Tag Archive | "Norvégia"

Tags: , , ,

Maddu

Posted on 13 September 2012 by Judit

ISOGAISA 2012 – Számi fesztivál és sámántalálkozó

Augusztus vége egy hosszan a szárazföldbe benyúló fjord mélyén egy kis faluban az északi sarkkörön túl, ahol már a kurta farkú kismalac sem túr… Norvégia, Lavangen, plusz tíz fok. Egy nyolcszögletű sátor körül számi népviseletbe öltözött fiatalok, öregek, sámándobokat magukkal cipelő érdekes emberek. Isogaisa nemzetközi sámántalálkozó és számi fesztivál.

Előkészületek:

Az időjárásjelentésben a napi átlaghőmérséklet 10-15 fok, éjszaka fagy is lehet, eső, borult idő, ezért a legfontosabb a két váltás meleg, vízálló ruhanemű, a kényelmes és strapabíró bakancs, alpinista hálózsák, extra gyapjútakaró. Ahogy Amundsen  írta a Déli sarkköri naplójában, a legénység ruházatára nagy gondot kell fordítani. Ő nem is engedte meg, hogy az expedíció résztvevői maguk szerezzék be a ruhákat, hanem egy horteni szabóval csináltatta meg azokat.

Fontos még, hogy a hátizsákban legyen tűzgyújtáshoz gyufa/kovakő és tapló, valamint nyírfakéreg, a szúnyogok ellen a Heyerdahlnál már jól bevált dzsungelolaj ajánlott, kés, zseblámpa, rozskenyér, füstölt szalonna, és az autóstoppoláshoz nélkülözhetetlen törülköző.

Az út:

Két úton lehet a legkönnyebben megközelíteni a fesztivál helyszínét: hajóval (Hurtigruten), mint ahogy azt Herman Ottó is tette, vagy vonattal Svédországból. De a leggyorsabb mégis csak a sas – a sámánok is ezt választják, ha valami sürgős dolguk akad. Azért is jó a SAS-sal (vagy a Norwegian Airlines-szal) utazni, mert az ember így megússza a Hurtigruten hagyományos beavatási szertartását, minek során a sarkkört először átlépőket egy vödör jeges vizzel locsolják le. Ahhoz képest, hogy eredetileg a sarkiszűz matrózokat bedobták a jeges vízbe, ez a szertartási már igen jelképes, és jó tudni, hogy a repülőgépeken egyáltalán nem is törődnek vele. Át is lehet szunyókálni a történelmi pillanatot. Ahogy én is majdnem…De szerecsére felébredtem, mégpedig arra,hogy megkezdtük a süllyedést – lassan és méltóságteljesen körözve először Lofoten fölött, majd egyre beljebb és északabbra, s végül egy éles kanyarral berepültünk Norvégia legnagyobb katonai támaszpontjának repterére, Bardufossba.

(A teljes szöveg )

Share

Comments (0)

Tags: ,

MENNI VAGY MEGHALNI?

Posted on 14 February 2012 by Judit

A  házasságon belüli erőszakról a szerelmesek napján.

(Forrás: GÉPNARANCS)

 

Az életéért futott. Férje azon az éjszakán újból megerőszakolta, durvábban, mint bármikor házasságuk addigi tizenöt éve alatt. Többször ráerőltette magát, fojtogatta, és azzal fenyegette, hogy megöli.

Amikor 2008. március 23-án hajnalban elmenekült – lerohant a lépcsőn, át az udvaron, ki az utcára egy taxihoz – a férfi beérte, mielőtt a sofőr indulni tudott volna. A nő valahogy kiszabadította magát, tovább futott, és végül elért egy rendőrőrsre. A jelenet nem bűnügyi regényből való, hanem Norvégiában esett meg.

“Ha elszánod magad, hátra kell hagynod az egész életedet, feleség voltodat, a családot. Készen kell állnod arra, hogy erőszaktevőnek nevezd a férfit, akit valaha szerettél – idézte fel menekülését a jelenleg 43 éves nő. – Korábban képtelen voltam ezt megtenni, de akkor éjszaka tudtam, ha nem hagyom el, meghalok.”

A tabu családon belül a legerősebb

Norvégia más skandináv országokkal együtt versenyez a nemek közötti egyenlőséget leginkább megvalósító ország címéért. Ez az egyenlőség azonban úgy tűnik, hogy véget ér a hálószoba küszöbén, és nem ritka, hogy még az ottani megpróbáltatásaikról beszámolni hajlandó nők sem árulják el személyazonosságukat a megtorlástól való félelmükben.

A nők elleni szexuális erőszak Skandináviában hasonlít ahhoz, ami a nemek egyenlősége tekintetében kevésbé fejlett társadalmakban tapasztalható: sajnálatosan gyakori, de csak elvétve jelentik, és még ritkábban fordul elő, hogy elkövetőit elítéljék. A férfiak előjogaival kapcsolatos régi hiedelmek és a női emancipációra vonatkozó modern képzetek együttesen megteremtik a hallgatás, a szégyen és a jogi bizonytalanság vastag falát.

A 15 évesnél idősebb norvég nők egytizede esett már áldozatul nemi erőszaknak az ország legnagyobb áldozatvédelmi szervezete, a Menedékhely Mozgalom titkárságának adatai szerint. Az esetek legalább 80 százalékáról azonban nem tesznek hivatalos bejelentést, és csupán 10 százalékuk végződik ítélettel, mondja az igazságügyi minisztérium.

A tabu a családon belül a legerősebb, mert hosszú ideje azt tartják róla, hogy kívül esik az igazságszolgáltatás és az állam hatókörén. “A statisztikák azt mutatják, hogy a nők számára a legbiztosabb hely az utca: a legtöbb nemi erőszak otthon történik” – mondta Tove Smaadahl, a Menedék Mozgalom igazgatója a The New York Timesnak. Egy 2005-ös felmérés során a párkapcsolatban élő nők 9 százaléka fedte fel, hogy szexuális támadás érte.

“Nincs egyenlőség férfiak és nők között mindaddig, amíg nem foglalkozunk a párkapcsolaton belüli erőszak kérdésével” – hangsúlyozta Smaadahl.

Norvégia egyike annak a 127 országnak – 12 közülük az Európai Unió tagja -, amelyekben nem minősül egyértelműen bűncselekménynek a házasságon belüli erőszak – állapította meg egy júniusi ENSZ-tanulmány.

