Tag Archive | "A borrei vásár"

Tags: , ,

Sebaj, magyar vagyok

Posted on 25 July 2011 by Judit

Előző rész

Felálltak az íróasztaltól a rendőrök, és elindultak feléje.

Mindenre felkészült.

De azok csak álldogáltak, és azt mondták vigyorogva:

– Herr Rüszváj, icc OKÉ! OKÉ! Frí. Gó!

De Robi csak hitetlenkedett, és nem akart felállni. Le van tartóztatva, vagy nem?

Az egyik rendőr visszament a számítógéphez, és valamit pötyögtetett, és ki is nyomtatta, hogy majd azzal a szöveggel tisztázza a helyzetet Robi számára.

A kinyomtatott szövegben ez állt magyarul:

Minden rendben van, uram. Elmehetsz már. Nem probléma. Mi sajnáljuk, a kellemetlenséget! Van egy kellemes időtöltést!

A két tag kedvesen mosolygott rá, előzékenyen össze is csukták a táskát, és az ajtó felé mutattak.

– Báj, báj!

A mai világban egyáltalán nem olyan könnyű hősnek lenni, lépett ki Robi az utcára. A legjobb lesz, ha fog egy taxit.

Oslóban az épületek nem monumentálisak, nem húztak fel sem bazilikákat, a tereket beárnyékoló hatalmas épületeket, sem felhőkarcolókat. Emberi lépték, így mondják. Embertelenül üres utcák. Irtó nehéz taxit találni a Hammersborggatán – mert Robinak mintha úgy tűnt volna, ez az utcanév állt kiírva az egyik épületre.

– Clarion Hotel Royal Christiania – vezényelt a fekete bőrű taxisnak, aki valami arabosnak hangzó zenebonát hallgatott az egész egyperces úton. Azt nem árulta volna el a fránya, hogy gyalog lehet, hogy közelebb lett volna. Sőt, biztos! Hatvanhárom norvég koronát kért el, ami uszkve kétezer forint lehetett, vagy egy kicsivel több is talán. Norvégia marha drága, vonta le a következtetést.

 

Foto: Martin Larsson

A szállodában Robi úgy döntött, hogy gyorsan ledobja csak a cuccait, majd városnézésre indul. Az eddig megtapasztalt fölöttébb bosszantó, vagy egyenesen elkeserítő élményeket ki kellett szellőztesse a fejéből.Benne volt a kisördög, hogy tegyen egy kis túrát a környéken, sörök beszerzése céljából. Talált is a Sentralstasjonen mellett egy ICA nevű boltot, ahol huszonkét koronáért, cirka hétszázötven pengőért, adták a Carlsberg dobozost. A pénztárhoz érve azonban nagy meglepetés érte: nem lehetett megvenni, nem adták el. Akkor most mi van?

– SZÖNDA! – fröcsögte a pakisztáni kinézetű pénztáros.

Milyen szonda? Nem részeg még.

– ALKOHOL! – ütögette reumától görbe ujjaival az ürge a dobozt.

– Tudom, hogy alkohol… – válaszolta bambán Robi. Nem értette. Ez olyan lehet, mint a Mátyás-királyos mesék, gondolta. De a pénztáros csak azt hajtogatta:

– Szönda, isse alkohol, ikke, nix, oké?

Egyáltalán nem oké, mérgelődött Robi, de nem mehetett a kasszánál tovább, hiába lengette a százast, a pénztáros nem vette el. És mivel semmi módon nem tudta megértetni vele, hogy nem részeg, és volna szíves kiszolgálni őt, és azt sem fogta fel a nyilvánvaló nyelvi tudatlanságból fakadóan, hogy a töpörödött pakisztáni-afgán-bengáli-arab mit akar elmagyarázni, inkább lecsapta a bevásárló kosár fülét, és ott hagyta az egész ICÁ-t, mint pap az oláhokat.

Csalódottan tért haza a hotelbe, ahol bánatában a minibárból igyekezett kiszolgálni éppen magát, ahol volt sör is, és üveges pepszi is, csak a nyitóról feledkeztek meg. Sebaj, magyar vagyok – gondolta, s az ajtó zárján pattintotta le a kupakokat. Még egy utolsó sörrel igyekezett magát álomba ringatni. Első nap Oslóban. És első éjszaka. Nem hitte volna, hogy ennyire komplikált és idétlen lesz. Titokban arra vágyott csak, hogy most majd legalább Rékával fog álmodni a Clarion Hotel Royal Christiania keményre vasalt ágyneműjében.

(A szövegben szereplő søndag szó norvégul vasárnapot jelent; az alkoholárusítás Norvégiában korlátozott)

 

Share

Comments (0)

Tags: , ,

Oslo, te drága!

Posted on 24 July 2011 by Judit

(Részlet)

Fogalma sem volt, hogy mivel vonhatta magára a rendőrök figyelmét. Ehhez hasonló dolgokról csak az apjától hallott mindig, aki előszeretettel szidta a magyar későszocializmus rendőrapparátusát. Leszállt a repülőtéri buszról, és egy kicsit megállhatott, hogy tájékozódhasson. Valószínűleg elkalandozhattak a gondolatai. Később arra már határozottan emlékezett, hogy amikor a rendőrök köszöntek neki, és kérték az iratait, éppen Réka testének hajlatain időzött lelki szemeivel.

