Tag Archive | "rövidtörténet"

Tags: ,

Mancika néni

Posted on 23 September 2011 by Judit

Mancika néniék a falu végén laktak, a Híd és a Béke utca sarkán, az ő házuk állt legszélen, utána már csak a gát meg az árvíz volt. Mancika néniéket úgy költöztették ide – ezt az ember csak akkor érthette meg, amikor belépett a szoba-konyha parasztházba, ami zsúfolásig tele volt robosztus tölgyfa bútorokkal, bársonyhuzatos fotöljökkel, olajfestményekkel, csipkével és porcelánnal. Semmiképp nem illett össze a dohos vályogház és a sok úri cucc, ez csak valami nagy tévedés lehetett, gondolta, amikor először elhozta az apukája Mancika nénihez. Aztán meg arra gondolt, vajon mekkora bűnt követhetett el Mancika néni, hogy el kellett hagynia a kastélyát, és ebbe a rozoga viskóba kellett bezsúfolnia a rengeteg bútort. És miért nem adta el a bútorokat, hogy valami egyszerűbb, praktikusabb modellre cserélte volna le azokat, elsősorban kisebbekre, amik jobban passzoltak volna az szerényebb körülményekhez, egyáltalán, hogy meg tudtak volna mozdulni a házban. Úgy érezte, amikor először beléptek Mancika néniék házába, mintha valami ronda tréfa folytán valaki lekicsinyítette a házat, de a berendezési tárgyakat elfelejtette méretarányosan hozzázsugorítani, s komikusnak tartotta, hogy az emberek ott szorongtak a túlzsúfolt szobában. Egy szoba volt. A közepén egy hatalmas Steinway hangversenyzongora. A zongora köré rendezve zongoraszék, karosszék, asztal, bevetett ágy, alatta gondosan kiöblített éjjeli. Steinway & Sons. Patent Grand. New York. London. Hamburg. Ilyet még életében nem látott.

Mancika néni zongoratanárnő volt. Magánórákat adott a legnagyobb titokban az egész falunak. Ő volt a legjobb zongoratanár, aki hozzá járt, már kijárta a zeneiskola összes osztályát. Azt állította, hogy Dohnányi Ernő tanítványa volt, azé a Dohnányié, akinek a Zongoraiskolájából tanulta mindenki az ujjrendet. A zeneiskolások rettegtek Mancika néni szigorától és a ceruzájától, amivel a kettős kereszteket rajzolta a kottába, ugyanis a ceruzával rendszeresen ráhúzott az ujjrendet eltévesztő tanítvány kezére. Pedig hozzá már csak a legtehetségesebbek jutottak el, azok, akik a közönséges állami zeneiskolát már befejezték, és a konzervatóriumi felvételire készültek.

Ott ült a bevett ágy mellé beszorított pamlagon az apjával, és hallgatta a felnőttek egyezkedését, mennyiért vállalja Mancika néni az órákat, hetente hányszor, az otthoni gyakorlásra van-e lehetőség, mert, ugye, nem minden dolgozónak adatik meg, hogy saját zongorája vagy legalább egy pianínója legyen, de nekik volt egy Ukrajna típusú, és így tovább. Szemével a ceruzát kereste. A csipketerítős asztalon megsárgult kottafüzetek, egy metszett kristálytálkán Dianás cukorkák, egy beszáradt tintásüveg, ceruza sehol. Azt beszélték, Mancika néni legalább száz éves volt, de ha éppen nem is száz, nagyon öreg, de mégsem hordott kendőt, mint a parasztasszonyok, hanem hajhálót. Vékony kötött kardigánjának a zsebében hímzett szegélyű zsebkendő, egyszerű sötétkék vászonszoknyáján fehér hajszálak és elhalt fejbőrdarabkák. Megkínálta őket a cukorkával. A legtöbb eddig tíz volt, amit Dianás cukorkából meg bírt enni, utána kicsit kótyagos is lett a feje. Most inkább nem vett. A felnőttek tovább folytatták a beszélgetést.