“Bár a nyugati országokban megszűnt annak a tilalma, hogy egy férjet nemi erőszakért elítéljenek, a házasságon belüli szexualitással kapcsolatos előítéletek tovább élnek” – mutatott rá Laura Turquet, az ENSZ 2011-es, a nők helyzetével foglalkozó jelentésének fő szerzője. Szerinte a házastársi erőszak egyértelmű bűncselekménnyé nyilvánítása kulcsfontosságú jelképesen és gyakorlati szempontból is. “Az erőszak ritkán az, aminek társadalmaink láttatni igyekeznek: véletlenszerű cselekmény, amelyet egy rejtekhelyről előugró idegen követ el. Az egyértelmű törvénykezés a tiszta eljárásjogi szabályokkal együtt világos üzenet lenne a rendőrség és a bíróságok számára is arról, hogy a szexuális erőszak sosem számíthat magányügynek” – fogalmazott.

Az elkövetőket általában ismerik az áldozatok

Liz Kelly, a London Metropolitan Egyetem nők és gyerekek bántalmazásával foglalkozó részlegének vezetője szerint míg a családi erőszak és az emberkereskedelem az utóbbi években a korábbinál nagyobb figyelmet kapott, a nemi erőszakkal és a szexuális támadásokkal kevesebbet foglalkoznak, és félre is értik őket.

A hagyományos közvélekedéssel ellentétben a nemi erőszakot elkövetőket általában jól ismerik az áldozatok, és a támadásokat gyakran magánterületen hajtják végre – derült ki az elmúlt két évtized vizsgálataiból. Egy 11 országra kiterjedő, Kelly irányításával végzett 2009-es vizsgálat szerint a szexuális erőszak 61 százalékban magánterületen – vagy az áldozat, vagy az elkövető lakásában – történt. A gyanúsítottak kétharmadát ismerte az áldozat, és 25 százalékuk vagy pillanatnyi, vagy korábbi partner volt.

A megerőszakolás közben elszenvedett sérülés sokkal gyakoribb a korábbi és meglévő partnerek esetében. A 2009-es vizsgálat szerint a nemi erőszak áldozatául esett korábbi partnerek 50 százalékánál, a meglévő partnerek 40 százalékánál, idegeneknek pedig csak 24 százalékánál állapítottak meg súlyos sérülést.

Ezek az adatok megkérdőjelezik annak a széles körben elterjedt nézetnek az igazságát, hogy a partner által elkövetett erőszakot a legnehezebb szankcionálni. Ellenkezőleg, arról van szó, hogy a bűnüldözés és az ítélkezés mélyen előítéletes. A 2009-es felmérésben vizsgált, idegenek által elkövetett nemi erőszaktételek esetében az elkövetők 40 százaléka ellen indult büntetőeljárás és több mint 70 százalékukat elítélték. Ezzel szemben a nemi erőszakot elkövető partnereknek csak 14 százalékát ítélték el. A legnagyobb arányban a bevándorlók közül kikerült elkövetőket sújtották büntetéssel.

“Minél jobban hasonlít valaki a sztereotípiánkban szereplő erőszaktevőhöz, annál valószínűbb, hogy elítélik” – állította Kelly az amerikai lapban.

Ahogy a mesékben meg van írva

A 2008 márciusának borzalmas éjszakáján menekülést választó norvég asszony férje autószerelő, akiről a barátai állítják, hogy “rendes pasas”.

Amikor megismerte leendő feleségét, nagyon kedves volt, virággal és csokoládéval árasztotta el, és úgy viselkedett, ahogy a mesékben meg van írva. Szülei szívébe azzal lopta be magát, hogy bevásárolt nekik, barátnőit pedig vonzó megjelenésével ejtette rabul. “Mindenki szerette” – emlékezett vissza az akkori időkre a feleség.

Hat hónappal a megismerkedésük után megkérte a lány kezét – és egy évvel később elkezdődött az erőszak.

Amikor először megerőszakolta, féltékenységből tette, mert egy másik férfi felkérte táncolni. “Amikor hazaértünk, sötét volt a tekintete. Durván viselkedett és bántott, én pedig tiltakoztam. Később sajnálta, ami történt, és azt ígérte, hogy nem fog megismétlődni” – idézte fel a nő.

Éveken át sminkkel rejtette el a sérüléseit. Egyre ritkábban találkozott a barátaival, hogy elkerülje a kellemetlen kérdéseket és a férje féltékenységi rohamait, amelyek gyakran jelentkeztek.

Amikor végre bíróság elé került az ügy, a férfi elismerte, hogy verte és fenyegette, de a nemi erőszak vádja alól felmentették. A bíró egy évre távoltartást rendelt el, ráadásul a nőt saját anyja is arra biztatta, hogy menjen vissza a férjéhez.

“Ezért fordul olyan kevés nő a rendőrséghez – húzta alá Inger-Lise W. Larsen, aki 2007 óta vezeti Oslo legnagyobb női menedékhelyét. – Nehéz előállniuk azzal, ami velük történt, és gyakran nagyon keveset kapnak cserébe.”

Egy Oslo belvárosában lévő jellegtelen lakóházban Larsen rendre menedéket adott a családi becsületen esett sérelmet megtorolni kész bevándorló férfiak lányainak és testvéreinek, de nagykövetek, rendőrök és vállalati igazgatók feleségeinek is. Évente 350 nő és 300 nő fordult meg eddig nála. Hetven százalékuk legalább négy éven keresztül szexuális, fizikai és pszichikai erőszaknak volt kitéve, mielőtt a páncélajtó mögött működő menedékhelyhez fordult.

A norvég nők – és általában véve a középosztálybeliek – jobban szégyellik, ha megerőszakolják és megverik őket, mint az egyre növekvő számú, alacsony jövedelmű bevándorló nők, mivel az előbbiek sokkal emancipáltabbnak számítanak – mondják pszichológusok és a nemi erőszak eseteivel foglalkozó tanácsadók.

A férfidominancia végső kifejeződése

Knut Storberget norvég igazságügyi miniszter a nők elleni erőszakot kiemelt kérdésként kezeli. José Luis Rodríguez Zapatero spanyol miniszterelnökkel, Ban Ki Mun ENSZ-főtitkárral és másokkal nemrég csatlakozott a Férfiak a nők elleni erőszak ellen elnevezésű ENSZ-kezdeményezéshez.

Norvégiának fejlett a nemi erőszak eseteinek kezelésére létrehozott infrastruktúrája. Minden megyében van az áldozatokkal foglalkozó központ, olyan egészségügyi intézmény, ahol az áldozatok ingyenes tanácsadásban és orvosi ellátásban részesülnek. Függetlenül attól, hogy a rendőrség foglalkozik-e az üggyel vagy sem, igazságügyi orvos szakértő is megvizsgálja őket. Minden rendőri körzet köteles legalább egy olyan személyt alkalmazni, akit felkészítettek a családi erőszak, és azon belül a szexuális támadások kezelésére.

“A baj azonban az, hogy a jó szándékok nem mindig hoznak jó eredményeket” – magyarázta Helle Nesvold, a legrégebbi, szexuális támadások áldozataival foglalkozó norvég központ orvosa.

