Déli tizenkettő. Az anyósom hív az otthoni vezetékesen. Azt mondja:

- Jó reggelt!

Aztán megkérdi:

- Otthon vagytok?

Ezzel kijelölve a telefonbeszélgetés helyiértékét.

Aztán mindjárt Kosterre[i] tereli a szót, hogy képzeljem csak el, most már nemcsak a flakmopedistákat [ii]büntetik, hanem a bicikliseket is.

- Az ittas bicikliseket?

Nem, nem, mondja, megállítanak mindenkit, és ha nem működik pl. a biciklin a lámpa, már kapja is az illető a büntetést, ami, mit gondolok mennyi?

- Kétszáz, háromszáz korona[iii]?

- Nyolcszáz! – vágja rá.

Kuncogok. Jól ismerem a kosteri bicikliállapotokat.

- A göteborgi rendőrök elbújnak az árokban, és lesből támadnak.

Már röhögök, s mondom, hát, ez elképesztő nevetséges. De nem vonom kétségbe az anyósom szavahihetőségét, mert már az újság is megírta.

Koster legendás hírű nyaralóhely a svéd riviérán (Nyugat-Svédország). A kis ikerszigeten országosan is a legtöbb a napos órák száma, és tapasztalataim ezt is igazolják: nálunk, a szárazföldön esik, dörög, Kosteren meg már hetek óta nem láttak még egy bárányfelhőt sem. Valahogy az óceán felől érkező felhőtömegek simán átbuckáznak a forrón párolgó kosteri gránitsziklákon, hogy aztán minden mérgüket – és az esőt – a parton adják ki.

De népszerűségét nemcsak a kellemes klímának, hanem a szigetre jellemző sajátos életmódnak is köszönheti. Lévén természetvédelmi terület, csak különleges engedéllyel lehet gépkocsit, traktort és hasonlókat vezetni. Észak- és Dél-Kostert is simán be lehet járni gyalog, de aki siet, biciklizhet. Az eredetileg rák- és heringhalászatból élő helyiek árufuvarozásra a flakmopedet használták már évtizedek óta. Egyszóval nyugis, tiszta hely Koster.

A harmadik tényező, ami olyan vonzóvá teszi, minden bizonnyal a svéd tengerparti szigetvilágra olyannyira jellemző autonóm, szabad, időnként túlságosan is öntörvényű felfogás, ami szerint, ha bekap az ember egy sört a szomszédnál, még simán hazamotorozhat. Nem is volna ezzel semmi baj, ha az eredetileg 300-350 főt számláló helyi lakosság egy-egy sört lenyomna esténként. A baj ott kezdődik, hogy a szigeteket nyáron turisták ezrei lepik el, és a ráktálhoz nem csak egy sör gurul le. Aztán biciklire, flakmopedre, és újabban már quadra pattannak és össze-vissza ütköznek a keskeny, kikövezetlen utakon, árokba borulnak, gyalogosokat gázolnak. Ez azonban nem egy elszigetelt jelenség, hasonló viselkedés figyelhető meg a többi, turisták által elárasztott szigeten is.

A rendőrség pedig példát akart statuálni. Méghozzá Kosteren. A közlekedési rendőrség kihelyezett egy motoros rendőrt. Megírta az újság is. Azt is megírták, hogy a törvény szerint a bukósisak használata a flakmopeden is kötelező. Meg hogy a platón személyek szállítása tilos. Ezt nehéz volt a kosterieknek megemészteni. Más jármű híján a gyerekeket mindig is flakmopeddel vitték az iskolába, bukósisak meg sose volt senkinek a fején. Minek? Olyan lassan megy a moped, hogy az ember talpra áll, ha le is dőlne róla. Ám a törvény az törvény. Meg kellett venni azt a fránya bukósisakot – ha még egy hokisisak sem volt valahol a padláson! (T.i. hokisisakja minden svédnek van.) A jó öreg halászok dörmögtek, morgolódtak, de pár helyszíni bírság után elment a kedvük a dörmögéstől is.