A zongora fölött aranyozott keretben egy fekete-fehér kép lógott. Nem lehetett eldönteni, hogy fénykép vagy rajz, de azt sem, hogy a kép nőt vagy férfit ábrázolt: a zongoránál ülő alak hosszú fekete kabátot vagy ruhát viselt, vállig érő kibontott fehér haja egyenes, orra nagy, görbe, bibircsókos volt, mint egy boszorkányé. Csúnya volt, félelmetesen rút öregasszony, és aki ránézett, azt bizonyára békává változtatta, vagy legalább is kővé dermedt a félelemtől. Egy bizonyos mértékben hasonlított is Mancika nénire, lehet, hogy Mancika nénit ábrázolta a kép, amikor még fiatalabb volt, bár nehezen lehetett elképzelni, hogy létezett Mancika néninek egy fiatalabb változata is, hogy nem mindig, már születésénél fogva egy ilyen rideg, szigorú zongoratanárnő volt. De végül is megtalálta a ceruzát: ott volt a Steinway-en, bal oldalt, ahol a legmélyebb hangokkal ér véget a klaviatúra.

Már jó pár hónapja járt Mancika nénihez zongorára, amikor meg merte kérdezni, hogy ki van a képen a Steinway fölött. Mancika néni felnézett, mintha egyet sóhajtott is volna, és azt válaszolta, mintha valami varázsszót ejtett volna ki a száján:

– Liszt Ferenc.

Aztán megkopogtatta a híres ceruza végével a fekete zongorát, hogy folytassa a darabot. Liszt Ferencről nem lehetett vitát nyitni. Dohnányi a Liszt-tanítvány Thomán István növendéke volt a Zeneakadémián.

(A szöveget nyomtatásban A Vörös Postakocsi közölte)

Fotó: Karl Kunde

Share

Comments (1)

Tags: ,

Simplesmente

Posted on 01 September 2011 by Judit

„Ezt a … ö… amit hallok … folyton ….hogyismondják…” – Nem mintha nem tudta volna, hogy mi az, amit folyton hall, csak a szavakkal nem zsonglőrködik az ember, ha a saját hallucinációiról kérdezik.

 

Összetört. Úgy kucorgott a fotelben, mint egy zsák, mintha odarogyott volna, s teljesen kitöltötte a fotel formáját. Arca hamuszürke volt, szája majdnem lila. A körmeivel az ujjait kapargatta.

 

Nemigazán tudta azt sem, hogy mikor kezdődtek ezek a hallucinációk, talán mindig is – születésétől fogva – ott voltak, csak nem hallotta még őket, mert kell valami kifinomult érzék, hogy az ember meghallja őket. „Nem vallásos értelemben” – mondta. „Nem Isten beszél hozzám, nem. Istenben nem hiszek…És más természetfeletti hatalomban sem.”

 

A mutatóujja teljesen lekötötte a figyelmét. A kis bőrdarab nem akarta megadni magát. Persze arra is figyelni kellett, hogy a pszichológus nehogy észrevegye, hogy min mesterkedik. Fájdalmat akart. Fizikait. Bűntetést, hogy nem olyan, mint a többiek, hogy más, hogy hangokat hall, hogy nem szeretik, hogy nem tud a saját lábára állni.

 

„Beszéljen még erről a harangozásról. Milyennek hallja?” – kérdezte a pszichológus.

 

„Távolinak…Nézze, nem mindig hallom tisztán. Sok a zaj. Autók, a szomszéd. Aztán néha olyan, mintha egy távoli motor lenne, egy fűrészmalom.”

 

Beszéd közben a szoba tárgyait nézegette, minden olyan mozaikszerűnek tűnt. Nem nézett már az emberekre. Tekintetével igyekezett minden emberi arcot elkerülni. Fülével a zajokat kiszűrni. A hangokat kereste.

 

„Persze magamnak kerestem a bajt.” – jegyezte meg, s lemondón lehajtotta a fejét.

