Tag Archive | "napló"

Pillowbook

Tags: , , , , , , , , , , , , , , ,

A világ testét

Posted on 07 June 2010 by Judit

1997. január 10.[1]

Az első alom. Sire: „Alpha” Atman of Madagaszkár, Dame: „Bella” Fahrenhait D’Akusaa. Hét kölyök, mint a mesében: 4 kan és 3 szuka. Mindegyik fekete: black-tan. Egész éjszaka szültünk. Bella a vemhessége alatt a legjobb barátnőm lett, és a fialásnál is hagyta, hogy segédkezzek. Atman kint volt a kennelben, és egy hangja sem hallatszott, mintha érezte volna, hogy odabent nagy dolgok történnek.

A kicsik nagyon cukik, és mindegyik egészségesnek látszik. Szopnak. És furakodnak. Olyan hangot adnak ki, mint a sípoló játék, ha megnyomják, csak a kölyköket senki nem nyomja meg. Maguktól is sípolnak. Az anyjuk annyit nyalogatja őket, mintha cukorból lennének.

Még nem tudom, hogy fogjuk elnevezni őket. Turángardeni A, B, C, D, E, F és G. A hét vezér nem lehet, mert három közülük lány.

Tizenegy óra. Az egész banda alszik. Megitattam és megetettem Bellát. Korábban Atman is kapott. Ma nem lesz erdei séta, hullafáradt vagyok.

1997. január 11.

Kutyakölykök nyiszognak a fejemben. Mindenki eszik, iszik, alszik. Engem is beleértve.

1997. január 10.[2]

Ahhoz, hogy az ember legalább egyszer életében (N.P.)

El akarlak képzelni. („Eriggy, Laszka, eriggy! – Azt nem lehet – gondolta a kutya.” – gondolta Tolsztoj) Rád akarok gondolni. Mindenről eszembe kell jutnod! Mindenről eszedbe kell jutnom. El kell jutnom hozzád. („Eriggy, Laszka, eriggy!”) Lehetetlen. Meg akarlak szólítani. ( „Azt nem lehet…” ) A keresztneveden akarlak szólítani. nagyon sok idő telt el szótlanul velünk, befejezetlenül és szinte elkezdetlenül. El akarom kezdeni azt, aminek nem lehet folytatása, és ami nem ismétlődhetik, de öröktől fogva bennem lakik. ( Eriggy, eriggy, eriggy!) Meg akarlak szólítani, még egyszer újranevezni, én akarok nevet adni neked: „most, azonnal, menni” („Azt nem lehet, azt nem lehet.”) Viszlek, viszlek. – A kutyák nem gondolnak semmit. A kutyák dögöljenek meg! Nem hiszek, téged sem hiszlek el. Nincs semmi kézzelfogható bizonyítékom arra, hogy létezel! Kellesz ahhoz, legalább egyszer.

Csigavonalat szeretnék rajzolni a kezedre. Akkor is, ha nem érted meg, akkor is, ha még azt sem érted, miért. Nehéz helyzetbe kényszerítettél. A rajzolás játék, amit ábrázol, komoly és összetett, és csak befelé vezet út. Minden ív egyre kisebb és kisebb, s egy ponton megáll a kéz, ahogy elfogy a lendület. A kezed kötöm meg, rárajzolom a jelem. Üres csigaházam lettél, törékeny menedék. Tekervényeidbe simulok. Én teremtettelek, hogy megjelöltelek.

1997. január 11.

Tanításra, ömlengésre, levelekre fecsérelem az erőmet. Nem csinálok hónapok óta semmit. Nincsen biztatás. Feleslegesnek érzem minden cselekedetem. Még azt is, hogy egy olyan kölyöknek, amilyen K. Laci, megnyitottam a szívét. (A mai órámon többször is jelentkezett.) Lebegésnek érzem minden napomat. Talán, mert nincs egy biztos pont – mint a csigavonal belsejében. A pont a vonal végén én vagyok. Egy és oszthatatlan, más szóval: végig egy és magányos. Talán lényegem ez, s nem kellene erőltetnem.