A legtöbb áldozat, főleg a házastársuk által bántalmazottak nem mennek kórházba, hogy látleletet vetessenek magukról. Akik pedig mégis vállalkoznak rá, azoknak a 60 százaléka nem akarja, hogy a rendőrséget is bevonják az ügybe. Az öt lépcsős eljárásban gyűjtött bizonyítékok így archívumba kerülnek.

“Ha a rendőrség bekapcsolódik az ügybe, akkor se mindig veszi magához az összes bizonyítékot” – közölte egy dossziékkal teli szobára mutatva Nesvold, hozzátéve, hogy “a helyzet fokozatosan javul”.

Miért van jelen még mindig nagy gyakorisággal a nemi erőszak olyan országokban, ahol a nemek közti egyenlőség terén jelentős eredmények születtek? Egyes szakértők, mint Liz Kelly, úgy vélik, hogy ha egy társadalomban átalakul a nemek közti hatalommegosztás, előfordulhat olyan átmeneti időszak, amelyben fellángol az erőszak mint a férfidominancia végső kifejeződése.

“Ahogy a nők társadalmi státusa erősödik, több pénzt keresnek és elfoglalják az őket megillető helyet a társadalomban, egyes férfiak fizikai erejükhöz folyamodhatnak” – fejtette ki Kelly, megállapítva, hogy a legtöbb családon belüli nemi erőszak mögött a kompenzálás szándéka fedezhető fel.

A legtöbb szakértő egyetért abban, hogy hosszú távon az erőszak legjobb ellenszere a még nagyobb nemi egyenjogúság. “Minél függetlenebbek a nők a férfiaktól és minél egyenlőbbek a fizetés, a státus, a képzettség és minden más egyéb tekintetében, annál valószínűbb, hogy sikerül visszaszorítanunk ezt a fajta bűnelkövetést. Ha bűn történik benne, a hálószoba megszűnik privát hely lenni” – mondta Astri Aas-Hansen, a norvég igazságügyi miniszter helyettese.

 

 

Share

Comments (0)

Tags: , ,

A nap norvég szava

Posted on 04 January 2012 by Judit

RUMPETROLL (e.: rümpetroll)

 

Az ebihalaknak minden bizonnyal Norvégiában van a legviccesebb neve. Tükörfordításban ugyanis azt jelenti a ‘rumpetroll’, hogy popsimanó. Az édes kis jószágok az egyedfejlődésükben teljes átalakulással felnövekvő kétéltűek lárvaállapota. A köznyelv általában a békák ifjú egyedeire használja, mivel azok a leggyakoribbak, de éppígy ebihal a farkos kétéltűek lárvája (gőték, szalamandrák és egyéb költőfélék) is.

Már másnak is feltűnt, hogy a norvég szó fölöttébb mókás. A svéd Hugo Ahlberg mindjárt a szó felfedézésekor regisztrálta a rumpletroll.com oldalt, a biztonság kedvéért!

Our project started on a whim just a few weeks ago when Hugo tweeted that he had secured rumpetroll.com (He’s Swedish and finds the word immensely witty) and Daniel Mahal figured he’d create some content for the site.

– válaszolta Hans Petter, a rumpetroll csapatának tagja a Webmonkey kérdésére. A web app a hagyományos csetszobát ebihalakkal teli medencévé változtatta, ahol a csetelők maguk az ebihalak, azaz a rumpetrollok (popsimanók). (HOPPÁ: HTML5 Canvas, WebSockets, JavaScript és CSS 3 használatával, amit a Google Chrome, Safari 5 vagy Firefox 4 Beta támogat.)

Ha van kedved egy pocsolyában popsimanó lenni, klikk: http://rumpetroll.com/

Created with scandinavian love!

Share

Comments (0)

Tags: , ,

Nyaralás északon

Posted on 05 August 2011 by Judit

Hol lehet Norvégiában nyaralni? Mindenhol. Hol a legjobb? Nekünk Borréban. A héten kánikula volt egész Skandináviában, és a legjobb választásnak egy strand tűnt. De strand itt is van, ahol lakunk (Strömstad) – de még milyen jó kis strandok! Pl. Saltö vagy  Capri (vigyázz, reklám…és igen, Cohen magyarokról is énekel). Mi mégis ezt választottuk: M/S Bohus kompot Sandefjord irányába.

Sandefjord Délkelet-Norvégiában van, éppen a Skagerrak másik oldalán Strömstaddal szemben. A svéd oldalról nem túlságosan nagy a forgalom, annál több norvég hajózik be Strömstadba, hogy vásároljon. Mi azon kevés svéd közé tartozunk, akit a kíváncsiság a másik partra hajtott bennünket.

Sandefjordból Stokke felé vettük az irányt. Stokkéban érdemes egyet sétálni a “Bokemoa” bükkerdőben. (Ha arra járnátok, említsétek meg a bükkfáknak, hogy én ajánlottam a helyet!) Mi meg is ebédeltünk a vasútállomás melletti étteremben. Aztán meg sem álltunk a borrei családi kempingig. Négy napot töltöttünk itt a kölcsönlakókocsiban.

Jókat lehet sétálni, biciklizni a környéken. A strand kilométereken át sekély, homokos, az enyhén lejtő partról csodálatos a tenger (a tönsbergi olajfinomítót leszámítva). A hangulat Balaton+++. Az oslói árok mentén kialakult vulkanikus kőzeten gazdag a vegetáció, és gazdagok a parasztok. A kikötő melletti mesebeli erdőről sokat írtam a borrei ihletésű szövegeimben – – – nem most jártam itt először! Az erdő egyenes folytatása a Borrehaugene, ahol királyi sírhalmokon ezeréves tölgyek nőnek. A falu templomát 1100-ban építették.

Borrétől 4 km-re délre Åsgårdstrand nyúlik el. Simán el lehet sétálni a tengerparti sétányon. A hófehér halászházak között romantikus sétát lehet tenni Edvard Munch festményei között.

Åsgårdstrandi utca

Meg lehet nézni Munch nyaralóját, piknikezni a kertjében, élvezni a különleges, festőket megihlető fényviszonyokat a gesztenyefa alatt.

A hang

Igen, a legjobb, ha egy teliholdas éjszakán érkezünk (speciális tárlatvezetés nyáron!!!). Bár Munch szellemével nappal is remekül lehetett kommunikálni… Festők, bohémok, kísértetek minden sarkon!

Tönsberg, a környék legnagyobb települése, a legősibb norvég város, a nevét 1130-ban említik először, és minden valószínűség szerint 871-ben alapították. A környéken rengeteg a vikingkori emlék, itt találták meg az osebergi hajót, amit az oslói Vikingmúzeumban lehet megtekinteni (a helyszínen csak a másolata látható). Párja, a gokstadi hajó is a környéken került elő, de találtak hajót a borrei királyhalmok egyikében is.