Nem tudta, mit keresett az oslói buszpályaudvaron, az oldalán egy-egy norvég rendőrrel, mint valami bűnöző, és arról sem volt sejtelme sem, hogy azok mit akarnak kérdezni tőle, annál az egyszerű oknál fogva, hogy egyetlen európai nyelvet sem beszélt a magyaron kívül. A rendőrök gesztikulációjából és pár elcsípett szóból arra következtetett, igazolnia kell magát, hát elővette az útlevelét.

Azonban azt követően már semmit nem értett az egészből. Ezért jobbnak látta elővenni a repülőjegyét hazafelé, és a kinyomtatott e-mailt, amin a szállásfoglalást erősítették meg.

– Robert Rüszvái?! –integettek neki, hogy kövesse őket a POLITI feliratú autóhoz. És elvitték szépen a Sentralstasjonenhez legközelebbi rendőrirodába, ami nem is volt annyira közel.

Ott megint megkérdezték a nevét, hogy honnan jött, mit akar, és bizonyára még sokkal többet is, csak Robi nem értette.

– Turiszt, turiszt – hajtogatta, és mutatta a hotel címét a papíron.

Akkor rámutattak a nagy kofferra, hogy az övé-e.  És némileg meglepődve azt tapasztalta, hogy ezek ketten itt talán terroristának nézhették, mire majdnem hangosan elnevette magát. Az első magyar robbantós terrorista! Aztán gyorsan helyesbített önmagának is: nem, nem az első; az első magyar robbantós terrorista Matuska Szilveszter volt, nem ő.

Foto: Martin Larsson

 

De hamarosan elmúlt a nevethetnéke, mert kinyittatták vele a táskát. Benne egy rakás selyempapírba gondosan becsomagolt madár alakú cseréptárgyat találtak. És hiába próbálta magyarul többször is:

– Ajándék, ajándék, barátok, gyerekek!

Az igazi meglepetést mégis az okozta a rendőröknek – de Robinak meg pláne – hogy a körtemuzsika mellett egy rekeszt a női fehérnemű, felsőruházat, egy pár kisméretű jeans, női cipő, tisztálkodási eszközök, dezodor, parfüm, egy könyv és egy aprócska vibrátor töltötte ki.

Jézus Mária! – sápadt el Robi – Réka összes cuccát ebben a táskában felejtettük!

A rendőr kiemelte a könyvet a kofferből, és elmosolyodott:

– Lord of the Rings? – kérdezte.

Robi lángoló fülekkel bólintott. Aztán megkérték, hogy üljön le, és várjon. Máris úgy érezte, le van tartóztatva. Még mielőtt bármit is látott volna a mesés Norvégiából, le lett tartóztatva. Hogy az apjának milyen igaza van a rendőrségről, a népi demokratikusról, a simán demokratikusról, a monarchikusról és mindenféle egyéb végrehajtó szervről egyetemben. Csak az anarchia lehet az egyetlen megoldás, az anarchia, a drága jó anarchia, anyukám, az a valami. Ezt hogy fogja kimagyarázni? Hogy fogja ezt kimagyarázni Rékának? Az ember kínjában csak röhögni tud. És röhögött.

Ezen közben a két rendőr a számítógép előtt pötyögtetett és telefonálgatott. Mindkettő elég lassan ment nekik. Úgy látszik, a norvég rendőr sem tud gyorsabban gépelni, mint a magyar – gondolta Robi. Azok norvégul beszéltek, de nem teljesen ugyanazzal a dialektussal, ezt mindjárt megfigyelte. Még ha nem is beszélt egyetlen idegen nyelvet sem, süket nem volt. Az egyik rendőr folyton felvitte a mondat végén a hangmagasságot, mintha valami vidám dologról beszélne, és ez irtóra idegesítette Robit.

Elég nagy bajba keveredett. A nagy sietségben elfelejtették átpakolni Réka összes ruháját és tisztálkodási szereit a nagyobbik úti táskából a kisebbikbe. Akkor most Rékának egy hétre mindent meg kell vennie, vagy nem cserél ruhát, de törölközője sincsen. Amikor a kis vibrátorral gondolt, elpirult, de ugyanakkor rettenetesen mérges is lett: hogy nem elég annak a kis kurvának a teljesítmény, amit ő nyújt, rendesen összeroppantotta a férfibüszkeségét. Mert a vibrátort nem ő vette Rékának, az az egy biztos. És Réka egy szóval sem említette, hogy valami nem elég. Elkeseredett. Ő mindent megtenne ezért a lányért. Ezért van itt. Ezért ment bele ebbe az egész rohadt ügyletbe. És most még el is kapták. Mindjárt a buszról leszállva. Még szét se nézett, még el se kezdte a cuccot árulni, amit most majd bizonyára lefoglalnak, őt pedig kiutasítják Skandináviából örökre. Jó nagy szarban van, gondolta. És további pár centimétert süllyedt a karosszékbe.

