Hőlégballon Skee fölött (Kép: Martin Larsson)
- Csak ne vinnyogna annyit, mindjárt gyorsabban menne. Add csak ide a kisebbik kalapácsot, ezt itt megerősítem. Jobb egy lúdnyak tíz tyúknyaknál.
Rettenetesen gyorsan történt minden. A vihar a semmiből jött, a hullámokat több méteresre korbácsolta fel, és a remek jacht az elemek harcában nem tűnt erősebbnek egy lélekvesztőnél.
Építs bárkát! Persze, de egy ekkora viharról nem volt szó.
A kialakult helyzet minden hajós képzeletét felülmúlta: a rakomány pánikszerűen hol a bárka orrába, hol a tatba gyűlt, tovább veszélyeztetve a hajó stabilitását. Stabilitás? Arról már régen nem beszélhettünk! A hullámok kényük, kedvük szerint dobálták az alig-alig ellenálló tömeget, rajta és benne temérdek rémült állattal, és még rémültebb emberekkel.
Félő volt, hogy néhány pillanaton belül elsüllyednek.
(A projekt még a negyvenes években kezdődött, amikor a Csepeli Szabadkikötőben egy hajózástörténeti kutatócsoport megépítette a bibliai Noé bárkájának hasonmását. Az építkezést a legnagyobb titkolózás vette körül, és a háborús Magyarországon kialakult kaotikus állapotok éppen megfeleltek a célnak, mert a zűrzavarban a kutyát sem érdekelte a tudomány és a bárka. Bár a Biblia többször említésre került. Szerencsére nem a kezdetek, hanem inkább János Jelenései.)
Kezdetben volt a nagy víz, és isten lelke a nagy víz fölött lebegett, és tőle függött mindent, még az is, ami nem létezett, amit csak ezután gondolt ki a mindenható. Aztán a víz motívum többször visszatért.
De a bárka nem volt jó ötlet. Noé azt gondolta, a vizek ura legalább tisztában van a hajóépítés szabályaival, de mint az a vihar során kiderült, ez korántsem így volt. A megadott méretek, az állatok elrendezése, a tér beosztása, a gyanta fajtája – egyszóval semmi sem stimmelt!
Próbáltak aztán mindent utólag megreparálni, ahogy ez szokás. De igazán nem értett senki a dologhoz. A legénység veszekedett, már-már lázadás tört ki. Noé szelíd volt – ezért választotta ki az Úr -, de nem úgy az állatok nagy része, elszabadult a pokol, mint a belgrádi állatkertben a németek, majd a NATO bombázása idején.
A tigris megette a libát, a hörcsögöt széttépte a karvaly, a sast felfalta a medve, a pingvint a farkas… Csak a mókus menekült meg, elbújt egy mogyoróvajas dobozban. Később megtudta, hogy a felesége megszökött a rókával.
Az anyagi rombolás még nagyobb volt. A mozgó hajóköteleket mind elsodorta az ár: a legszembetűnőbb darab, a horgonykötél, amit hiába toldottak meg még egy vastag lánccal is, leszakadt; a nagyvitorlát felhúzó grószfal vitorlástól a vízbe esett. A viharfok alig-alig tartotta magát; az alba, ami a bummot feszíti lefelé, és a dirk, ami a bumm felemelését hivatott szolgálni össze-vissza lógott, a kötélszivekből kihulltak a seklik.
Noét és a hajózástörténeti kutatócsoportot a kétségbeesés marcangolta, mint a prófétát.
A legénység tagjai között volt Szél Gyula. Ezerkilencszázharminckilencben került Budapestre inasiskolába. Vasmunkásnak tanult, és az elsők között lépett be a kommunista pártba. (Ez még jóval az előtt történt, hogy megismerte volna S. Margitot, későbbi leendő feleségét, Szél Róza és másik két gyermekének anyját.)
A Duna-parti csónakháznál segédkezett, és filmekben vállalt statiszta szerepet. Augusztus 19-én szervezik be a Bárka-akcióba. (Ugyanezen a napon szerződött lovásznak, Pejacsevich János grófhoz, Aperianov Zakariás, minden idők legtöbb derby győzelmét arató tréner. 16 lovával nyert Magyar Derbyt.)
A hajókhoz – alföldi legény lévén – Szél Gyula is csak annyit értett, mint az isten, aki ezt az istentelen vihart támasztotta. S a kétségbeesés marcangolását meg éppen annyira érezte ő is, mint a társai a hajón.
- Társaim a hajón! Testvéreim a hitben! – kiáltozott a kapitány, mikor elérkezett az idő. Az oroszlán ekkor nagyra tátotta a száját, s mindannyian abba az irányba néztek, ahová az oroszlán.
A távolban, ahol mintha tisztábbnak tűnt volna az ég, megláttak egy léghajót – amit az I. világháború óta ember nem látott. Szél Gyulának egy könnycsepp gördült le az arcán.
- Megjött az isten! – mondta, és hozzátette még – Léghajón!
Aztán a vihar nem sokkal a léghajó csodás feltűnése után lecsendesedett. Az ég kitisztult, és áttetsző azúrban ragyogott.
A léghajó ahogy jött, el is tűnt. Talán Amelia Earhart, aki sok olyan utat tett meg Lockheed Vega monoplán gépével, mely férfiak számára is erőt próbáló lett volna, vezette. Nem lehetett tudni. Nem is volt fontos éppen most, amikor megmenekültek.
Negyven napja voltak már úton, és ez az utóbbi vihar annyira tönkre tette a hajót, és a legénység morális alapjai is megrendültek, hogy a kapitány kénytelen volt egy galambot előhozatni a raktérből, s azt szabadjára engedni. Amerre a szem ellátott, csak víz és víz, szárazföldnek nyoma sem volt.
De minő szerencse! A galamb visszatért. És a csőrében egy papírtekercset tartott. Nem hogy szárazföldnek, de emberi civilizációnak a nyomát!!!
A kapitány az összesereglett legénység és állatok szeme láttára tekerte szét a papírlapot, amelyen ez állt:
Ezt elkúrtuk, Joachim! Szeptember elsején, 4 óra 55 perckor megtámadom Lengyelországot!
Ezek után minden nagyon gyorsan megtörtént. Legalább is a néhai Szél Gyula Béla így emlékezett rá.
„Vivere non est necesse!”