Osebergi vikinghajó

 

 Tönsbergben rengeteg időt el lehet tölteni, mi egy Gowalla-trip vonalán haladtunk nagyjából, és szürkebarátokkal, hippikkel és alkoholistákkal találkoztunk. A Stoltenberg-család (Jens Stoltenberg, norvég miniszterelnök) őse, Henrik Monssen (Stoltenberg) is tönsbergi. A Stoltenbergpark közelében található Møllegaten-on leültünk egy padra, és csendesen néztük az örökmécseseket és a rengeteg vörös rózsát…

Share

Comments (2)

Tags: , ,

Sebaj, magyar vagyok

Posted on 25 July 2011 by Judit

Előző rész

Felálltak az íróasztaltól a rendőrök, és elindultak feléje.

Mindenre felkészült.

De azok csak álldogáltak, és azt mondták vigyorogva:

– Herr Rüszváj, icc OKÉ! OKÉ! Frí. Gó!

De Robi csak hitetlenkedett, és nem akart felállni. Le van tartóztatva, vagy nem?

Az egyik rendőr visszament a számítógéphez, és valamit pötyögtetett, és ki is nyomtatta, hogy majd azzal a szöveggel tisztázza a helyzetet Robi számára.

A kinyomtatott szövegben ez állt magyarul:

Minden rendben van, uram. Elmehetsz már. Nem probléma. Mi sajnáljuk, a kellemetlenséget! Van egy kellemes időtöltést!

A két tag kedvesen mosolygott rá, előzékenyen össze is csukták a táskát, és az ajtó felé mutattak.

– Báj, báj!

A mai világban egyáltalán nem olyan könnyű hősnek lenni, lépett ki Robi az utcára. A legjobb lesz, ha fog egy taxit.

Oslóban az épületek nem monumentálisak, nem húztak fel sem bazilikákat, a tereket beárnyékoló hatalmas épületeket, sem felhőkarcolókat. Emberi lépték, így mondják. Embertelenül üres utcák. Irtó nehéz taxit találni a Hammersborggatán – mert Robinak mintha úgy tűnt volna, ez az utcanév állt kiírva az egyik épületre.

– Clarion Hotel Royal Christiania – vezényelt a fekete bőrű taxisnak, aki valami arabosnak hangzó zenebonát hallgatott az egész egyperces úton. Azt nem árulta volna el a fránya, hogy gyalog lehet, hogy közelebb lett volna. Sőt, biztos! Hatvanhárom norvég koronát kért el, ami uszkve kétezer forint lehetett, vagy egy kicsivel több is talán. Norvégia marha drága, vonta le a következtetést.

 

Foto: Martin Larsson

A szállodában Robi úgy döntött, hogy gyorsan ledobja csak a cuccait, majd városnézésre indul. Az eddig megtapasztalt fölöttébb bosszantó, vagy egyenesen elkeserítő élményeket ki kellett szellőztesse a fejéből.Benne volt a kisördög, hogy tegyen egy kis túrát a környéken, sörök beszerzése céljából. Talált is a Sentralstasjonen mellett egy ICA nevű boltot, ahol huszonkét koronáért, cirka hétszázötven pengőért, adták a Carlsberg dobozost. A pénztárhoz érve azonban nagy meglepetés érte: nem lehetett megvenni, nem adták el. Akkor most mi van?

– SZÖNDA! – fröcsögte a pakisztáni kinézetű pénztáros.

Milyen szonda? Nem részeg még.

– ALKOHOL! – ütögette reumától görbe ujjaival az ürge a dobozt.

– Tudom, hogy alkohol… – válaszolta bambán Robi. Nem értette. Ez olyan lehet, mint a Mátyás-királyos mesék, gondolta. De a pénztáros csak azt hajtogatta:

– Szönda, isse alkohol, ikke, nix, oké?

Egyáltalán nem oké, mérgelődött Robi, de nem mehetett a kasszánál tovább, hiába lengette a százast, a pénztáros nem vette el. És mivel semmi módon nem tudta megértetni vele, hogy nem részeg, és volna szíves kiszolgálni őt, és azt sem fogta fel a nyilvánvaló nyelvi tudatlanságból fakadóan, hogy a töpörödött pakisztáni-afgán-bengáli-arab mit akar elmagyarázni, inkább lecsapta a bevásárló kosár fülét, és ott hagyta az egész ICÁ-t, mint pap az oláhokat.

Csalódottan tért haza a hotelbe, ahol bánatában a minibárból igyekezett kiszolgálni éppen magát, ahol volt sör is, és üveges pepszi is, csak a nyitóról feledkeztek meg. Sebaj, magyar vagyok – gondolta, s az ajtó zárján pattintotta le a kupakokat. Még egy utolsó sörrel igyekezett magát álomba ringatni. Első nap Oslóban. És első éjszaka. Nem hitte volna, hogy ennyire komplikált és idétlen lesz. Titokban arra vágyott csak, hogy most majd legalább Rékával fog álmodni a Clarion Hotel Royal Christiania keményre vasalt ágyneműjében.

(A szövegben szereplő søndag szó norvégul vasárnapot jelent; az alkoholárusítás Norvégiában korlátozott)

 

Share

Comments (0)

Tags: , ,

Oslo, te drága!

Posted on 24 July 2011 by Judit

(Részlet)

Fogalma sem volt, hogy mivel vonhatta magára a rendőrök figyelmét. Ehhez hasonló dolgokról csak az apjától hallott mindig, aki előszeretettel szidta a magyar későszocializmus rendőrapparátusát. Leszállt a repülőtéri buszról, és egy kicsit megállhatott, hogy tájékozódhasson. Valószínűleg elkalandozhattak a gondolatai. Később arra már határozottan emlékezett, hogy amikor a rendőrök köszöntek neki, és kérték az iratait, éppen Réka testének hajlatain időzött lelki szemeivel.

Nem tudta, mit keresett az oslói buszpályaudvaron, az oldalán egy-egy norvég rendőrrel, mint valami bűnöző, és arról sem volt sejtelme sem, hogy azok mit akarnak kérdezni tőle, annál az egyszerű oknál fogva, hogy egyetlen európai nyelvet sem beszélt a magyaron kívül. A rendőrök gesztikulációjából és pár elcsípett szóból arra következtetett, igazolnia kell magát, hát elővette az útlevelét.

Azonban azt követően már semmit nem értett az egészből. Ezért jobbnak látta elővenni a repülőjegyét hazafelé, és a kinyomtatott e-mailt, amin a szállásfoglalást erősítették meg.

– Robert Rüszvái?! –integettek neki, hogy kövesse őket a POLITI feliratú autóhoz. És elvitték szépen a Sentralstasjonenhez legközelebbi rendőrirodába, ami nem is volt annyira közel.