És most már a biciklisekre is rászálltak! Azt mondja az anyósom, az árokba bújnak, és onnan, rajtaütésszerűen kapják el a működő lámpa nélkül kerékpározókat. Nyolcszáz korona a bünti! Cirka huszonnégy ezer forint. És ehhez az ember még nem is ivott.

Kuncogok, rötyögök tovább. A kosteriekről  azt szokták mondani, bockete emberek. Bockete, vagyis önfejű, konok, magának való (tájszó). Fejjel megy a falnak[iv]. De most már törvényileg letörték a szarvukat, és bukósisakot húztak a fejükre. Az apósom kosteri. Hogy úgy mondjam, személyesen érintett vagyok tehát az ügyben. Anyósom hírforrása apósom anyja (magyarán az anyósom anyósa), aki  – magas kora ellenére – a mai napig Dél-Kosteren él. Álmában sem gondolta, hogy ezt is megéri!

Az viszont sose derült ki számomra, hogy az anyósom mit is akart déli tizenkettőkor. Talán tudni akarta, hogy visszajöttünk-e a nyaralásból. Vagy csak meg akarta osztani felháborodását. Figyelmeztetni akart, hogy nehogy rossz biciklire szálljunk. Vagy ő is röhögött magában, hogy végre rájár a rúd a szabados rokonságra Kosteren.

Szeles Judit: Velazquez Vénusz

- Ha megöregszel, te is Kati néni leszel – mondta Szél Róza a testvérének.

- Te meg Rózsika néni – felelt Kata.

Róza nem állhatta meg, hogy ne kezdjen el kacagni:

- A mindennapi disznótorunkat add meg nékünk ma! – s felhörpintette a következő barackot is.

Mindenki a maga kis diójába van bezárva, s ez különösen igaz volt ez Rózára. Az összefüggések csak az ő fejében függtek össze, mások nehezen vagy egyáltalán nem tudták követni – még a saját testvére sem. Attól még, hogy egyesek genetikailag összefüggenek, nem biztos, hogy egy hullámhosszon vannak. A külső hasonlatosságok szembetűnőek voltak: mindketten Nyanyónak a hosszú, nyerges orrát örökölték – Kata szerint mint valami átkot.

Az öregasszony el volt átkozva. És nem csak a családi fáma szerint, hanem szó szerint is. Mindig azt hajtogatta, hogy a lelkén angyal ül, de mindenki tudta, hogy az angyalt átoknak nevezték, és hogy a saját szülei átkozták meg azon a reggelen, amikor észrevették, hogy üres az ágy, és a leányuk csak úgy,egy lendülettel – szabadság, kiugrott az ablakon, és többet nem látták. Az sem volt titok, hogy férfi volt az ügyben, pontosabban az ablak alatt. Szél Róza apai nagyapja, Náci bácsi – akkor még Nácikám. Éppen ez az! Náci, ács és asztalosmester. Ez volt a bökkenő. Nyanyó – akkor még Mangikám – szülei ugyanis tehetős parasztok voltak, a legnagyobb házuk nekik volt a faluban.

Ah, legdrágább, sem a vágyakozás, sem a féktelen, brutális őrület, melynek áramában írtam neked az utóbbi napokban és éjszakákon, sem tested vad, állati kívánása nem az, ami hozzád vonzott, s még mindig fogva tart, legdrágább. Nem, egyáltalán nem ezek, hanem az ifjúságod, lyányságod és törékenységed iránt érzett, imádattal teli, különösen gyengéd, megbocsátó szerelmem. Ah, édes ez a fájdalom, amit szívembe ültettél! Milyen titokról ad hírt, ah, a hangod!

James Joyce: Levelek Nórához, 1909 decembere (Lantos László Triceps fordítása)

A szülői beleegyezés nélküli házasság (és lányszöktetés) következményeként első fiúk tizenkilenc éves korában hirtelen leukémiás lett, és hamarosan meghalt. Aztán szinte mindegyik gyerekkel lett valami. Nyanyó eltemette mindet, Náci bácsit is, csak Gyula, Szél Róza apja maradt meg, aki túlélte Nyanyót valami csoda folytán. A csodát Róza úgy értelmezte, hogy az apja nem volt fogékony a rákra, mert világ életében labilis lelki alkat volt. De ez az elmélet megdőlt, amikor Szél Gyulánál az első csomókat megtalálták a tüdejében egy tüdőszűrés során.

