Tag Archive | "feminizmus"

Tags: , , , , , , , , , , , , , , ,

Striptease

Posted on 17 October 2010 by Judit

Mire hármat számolok, vedd le az összes göncödet – mondta a varázsló a bekötött szemű Róta Fortunae-nak. A nő nem szerette, ha parancsolgattak neki. Bepörgött tőle. A bolond a fotelben ült és már dörzsölgette a szemeit a nagy látványosság előtt.

A kerék már készen állt. A varázsló rákötözte a küllőkre a meztelen Róta Fortunae-t.

– Szamarak! – köpött a nő megvetőn a bolond irányába.

A varázsló addig ügyetlenkedett a kötelekkel, hogy Anubis beesett a kerék alá, és káromkodva – A kutyafejét neki! – igyekezett visszakapaszkodni rá. Míg az ellenkező oldalon a kígyószerű Typhon zuhant fejjel lefelé. Csak a félig oroszlán, félig istennő Szfinx maradt meg stabil pozícióban: felmászott  a kerék tetejére, és ott egyensúlyozott egy trónon a nyelvét nyújtogatva a bolondra.

Rota Taro Orat Tora Ator! – ordította el magát a varázsló rendelkezőleg. Ami annyit tesz: a gazdag szegény lesz, a szegény gazdag lesz, a beteg meggyógyul, az egészséges megbetegszik, a boldogtalan megtalálja a boldogságot, a boldog pedig elveszíti azt. Egyszóval: a szerencse kerekét nem más, mint a szerelem törvénye hajtja. Ezt a bolond is tudja.

A terem sarkában a kerék körül négy alak ácsorgott és figyelt – egész észrevétlenül, de csupa szem volt mind a négy. Az első lény oroszlánhoz hasonlított, a második a fiatal bikához, a harmadiknak emberhez hasonló arca volt, a negyedik pedig sashoz hasonlított. Mind a négy élőlénynek hat-hat szárnya volt körös-körül és belül is, tele szemmel. Úgy néztek ki, mint a paranoiások rémálmaiban a szörnyek. Ezek éjjel-nappal folyvást ezt zengték: Om Tara Tu Tara Ture Soha! Ami nem bír különösebb szószerinti jelentéssel, csak a nevekkel és a szavakkal játszik, ahogy a zsonglőr a labdákkal: kék, piros, fehér, zöld, sárga…

Ebben a megközelítésben az egész nem jelentett mást a bolond számára, mint hogy az élete (nagy) fordulatot vett, és a fotelből felemelkedve nekiindult, hogy a kerékre feszített női testre vesse magát. Közben ezt énekelte:

Tíz,  tíz, tiszta víz,

ha nem tiszta,

vidd vissza,

ott a szamár,

megissza…

Majd pedig vidáman folytatta:

Ó, kövesd a szerencséd, bolond!

És lásd be, tested nem más, csak boríték.

Az egy, a kettő, a három és a négy, bolond!

Orrodnál fogva vezetett a játék.

A Szerencsekerék (X) a tizedik tromf a Nagy Arkánumból. (A szerző megjegyzése.)

Olvasható a Spanyolnáthán.

Share

Comments (3)

Tags: , , , , , , , , , ,

Emancipanci

Posted on 10 April 2010 by Judit

"Glass Tears"

"Glass Tears (for Man Ray)" © 2008 Marlene Dumas

Amikor Szél Róza belépett a festő műtermébe, hihetetlen nosztalgia vett rajta erőt. Az ecsetek formája, a tintásüvegek színárnyalatai, a félig vagy majdnem egészen kicsavart festékes tubusok, amik egy fa dobozban hevertek, mindenféle összefüggéstelen emlékeket csaltak elő. És az asztalon már ki volt terítve a következő ív papír. Nem a kész képeket nézegette, hanem a még megfestetlen fehér papírt, annak vastagságát, mintázatát, és azt méregette, ha megszívja magát vízzel, az ecset érintésére milyen mennyiségben engedi a belsejéből a vizet kiszivárogni.

– Ön is fest? – kérdezte hirtelen a sarokban megbúvó akvarellista Szél Rózától, mintha a gondolataiban olvasna.

A félig nyitott ajtón behallatszott a ház fölött éppen akkor elhúzó vadlibák gágogása.

Ezek jól megválaszolták helyettem is! – gondolta Szél Róza, de az illendőség kedvéért így szólt a festőhöz:

– Csak hobbi szinten. Az apám festő volt, a volt férjem festő volt, én inkább valami mást választottam. De időnként festegetek.

És elpirult.

