés: Te melyik buddhista tradiciót követed? Ezt a kérdést nekem is mindjárt feltették, mikor társakat akartam keresni a meggyőződésben. És nyilvánvaló, hogy nem tudtam rá válaszolni, hiszen éppen csak most fedeztem fel, hogy buddhista vagyok, a nüanszokat még nem tanulmányoztam, gondoltam, az ember már attól is buddhista, hogyha Buddha tanításait megértette, elfogadta és követi. Vagy ahogy az én esetembe történt, Buddha tanításait megismerve felkiáltottam magamban: De hiszen ezt én is mondhattam volna! Tehát ilyesformán én megértettem saját természetemet, elfogadtam azt, és követem is, és mivel saját természetem megegyezik a Buddháéval (egészen természetszerűleg, ez most csöppet sem nagyzás, kérdezzék csak meg a többi buddhista teoretikust), ezért buddhista vagyok. A kérdésre: milyen buddhista, még ma is rettenetesen zavarba jövök. Próbáltam már ezerféleképpen megmagyarázni, hogy a mesterem (ti. S.N. Goenka) a theravada tradició szerint tanít, de hindu, amúgy amikor beszélek, ha beszélek egyáltalán, zenül beszélek (azaz nembeszélek) és tibetiül álmodom.Ennyit a vicces megoldásról. Mert addig, amíg nem vallok színt, a többi buddhista gyanakvással tekint rám, s a déliek óva intenek a tibetiektől és a bönt barbár hókuszpókusznak, a tantrát pedig veszélyesnek tartják, a tibetiek figyelmeztetnek a Dalai Láma által kizárt szerzetesek szektáira, a japánok és taivaniak csak sandán mosolyognak: jaj, te szegény pára! Nos ezek után annyira vágyom valamiféle buddhista konszenzusra, valami univerzális buddhizmusra, hogy ne kelljen egyiket sem választanom, és mégis mindegyikkel tarthassak kapcsolatot.

Hát így jártam a buddhista kollégákkal.

És valami rémségesen hasonló dolog történt velem, amikor kitántorogtam édes hazámból, Magyarországról. A nagy ismeretlenben kerestem a magyarok társaságát. Legelébb ötvenhatosokat talál az ember. Na, azok igen furcsán néznek arra, aki a kommunizmusban született, nevelkedett fel – tehát nyilvánvalóan full kommunista. Ha meg nem kommunista, akkor hogy a francba tudott harminchányévig ott élni fizikai-mentális sérülések nélkül. És ha nem sajnálom őket mélységesen, és nem tekintem őket hatalmas történelmi hősöknek, akkor végleg elástam magam náluk.

Aztán ott vannak az erdélyiek – akik nem elégedtek meg az anyaország kegyeivel és továbbtántorogtak, a transz-szilvóriumiak. Belőlük itt is sok van, kicsit anakronikusan beszélnek, öltözködnek, és a Kós Károlyi transz-szilvórizmust terjesztik a svédországi magyar irodalomban is. Ez a két csoport adja a svédországi magyarság kilencven százalékát. A jugoszláviai magyarok itt is kisebbségben vannak, ironikusan folydogálnak bele a dolgokba itt-ott, a helyi szinekbe egészben vagy részben beleolvadtak, szintúgy a kárpátaljai, tótországi és cigány kollégáik.

Nos, ezután felteszik az embernek a kérdést: te honnan jöttél?erdélyi, jugoszláviai vagy? Debrecenben laktam legutoljára. Hmmmmm. Debrecenben? Akkor te kismagyarországi vagy! Abszolút kisebbség!

Nos, én így élem meg a buddhistaságot és a magyarságot itt, Svédországban. És ezzel a kicsit univerzális magyar címerrel csak ezt akartam jelezni. Igen, mondhatnánk, revizionista címer, de nem találtam jobbat azt kifejezni, amit kedves barátom (nyilván jugoszláviai magyar, ez látszik a stílusból) így fogalmazott meg: patkány és magyar mindenhol van.

.

.

.

.

.

(Kösz, Bozsik!)

Comments (1)

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................