Az én hazám halálörvényes, igen nyirkos, cigánymisztériumos, németmisztériumos, Erdélyből eredeztethető. A sóúton hozták szekéren. A kerékre tapadt. Nagyapám ács volt, nagyanyám háztartásbeli…Haldoklik a kishúgom. Három hónapja lehet még hátra. Mintha egyik végtagom vágnák. Magam is félni kezdek. Helyette félek. Ő még csak három. És nem tudja. Helyette félek. Családom kétharmada rákban halt meg. Egyik nagybátyám leukémiás volt. A vérátömlesztés után a bőre pórusain préselte ki magából az idegen vért. Ismertem még egy embert, aki a bőrén át vérzett el. Permetezőméreggel lett öngyilkos. Harminc volt, magas és szőke. Szép volt, mint egy festett ikon, és véres, mint a böllércsizma. Amikor utoljára találkoztam vele, elkísért a sarokig. Mosolygott rám, a szeme is, a bőre is mosolygott, ahogy tolta a biciklijét mellettem. Mondtam neki, hogy van egy lányom. Kicsit gondterhelt lett ekkor, és megkérdezte, mennyi idős. Aztán gyorsan fejben kiszámolta, hogy a gyerek nem lehet az övé, és megtámasztotta a biciklijét a gyógyszertár kerítéséhez.

- Mi a fenét röhögsz? – kérdezte Kata.

- A nagyanyámra gondoltam.

- A nagyanyánkra?

- Nem, a nagyanyámra, az anyaira. Rózsika néninek hívták a komaasszonyát, aki a disznóvágást vezényelte le. Arra gondoltam. A disznóvágásra…Különben azt nem tudom, tudtad-e, hogy Nyanyó és Papó féltestvérek voltak – tette hozzá még Róza.

- Nem, nem tudtam.

- Ők sem…Ezért nem egyeztek bele a szülők, hogy összeházasodjanak. Aztán megtudták, de akkor már késő volt.

- Még szerencse, hogy rólunk kiderült.

- Nekünk nem lehet gyerekünk, te marha! – röhögött fel ismét Róza.

De ezt már Kata sem állhatta meg. Hirtelen összeállt a kép, az ő fejében is összefüggést alkottak az összefüggések. Minden mindennel összefügg. És még az sem biztos, hogy nem függ-e össze mindenki mindenkivel!

„Elegem van.” – gondolta Szél Róza. „Elegem van abból, hogy sosem tehetem azt, ami nekem tetszik. Amit szeretnék, és amikor szeretném. Mindenféle előírás, szabály, meg utálom.” –  Kezét dühösen a kilincsre tette. Ha most lemegy a lépcsőn…

„Még egyedül sem hagynak soha. Pedig hányszor vágyom a magányra.”

A lépcsőház kongott az ürességtől. Kezében a pumpa és a lakatkulcs.

„És olyan jó most a csönd. Sehol senki. Elüldöztem magam körül mindenkit. Ne etessenek, ne fürdessenek, ne illatosítsanak, ne öltöztessenek. Hányszor elátkoztam már a pillanatot, hogy én vagyok én. Pedig hányan irigykednek rám, hányan szeretnének a helyemben lenni. De most jó. Most jó a magány. Jó a csönd. Jó, hogy egyedül vagyok.”

A bicikli egész télen a garázsban volt. Fel kellett pumpálni.

„ Kell ez nekem. Kellesz nekem.” – gondolta Szél Róza amint megragadta a biciklikereket, és ütemes pumpálásba kezdett.

(Ez itt a reklám helye: a bejegyzés Aaron Blumm-szövegét adaptálta // Biciklizéseim Török Zolival)