Hányszor elmondtam a mai Anyegin-órámon, hogy Tatjánának az lett a veszte – mint Bovarynénak -, hogy túl sokat olvasott. A regények idealizált világa és a valóság. Anyám! Milyen komolyan hangzik.

Három bemutató. Ma a tantestületin csak Amálnak jutott eszébe a színkör nevelő hatásának a megemlítése. Lehet, hogy kiprovokáltam? Régi, csacska önmagamat látom, s egyáltalán ezt a tizenéves létet egyre jobban megértem. Zavar, félelem, vágyak. A létezés természete boncasztalon. Igaziból, hogy szikével felnyissa a … világ testét. (M.K.)

S akkor a Szfinx kérdésére Oidipusz nem tud megválaszolni. Hajnal: „De hát olyan hülye kérdéseket tesz fel.” Időt kér. Mondani is akar valamit, meg nem is. S aztán harapófogóval kell kihúzni mindent, de nem meggyőző. Tíz-tizenkét napot kibír-e mindenki? „Valamennyien vakarództak!” Aztán mintha megint a régi lenne. Álarc. Gyenge és bizonytalan, minden bizonnyal a saját vágyaitól fél a legjobban, s attól, hogy akárhogyan is, de színt valljon. Pedig mindenképpen színt kell vallani! – EZ ITT EGY MEDVE! – Ha máshogy már nem megy! Látni, hogy fél, látni, hogy nagyon zavart; hiszen semmiféleképpen nem lehet közömbös. Zaklatott. Nem az a fontos, hogy mi bántja, az a fontos csak, hogy bántja, az érzés!

Catullust tanítottam. Magam is élveztem. Nem lehet harsogva szavalni! Nagyot kellett nyelni előtte, s még nagyobbat utána: „szerteszakít ez a kín”.  Nem tudom, mennyire sikerült. Tudom, ez nem színház, de volt már rá eset, hogy egy őszinte felolvasásom után még a vér áramlását is hallani lehetett a teremben. Tanításom legszebb percei. Odi et amo.

Pillowbook


[1] Szél Katalin naplójából

[2] Szél Róza hetedik titkos naplójából

Share

Comments (0)

Tags: , , , ,

Minden állat szomorú

Posted on 24 May 2010 by Judit

(POST COITUM az előző bejegyzéshez)[1]

COMPLETE COLLAPSUS. Úgy lehetne fordítani: vége.

Utálom a melodrámát, de újabban a kommunikációval vannak alapjában problémáim. Többnyire csak a papírral tudok kommunikálni. Az személytelen, nincs felelősség. Fáraszt minden, ahol játszani kell, figyelni kell, mit mondott a partnerem. Én a tényeket sem tudom leírni, csak a gondolataimat, érzéseimet, vágyaimat.

Most úgy érzem: egyszerre vége is, meg nem is. Megoldás nincs. A vizsgáim nem fognak összejönni, ha ennyire romokban vagyok. (Összejöttek. – A szerző megjegyzése)

Fél tizenkettő. nem csináltam megint semmit. Rohadt érzés. Rohadt érzés, mert olyan, mintha szétfolynék. Cselekvésképtelen vagyok. Amikor ezt az időt kellene kihasználnom arra, hogy, mondjuk, a vizsgámra összeállítsam az előadásanyagot…stb. Nem tudom élvezni ezt a tehetetlenséget. Nyomasztó…

Egyedül vagyok 10-20 éve, úgy, hogy senkitől se kérhetek segítséget. Sem szülőktől, sem baráttól, sem barátnőtől, sem házastárstól. Van néhány ismerősöm, de barátom, az nincs.

Mindenféle értelemben káosz.