Ott megint megkérdezték a nevét, hogy honnan jött, mit akar, és bizonyára még sokkal többet is, csak Robi nem értette.

– Turiszt, turiszt – hajtogatta, és mutatta a hotel címét a papíron.

Akkor rámutattak a nagy kofferra, hogy az övé-e.  És némileg meglepődve azt tapasztalta, hogy ezek ketten itt talán terroristának nézhették, mire majdnem hangosan elnevette magát. Az első magyar robbantós terrorista! Aztán gyorsan helyesbített önmagának is: nem, nem az első; az első magyar robbantós terrorista Matuska Szilveszter volt, nem ő.

Foto: Martin Larsson

 

De hamarosan elmúlt a nevethetnéke, mert kinyittatták vele a táskát. Benne egy rakás selyempapírba gondosan becsomagolt madár alakú cseréptárgyat találtak. És hiába próbálta magyarul többször is:

– Ajándék, ajándék, barátok, gyerekek!

Az igazi meglepetést mégis az okozta a rendőröknek – de Robinak meg pláne – hogy a körtemuzsika mellett egy rekeszt a női fehérnemű, felsőruházat, egy pár kisméretű jeans, női cipő, tisztálkodási eszközök, dezodor, parfüm, egy könyv és egy aprócska vibrátor töltötte ki.

Jézus Mária! – sápadt el Robi – Réka összes cuccát ebben a táskában felejtettük!

A rendőr kiemelte a könyvet a kofferből, és elmosolyodott:

– Lord of the Rings? – kérdezte.

Robi lángoló fülekkel bólintott. Aztán megkérték, hogy üljön le, és várjon. Máris úgy érezte, le van tartóztatva. Még mielőtt bármit is látott volna a mesés Norvégiából, le lett tartóztatva. Hogy az apjának milyen igaza van a rendőrségről, a népi demokratikusról, a simán demokratikusról, a monarchikusról és mindenféle egyéb végrehajtó szervről egyetemben. Csak az anarchia lehet az egyetlen megoldás, az anarchia, a drága jó anarchia, anyukám, az a valami. Ezt hogy fogja kimagyarázni? Hogy fogja ezt kimagyarázni Rékának? Az ember kínjában csak röhögni tud. És röhögött.

Ezen közben a két rendőr a számítógép előtt pötyögtetett és telefonálgatott. Mindkettő elég lassan ment nekik. Úgy látszik, a norvég rendőr sem tud gyorsabban gépelni, mint a magyar – gondolta Robi. Azok norvégul beszéltek, de nem teljesen ugyanazzal a dialektussal, ezt mindjárt megfigyelte. Még ha nem is beszélt egyetlen idegen nyelvet sem, süket nem volt. Az egyik rendőr folyton felvitte a mondat végén a hangmagasságot, mintha valami vidám dologról beszélne, és ez irtóra idegesítette Robit.

Elég nagy bajba keveredett. A nagy sietségben elfelejtették átpakolni Réka összes ruháját és tisztálkodási szereit a nagyobbik úti táskából a kisebbikbe. Akkor most Rékának egy hétre mindent meg kell vennie, vagy nem cserél ruhát, de törölközője sincsen. Amikor a kis vibrátorral gondolt, elpirult, de ugyanakkor rettenetesen mérges is lett: hogy nem elég annak a kis kurvának a teljesítmény, amit ő nyújt, rendesen összeroppantotta a férfibüszkeségét. Mert a vibrátort nem ő vette Rékának, az az egy biztos. És Réka egy szóval sem említette, hogy valami nem elég. Elkeseredett. Ő mindent megtenne ezért a lányért. Ezért van itt. Ezért ment bele ebbe az egész rohadt ügyletbe. És most még el is kapták. Mindjárt a buszról leszállva. Még szét se nézett, még el se kezdte a cuccot árulni, amit most majd bizonyára lefoglalnak, őt pedig kiutasítják Skandináviából örökre. Jó nagy szarban van, gondolta. És további pár centimétert süllyedt a karosszékbe.

Aggódott is, gyűlölte is, mert megszégyenült, hiányzott is neki, meg látni sem akarta, és egyáltalán nem bírt megülni a seggén az a lány. De mindig is ilyen vagány volt. Így született. Igaz, látszani nem látszik rajta, olyan normálisnak, szerénynek néz ki, némileg védelemre is szorul, az ő, Rusvai Róbert, védelmére, a karjaira, az ölelésére. Csak ezt a törődést nem hálálja meg, nem mutatja, hogy szereti egy cseppet sem. Szomorú, nagyon szomorú. És most már a halántéka is izzadni kezdett.

Felálltak az íróasztaltól a rendőrök, és elindultak feléje.

folyt. köv.

Share

Comments (1)

Tags: , ,

Bergeni rózsabokrok

Posted on 19 May 2011 by Judit

Egy bizonyos svéd szerző írása Bergenről nagy felháborodást és zavart keltett a kilencvenes évek végén. Úti beszámolójában végigjárja a norvég kikötőváros híres, a Hanza virágkorából származó rakpartját, a tekintélyt parancsoló fekete-fehér Rosenkrantz-torony környékét, a Rózsa-negyedet, az arborétumot, és a Fløyfjellet erdeit. A részletes és élvezetes leírás akkor fordul közfelháborodást okozó irányba, amikor a szerző a város hangulatát – vagy ahogy azt a rómaiak mondanák, a genus locit – igyekezik bemutatni. Azt írja, hogy a nyomasztó hangulat akkor lett rajta úrrá, amikor a rakpart negyedbe jutott. Bizonyossá vált számára, hogy a sok turista, s az azokat csalogató színes forgatag, az árusok, a zenés, zsúfolt éttermek, mind csak maszkara. A látványosságok mögött bergeniek surrannak szürke, kopott ruhában, idegesen, karikás szemekkel egyik kapualjból a másikba, mint a patkányok, vagy résnyire megnyitva a zsalut kandikálnak ki örök másnaposan a dohos lakásból. A helyieket kereste, és csak fáradt, sápadt, riadt árnyakat talált. Valamint Skandinávia legnagyobb metadon-klinikáját. A metadon eredményesen csökkenti a heroin megvonásakor keletkező súlyos tüneteket, ezért alkalmazzák elvonókúrák során (Dole-Nyswander módszer).