 

A pszichológus mindjárt meg akarta tudni, hogy ezen mit ért. A pszichológusok olyan kiváncsi lények. És – ugye – vannak ezek a vesszőparipáik: mit érez, hogy érti, mit jelent ez önnek, érzett-e haragot, félelemet…

 

„Nincs jelentősége… Nincsen JELENTÉSE. Érti?” – a jelentése szót lassabban, nagyobb nyomatékkal mondta, de nem kiabált, már évek óta nem kiabált.

 

„Minek nincs jelentése?”

 

„A szavaknak…”

 

Most mindjárt meg fogja kérdezni, hogy értem ezt – gondolta. Úgy érezte, ez is egy csata, ez a beszélgetés. De nem önmagával harcol, hanem ezzel a másik emberrel.

 

„Nézze” – mondta továbbra is lehajtott fejjel – „a szavak erre nem alkalmasak.”

 

„Ha nem akar, ne beszéljen most erről.”

 

Valaki a meleg kezét a kezére tette. Az arcán érezte a lehelletét. A pszichológus igyekezett megnyugtatni őt. Valami történt, valami eltört, elcsúszott egy pillanatra. Megint tisztán hallotta a harangzúgást. Meg fog halni, s neki harangoznak, tudta. Ez a lélekharang.

 

Hazafelé berakta a kedvenc cd-jét a kocsi sztereójába: Bebel Gilberto: Simplesmente. Ujjaival a kormánykeréken ütötte a taktust, és Bebellel együtt énekelt: every moment I’m near you I try to understand, every second I try to believe in how I am…..Just as always I’m dreaming I know you’re dreaming too. And all the tears that I’ve cried are maybe drops of rain after all….Quando canto me lembro de tudo o que é bom só passando por muito eu sei o que é dôr…[*]



[*] Minden pillanatban (mikor) melletted vagyok, próbálom megérteni, minden másodpercben igyekszem hinni abban, amilyen vagyok….Mint mindig, álmodom, tudom, te is álmodsz. És mind a könny, amit elsírtam, talán  végül is csak esőcseppek…Amikor énekelek, emlékszem mindenre, ami jó – azáltal, amin keresztül mentem, s tudom, mi az a fájdalom…

Share

Comments (0)

Tags: , ,

Dina

Posted on 21 February 2011 by Judit

Dina tizenöt éves kora óta nem élt nemi életet. Hiába mondta a nagyanyja, hogy úri lányok nem fütyörésznek, mint a nagyfiúk, és egyébként is, a sok fütyöléstől megnő a melle, nem hallgatott rá. Így tizenöt éves korára akkora mellei nőttek, mint a görögdinnye, a csípője pedig húsos párnákkal rakódott körbe, és úgy ringott, mint egy gondola a vízen. Akkor az egyszer, s azóta nem.

A családdal mentek nyaralni Horvátországba. Hajnalok hajnalán kellett útra kelni, és a magyar-horvát autópályákon végigszáguldozni, hogy időben megérkezzenek a komphoz, ami a szigetekre ment Rijekából. A nagyanyja Rijekát is ismerte. Azt mesélte, hogy érettségi ajándékként azt kapta a szüleitől, hogy egy hetet nyaralhatott az akkor még Abbáziában. És a lelkére kötötte Dinának, hogy vigyen magával egy extra lepedőt vagy plédet, mert a szállodák személyzete nem szívlelheti, ha a szállóvendégek leviszik az ágyneműt a plázsra.

Ott látott életében először pálmafát, és nemcsak kicsiket, mint otthon a teraszon a dézsában, hanem nagyokat, hatalmasakat, vastag szőrös törzzsel, amelyek büszkén meredeztek a sétányokon.

Egy ilyen sétányon történt. A szülei egy zenés mulatóhelyen töltötték az időt, ahol kólóztak is, de legfőképpen lerészegedtek, és ebből Dinának hamar elege lett. Azt nem vette észre, hogy kifigyelték, hogy előre eltervezték, le fogják szólítani. Csak annyit vett észre, hogy a tömegből feltűnik egy kedves arcú fiatalember, és elindul feléje.