Könyvek leszedve a polcról, ruhák kihányva a szekrényből, jegyzeteim rendszer nélkül, halomban, testem beteg (légcsőhurut), fejemben zűrzavar, semmit nem tudok tenni: se elpakolni, se tanulni, se boltba menni (nincs is pénzem), se a gyerekemhez menni, nincs kinek telefonálni – csak fekszem erőtlenül, csak a toll jár a kezemben, s csupa lelkiismeret-furdalás vagyok – volna dolgom.

A falak csupaszok, a képek levéve, az anyáknapi-születésnapi virágok elhervadtak.  minden félben van, félúton. S én is mintha mindörökké félúton lennék csak. „Menni kell. Kell menni, menni.” „el kell menni, csak hova?” (Kb.)

Mi ez? Mi lesz? Engem megőrjít minden kötöttség, kötelezettség, béklyó, lánc, bilincs. miért akarja az egyik ember a másikat? Miért akarni? Olyan érzésem van, mintha a fejem búbjától fél centire betonplafon volna, s azt próbálnám áttörni. („a fene fátumok / mozdíthatatlan zárait átüti”) Vagy fordítva van mégiscsak ez a világ, és én egy medence betonjába ütögetem a fejem?

betonba ütötted a fejed

megszédültél az azúr betontól

Meg kellene érteni a férjemnek, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek ő szeretne engem. S hogy van értékrendem, csak az más, mint az övé. Completely different.

Most mintha azt várnám, hogy haza jöjjön, s természetszerűleg rettegek is attól, hogy itt nekem megint cirkuszoljon.

Nem tudom, mit kellene még tennem: elmondtam, megbántam, nyilatkoztam, szeretkeztem is az óta kétszer vele. Ő mégis bánt. Hagyja eluralkodni magán a kétségbeesést.

Hat évig sohasem érdeklődött a lelki világom iránt, a naplóim iránt. Megpróbálta leépíteni bennem a reményt: együtt kell legyünk. Úgy éreztem, én többet-többet adok magamból a családnak, s ő nem, vagy nehezen.

Csak azzal kezdődött, hogy szégyellt engem az ismerősei előtt. Míg normális esetben az ember büszke a társára.

Bántott, hogy számára nincsenek ünnepek; hogy minden lelkiismeret-furdalás nélkül:  önmaga volt a legfontosabb.

Én ezenközben azt éreztem, elveszítettem önmagam, háztartási gép vagyok, szervezőség, árnyék, semmi: önbizalmam semmise, közérzetem rossz, labilis, bizonytalan, üres vagyok. Nagyon hiányzott valami: én magam. Amikor majdnem inni kezdtem emiatt, szerencsére orvoshoz mentem, és keresni kezdtem önmagam.

Teli voltam kiéletlen energiákkal. ha elkárhozom, én akkor is találtam valamit Győrött. Az ember mindennapjai nem lehetnek olyanok, mint egy fesztivál. Ez igaz. Nem is tudom, hogy most mi fog következni. lehet, képtelen vagyok szeretni s szeretve lenni, mint Adrian Leverkühn. Egyetlen dolog tűnik biztosnak: élni kell, ameddig lehet. És lehetőleg élni. Meg élni.

Nem tudom, hogy szeretem-e a férjemet. Azt sem, hogy nem szeretem-e. Különösnek tartom már eleve az összeköltözésünket is. Most valami történt. S még mindig nem vagyok semmi, még mindig félúton vagyok, azt sem tudom, merre tartok, nem vagyok önellátó, végül is nem csinálok semmit, nem dolgozom, nincs velem a gyermekem, a férjem se, nincs a városban egyetlen ismerősöm se, akit érdekelne, hogy mi van velem, nem kapok levelet senkitől, nem lehetek őszinte senkivel, nem járok templomba, nem tudok megoldani semmit, nem tudok elmoccanni az ágyból, félelemmel tölt el elkezdeni bármit is, arra fogom, hogy hurutom van, hogy nagyon boldogtalan vagyok.