 

A Bryggen, a volt német kereskedő- és rakodóközpont a világörökség része 1979 óta. A többszázéves épületeket vörösfenyő gyökeréből építették, hogy ellenálljon a sós tengeri levegőnek és a nyirkos teleknek. A vörösfenyő (Larix) gyantajáratokkal átszőtt, vöröses fája nagyon tartós és szilárd; ez a legértékesebb fenyőfa. Nagy gyantatartalmának köszönhetően az időjárás viszontagságait jól tűri, emellett rugalmas, szívós, könnyen hasítható. 1360-ban a Hanza elszámoló házat létesített Bergenben (akárcsak Novgorodban, Londonban és a flandriai Brugge-ben), és a város fontos kereskedelmi központtá fejlődött. A rakpartot is továbbfejlesztették. A Bryggen hivatali épületei számos helyről (főleg Németországból) származó hivatalnokoknak és kereskedőknek adtak szállást. A raktárak tele voltak áruval, főként Észak-Norvégiából származó szárított hallal és délről érkező gabonával. Ezen a helyen alakult ki a város német közössége, amely a kereskedelmet tartotta kezében. Azt azonban kevesen tudják, hogy a kereskedők csak nyáron éltek itt, és kizárólag csak férfiak. A német kereskedők pompás termekben gyűléseztek, és rendeztek orgiákba torkolló lakomákat. A feleségeiket mind otthon kellett hagyniuk, nem követhették férjeiket az üzleti utakra. Bergenben gyökeret eresztett a prostitúció. A helyi nőknek ugyanis ez a szerep jutott. A hegyoldalban, a Bryggen fölötti utcákban sorra nyíltak a bordélyházak. A kereskedelem, a prostitúció, a Fekete Halál, a bűnözés, az alkohol-, majd kábítószer-csempészet, a sárga angolmák és néhány fagyérzékeny rododendron egész évben virágzott.

Soha ilyen vastagon nem telepedett meg fájdalom és félelem egy városrészen! Soha ennyi kiontott könny nem borította az évszázados fatákolmányokat! Soha ennyi nyughatatlan, kóbor szellem nem kísértett! Soha ennyi hirtelen halál, gyilkosság, bűn, bűn és bűn nem szennyezett egy várost! Soha ennyi riadt lélek, soha ennyi mélyen barázdált arc, ennyi sápadt, angolkóros leányanya! Hallani, ahogy a Bryggen jajgat, ordít, és könyörög az utazónak.

A szerző hivatalosan bocsánatot kellett kérjen a várostól. De a történelmen már nem lehet változtatni. Ezzel maguk a bergeniek is tisztában vannak. Azonban hallgatnak. Szorgosan gondozzák a rózsabokraikat, és tárt karokkal várják minden tavasszal, hogy ismét eladhassák magukat a turistáknak.

Martin Larsson fényképei

Share

Comments (2)

Tags: , , ,

Váróterem Haldenben

Posted on 07 April 2011 by Judit

Halden trainNem kell annyira mellre szívni, Rozika! Kell egy kis virsli?

Kell hát – szólt oda Robi örömében. Amióta Norvégiában volt, nem hallott értelmes szót.

Hát maga magyar? – kérdezte ugyanaz a csávó, aki Rozikát igyekezett megnyugtatni.

Maguk is azok?

Nyem, nyem – a fiatalabb pasas rázta a fejét. – Nyeviem magyarszke.

Ez szlovák – fordította a jóval öregebb. – Aladár vagyok, hogy hívnak?

Hirtelen letegezte Robit.

Kiderült, hogy a magyar, a szlovák és a szlovák húga, aki úgy volt a húga, mint a Robié, útközben találkoztak.

Rozika elvette a virslit, és rúzsos száját kezdte tömni vele.

Én már beutaztam egész Európát – hencegett az öreg a koszos dzsekijére bökve.

És mit csinálnak itt?

A haldeni vasútállomás várótermében alig fordult meg valaki. A büfés tartotta csak szemmel a társaságot.

– Trondheimből jöttünk együtt, és várjuk a göteborgi vonatot.

Mintha csak ez lett volna a világon a legtermészetesebb.

Honnan van ezeknek erre pénze? – gondolta Robi, de nem kérdezett semmit, látszott, se csomagjuk, se ennivalójuk, valószínűleg jegyük sem volt.

– Hát, elmegyünk addig, amíg le nem szállítanak.

Munkát kerestek. Az öreg Aladár Marseille-ben kezdte, de nem nagyon adtak neki semmit, mert nem tudott franciául.

Ne tudd meg, a franciák milyen szemetek. A feketék a legszemetebbek az idegenekkel. De nem adtak munkát a hollandok sem, hogy a tetű essen beléjük. Akkor azt mondták nekem, hogy északon, favágás, halfeldolgozás, ilyesmi még van. Kellett a munkaközvetítőhöz hurcolkodni, de nem értettek bennünket. Csak norvégul tudtak.

Mióta, hogy így vannak? Egy nejlonszatyor.

Hogy mikor jöttem el otthonról? Fél éve.

Csak így? Semmi nélkül?

Nincsen semmink otthon a faluban. Nincs munka. A szüleim meghaltak már. A testvéreim is.

Robinak egyszerűen nem fért a fejébe, hogy ilyen megeshet. A két világháború között. Akkor igen. A világgazdasági válságkor. A csavargók, akik sokszor gyalog bejárták egész Európát. Neki konkrétan egy író jutott eszébe, akiről még Réka beszélt neki, amikor az érettségire készültek. Kassák, vagy hogy is hívták a pasast. Azt hitte, ilyenek csak a könyvekben vannak.

És ez a tag? – mutatott a szlovákra, aki elkezdett vigyorogni, mint a vadalma.

Nem tudom. Én nem ismerem. Alig beszélünk egymással. Azt mondja, az a húga – biccentett a piros lakkos körmeit szopogató csajra.

Rendőrségen nem voltak még?

Dehogy nem, voltunk bejelenteni, amikor ennek itt ellopták a fényképezőgépét. A szemetek. Ellopták neki a vonaton. De hát magyarázhattunk ezeknek!

Konokul felcsapta a fejét és megrándította a vállát, majd lemondóan elfordult az ablak felé.

A te vonatod lesz! – mondta Robinak. – Már meg ne haragudjál, hogy nem hívtunk meg egy hotdogra, de nekünk se futja többre. De mondd már meg, nem ismersz valakit Göteborgban, aki tudna munkát szerezni nekünk?

Nem. Én nem dolgozni jöttem.

Hát minek? – ámult az öreg.

Mennem kell. Ez tényleg az én vonatom.

Elköszöntek.

Robi alig várta, hogy felszállhasson, olyan bűntudata volt. Már nyaralni sem érdemes. Feldobta a kis bőröndjét a csomagtartóra, és befészkelte magát az ülésbe. Várta, hogy minél előbb átessen a jegykezelésen, és tudjon egyet aludni – mielőtt megérkeznek Oslóba.

 

Share

Comments (3)

Tags: , , ,

Norvégia, drága!