Azt nem értette, miért akarta a fiú megmutatni a szobáját, és az állítólagos szobához miért pont a bozóton keresztül kellett menni. A fiú az öngyújtójával világított, a másik kezében Dina kezét szorongatta. A lányt össze-vissza karcolták a tövisek mire egy elhagyatott helyre értek.

De semmi sem úgy alakult, ahogy azt elképzelte, ahogy azt a filmekben látta, vagy a könyvekben olvasta. A valóság az volt, hogy senki nem kérdezte, mit akar, akar-e valamit, teljesen semmibe vették még a létezését is, csak a testét akarták. A testet, amivel neki kevés kapcsolata volt, nem is vett róla tudomást, olyan kövérnek és otrombának érezte magát, amióta görögdinnyényi melle és gondolányi csípője nőtt. Akkor végképp el is vesztett mindent, amit lehetett. És azóta sem hajlandó testekkel szóba állni soha többé ebben az életben.

Share

Comments (0)

Tags: , , , , ,

Ibsen a konyhában

Posted on 13 January 2011 by Judit

Most már, hogy ezek az emberek nem élnek, beszélhetek róla, mondta. A fiatalember figyelmesen hallgatott. A kezét egy kissé előrébb tolta az asztalon, hogy jobban megtámassza a karját – hosszú vallomásra számított. A filmekre gondolt, ahol ilyenkor előhúzzák a doboz cigarettát, és rágyújtanak, de elfelejtik szívni, még a hamut sem érkeznek lepöckölni, olyan mértékben elmélyülnek az események felidézésében. Meg fog lepődni, fiatalember, de nem hiszek abban, hogy a halottakról jót vagy semmit. De a fiatalember nem lepődött meg. Inkább csak fokozódott a kíváncsisága, ki is lehet igazán ez a másik ember, aki most azon fáradozik, hogy beavassa életének eddig elhallgatott részeibe. Már nincsenek rám hatással, még ha vissza is járnának. Mit gondol? Nem gondolt semmit. Meglepte a kérdés, nem számított rá. Kérte, hadd gondolkodhasson el rajta. Aztán csak ennyit mondott: nem hiszek ilyesmiben.

Az öregedő férfi arcát számtalan barázda szántotta, keze reszketett, és egész valójában azt fejezte ki, neki már nincs mit veszítenie. Túléltem mindegyiket, mosolyodott el. Még azt a kis vidéki picsát is. De a fiatalember nem értette, kire célzott az öreg. Nem is számított arra, hogy az ilyen szavakat használjon, mert nem volt semmi gúny a hangjában. Úgy pattant minden szava a konyhakövön, mintha gumilabdák lettek volna. Ezt a határozottságot és egykedvűséget csak egy bizonyos kor után lehet elérni, gondolta a fiatalember. Neki nem voltak kellő számú és mélységű tapasztalatai. Mért hallgatott eddig? kérdezte. Az öreg nem szólt. Meddig is? folytatta a fiatalember. Egész életemet át, válaszolta a másik. És miért akarja most mégis elmondani? Most már nem árt vele senkinek? – faggatta a férfit. Nem csak ennyiből áll az egész! – csillant meg az öreg tágra nyílt szemeiben egy könnycsepp. Könnyíteni akarok a lelkemen. Igazságot akarok. Azt akarom, hogy egyszer engem is meghallgassanak, valaki, mondjuk ön, fiatalember, ha már azok, akiknek meg kellett volna, sose tudtak, s most már, ha akarnák, se tudnának, mert meghaltak mind.