Aggódott is, gyűlölte is, mert megszégyenült, hiányzott is neki, meg látni sem akarta, és egyáltalán nem bírt megülni a seggén az a lány. De mindig is ilyen vagány volt. Így született. Igaz, látszani nem látszik rajta, olyan normálisnak, szerénynek néz ki, némileg védelemre is szorul, az ő, Rusvai Róbert, védelmére, a karjaira, az ölelésére. Csak ezt a törődést nem hálálja meg, nem mutatja, hogy szereti egy cseppet sem. Szomorú, nagyon szomorú. És most már a halántéka is izzadni kezdett.

Felálltak az íróasztaltól a rendőrök, és elindultak feléje.

folyt. köv.

Share

Comments (1)

Tags: , , , , , ,

Maglód

Posted on 08 March 2011 by Judit

Amikor Pista sógor rávette Attilát a Róka Jurtájában, hogy az estét folytassák egy vidéki kiruccanással, még egyikük sem gondolta végig, milyen állapotban és módon fognak haza keveredni. Csak az a közvetlen cél lebegett a sógor szemei előtt, hogy Csocsónak sok bora van, sok-sok bora, nagyon sok-sok bora, meg pálinka is, jó magyar törköly. És az édes egy komája, Attila mester, aki a vásznak akrobatája, mázas és máztalan köcsögök valamint körtemuzsikák világhírű megformázója, nem halálozhatik el addig, amíg meg nem kóstolja a Gödöllői-dombság és a Pesti-síkság találkozásából serkent nedűt. Arról nem is beszélve, hogy Csocsó, olimpiai bajnok súlyemelő rendelkezett Magyarország legfurcsább relikviagyűjteményével. Ennek ahhoz is nyilvánvaló köze lehetett, hogy a falu, Maglód, nyugati oldalán a Barátság I., délkeleti oldalán a Barátság II. kőolaj- és a Testvériség földgázvezeték haladt.

Martin Larsson fotója

Maglód nevét először 1200 körül már Anonymus is említette a Gesta Hungarorumban, a hét vezér Álmos vezérnek tett esküjénél. (Az eskü első szakaszában a vezérek megígérik, hogy ameddig csak az ő életük, sőt az utódaiké is tart, mindig Álmos vezér ivadékából lesz a vezérük. Az eskü második szakasza így hangzott: Hogy ami jószágot csak fáradalmaik árán szerezhetnek, mindegyiküknek része legyen abban. Az eskü harmadik szakasza így hangzott: Hogy azok a fejedelmi személyek, akik a tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem ők maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezér tanácsából és az ország tisztségeiből. Az eskü negyedik szakasza így hangzott: Hogyha valaki utódaik közül hűtlen lenne a vezér személyéhez, vagy egyenetlenséget szítana a vezér és rokonai között, a bűnösnek vére omoljon, amint az ő vérük omlott az esküben, melyet Álmos vezérnek tettek. Az eskü ötödik szakasza így hangzott: Hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek utódai közül az esküvel kötött megállapodásokat meg akarná szegni, örök átok sújtsa.) Ennek a hét férfiúnak a neve volt: Álmos, Árpád apja; Előd, Szabolcs apja, kitől a Csák-nemzetség származik; Kend, Korcán apja; Ond, Ete apja, akitől a Kalán- és Kölcse-nemzetség származik; Tas, Lél apja; Huba, akitől a Szemere-nemzetség származik; a hetedik Tétény, Horka apja, s Horkának a fiai voltak Gyula és Zombor, akiktől a Maglód-nemzetség származik, amint alább majd szó lesz róla. De elég! Haladjunk a történelem útján!

Az említett Tétény, ez az igen okos ember, kiküldött egy furfangos embert, Apafarkas-Agmánd apátot, hogy loppal bejárva vizsgálja meg neki az erdőn túli föld minőségét és termékenységét, meg azt is, hogy miféle lakosai vannak. Ha lehet – gondolta -, háborúra kel majd azokkal. Midőn Agmánd apát, Tétény kéme, róka módra körözve, a föld jóságát és termékenységét, továbbá annak lakosait – amennyire csak az emberi látás bírja – kifürkészte, kimondhatatlanul megszerette azt, és nagy gyorsan visszatért urához. Mikor megérkezett, urának sokat beszélt a föld jóságáról, aztán arról, hogy azt a földet igen-igen jó folyók öntözik; s ezeknek a nevét és minden hasznát is felsorolta: hogy fövenyükben aranyat gyűjtenek, s annak a földnek az aranya a legjobb, meg hogy ott sót ásnak. Előadta, hogy annak a földnek a lakosai az egész világon a leghitványabb emberek. És Agmánd apát leírása a mai napig érvényesnek látszik az „erdőn túli” földre.

