A teremtés nagyon elhúzódott.[1] Először a pentagramokat kellett kihúzni, az amerikai indiánokat a clevelandi múzeumból, kiszínezni az eget, a földet. A föld puszta volt és üres, mint sátor a lakodalom után. Sötétség borította a mélységeket és Isten lelke lebegett a vizek fölött.
Istennek csak egy szavába került, és lett világosság. Róza ezt kiszagolta: a kimondott szó erejét. Ezt Isten látta, és ráhagyta Rózára. Aztán elválasztotta a világosságot a sötétségtől. A világosságot nappalnak nevezte, a sötétséget pedig éjszakának. Azután este lett és reggel: az első nap.
Róza nem hitt istenben. Úgy általában nem hitt. Ezt időként veszélyes lett volna ugyan ilyen egyenesen kijelenteni, ezért inkább hallgatott. Bár hallgatni nem mindig nem bűn – gondolta. Elhallgatni az igazságot nem szép.
Isten újra szólt és úgy is lett: megalkotta a szilárd boltozatot, és elválasztotta vele a boltozat fölötti és boltozat alatti vizeket.
Ezért szokta Ádám azt mondani a sógorának, hogy:
- Szakadjon rád az ég!
Az emberek pedig elválasztották a világot és Istent.
[1] „Ez az összefüggő rész a hatnapos teremtéstörténetet mondja el. Első teremtéstörténetnek is nevezhetjük, szemben a másodikkal, ami utána következik. A kettő között feltűnő stílusbeli különbséget találunk. Az elsőben Isten neve Elohim, a másodikban Jahve Elohim. Az első rész határozott irodalmi szabály szerint összeállított csiszolt, versszerű történet. Hat napra osztja be Isten teremtő tevékenységét és Isten példájával világítja meg a hetedik nap megszentelését. Kézenfekvő a feltevés, hogy olyan korban keletkezett, amikor a szombat megtartása különleges vallási törvénynek számított. Verses formáját annak köszönheti, hogy a papi és prófétai nemzedékek újra meg újra átgondolták és kiemelték benne az emlékeztető mozzanatokat. Az első rész szerzője kozmikus arányokkal dolgozik és bőven emlegeti a vizeket. A régi ember elképzelésében a föld egy határtalan óceánban álló sziget, – felülről az égbolt tartja távol az égi vizeket. A mindenség olyan, mint a lét fokozataiból felépült piramis, amelynek csúcsán az ember áll. Időben ő az utolsó és Istenhez ő áll a legközelebb. A második rész szerzőjének világképében a legélesebb ellentét a sivatagi pusztaság és az élet. A külső természet önmagában mostoha környezet. Az életet tápláló kertet Isten külön alkotja az ember számára. Míg az első részben isten mindenhatóságát nyilvánítja ki azzal, hogy puszta szavával teremt, a második részben az ember sorsát irányító gondoskodás a központi gondolat.
Az ilyen különbségek felhívják a figyelmet a könyv irodalmi műfajának vizsgálatára. A héber szöveg alapján nem nehéz megállapítani, hogy a sugalmazott szerző meglevő írott forrásokat és hagyományos elbeszéléseket olvasztott bele a könyvbe. Legtöbbször még a feltűnő különbségeket sem szűntette meg bennük.”
Biblia, Szent István Társulat, Budapest, 1992.