Fáztak. Az öreg fentebb tekerte a gázkonvektort, ami erre kattogni kezdett. Jól jött volna az a doboz cigaretta a fiatalembernek. Legalább az ujjai hamarabb felmelegedtek volna. Az öreg sajnálatát fejezte ki a kellemetlenségért, és azt mondta, ő már alig veszi észre, ha lehűl a levegő. Talán el is kezdett hibernálódni, ami valószínűleg az öregedés velejárója. Nézze, fiatalember, én mindig is nehezen álltam meg, hogy ne szóljak, ha az igazság csorbát szenvedett, de a család, az más volt, családi terepen az ember önszántából hallgat és tűr. A családi összetartás végett. A békesség végett, érti? Igen, értette. Hogyne értette volna. Mennyit hallgatta a saját szülőanyjától, hogy mennyire hülye, hogy elment az esze, hogy egyetlen döntését sem fogadta el, egyetlen barátját sem szívlelhette, hogy kiutálta a feleségét, hogy megkérdőjelezte, bárki is szeretni tudná úgy, mint ő, pedig ő aztán sose szerette igazán, csak magát szerette, csak magát akarta ráerőszakolni, a maga képére formálni, az önimádatának élt, önmagának, és sohase másért. Az ilyennek minek a gyerek? Az öreg összerezzent: Mit mondott? Ezt hallotta? Csak hangosan gondolkodtam, válaszolt. Fiatalember, a gondolataim között olvas. Nincsenek titkaim. Akiket féltettem, és akiktől féltem, már nincsenek közöttünk. Ezért bátran elmondhatok mindent. Nincs már értelme az öncenzúrának, vagy ahogy Ibsen mondta, az élethazugságnak. Mert így vagy úgy, élethazugságban élünk, ha nem tudunk egymással őszinte lenni. De akkor is, ha valami hályog fedi a szemünket, ha nem látjuk a fától az erdőt. És valóban, az önzés az egyik ilyen akadály. Minek az olyan embernek gyerek, aki nem lát a saját orránál tovább.

A fiatalember előtt hirtelen lepergett egész gyermekkora, az iskola, a gimnázium, az egyetem, a házassága, a gyerekek, a válás – és mindegyik kép fölött ott lebegett egy még nagyobb kép: az anyjáé. Mondja, öreg, miről akar itt beszélni? – kérdezte meghökkenve. Az öregember nem értette, miért lett a fiatalember hirtelen olyan zaklatott. Nem is mondott még semmit el a történtekből. A nem várt hatás eltántorította attól, hogy megossza élete legnagyobb fájdalmát egy vadidegennel. Kér kávét? –kérdezte, de a fiatalember még nyugtalanabb lett, és mocorogni kezdett a széken, nem fogta a hely. Nem kérek, mondta ingerülten. Mit akar tőlem? Az öreg csalódottan ingatta a fejét. Töltött magának a kávéból, és reszkető kezekkel elmorzsolt bele egy szem kockacukrot. Nem akarok semmit. Jó volt elbeszélgetni magával. És úgy döntött, megtartja magának a felhalmozott sérelmeket. Isten nem bottal ver – visszhangzott a fejében az, amit az öreganyjától annyiszor hallott. A családtagoknak mind kijutott, és a maguk élethazugságában meg is haltak. Ehhez valóban nincsen semmi köze ennek a kedves idegennek. Mindenkinek megvan a maga baja, öreg, nyugtázta a fiatalember, felállt, köszönt, leakasztotta a felöltőjét a fogasról, és még elmentében hallotta a konvektor kattogását.

Share

Comments (1)

Milarepa lábnyoma

Tags: , , , , ,

Szél Róza láthatatlanná válik

Posted on 19 March 2010 by Judit

Gyorsan meg kell tanulnom láthatatlanná válni – gondolta Szél Róza -, mert ha ez így megy tovább, még alkalmaznom kell paranormális képességeimet.

Találgatni lehet csak, konkrétan mire értette ezt.

Mindenesetre nagy példaképe, Milarepa, a jógi, simán tudott repülni, eltűnni, majd újra feltűnni, de leginkább énekelni szeretett. Persze míg odáig eljutott, hogy csak ült a barlangjában, meditált és énekelt, addig sokat kellett tűrnie és tanulnia. Különösen nehéz eset volt a mestere. De nélküle sose tudta volna megtanulni, hogyan lehet láthatatlanná válni.

Kétezer tízet írunk – folytatta a gondolatmenetet Róza.