A Gyulazombor nemzetség Pest megyei szálláshelyei ismertek, és valószínű, hogy a falu névadója a nemzetség Maglód nevű leszármazottja lehetett, akinek az átlagos magassága 180 m. Közvetlen szomszédjai: Gyömrő, Ecser, Üllő, Pécel és Mende. Északi részén, a Hármas-hegynél ered az Alsó-Tápió. A község északi határán a Budapestet Jászberénnyel összekötő 31-es autóút, a délin a Budapest-Újszász-Szolnok vasútvonal húzódik. Az Ecser és Maglód közötti keskeny völgyben halad az M0-ás budapesti körgyűrű.

Maglódon ismerkedtek meg Petőfi Sándor szülei, Petrovics István és Hrúz Mária, itt járt általános iskolába Domján Edit, színésznő, aki miatt Szécsi Pál öngyilkos lett (de ez utóbbi csak egy, nemrégiben előkerült levélből derült ki biztosan); a lakosság nemzetiségi összetétele: kilencvennyolc százalék magyar, másfél százalék szlovák, fél százalék egyéb (cigány, német, román, örmény); vallási hovatartozást tekintve: katolikus negyvenhárom százalék, evangélikus tizennyolc százalék, református tizenhárom százalék, egyéb vagy nem ismert huszonhat százalék; középfokú végzettséggel Maglód  lakosságának egy harmada, felsőfokú végzettséggel nyolc százaléka rendelkezik.

Csocsó nemzetiségét tekintve egyéb, vallási hovatartozását tekintve a nem ismert huszonhat százalékhoz tartozott, bár Pista sógor nagyon jól tudta, hogy Csocsó elvhű kommunista volt. Ez igen hamar kiderült Gyógy Attila számára is, amikor az alacsony, de kötött szakállas-bajszos torzonborz alak a kapuból átvezette őket a garázshoz.

– Gábor vagyok, szervusz! – mondta a szőrös.

Én a zen buddhista televízió férfi bemondónője vagyok, magasságom 171 centi uszkve, mélységem putty putty putty putty… – válaszolta Attila, mert benne még mindig a Bizottság szólt.

(folyt.köv.)

Share

Comments (2)

Tags: , , ,

Norvégia, drága!

Posted on 14 February 2011 by Judit

(részlet A borrei vásár című regényből)

Norvégiában tehát kezdetben volt a káosz. Aztán jött Erik, a viking, Tim Robbins alakításában, majd  Edvard Grieg, akinek az apja, Alexander Grieg gazdag, skót származású kereskedő, az anyja pedig, Gesine Judith, zenész és költő egy jó nevű bergeni családból. És Henrik Ibsen – Knud Ibsen és Marichen Altenburg gyermeke – aki 1828-ban, a dél-kelet norvégiai Skienben született, ahol jelentős számban élnek szomáliak, és látta az oslói pályaudvaron ki volt írva, ha Skienba akar jutni az ember, akkor ugyanazzal a vonattal kell menni, amivel ő utazott, és Larvikból busz visz tovább – és természetesen el kellett olvasni a Vadkacsát meg a Nórát a gimnáziumban. Utána  Roald Amundsennek kellett következnie, ehhez kétség sem fért! Roald Engelbregt Gravning Amundsen. Azt már észre vette, hogy a norvégoknak általában irtó sok nevük van, és kettős nevek, amelyeket gyakran kötőjellel írnak, például Haakon Magnus, Mette-Marit, Märtha Louise, Ingrid Alexandra – ha csak a királyi családot vesszük alapul. Kár, hogy Haakon megnősült – gondolta Réka. Olyan jóképű. És egészen normális. Még semmi hülyeséget nem hallott róla: például nem vett fel náci egyenruhát még farsangban sem!

Szóval Amundsen hajózott először át az Északnyugati átjárón , majd 1910–12-es expedíciójával ő érte el először a Déli-sarkot. És nem ették meg a jegesmedvék a Déli-sarkon. Hanem az Északnyugati átjárónál, az Atlanti- és a Csendes-óceán között a Gjøa nevű hajón összesen hatan teljesítették a feladatot Amundsennel együtt. Az expedíció során a mágneses sarok közeli megfigyelések sorozatát végezték el. Bebizonyosodott, hogy a korábbi mérések során mért helyzetéről a mágneses sark elvándorolt. Ezt a jó szokását a mágneses sark a mai napig – nem kis fejtörést okozva a tudósoknak, reptereknek és madaraknak – megtartotta. Az expedíció alatt Amundsen tanulmányozta a helybéli emberek szokásait, és sokat tanult tőlük, hogy hogyan lehet élni a sarkvidéki körülmények között. Ott sajátította el a szánhúzó kutyák használatát is, és az eszkimók ruházkodását is elleste, ami később nagyon jó szolgálatot tett a nagy hidegben, ahol már nem is lehet tudni, hány ujjperce fagyott el Amundsennek és társainak. Amundsen akkor tűnt el, amikor vetélytársa, az olasz Umberto Mobile vagy Nobile – erre már Réka nem egészen emlékezett pontosan – megmentésére indult repülővel, akinek Italia nevű léghajója lezuhant az Északi-sarkon. Néhány héttel később Amundsen repülőjének a darabjait Tromsø közelében találták meg. Úgy tűnik, a repülő lezuhant, és vagy ekkor, vagy kevéssel ezután Amundsen meghalt. A holttestét azonban sosem találták meg.