Egy emberre várok, hogy hazajöjjön: a testvérem. Egyébként meggyilkolnám magam. Ahogy Lysenko[2] filmjében..

Milyen szép volt, ahogy a zsilett nyomán a sötétvörös vér szétterjedt a vízben, milyen szép volt, ahogy a sötétvörös vér átvette az átlátszó víz helyét, ahogy konkréttá tette a vizet, az önmagában megfoghatatlant. Milyen szép volt, ahogy a fiú a határnál összeesett, milyen szép volt, ahogy a golyók nyomán elszálltak karjai, s a földre zuhant, milyen szép volt, hogy az ujjai átértek még a szögesdrót alatt a szabadságba. milyen szép volt a halál.

Ugyan, mit ér egy ember élete? Hol fontos az, ki létezik, ki nem? Hol számít az, hogy mit csinálsz? Milyen kicsin múlik az, hogy valaki létezik vagy nem! Kiszalad a kezem közül minden. Mindinkább úgy érzem, mindegy, mit csinálok. Nem gondolom, hogy valaminek, vagy valakinek szüksége van rám, nem gondolom, hogy alkalmas vagyok. Teljesen elveszítettem magamat. Csak a toll jár a kezemben. Ha tudnék beszélni, csak a szám járna. Látod, mégis csak neked volt igazad: vége, vége, vége…vége


[1] Szél Róza 4. titkos naplójából

[2] Sergei Lysenko: A lezárt határ (The Border Under Lock) – A Mediawave díjnyertes filmje 1994-ben

Share

Comments (1)

Tags: , , , , , , , ,

1993

Posted on 24 May 2010 by Judit

1993[i]

Amor meus, pondus meum;

ilio feror, quocumque feror.

Szent Ágoston

URAM, tégy engem a te békéd eszközévé, hogy

ahol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek,

ahol sérelem van, oda megbocsájtást,

ahol széthúzás, oda egyetértést,

ahol tévedés, oda igazságot,

ahol kétség, oda hitet,

ahol kétségbeesés, oda reményt,

ahol sötétség, oda világosságot,

ahol szomorúság, oda örömet.

Hogy ne vigaszt keressek, hanem vigasztaljak,

hogy ne megértést keressek, hanem másokat értsek meg,

hogy ne engem szeressenek, hanem szeretetet gyújtsak.

Mert amikor adunk, akkor kapunk,

mikor megbocsájtunk, nyerünk bocsánatot,

mikor meghalunk, születünk meg az örök életre.

Ámen.

aug.25.

Megint magamra hagytak, akik nem írnak! Türelmetlen és mértéktelen vagyok. Zalán elfeledett. Tímea? Ki tudja? Lacinak talán sok dolga van. Csak azt nem tudom, Zsolt mit akar! Leginkább bosszant. Mert mintha megkergült volna: tudathasadás – az egyik énje ír, a másik önmaga kettőződésétől és tőlem is irtózna.

– Ön sörös vagy boros, kisasszony?

(Akkor már vörösbort ittam.)

Zs. egy kedves barát. Sose tekintettem komolyan férfinak. Mindaddig, amíg fel nem fedeztem, hogy bántja a laza életvitelem, hogy megsérthettem, hogy sose vettem komolyan, és a füle hallatára hagytam, hogy egy közös ismerősünk magáévá tegyen. Ezt mindaddig nem értettem meg, amíg meg nem néztem a tévében a Varázshegyet – a könyv az egyik kedvencem volt eddig is. Ő ajánlotta, de sose olvastam el végig. Amikor a filmet láttam, már férjnél voltam, mint Tatjána. Rettenetes éjszaka volt: forró, izzadtságszagú, vörös, kába, mint egy kínai bordélyház. Az a pillanat, amikor rájöttem, hogy Hans Castorp életkora teljesen elkerülte a figyelmemet, s az is, amikor az asszony röntgennegatívját oly bálványozva nézte, nem kívánom senkinek, amit éreztem. Rettenetes bűntudatot Zs.-tal szemben, és langyos szerelmet, ami olyan gáttájon kezdődött felfelé kúszni, mintegy a köldökig, és álomba ringatott. Írtam neki, s válaszolt. Én az álomvilágból írtam, ő pedig ettől megrémülhetett, és eltűnt. Aztán csak úgy, küldtem neki egy lapot Bécsből, semmit sem remélve. Megint nehéz volt az idegkimerültségéről, kórházról, az élettársáról, múzsátlanságról, kedvtelenségéről olvasni. De azért gyorsan írtam. Nem akarom, hogy megsértsem. Teljesen korrekt akarok lenni vele. Sem durva, sem szívtelen. Arra emlékszem, milyen volt régen. Nem lehet, hogy teljesen megőrült volna. Az más, ha én.