Posted on 14 February 2011 by Judit

(részlet A borrei vásár című regényből)

Norvégiában tehát kezdetben volt a káosz. Aztán jött Erik, a viking, Tim Robbins alakításában, majd  Edvard Grieg, akinek az apja, Alexander Grieg gazdag, skót származású kereskedő, az anyja pedig, Gesine Judith, zenész és költő egy jó nevű bergeni családból. És Henrik Ibsen – Knud Ibsen és Marichen Altenburg gyermeke – aki 1828-ban, a dél-kelet norvégiai Skienben született, ahol jelentős számban élnek szomáliak, és látta az oslói pályaudvaron ki volt írva, ha Skienba akar jutni az ember, akkor ugyanazzal a vonattal kell menni, amivel ő utazott, és Larvikból busz visz tovább – és természetesen el kellett olvasni a Vadkacsát meg a Nórát a gimnáziumban. Utána  Roald Amundsennek kellett következnie, ehhez kétség sem fért! Roald Engelbregt Gravning Amundsen. Azt már észre vette, hogy a norvégoknak általában irtó sok nevük van, és kettős nevek, amelyeket gyakran kötőjellel írnak, például Haakon Magnus, Mette-Marit, Märtha Louise, Ingrid Alexandra – ha csak a királyi családot vesszük alapul. Kár, hogy Haakon megnősült – gondolta Réka. Olyan jóképű. És egészen normális. Még semmi hülyeséget nem hallott róla: például nem vett fel náci egyenruhát még farsangban sem!

Szóval Amundsen hajózott először át az Északnyugati átjárón , majd 1910–12-es expedíciójával ő érte el először a Déli-sarkot. És nem ették meg a jegesmedvék a Déli-sarkon. Hanem az Északnyugati átjárónál, az Atlanti- és a Csendes-óceán között a Gjøa nevű hajón összesen hatan teljesítették a feladatot Amundsennel együtt. Az expedíció során a mágneses sarok közeli megfigyelések sorozatát végezték el. Bebizonyosodott, hogy a korábbi mérések során mért helyzetéről a mágneses sark elvándorolt. Ezt a jó szokását a mágneses sark a mai napig – nem kis fejtörést okozva a tudósoknak, reptereknek és madaraknak – megtartotta. Az expedíció alatt Amundsen tanulmányozta a helybéli emberek szokásait, és sokat tanult tőlük, hogy hogyan lehet élni a sarkvidéki körülmények között. Ott sajátította el a szánhúzó kutyák használatát is, és az eszkimók ruházkodását is elleste, ami később nagyon jó szolgálatot tett a nagy hidegben, ahol már nem is lehet tudni, hány ujjperce fagyott el Amundsennek és társainak. Amundsen akkor tűnt el, amikor vetélytársa, az olasz Umberto Mobile vagy Nobile – erre már Réka nem egészen emlékezett pontosan – megmentésére indult repülővel, akinek Italia nevű léghajója lezuhant az Északi-sarkon. Néhány héttel később Amundsen repülőjének a darabjait Tromsø közelében találták meg. Úgy tűnik, a repülő lezuhant, és vagy ekkor, vagy kevéssel ezután Amundsen meghalt. A holttestét azonban sosem találták meg.

Mindez Réka számára majdnem olyan misztikusnak hangzott, mint a viking istenek. Úgy képzelte, most ő is egy expedíción vesz részt, az ő kis privát expedícióján. Még nem volt biztos benne, hogy mit is akar valójában tanulmányozni, mi is az utazás célja, de abban majdnem biztos volt, hogy – igaz nyár volt, de – meg fogja tanulni a szánhúzó kutyák használatát, és el fogja lesni a helybéli emberek szokásait, a ruházatukat, a jellegzetes ételeket, a hagyományokat, a tradíciót, hogy mikor mit mivel, mindent, amit csak Norvégiában norvégoktól tanulni lehet. Még az is lehet, hogy norvégul is megtanul. Csak pár szót, lehet. De akkor is!

Aztán arra is gondolt, miközben a vonata kigördült az oszlói főpályaudvarról, a Sentralstasjonról, hogy a legnagyobb norvégról el is feledkezett. Ki ne olvasta volna ugyanis a Tutajjal a Csendes-óceánont!

“1947. május 17. Norvégia szabadságünnepe. A tenger nyugtalan, a szél jó. Ma én vagyok a soros szakács. A tutajon hét repülőhalat szedtem össze, meg egy kis polipot. Ez utóbbit a kunyhó tetején leltem, egy ismeretlen halféle pedig Torstein hálózsákjából került elő…”

Látta a lelki szemei előtt a kedvenc könyvének a borítóját, és mosolygott. Érezte a könyvlapok illatát, és azt is érezte, ahogy a Kon-Tiki – fedélzetén Thor Heyerdahllal, öt hozzá hasonló féleszűvel és egy papagájjal – ringatózott a hullámokon. Vagy a vonat ringatózott csak? Ez nem változtat azon a tényen, hogy Amundsen ide vagy oda, a legnagyobb norvég Thor Heyerdahl volt, ehhez semmi kétség sem férhet.

Egy tizenkilenc éves pesti lánytól ugyanis nem lehet elvárni, hogy ismerje az igazi nagy norvég személyiségeket, mint például Gro Harlem Brundtland, Norvégia első és eddig egyetlen női kormányfőjét; Arne Næss, filozófust és hivatásos hegymászót; Jonas Gahr Støre, éppen aktuális külügyminisztert; Petter Eide, politikai aktivistát, aki az Amnesty International főtitkára volt hét évig; vagy Shabana Rehman Gaardert, aki Karachiban született, és urduul így írják a nevét: شبانه رحمان, és a legizgalmasabb női parodista Norvégia vidámabb feléről; vagy, Ivanir Hasson Olsent, mesemondót és cirkuszi előadóművészt. Réka éppen csak leérettségizett, és nem a legragyogóbb eredménnyel. Lehetett volna egy kicsit jobb történelemből és irodalomból, és akkor nem feledkezett volna meg a norvég antifasiszta ellenállás hőseiről, a másik oldalról pedig a nagyszerű író Knut Hamsunról, aki végül egészen-egészen elsüllyedt, a közvélemény pedig megelégedett Langfeldt diagnózisával, csak ne kelljen többet a Nagy Ronda Hazaárulóról olvasni az Aftenpostenben, és biztos eszébe jutott volna Bergmanról  Liv Ullman,  Kafkáról meg a Sikoly és Munch. Egy ifjú magyar lánytól sem várhatunk el sokat, tulajdonképpen senkitől sem, mert Norvégia annyira messze van mindentől, annyira északon, kiesik minden útvonalból, legyen az a selyemút vagy a Párizs-Dakar rally. Norvégia valahogy még Svédországnál is északabbra van. Azt már a repülőtéren észrevette, hogy a Norvég Királyság az Európai Uniónak sem tagja, mert elkérték tőle az útlevelét, ahogy szúrópróbaszerűen elkérik minden európaitól. A nem európaiakat a vámosok meg egyenesen átvizsgálják: itt véget ér a jóindulat, a testvériség, a szolidaritás, a megelőlegezett bizalom, és bárgyú naivság. Itt nincs pardon. Ezt észrevette.