Mindez Réka számára majdnem olyan misztikusnak hangzott, mint a viking istenek. Úgy képzelte, most ő is egy expedíción vesz részt, az ő kis privát expedícióján. Még nem volt biztos benne, hogy mit is akar valójában tanulmányozni, mi is az utazás célja, de abban majdnem biztos volt, hogy – igaz nyár volt, de – meg fogja tanulni a szánhúzó kutyák használatát, és el fogja lesni a helybéli emberek szokásait, a ruházatukat, a jellegzetes ételeket, a hagyományokat, a tradíciót, hogy mikor mit mivel, mindent, amit csak Norvégiában norvégoktól tanulni lehet. Még az is lehet, hogy norvégul is megtanul. Csak pár szót, lehet. De akkor is!

Aztán arra is gondolt, miközben a vonata kigördült az oszlói főpályaudvarról, a Sentralstasjonról, hogy a legnagyobb norvégról el is feledkezett. Ki ne olvasta volna ugyanis a Tutajjal a Csendes-óceánont!

“1947. május 17. Norvégia szabadságünnepe. A tenger nyugtalan, a szél jó. Ma én vagyok a soros szakács. A tutajon hét repülőhalat szedtem össze, meg egy kis polipot. Ez utóbbit a kunyhó tetején leltem, egy ismeretlen halféle pedig Torstein hálózsákjából került elő…”

Látta a lelki szemei előtt a kedvenc könyvének a borítóját, és mosolygott. Érezte a könyvlapok illatát, és azt is érezte, ahogy a Kon-Tiki – fedélzetén Thor Heyerdahllal, öt hozzá hasonló féleszűvel és egy papagájjal – ringatózott a hullámokon. Vagy a vonat ringatózott csak? Ez nem változtat azon a tényen, hogy Amundsen ide vagy oda, a legnagyobb norvég Thor Heyerdahl volt, ehhez semmi kétség sem férhet.

Egy tizenkilenc éves pesti lánytól ugyanis nem lehet elvárni, hogy ismerje az igazi nagy norvég személyiségeket, mint például Gro Harlem Brundtland, Norvégia első és eddig egyetlen női kormányfőjét; Arne Næss, filozófust és hivatásos hegymászót; Jonas Gahr Støre, éppen aktuális külügyminisztert; Petter Eide, politikai aktivistát, aki az Amnesty International főtitkára volt hét évig; vagy Shabana Rehman Gaardert, aki Karachiban született, és urduul így írják a nevét: شبانه رحمان, és a legizgalmasabb női parodista Norvégia vidámabb feléről; vagy, Ivanir Hasson Olsent, mesemondót és cirkuszi előadóművészt. Réka éppen csak leérettségizett, és nem a legragyogóbb eredménnyel. Lehetett volna egy kicsit jobb történelemből és irodalomból, és akkor nem feledkezett volna meg a norvég antifasiszta ellenállás hőseiről, a másik oldalról pedig a nagyszerű író Knut Hamsunról, aki végül egészen-egészen elsüllyedt, a közvélemény pedig megelégedett Langfeldt diagnózisával, csak ne kelljen többet a Nagy Ronda Hazaárulóról olvasni az Aftenpostenben, és biztos eszébe jutott volna Bergmanról  Liv Ullman,  Kafkáról meg a Sikoly és Munch. Egy ifjú magyar lánytól sem várhatunk el sokat, tulajdonképpen senkitől sem, mert Norvégia annyira messze van mindentől, annyira északon, kiesik minden útvonalból, legyen az a selyemút vagy a Párizs-Dakar rally. Norvégia valahogy még Svédországnál is északabbra van. Azt már a repülőtéren észrevette, hogy a Norvég Királyság az Európai Uniónak sem tagja, mert elkérték tőle az útlevelét, ahogy szúrópróbaszerűen elkérik minden európaitól. A nem európaiakat a vámosok meg egyenesen átvizsgálják: itt véget ér a jóindulat, a testvériség, a szolidaritás, a megelőlegezett bizalom, és bárgyú naivság. Itt nincs pardon. Ezt észrevette.

Azt is észrevette, hogy mintha Norvégiában több lenne a bolond. Az első norvég, akivel beszélt, jobban mondva, aki hozzá beszélt, az útleveleket ellenőrzőkön és fiatal vámosokon kívül, egy fiatal, nagydarab nő volt, egészen furcsa, mert egy nagy rózsaszín plüsskutyát ölelt magához. Ez elsőre nem is tűnt fel Rékának, mert egy reptéren mindenki ölelkezik vagy táskákat szorongat. Azonban ahogy közeledett, és egyre jobban kivehetővé váltak a nő arcvonásai is, a különös fintor, és a szájába nem illő fogsor. Ő szólította meg Rékát, de Réka nem értette, hogy mit mondott, és mint kiderült, elsőre senki nem értette, még az sem, aki ott állt egészen a közelben. Egy fiatalember visszakérdezett. A furcsa nő szájából ugyanaz az artikulálatlan hangcsomó buggyant elő ismét. Megint visszakérdezett a fiatalember, s a nő – hát hülye ez, hogy nem érti?  Dlö! Hllll hllll dlö ftóó? Dlö ftóóól hllll dlö? – feltette ugyanazt a kérdést, ugyanazzal a piszkos mosogatórongy-szerű hangloccsantással: paccs. Harmadjára már ráhagyták. Így az mosolyogva tovább állt mintha mi sem történt volna. Csak egy idősebb magyar nénike dörzsölte Rékának az orra alá kissé rosszalló, vagy egyenesen aggódó hanglejtéssel:

– Azt kérdezte, hogy van-e acélod.