(Az első levelében egy igazolványkép negatívja volt emlékeztetőként. A további leveleket is H.C. kezdőbetűkkel jelezte. Később már én is Mme. Chauchat –t írtam feladónak.)

Olvastam Schopenhauer írását a „Nemi szerelemről” – nem tudnám ilyen egyszerűen és sablonosan elintézni. Szoktak a filozófusok szerelmesek lenni, ha ilyen logikusak? Elméletben semmi sem él, inkább TORZ.


[i] Szél Róza  3.naplójából – 1993.aug.1-től okt. 19-ig

Share

Comments (0)

Tags: , , , , , , ,

Párhuzamosok

Posted on 23 April 2010 by Judit

(Szél Róza és Szél Katalin naplójából)

1993. április 20. kedd

Nem tudom, miért van szükségem másokra, és miért ragaszkodom a társaságukhoz! Ezt tényleg nem egyszerű megfejteni egy individualista felfogású embernek. Olykor kettősségnek tűnik az életem, néha pedig biztos, hogy csak én létezem. Talán minden barátkozási szándékom önzés. És önző módon örülök a levelének.

Többször próbáltam felhívni. Soha sem sikerült. Most is nehezen tudom magam visszatartani attól, hogy fel ne hívjam. „Nem tudom, mit gondolhatok” – írja. (Ez más, mintha azt írná: „nem tudom, mit gondoljak.”)… Nem hiszem, hogy az elsődleges dolog a tőle való tanulás volna, inkább a folytonos önigazolás. És itt az önzőség. Meg minél szubjektívebb életet élek, annál inkább szükségem van az igazolásra. Míg testi mivoltom nap nap után tapasztalom, szellemi létem mások igazolásától nyeri el bizonyosságát.

1993. április 20.

Ma hoztuk haza Alfát. Különleges, igényes és ezért ellenállhatatlan. A saját életét éli, és mi tanulunk meg alkalmazkodni hozzá.

Az első éjszaka vele aludtam a kisszobában, de mivel az utat végigaludta tegnap, egész éjjel az arcomat nyalogatta, és a karomat huzigálta. Ha elaludtam, elkezdett nyüszögni. Teljesen össze volt zavarodva, és mindenhova odapisilt, csak az újságra nem. Beraktam a ketrecbe, de persze ki akart jönni. Reggelre kész voltam.

1993. június 4.

Letargia, szomorúság vett erőt rajtam, amikor megtudtam, P. egy másik nővel töltött egy egész éjszakát. Lelkiismerete rajta, hogy a történtekből mennyit vallott be. Az egész teljesen más volt, mint az én esetem Lacival. Ezt most P. kezdeményezte. Ő tovább is ment, mert megátalkodott volt Edit is, ő is. A közelben lakik. Nem túl értelmes teremtés, hogy lelkesedni lehessen érte. Csak szép szőke.

Nem tudom igazán megérteni, hogy mi történt VELÜNK. Én visszaestem valami régi bűnös életbe, ám le tudtam győzni magam. P. ellenben világ életében szent volt, s ez az éjszaka az első lépése a szakadékba.

1993. június 4.