– Nagy hiba, hogy mást választott, mert a papa és a kedves volt férje festett! Gyakran ez történik, de a nőnek nem szabad feladnia – folytatta a festő, mintha csak apropót talált volna, hogy beszédbe elegyedhessen valakivel. – Nézze, látom, hogy festő – azon, ahogy az anyagot nézi, s kacsója hattyúszerű mozgásán.

Vén perverz! – gondolta Szél Róza. És a tekintetét az idős férfiról a falon lógó képek irányába terelte.

– Az akvarellhez nagy türelem szükségeltetik – folytatta a festő. – Be szokta nedvesíteni a papírt?

Szél Róza továbbra sem szólt egy szót sem, majdnem nem is figyelt.

– Milyen papírt használ? – érdeklődött tovább a festő. – Az Arches a legjobb. A nedves technikáknál különös gondossággal kell a megfelelő papírt minősége szerint kiválasztani, mert ennél a technikánál lesz a papír a legjobban strapálva. Egy igazán megfelelő papírnak sok vizet kell tudni magába szívni anélkül, hogy megvetemedjen, vagy a száraz papírra egymás után felvitt festékek ne keveredjenek egymással… Egy jól enyvezett papírra problémamentesen több réteg festéket is fel lehet hordani és újra lekaparni. Bár én a lekaparást nem ajánlanám. Legyen mindig türelmes és gyors. Ugye, akvarellel fest?

Az öreg festőnek nem állt szándékában semmi rossz, de ezt Szél Róza még nem tudhatta. Nincs az ember hozzászokva, hogy festmények nézegetése közben a sarokból hirtelen kipattan a művész, és kiselőadást tart a papírról.

– Nedvesítse be a papírt, de várja meg, hogy a felülete megszáradjon, s csak aztán fessen rá.

– Honnan tudja, hogy akvarellel festek? – kérdezte Róza ingerülten.

– Akkor mit keresne itt? – mosolyodott el a férfi.

Ekkor Róza gondolatai már messze a múltban kalandoztak, és ingerültsége is inkább abból az emlékképből táplálkozott, hogy az apja még a fakanalakat is befestette, és az elhasználódott fazekakat mind kivitte a műhelybe festékes bödönnek. És arra is emlékezett, hogy az anyja mennyire utálta, ha hideg teleken az öreg Szél Gyula nem ment ki a fűtetlen műhelybe, hanem a konyha közepén állította fel a stafliját. De valahányszor kirakodó vásárnak merte nevezni Róza párás szemű anyja, Szél Gyula azt dörgölte az orra alá, hogy a művészet útjába áll. De a hasát ő is féltette, és a festészettel csak a csülök és töltött káposzta javára volt hajlandó felhagyni.

– Csak időnként festek, de semmi komoly – mondta Szél Róza a festőnek, és gyorsan egy kép irányába fordult, hogy beszélnének már arról.

A helyzet az – gondolta Róza -, hogy egyenjogúság ide vagy oda, a gyereksírást a férfiak nem hallják meg álmukban. Még akkor sem, ha az a szerencsétlen ott ordít fél méterre. És én meg nem tudnék aludni.

– Fáradtan nem lehet festeni – szaladt ki a száján, de szerencsére az öreg festő nem tudta hirtelen, ezt mire mondta Róza.

– A kiállítás a házban folytatódik – vetette oda a festő végezetül felhagyva a traktálással.

A ház is tele volt képekkel. Az évtizedek alatt sok-sok ív Arches-t feldarabolt az öreg. Az előszobában kisebb csendéletek lógtak. Aztán a konyhába jutott az ember. A sarokban fajansszal körbecsempézett öntöttvas sparhelt árasztotta a meleget. Egy asszony állt a tűz mellett, éppen teavizet forralt a vendégeknek, akik már ott ültek az ebédlőben. Mindegyik előtt kistányér süteménnyel megrakva, teás-, kávéscsésze vagy vizespohár. A képeket dicsérték lelkesen.

Szél Róza azért körbesétált a házban, mielőtt leült volna. A festő technikája sokat finomodott az évek során, a téma azonban nagyjából ugyanaz volt: csendélet, tájképek – sehol emberek.

Aztán az asztalnál megtudta, hogy a festő a falu lelkésze, és a feleségével csak nemrég költöztek a környékre. A kis házat a nagy csűrrel azért vették meg, hogy a gigantikus méretű akvarelleket is legyen hova aggatni.