– Acélom?

– Szellemileg elmaradott – tette hozzá a néni. – Tudod, Norvégia nem olyan régóta nyitott ország, s az emberek zárt közösségekben éltek, nagy volt a távolság, egymás közt házasodtak, emiatt bizonyos betegségek gyakoribbak, így a értelmi elmaradottság, szellemi fogyatékosság, vagy ahogyan mi, magyarok mondjuk,a bolondság is – sóhajtotta a nénike.

Idióták. Van belőlük dögivel. De tényleg, mintha Skandináviában különösen sokan lennének. Úgy látszik, természetes szelekció se sok lehet, mivel nem hullanak el. Jól lehet, ebben a fene nagy jóléti társadalomban felkarolják, gondozzák, ápolják őket, de miért is ne, ha telik rá. Csak ápolják.

Aztán később, amikor Réka megérkezett a rideg oslói kiborg-világba, majd akkor kezdte hiányolni a repülőtér helyi idiótákkal és különféle érdekes szagú külföldiekkel teli zsibongását. Az első kulturális sokkot nem a bolond nővel való incidens okozta, hanem a teljesen automatizált, steril, kő és fém és üveg világ, a jegyváltó és –ellenőrző gépek, a mozgásérzékelővel működő vízcsapok, az önműködő ajtók, az önmaguktól felgyulladó lámpák, az önjáró takarítógépek, az önkiszolgáló boltok, ahol az ember pénztáros nélküli pénztárakban saját maga kezeli a bankkártyáját, az embertelen magány és fegyelmezettség, ahogy az utasok felszállnak a ragyogó és fertőtlenített vonatokra, mint valami robotok. Osló. O.S.L.O., az Orgyilkosságra Specializálódott Lézerirányítású Organizmus.

A vonat piros volt, és pontos. Első megálló: Nationaltheatret, második megálló: Skøyen, harmadik megálló: Lysaker, negyedik: Asker, ötödik: Drammen, hatodik: Sande, hetedik: Holmestrand, nyolcadik: Skoppum, és a kilencedik volt Tønsberg. Számolnia kellett, mert még életében soha nem járt itt, és nem tudott norvégul egy mukkot sem. Komolyan figyelnie kellett a kijelzőt, pedig halálosan kimerültnek érezte magát. Nem is annyira a repülés fárasztotta ki, hanem a folytonos éberség, a szakadatlan figyelem, és az újdonságok áradata, amelyek az odafigyeléstől még intenzívebbekké váltak, és válogatás nélkül elözönlötték a fejét, hogy végül az zakatolni kezdett. Mert abban egészen bizonyos volt, hogy a hiper-szuper és szuperszónikus norvég nemzeti vonatok, különösen a pirosak, nem zakatolhattak.

Egy darab papírt szorongatott, arra volt felírva, hogy Tønsbergben kellett leszállnia, és hogy onnan busszal tovább Borréba. Az úti cél a borrei vásár volt, lent a tengerparton – így magyarázták neki. A cél! Az volt, acél nem. A busz azonban csak a Borre tábla után tornyosuló szép kis fehér kőtemplomig vitte.

–  Borre femilikemping? – kérdezte óvatosan a buszvezetőtől tört angolsággal, s az lelkesen bólogatott. Megérkezett.

– Ver ár jú from, diőr? – kérdezett vissza kedvesen és ugyanolyan rettenetes dialektussal a sofőr.

– Hángöri. Budapeszt.

Mire a vezető feje úgy kikerekedett, mint egy lopótök, és  óóó-zott egy hatalmasat. Kiderült, hogy ő meg karakószörcsögi volt, bár Rékának halvány segédfogalma sem volt arról, hol lehet Karakószörcsög. Mindenesetre a magyar buszsofőr segítsége nagyon jól jött neki, még ha igazán nem is lehetett idejük hosszabb eszmecserére.

Tehát ez az a hely. Borre. A hatszáznyolcvanegy lakosú kis tengerparti norvég falu Vestfold megyében, Horten járásban. Hallelúja! Megérkezett.

Lecihelődött a kis kofferrel, és már látta is a nagy plakátokat: VIKINGMARKED.