És ilyen közelről még sohasem láthattuk Szél Róza pszichéjét: a kulisszák mögött még egy újabb színpad, aztán még egy és még egy. Sokat töprengett azon, ha mindet kifordítanánk, mint egy kétujjas kesztyűt, vajon találnánk-e valamit.

Azt hiszem, nem…Ha a végtelent kifordítjuk, mint egy kétujjas kesztyűt, a semmit találnánk ott.

Milarepa elmosolyodott. Elégedett volt a válasszal. Szél Róza megfejtette a titkot, hogyan lehet láthatatlanná válni.

Az út már világos, csak végig kell rajta menni – mondta Milarepa kedvesen, és eltűnt.

Milarepa lábnyoma

Milarepa lábnyoma

A MILAREPÁ-ban (neves tibeti bölcs neve) Hamvas (Béla) kétfajta lételemet boncol szét, amely tulajdonképpen két végletes pólusa az emberi létezésnek: a lét alattira süllyesztett és a lét fölött szinte elpárolgó létmóduszt, más szóval: Peru és Tibet különös világát. Ebbe az esszébe begyűrűznek a modern létfilozófiák is, s mellettük a vallás szenvedéssel kapcsolatos direktívái is. Az író szerint az, aki nem vállalja a szenvedést, a létteljességet veszítheti el: “Az tesz bennünket istenivé, ha tudatosan magunkra vállaljuk a keresztet” (ezt persze – az író sorsát szemlélve – önvigasztalásnak is felfoghatjuk). Ezért lesz “A Megfeszített Isten a Föld rangja a világegyetemben”, az éber és tudatosan vállalt szenvedésnek, az amor fatinak a legmagasabb és legemberibb jelképe. Az ember ugyanis energiájának nagy részét arra pazarolja, hogy mindennapi létében elrejtse maga elől tragikus sorsát, s hogy ezt a sorsot elkerülje. A szenvedés magunkra vétele viszont egyre magasabbra ösztökél, a teljes lét felé. S itt újfent eljutunk a transzcendenciába, s meglátjuk, hogy Milarepa azért léphetett az isteni létbe, mert maradéktalanul végigszenvedte a neki szánt részt. A hamvasi létszemlélet szívéhez jutunk el ezen a ponton: “A szenvedés isteni ménjén jut el az ember a leggyorsabban az Első Lélek titáni lényéből az óceáni sötétségeken át az Utolsó Lélek világosságába”. S a metafizikus itt visszatér a vallás egyetemes bázisára: “Csak szeretni szabad. Mert a szeretet az Utolsó Lélek.” – Dienes Ottó: A láthatatlan történet, Hamvas Béla esszéiről

HamvasBéla.org

Milarepa’s footprint – handpainted by H.H. Drikung Chubgon Chetsung Rinpoche, June/July 2003


A MILAREPÁ-ban (neves tibeti bölcs neve) Hamvas kétfajta lételemet boncol szét, amely tulajdonképpen két végletes pólusa az emberi létezésnek: a lét alattira süllyesztett és a lét fölött szinte elpárolgó létmóduszt, más szóval: Peru és Tibet különös világát. Ebbe az esszébe begyűrűznek a modern létfilozófiák is, s mellettük a vallás szenvedéssel kapcsolatos direktívái is. Az író szerint az, aki nem vállalja a szenvedést, a létteljességet veszítheti el: “Az tesz bennünket istenivé, ha tudatosan magunkra vállaljuk a keresztet” (ezt persze – az író sorsát szemlélve – önvigasztalásnak is felfoghatjuk). Ezért lesz “A Megfeszített Isten a Föld rangja a világegyetemben”, az éber és tudatosan vállalt szenvedésnek, az amor fatinak a legmagasabb és legemberibb jelképe. Az ember ugyanis energiájának nagy részét arra pazarolja, hogy mindennapi létében elrejtse maga elől tragikus sorsát, s hogy ezt a sorsot elkerülje. A szenvedés magunkra vétele viszont egyre magasabbra ösztökél, a teljes lét felé. S itt újfent eljutunk a transzcendenciába, s meglátjuk, hogy Milarepa azért léphetett az isteni létbe, mert maradéktalanul végigszenvedte a neki szánt részt. A hamvasi létszemlélet szívéhez jutunk el ezen a ponton: “A szenvedés isteni ménjén jut el az ember a leggyorsabban az Első Lélek titáni lényéből az óceáni sötétségeken át az Utolsó Lélek világosságába”. S a metafizikus itt visszatér a vallás egyetemes bázisára: “Csak szeretni szabad. Mert a szeretet az Utolsó Lélek.”
Share