Az öreg felesége ugyanabban a hanghordozásban beszélt, mint a férje. Elegáns, de egyszerű ruhát viselt – akárcsak  a férfi. Szavait megválogatta, és mosolygott. De a technika fogásait nem részletezte, amikor a zserbót a vendégek elé tette. Annak ellenére sem, hogy a látogatók nagy része nő volt. Ez a kiállítás napja volt, a férje napja, és nem az övé.

Szél Róza hirtelen vágyat érzett arra, hogy berondítsa ezt a hegemóniát, hogy felborogassa a porcelánt, és az asszony szemébe vágja, amit a festő az ő szemébe vágott: Gyaaaaaakran ez történik, de a nőnek neeeeeeeem szabad feladnia! De mit érne vele?

Nem a lázongások idejét éljük– gondolta Róza.

– Figyeljen ide, kedves – vonta félre az asszony egy pillanatra. – Én megmondom önnek, mi az élet titka.

S mint valami bölcs összetöpörödött öregasszony, Róza kezébe nyomott egy picinyke rongybabát.

Amikor pedig a műteremből átjött a festő is, kinyitottak egy üveg kisüstit, és töltöttek mindenkinek. A művészt és a művészetet ünnepelték. S a jókedv közepette a festő megfogta Róza kezét, belenézett a szemébe, és azt mondta:

– Ad astra! Sic itur ad astra! Nedvesítse be a papírt!

Hát, semmi sem az, aminek látszik – jegyezte meg magában Szél Róza.

Share

Comments (0)

Tags: , , , , , ,

Svéd fapina

Posted on 07 March 2010 by Judit

Maria Sveland Strömstadban (fotó: Martin Larsson)

Egy ronda januári reggelen Sara egy Teneriffa felé tartó repülőgépen ül. Otthon hagyta a férjét és a gyerekét, hogy egy hétig nyugodtan gondolkodhasson. Ugyanis belátta, hogy elkeseredett, annak ellenére, hogy csak 30 éves. Tényleg egy igazi ”keserűpunci”. Ennek igazán nem kellett volna így történnie, hiszen ő csak a szerelemről álmodott, mint oly sokan mások.
De most ott ül a repülögépen bugyuta-Teneriffa felé, és minden igazságtalanság eszébe jut, amit valaha is elkövettek ellene. Arra gondol, mennyire becsapva érzi magát a szerelemmítosz által. Az, amelyik rávesz bennünket, hogy családot akarjunk alapítani. Mindazokra a nőkre gondol, akik úgy éreznek, mint ő, akiknek az energiáját felemészti a családi pokol. Egy egyenesen lefelé ágazó örökség, a nyugtalan anyja mosogató ekcémás kezeitől egészen Sara ideges ügyességkomplexusáig.
A repülőre Erica Jong ”Rettegés a repüléstől” című (Tericum Kiadó 2002) 70-es évekbeli klasszikus regényét viszi magával, és miközben Sara olvassa, azt kívánja, bárcsak 1975 lenne 2005 helyett. Mert úgy tűnik, minden sokkal jobb volt a 70-es években, minden család elleni lázadással, laza kapcsolatokkal és kábítószerezéssel. Most 2005 van és Sara rémülettel fedezi fel, hogy jobban vágyik egy egész éjszakán át tartó alvásra mint egy ”Hirtelen Felindulásból Elkövetett Dugásra”.
Bitterfittan vad felszámolás a szerelem mítoszával, az anyasággal és az egész szarkultúrával, ami affelé tendál, hogy mindent hamis kukirózsaszínre fessen. Egy regény, egy önéletrajz, egy riport identitásról, szexisztikus szocializációról és az egyik legfontosabb női kérdésről: hogyan érhetjük el valaha is az egyenjogú társadalmat, amikor még arra sem vagyunk képesek, hogy egyenjogú kapcsolatban éljünk azokkal, akiket szeretünk?

-írja az Élet És Irodalom – Svédország blogban Melissa

A hétvégén tartották a nyugat-svédországi Strömstadban (t.i. lakhelyem) a második Téli Szófesztivált (Winter Word Festival), amelynek Maria Sveland is vendége volt. Melissa blogjából elég sokat megtudhatunk az ifjú svéd írónőről és első könyvéről, a Bitterfittáról – amit én (mégis csak) fapinának fordítanék. 😉 Én magam még a regény első pár oldalnál tartok, és nem vagyok jogosult még egy pártatlan bakfittyre sem. Maria Sveland mindazonáltal kellemes benyomást keltett bennem, és mivel a Svédország nevű szexista-feminista-demokratikus mintaállamban (sic.!) van szerencsém élni, felkeltette a téma iránti érdeklődésemet.

További képek a fesztiválról: Martins site

Share

Comments (4)

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................