Azt is észrevette, hogy mintha Norvégiában több lenne a bolond. Az első norvég, akivel beszélt, jobban mondva, aki hozzá beszélt, az útleveleket ellenőrzőkön és fiatal vámosokon kívül, egy fiatal, nagydarab nő volt, egészen furcsa, mert egy nagy rózsaszín plüsskutyát ölelt magához. Ez elsőre nem is tűnt fel Rékának, mert egy reptéren mindenki ölelkezik vagy táskákat szorongat. Azonban ahogy közeledett, és egyre jobban kivehetővé váltak a nő arcvonásai is, a különös fintor, és a szájába nem illő fogsor. Ő szólította meg Rékát, de Réka nem értette, hogy mit mondott, és mint kiderült, elsőre senki nem értette, még az sem, aki ott állt egészen a közelben. Egy fiatalember visszakérdezett. A furcsa nő szájából ugyanaz az artikulálatlan hangcsomó buggyant elő ismét. Megint visszakérdezett a fiatalember, s a nő – hát hülye ez, hogy nem érti?  Dlö! Hllll hllll dlö ftóó? Dlö ftóóól hllll dlö? – feltette ugyanazt a kérdést, ugyanazzal a piszkos mosogatórongy-szerű hangloccsantással: paccs. Harmadjára már ráhagyták. Így az mosolyogva tovább állt mintha mi sem történt volna. Csak egy idősebb magyar nénike dörzsölte Rékának az orra alá kissé rosszalló, vagy egyenesen aggódó hanglejtéssel:

– Azt kérdezte, hogy van-e acélod.

– Acélom?

– Szellemileg elmaradott – tette hozzá a néni. – Tudod, Norvégia nem olyan régóta nyitott ország, s az emberek zárt közösségekben éltek, nagy volt a távolság, egymás közt házasodtak, emiatt bizonyos betegségek gyakoribbak, így a értelmi elmaradottság, szellemi fogyatékosság, vagy ahogyan mi, magyarok mondjuk,a bolondság is – sóhajtotta a nénike.

Idióták. Van belőlük dögivel. De tényleg, mintha Skandináviában különösen sokan lennének. Úgy látszik, természetes szelekció se sok lehet, mivel nem hullanak el. Jól lehet, ebben a fene nagy jóléti társadalomban felkarolják, gondozzák, ápolják őket, de miért is ne, ha telik rá. Csak ápolják.

Aztán később, amikor Réka megérkezett a rideg oslói kiborg-világba, majd akkor kezdte hiányolni a repülőtér helyi idiótákkal és különféle érdekes szagú külföldiekkel teli zsibongását. Az első kulturális sokkot nem a bolond nővel való incidens okozta, hanem a teljesen automatizált, steril, kő és fém és üveg világ, a jegyváltó és –ellenőrző gépek, a mozgásérzékelővel működő vízcsapok, az önműködő ajtók, az önmaguktól felgyulladó lámpák, az önjáró takarítógépek, az önkiszolgáló boltok, ahol az ember pénztáros nélküli pénztárakban saját maga kezeli a bankkártyáját, az embertelen magány és fegyelmezettség, ahogy az utasok felszállnak a ragyogó és fertőtlenített vonatokra, mint valami robotok. Osló. O.S.L.O., az Orgyilkosságra Specializálódott Lézerirányítású Organizmus.

A vonat piros volt, és pontos. Első megálló: Nationaltheatret, második megálló: Skøyen, harmadik megálló: Lysaker, negyedik: Asker, ötödik: Drammen, hatodik: Sande, hetedik: Holmestrand, nyolcadik: Skoppum, és a kilencedik volt Tønsberg. Számolnia kellett, mert még életében soha nem járt itt, és nem tudott norvégul egy mukkot sem. Komolyan figyelnie kellett a kijelzőt, pedig halálosan kimerültnek érezte magát. Nem is annyira a repülés fárasztotta ki, hanem a folytonos éberség, a szakadatlan figyelem, és az újdonságok áradata, amelyek az odafigyeléstől még intenzívebbekké váltak, és válogatás nélkül elözönlötték a fejét, hogy végül az zakatolni kezdett. Mert abban egészen bizonyos volt, hogy a hiper-szuper és szuperszónikus norvég nemzeti vonatok, különösen a pirosak, nem zakatolhattak.

Egy darab papírt szorongatott, arra volt felírva, hogy Tønsbergben kellett leszállnia, és hogy onnan busszal tovább Borréba. Az úti cél a borrei vásár volt, lent a tengerparton – így magyarázták neki. A cél! Az volt, acél nem. A busz azonban csak a Borre tábla után tornyosuló szép kis fehér kőtemplomig vitte.

–  Borre femilikemping? – kérdezte óvatosan a buszvezetőtől tört angolsággal, s az lelkesen bólogatott. Megérkezett.

– Ver ár jú from, diőr? – kérdezett vissza kedvesen és ugyanolyan rettenetes dialektussal a sofőr.

– Hángöri. Budapeszt.

Mire a vezető feje úgy kikerekedett, mint egy lopótök, és  óóó-zott egy hatalmasat. Kiderült, hogy ő meg karakószörcsögi volt, bár Rékának halvány segédfogalma sem volt arról, hol lehet Karakószörcsög. Mindenesetre a magyar buszsofőr segítsége nagyon jól jött neki, még ha igazán nem is lehetett idejük hosszabb eszmecserére.

Tehát ez az a hely. Borre. A hatszáznyolcvanegy lakosú kis tengerparti norvég falu Vestfold megyében, Horten járásban. Hallelúja! Megérkezett.

Lecihelődött a kis kofferrel, és már látta is a nagy plakátokat: VIKINGMARKED.

Share

Comments (1)

Tags: , , , , , , , ,

A borrei vásárról

Posted on 04 November 2010 by Judit

Elkezdődött.

November elsején elkezdődött a Nagy Írás-Rívás Hava. Amit én írok, azt nem teszi majd senki zsebre! Én nem olyan családbul származom – mondaná Bendegúz. A regény szinopszisát ezennel itt is közzéteszem. Ha van kérdés, megjegyzés, ki vele!

A borrei vásár

(regény)

SZINOPSZIS:

Egy norvégiai kisvárosban, egy kézművesvásáron érik be az elhatározás egy fiatal pesti lányban, hogy ezúttal másképp dönt.

ENGLISH:

It is at a Viking market in a small Norwegian town where the young Hungarian girl’s decision to make up her mind this time ripens.

Share

Comments (2)

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................