Comments (2)

Tags: , , , , , , , , ,

Szél Róza: Első bejegyzés

Posted on 08 March 2010 by Judit

1993. március

Vladiszlav Todorov: Ádám-komplexus

(in: Orpheus 1992/4/5-10. 5-10p)

  • Isten arra kárhoztatta Ádámot, hogy örökre saját nyelvi kreatúráinak a foglya legyen…
  • …az alkotást gerjesztő elve pedig a bűn lett…
  • A szem egy tökéletes fényszóróvá sűrűsödött kiméra, mely ég a vágytól, hogy megerőszakolják a saját látomásai…
  • A Paradicsom is azért veszett el, mert láthatóvá lett.
  • Ádám teste lett az a csapda, melyben Isten el akarta ejteni az Ördögöt.
  • (Ádám) klausztrofóbiája váltotta ki kezdődő idioszinkráziáját.

Biztos vagyok benne, hogy ragaszkodom V.-hoz, látni is szeretném. De addig nem, amíg összekeverem, felcserélem a szellemi és a testi vágyaimat. És a legnagyobb baj az, hogy szinte tárgy nélküli vágyról, testi vágyról van szó nálam. Ez lehet a mohóság, mértéktelenség és a perverzitás. És hasonlóságot mutat a tárgy nélküli félelemmel: a szorongással.

Share

Comments (0)

Tags: , , , ,

Szél Róza biciklizni megy

Posted on 01 March 2010 by Judit

„Elegem van.” – gondolta Szél Róza. „Elegem van abból, hogy sosem tehetem azt, ami nekem tetszik. Amit szeretnék, és amikor szeretném. Mindenféle előírás, szabály, meg utálom.” –  Kezét dühösen a kilincsre tette. Ha most lemegy a lépcsőn…

„Még egyedül sem hagynak soha. Pedig hányszor vágyom a magányra.”

A lépcsőház kongott az ürességtől. Kezében a pumpa és a lakatkulcs.

„És olyan jó most a csönd. Sehol senki. Elüldöztem magam körül mindenkit. Ne etessenek, ne fürdessenek, ne illatosítsanak, ne öltöztessenek. Hányszor elátkoztam már a pillanatot, hogy én vagyok én. Pedig hányan irigykednek rám, hányan szeretnének a helyemben lenni. De most jó. Most jó a magány. Jó a csönd. Jó, hogy egyedül vagyok.”

A bicikli egész télen a garázsban volt. Fel kellett pumpálni.

„ Kell ez nekem. Kellesz nekem.” – gondolta Szél Róza amint megragadta a biciklikereket, és ütemes pumpálásba kezdett.

(Ez itt a reklám helye: a bejegyzés Aaron Blumm-szövegét adaptálta // Biciklizéseim Török Zolival)

Share

Comments (2)

Tags: , ,

Szél Róza és a gazdasági válság

Posted on 14 February 2010 by Judit

Szél Róza elkeseredetten keresgélt a ruhásszekrényben, a szekrény már majd elnyelte, s a lógó finom kelmék bebugyolálták alakját. Valami ócska ruhát keresett, amit a munkában felvehet.

Harminc évig volt tanár. Most bezárt az iskola, és a dolgozók sem kaptak másik helyet. Legalább is nem mindegyik. Szél Róza sem. És ebben a gazdasági válságban nem talált más munkát, csak takarítást.

Takarítani pedig nem lehet selyemblúzban és szoknyában. És szövetnadrágban, kiskosztümben, gyapjúpulóverben vagy vászonruhában sem. És egyik cipője sem felelt meg a célnak…a papucsai sem.

