A világon a legfontosabb a munkahely, hogy az embernek legyen állása. Még az egészségnél is fontosabb, mert megette a fene az egészet, ha nincs pénz orvosra vagy gyógyszerre. Még a szerelemnél is fontosabb, mert a szerelem elmúlik, a szerető elhagy, rá se néz az emberre, pláne nem, ha segítségre van szükség. Ugyanígy a barátságnál is sokkal fontosabb a munka. A munka, ami viszonyrendszerbe helyezi az embert, funkcionálissá tesz bennünket, ami után rangsorolódunk, megítéltetünk és meghalunk. Munka nélkül az árokparton, tönkremenve, siralomházban, vagy ki tudja hol, végzi az ember, embertelen körülmények között. Az embert a munka teszi emberré. Nem a gondolkodás.

A felvételin a pöcs főnök megkérdezte Rózától, hogy olvasta-e a munkaköri leírásban, hogy a munka ellátásához nyelvtudás szükséges. Róza bólintott, de – az igazat megvallva – nem értette, miért kell egy takarítónőnek nyelveket beszélnie. Aztán idővel azt a magyarázatot találta ki magának, hogy bizonyára azért, hogy a kollegáival beszélgetni tudjon – mert mindegyik bevándorló volt. De valószínűleg nem ez lehetett a valódi ok, mert a munkaköri leírásban az is ott állt, hogy az illetőnek anyanyelvi szinten kell írnia és beszélnie magyarul. Egyáltalán nem fért Szél Róza fejébe, hogy mi ez a nagy felhajtás a nyelvekkel, hogy egyszeriben mitől lett olyan fontos a nyelvtudás, hogy miért a nyelvtudás, és nem a jó fizikum, a rugalmas hátizom, vagy az erős vádli. A takarítás végtére is fizikai munka, nem?

Mindenki dolgozik, csak én nem – gondolta Szél Róza, de csak gondolta, mert valójában halálra dolgozta magát. De nem vette észre. A saját munkadefiníciója szerint ugyanis nem rendelkezett fix állással, tehát nem dolgozott, sőt, munkakerülő lett.

Minden reggel háromnegyed négykor kelt, hogy beérjen időben a bevásárlóközpontba. Ötkor kezdték a takarítást, egy-egy ember a két szinten. Aki a fenti szinten kezdte a vécékkel, az vezethette aznap a takarítógépet.

Aki a gépet vezette, annak azt ki is kellett takarítani: a zsíros tartályból leengedni a szennyes vizet, lecsavarozni a keféket, és slaggal kimosni a fennakadt szemetet.

Szél Róza kollegája fotóművész volt. A munkavezető matematikatanár. A főnök meg egy kis pöcs – gondolta Róza. A főnök sose ugrott be senki helyett, pedig ő is a vécépucolással kezdte.

Amikor valaki megkérdezte Szél Rózát, hogy hol dolgozik, szégyenében inkább azt mondta, hogy munkanélküli, mintsem bevallja, hogy vécét pucol egy tanári és egy bölcsészdiplomával.

Aztán minél többet mondta másoknak, hogy munkanélküli, annál inkább maga is kezdett abban a hitben élni. Végül is nem dolgozott, mert mire mindenki más felkelt, ő már ismét otthon volt, mintha hajnal öt és hét között mi sem történt volna. A boltok kilenckor nyitottak. Akkorára még az ajtókilincs is megszáradt Róza után.