Szépen nő Alfa. Ma öt hónapos. Nagyon magabiztos a kutyaiskolában is. Kedvence a főtt csirkemell. Kedvenc helye a faemelvény, amit neki eszkábáltunk össze. Vettem rá plédet a turiban. Utálja, ha siettetik. Horkol.

„A dalai láma büszke rád.”

1993. június 8. kedd

A mai délutánomat egy amerikai kávé hozta rendbe. Több az önbizalmam. Segített, hogy Tibor hangját hallottam. De lelkiismeret furdalásom van, hogy annyi bonyodalmat okoztam a családjának a telefonálással. A telefonfülkék rettenetesek! ha valaki próbára akarja tenni a türelmét, próbáljon interurbán beszélni.

Tibor szerint mindenre van remény. Nem vagyok elveszett ember. Tehetetlenkedni nem lehet. Szeretnék szabadon dolgozni.

1993. június 8.

Ma is voltunk Alfával a kutyaiskolában. A kutyaklub egy erdő szélén van. Alfát persze leginkább az érdekelte, hogy lehet a kerítésen átugrani, alatta átmászni, a drótszemek között átbújni, mert odaátról olyan érdekes szagok jöttek. (Róka, őz, borz, ki tudja, mi még!) A kiképzés elég unalmas volt neki. Nem lehetett semmit csinálni. (Ez volt a lényege!) Ezért végül elkezdett füvet rágcsálni, mint valami tehén.

A kölyökkutyák között a legnagyobb. A többi kutya nem is érdekli. Csak az erdő, meg a fű!

Share

Comments (0)

Tags: , , , , , , , , , , , ,

Az első találkozás II.

Posted on 29 March 2010 by Judit

1983.március 2. szerda Azt hiszem, őt láttam ma a villamoson.

Benda Balázs verse

1983.március 3. csütörtök Lehet, nem ő volt.

1983. március 3. délután. Minden nap ezzel a villamossal megyek most már. Lehetőleg ugyanabban az időben. Hátha felbukkan.

1983. március 10. csütörtök Megint láttam Őt! Ugyanazon a villamoson utazott, mint én. Teljesen biztos, hogy ő az. (Volt nálam fénykép.) Galambszürke öltönyt viselt és ballonkabátot. Kevesebb haja volt már, mint a képen. Körülbelül hat-hét ember lehetett közöttünk. A szívem olyan hangosan kalimpált, hogy féltem, valaki észreveszi. EZZEL A VILLAMOSSAL FOGOK JÁRNI MINDIG! Megesküszöm.

1983. márc. 11. péntek Igen. A Tölgyfa utcánál száll fel, és a villamoson marad, amikor nekem már le kell szállnom az iskolánál.

Egész hétvégén meg március tizenötödikén otthon vagyok. Unalmas. Nem megyünk sehova. A Petőfi téren és a Batthyány-emlékmécsesnél – főként középiskolás – diákok tüntetnek. Meleg van. Lehet mezítláb szaladgálni.

Elhatároztam, hogy ha legközelebb meglátom, nem szállok le az iskolánál, hanem addig megyek, amíg ő is le nem száll. (Elmosódott macskakaparás kb. két centiméteren)

ANYU HÜLYE. (Megint elmosódott (s)írás)

Ki lesz az ezerforintoson? Bartók? Bartók is hülye.

1983. április 12. kedd Apu megint a Tölgyfa utcánál szállt fel. Ingben, zakóban volt. A villamos elejében állt, én kb. a forgónál. Próbáltam úgy követni a szememmel, hogy ne legyen feltűnő. Nagyon izgultam, mert elhatároztam, hogy követem. (Rettenetes meleg van a villamoson, sok az utas, és nem lehet az ablakokat kinyitni. Még a bugyim is vizes.) Nem akart leszállni. Akkor azt hittem, el fogok ájulni, ha nem száll le a következő megállónál. De hála istennek, leszállt. Én majdnem fenn maradtam. Tipikus. De valahogy levergődtem. Még szerencse, hogy nagy volt a tömeg, és egyáltalán nem tűnt fel, hogy elindultam a férfi után, aki az apám. Az igazi.