Már majdnem sírt. Nem volt egy rongyos gönce, amit nem sajnált volna összepiszkolni.

Leült az ágy szélére, és elkezdte egyenként végignézegetni a ruháit, mintha élettörténetét lapozgatná.

„Talán az utolsó pár ezresemből találok egy edzőcipőt” – gondolta, s pityeregni kezdett.

Szél Róza és a gazdasági válság
Share

Comments (4)

Tags: , , , ,

Szél Róza tavasszal

Posted on 08 February 2010 by Judit

„Az embernek január vége felé kezd teljesen elege lenni a télből” – gondolta Szél Róza, amikor hazaérve éppen súlyos télikabátját vette le.

Kint mínusz huszonhét fok volt, és hó. Csizmájáról hódarabkák olvadoztak lassan. Hosszú percekbe telt, amíg minden ruhadarab lekerült, és megtalálta helyét a fogason.

„Az ember télen nehézkes. Ez a sok ruha lehetetlenné teszi a mozgást!”

A nők nem szeretnek nehezebbek lenni, mint amilyen nehezek. És minden, ami a mozgásukat korlátozza, teher, amitől meg kell szabadulni mielőbb. Szél Róza különösen nem szerette, ha a szabad mozgásban, mintegy a szabadágában korlátozták.

„Véget kell vetni a télnek!” – határozta el.

És tavaszi nagytakarításba kezdett: ablakot pucolt, lecserélte a függönyöket, átültette a virágokat, megette az utolsó szaloncukrot, és virágos terítőket rakott ki mindenfelé.

„Előidézem a tavaszt” – gondolta, és felrakta a Vivaldi Négy évszak című lemezt:

…………………………………………………………………

…………………………………………………………………

Ráleltem a zöld hangra. Meg akarom szólaltatni

a zöld minden árnyalatát.[1]


[1] Villányi László: Vivaldi naplójából

Share

Comments (3)

Tags: ,

Szél Róza bűne

Posted on 06 February 2010 by Judit

„Itten harmadfokú öngyűlöletről van, kérem, szó!” – mondta az ügyész, majd kis hatásszünetet tartott. – „.. a legsúlyosabb büntetést kérem kiszabni a vádlottra.”

Szél Róza összecsuklott. Tudta, másoknak nem szabad ártani. Tudta, a gyűlölködés és a meg nem bocsátás bűn. Tudta, s most itt állt a bíróság előtt. És ebben nem látott semmi különöset. Még az ügyésznek is igazat adott. Az elhangzottak hatására azonban valami elkezdett kavarogni a gyomrában.

„Engem soha nem tanítottak meg szeretni” – szabadkozott magában. „Soha nem dicsértek meg a jó bizonyítványomért. S ha rosszat csináltam volna, biztosan megvernek – de soha nem csináltam még rosszat sem!” És megjelent szigorú apjának a tekintete, a kőszoboré. És látta az anyját a hosszú műanyag cipőkanállal a kezében, ahogy ott áll az asztal mellett, s ezt mondja: „Megeszed!” És látta az eltörött poharat, amit rémülten rejtegetett napokig, majd bedobta azt a kerti budiba.

„Ártatlan vagyok” – fakadt ki hirtelen, meg sem gondolva, mit mond, az egész bíróság megrökönyödésére. Tudta, logikátlan, amit mondott, s csak az érzelmei vezették. De mindenki hirtelen olyan önzővé válik a halál árnyékában.

„Nem tudja, mit beszél” – hallotta a padok közül. És sietve elnézést kért.

A bírónak nagy, jóságos barna szemei voltak. Homloka körül finom gondfelhők lebegtek, azokat legyezgette egy üres géppapírral. Korára és tapasztalatára való tekintettel mindig ő kapta a legfogósabb eseteket. Szél Rózát megtört lelkére való tekintettel felmentette, természetesen, de legszívesebben életfogytiglan szeretetre ítélte volna, ha olyan egyáltalán létezne.

Share

Comments (2)

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................