Share

Comments (1)

Tags: , , , , ,

Első javított

Posted on 31 January 2011 by Judit

Aztán később, amikor Réka megérkezett a rideg oslói kiborg-világba, majd akkor kezdte hiányolni a repülőtér helyi idiótákkal és különféle érdekes szagú külföldiekkel teli zsibongását. Az első kulturális sokkot nem a bolond nővel való incidens okozta, hanem a teljesen automatizált, steril, kő és fém és üveg világ, a jegyváltó és –ellenőrző gépek, a mozgásérzékelővel működő vízcsapok, az önműködő ajtók, az önmaguktól felgyulladó lámpák, az önjáró takarítógépek, az önkiszolgáló boltok, ahol az ember pénztáros nélküli pénztárakban saját maga kezeli a bankkártyáját, az embertelen magány és fegyelmezettség, ahogy az utasok felszállnak a ragyogó és fertőtlenített vonatokra, mint valami robotok. Osló. O.S.L.O., az Orgyilkosságra Specializálódott Lézerirányítású Organizmus.

Igen régen volt már a Nanowrimo finise (2010 november 30-án), és azóta főként az Advent-projekt és családi kötelezettségek foglaltak el egész decemberben és januárban. A megfeszített munka eredményeként, a mai napon végre egy első kijavított változatot tartok a kezemben: A borrei vásár első változatát, a maga esetlen, képlékeny és finom formájában. Semmi sem végleges, még az is lehet, egész más lesz belőle a végén, vagy éppenséggel a kegyetlen öncenzúra áldozata lesz. Azok, akik VIP-példányt kaptak a nyersanyagból, nagy munkára vállalkoznak, de számítok rájuk! Két irodalmi szakértő, egy pszichiáter és két-három mezei olvasó  a kiszemelt áldozat, de akik kíváncsiak, és nem bírják kivárni a végét, e-mailben jelezzék, és küldök egy példányt.

Share

Comments (0)

Tags: , , , , , ,

Utóhang

Posted on 28 January 2011 by Judit

Amelyben megtudjuk, mi az a diaballó, és ki e műnek a szerzője

“De omnibus dubitandum” (Karl Marx)

A diaballó, más néven örmény ördög, egy csocsóhoz hasonló társasjáték, amellyel egyiptomi utazásom során ismerkedtem meg. A szó görög eredetű, διαβάλλω, és eredetileg azt jelenti, hogy kidob, áthajít, átvág, átvitt értelemben pedig megrágalmaz, rágalmaz, okol. A gonoszt nevezték így, a kidobni valót, akinek nem volt helye a teremtés dicsőségében, ahogy a nagy misztikusok mondják: „Ezért hát Diaballo örökkön örökké legyen a száműzöttek (kidobni valók) között, az idők végezetéig arra kárhoztatva, hogy ne lehessen része Isten dicső új alkotásában, az új teremtésben. – És akkor a trónon ülő megszólalt: „Lásd, újrateremtek mindent” ” (…)

Share

Comments (2)

Tags: , , , , , , ,

A rinocérosz visszatér

Posted on 26 November 2010 by Judit

Amelyben a pincér átad egy kis borítékot, az eseményt színházi kukkerral megfigyelik, az állatkertben egy nyitott levélszekrényben újabb és nagyobb boríték lapul, és Réka úgy csinál, mintha a struccokat fényképezné, de Judit asszonyt fényképezi.

Kezdd újra, kezdd újra! Látta maga előtt a lámát, ahogy egykedvű arccal vezényli le a meditációt hatvan embernek, napi ötször-hatszor, tíz napon keresztül. (Összesen tehát majdnem hatvanszor is.) Kezdd újra, kezdd újra: a lábujjaktól a fejtetőig, majd a fejtetőtől a lábujjakig, s minden egyes négyzetcentimétert, négyzetmillimétert, négyzetnanométert végigpásztázva. És ha közben elkalandozna az ember figyelme – mert el fog kalandozni, amint felbukkan egy futó gondolat, egy felsejlő érzés vagy egy felvillanó oda nem illő kép – vezesd vissza a figyelmet a legnagyobb tapintattal és szeretettel az eredeti tárgyához: és kezdd újra, kezdd újra, kezdd újra.

Azt nem lehet, gondolta. Mi van, ha most az egyszer nem kezdem újra?

Arcából elsimította a kócos haját, hogy jobban lássa a cukrászda teraszát. Szép őszi nap az Andrássy úton. Százharminc éve minden ősszel ugyanígy az Andrássy úton sárga és rőt faleveleket kerget a szél, Réka a haját igazgatja, egy nő tűnik elő a sárga korlátok között, két gyerek szaladgál körülötte: mintha már évszázadok óta ez így történne minden ősszel… De most! Réka szíve hirtelen egy kicsit gyorsabban kezdett dobogni, igen, ezek ők, akikre várt.

Kezdd újra, kezdd újra! Hallotta visszhangozni. De mégis úgy határozott, hogy ezúttal nem kezdi újra, hanem valami olyasmit csinál, amit eddig még soha, de soha nem, mert eszébe se jutott volna. Úgy gondolta, itt az idő, mostanra érett meg benne, hogy valami mást csináljon, még ha az a valami kockázatos, veszélyes is.