Sokáig csak mentünk, mentünk – nem állt meg, csak amikor rágyújtott. Akkor én is megálltam, mintha kirakatot nézegettem volna. Szerintem munkába mehetett. Elég gyorsan ment. Kisebb utcákba fordultunk. Kevesebb ember, majdnem senki. De nem vett észre. Igazi kém vagyok! Mint Mata Hari. Nagyon izgultam, hogy mit csinálnék, ha megfordulna, és megkérdezné: Kisasszony, mi akar tőlem? Nem tudom, miért hívna kisasszonynak. Izgultam. Izzadt a tenyerem. Meg minden.

Egyszer csak befordult egy elég elhagyatott kis sikátorba, és lelassított. Megtorpantam a sarkon. Nem bírtam tovább menni. De annyira lelassított, majd meg is állt, hogy tisztán láttam még. Sehol senki. Pár autó. Szürke falak. Megállt. Figyeltem a sarokról. Körbenézett. De nem látott meg. A nadrágjánál babrált. Kivette a fütyijét. Teljesen szoborrá váltam. Rémületemben elfelejtettem rejtőzködni. És amikor éppen elkezdett a párolgó húgysugár kilövellni, rám nézett.

Szaladtamban még hallottam, hogy káromkodik.

APU HÜLYE. De én is.

–          Szél Katalin gyermekkori jegyzeteiből.

„1983 április 12-én a maximum hőmérsékletek az ország számos pontján elérték a 26,4 °C-ot, míg a rákövetkező napon már csupán 8,8 °C volt a legmagasabb hőmérséklet.” Agroinform: Áprilisi hónap időjárása

Májusban Szegeden izgatási per kezdődik Benda Balázs gimnáziumi tanuló ellen, aki március 15-én 12 pontos kiáltványt fogalmazott, és azokat 7 példányban előállította. A diákot 6 hónapi felfüggesztett börtönbüntetésre ítélik. Kronológia/Beszélő

Share

Comments (3)

Tags: , , , , , , , , ,

Szél Róza: Első bejegyzés

Posted on 08 March 2010 by Judit

1993. március

Vladiszlav Todorov: Ádám-komplexus

(in: Orpheus 1992/4/5-10. 5-10p)

  • Isten arra kárhoztatta Ádámot, hogy örökre saját nyelvi kreatúráinak a foglya legyen…
  • …az alkotást gerjesztő elve pedig a bűn lett…
  • A szem egy tökéletes fényszóróvá sűrűsödött kiméra, mely ég a vágytól, hogy megerőszakolják a saját látomásai…
  • A Paradicsom is azért veszett el, mert láthatóvá lett.
  • Ádám teste lett az a csapda, melyben Isten el akarta ejteni az Ördögöt.
  • (Ádám) klausztrofóbiája váltotta ki kezdődő idioszinkráziáját.

Biztos vagyok benne, hogy ragaszkodom V.-hoz, látni is szeretném. De addig nem, amíg összekeverem, felcserélem a szellemi és a testi vágyaimat. És a legnagyobb baj az, hogy szinte tárgy nélküli vágyról, testi vágyról van szó nálam. Ez lehet a mohóság, mértéktelenség és a perverzitás. És hasonlóságot mutat a tárgy nélküli félelemmel: a szorongással.

Share

Comments (0)

Tags: , , , , , , , , , ,

Szél Róza és Roman Payne

Posted on 05 March 2010 by Judit

Amikor a kezembe kerültek Szél Róza naplótöredékei, majdnem olyan meghatottság vett erőt rajtam, mintha Homérosz Iliászát találtam volna meg a görög lány sírjában. (Egyes variációk szerint az Iliász egy sértetlen példányát egy görög sírban a halott fejtámlájában találták volna meg, Roman Payne szerint Nagy Sándor tartott egy tekercs Iliászt a párnája alatt.) A magamra ismerés elementáris erővel szippantott bele a szövegbe; ott voltam benne: Én, Én, Én. Mindenütt csak Én. Meg nem is.

De hiába is tiltakozunk ellene, mindannyiunk sorsa univerzális.

– mondta a Szél-jegyzetek szerzője, amikor felfedte a kilétét.

Szél Róza úszósapkában

Share

Comments (0)

Tags: , , , , , , , , , , , ,

Szél Róza naplója

Posted on 02 March 2010 by Judit

(példabeszéd )

Szél Róza tizenkét évig naplót vezetett.  Nem minden nap, de volt úgy, hogy naponta többször is. Munkanaplónak nevezte, mivel az egész életet és még az álmokat is munkának vette. A protestáns neveltetés még a legtitkosabb naplóbejegyzéseket is átnyirkosította egy kissé, nem lehetett már mit tenni.

Tizenkét évig. De nem határozta el, hogy egy ilyen súlyos jelentőségű, misztikus hosszúságú időintervallumot fog kitenni memoáríró munkássága. Nem. A tizenegyedik évben észrevette, hogy az akkor még férje rendszeresen olvassa a bejegyzéseit. Erre az eshetőségre korábban is gondolt, ezért sok metaforát, szimbólumot és egyéb képes beszédet alkalmazott az írásaiban – akárcsak a Bibliában; az alakok neveit pedig eltorzította vagy monogramokat használt.

A férj azonban a tizenegyedik év tájékán először csak hullámossal aláhúzott sorokat, néha kérdőjelet vagy felkiáltójelet rakott ki – mintha csak egy dolgozatot javítana, holott mindketten tudták, itt az ő közös életükről van szó.

Ekkor Szél Róza átváltott idegen nyelvekre. Angol, orosz, francia, latin – a férje nem beszélt nyelveket. De ez csak olaj volt a tűzre. A félig megértett szövegekhez kommentárokat írt, és mindenféle morális prédikációba kezdett a napló még üres nyirkos lapjain.

Tudták mindketten, ennek nem lesz jó vége. Tizenkét éve éltek együtt, a lányuk csak most kezdett iskolába járni. Szél Róza nyelveken írt, mígnem egy délután arra jött haza, hogy a naplója a konyhaasztalon hever cafatokra tépve.

„Hányinger, hányinger” – mondogatta magában, mert azt érezte, tönkre tették a munkáját, az életét, az álmait – és többet már nem lehet összerakni.

S hogy, hogy nem, ennek éppen a születésnapján kellett megtörténnie.

Szél Róza úgy érezte, nem maradhat otthon ezen a napon. Csak úgy találomra elment egy moziba. Ott éppen egy Greenaway-filmet adtak. A film címe ez volt: A Párnakönyv – s ez egy szempillantásra Szél Róza számára élethelyzetének a szimbólumává vált.

Mindjárt még ott a moziban elhatározta, hogy véget kell vetnie a történetnek. Hazament a gyermekéért, s aztán lemenet a folyópartra még egyszer megcsodálta őt, és azt mondta neki, ne aggódjon, a mennyországban találkozni fognak. Amikor a hídhoz értek, beletaszította a kislányt a folyóba, majd maga is beleugrott a vízbe.

Szent Péter azonban nem engedte be Szél Rózát a mennyországba, hanem azt mondta neki:

„A gyermeked lelke nincs itt, s te sem jöhetsz be, amíg meg nem találod azt” – s becsukta a nagy kaput.

Szél Róza így visszament a folyóhoz, és azóta hosszú ujjait belemártva a vízbe keresi-keresi az ártatlant. A dunai hajósok sokat mesélnek a vizeket pásztázó hosszú ezüsthajú asszonyról, aki keservesen sírva lebeg a víz felett.

THE END

Share

Comments (1)

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................