A nő sietősen átvágott az úton a két gyerekkel a cukrászda irányába. A gyerekeket alig lehetett kordában tartani: a szél kergette faleveleket hajkurászták, és az anyjuk körül úgy szaladgáltak, hogy egymással és a türelmét egyre inkább elvesztő anyával össze- összegabalyodtak időnként. Réka nehezen tudta a nevetést visszafojtani. Mindazonáltal az izgalomtól is reszketett egy kicsit. A nő és a két gyerek átért a cukrászdába, aminek a kapujában a gyereket kicsit ráncba szedték, hogy illendően, ahogy azt egy cukrászdában kell, odavonuljanak egy üres asztalhoz, ott helyet foglaljanak, lehetőleg veszekedés nélkül, és csöndesen várják, amíg a felszolgáló az étlappal odaér.

Réka elégedetten nézte a békés jelentet. Ezek jólnevelt gyerekek – gondolta. És mint a pók, amikor a hálóba berepül a légy, figyelte az áldozatait: rendeltek, a kicsik viccesen a lábukat lóbálták, az anyuka folyton a fejét forgatta, de még akkor is, amikor már a pincér kihozta kis ezüst tálcán a rendelést, az egyik gyerek sapkája leesett a földre, vagy az, hogy a nő egyre türelmetlenebbül forgatta a fejét a szélrózsa minden irányába.  Réka azt mondta a pincérnek, csak akkor adja majd át a levélkét, amikor már befejezték a fogyasztást, mondjuk a számlával együtt, vagy inkább a számla kifizetése után, hogy ne is zaklassa fel a hölgyet az üzenet tartalma túlságosan hamar, legyen ideje élvezni az őszi napsütést, a gőzölgő tejszínhabos kávét, s hogy a gyerekek is végezzenek a fagyival vagy a sütivel vagy akár mind a kettővel. Neki ez fontos volt. Elvi kérdés, hogy megelégedéssel lássa, Judit asszony egyszer nyugodtan ülhet, és örülhet. Így tervezte el. Persze gondolta, hogy a helyzet bizarrsága miatt senki nem maradhat nyugodt egészen. Látta Judit asszony várakozással teli arcát, és a zavart, a csalódottságot, amikor a megbeszélt találkára nem jött el senki, csak a pincér nyújtott át egy újabb üzenetet. Aztán az idegességet látta, ahogy a nő összecsomagolta a gyerekeket, és sietősen távozott velük a Hősök tere irányába. A tervek szerint. Réka ekkor becsúsztatta a kis színházi távcsövet a válltáskájába, és felpattant a biciklijére.

Végig a közelben biciklizett, csak az Állatkert előtt előzte meg őket, hogy biztos legyen benne, Judit asszony követi az üzenetben található utasításokat, és szépen beáll a két gyerekkel a sorba, három- négy méterrel Réka mögé.

A mai napon, amikor az egész Városliget elhatározta, hogy leváltja unalmas zöld kabátját egy divatosabbra, egy ragyogóan árnyalt vörös, kadmium, narancssárga, rozsdabarna, citromsárga, okker, piros, mustársárga, vérvörös, bíbor, aranysárga, gesztenyebarna, bordó, karmazsin, napsárga, kármin és skarlátvörös kínai selyemkabátra, amibe a széláramlatok sárkányt hímeztek, ezen a napon Bíró Réka az Állatkertbe csalta a főnökének a feleségét, a két kisgyereket, és a harmadikat is, amelyik ott gömbölyödött már egészen jól kivehetően.

De a gyerekek persze egyáltalán nem bánták a programváltozást, és a pénztárnál kígyózó sor sem tűnt számukra rendkívül kibírhatatlanul hosszúnak, mivel folyton a kapukon és a kőelefántokon túli izgalmakra gondoltak. Judit asszonynak ezzel szemben egész más okozott izgatottságot, már-már kifejezetten zavaros gondolatok özönlötték el, és nem tudott sem a kis levélke utasításaira, sem a gyerekeire figyelni. Mintha szánt szándékkal nem akarná tudomásul venni, hogy belekeveredett valamibe, hogy a férje belekeverte valamibe, a kiszekusza foszlányok a fejében mind erősebbekké váltak. Eszébe jutott például az az idétlen hír, amit az Budapesti Állatkert igazgatójáról olvasott a nyáron, mikor is valaki névtelen feljelentésben igyekezte kirúgatni az igazgatót azt állítva, Persányi nem tud vezetni, ezért lebontatott egy védett épületet, ami akadályozta a parkolásban, s hogy a komoly pénzügyi visszaéléseken kívül még az is a bűne, hogy két struccot is megöletet, majd felszolgáltatott, és Tarlós István főpolgármesterrel kötött bűnös alkut, miszerint Persányi, aki a Vidámpark igazgatótanácsának elnöke, direkt csődbe vinné a Vidámparkot, hogy a területét az Állatkert nyelhesse le, és  a vádak között még az is szerepelt, hogy Persányi pár hónappal ezelőtt erővel berakatott volna egy struccot az orrszarvúhoz, mert neki tetszene a látvány, majd, miután a rinocérosz megölte a struccot, még egy tollas áldozatot kényszerített volna a gyilkos tülök elé, azzal az indoklással, hogy „mert már biztos elfelejtette, amit csinált”. És ezek után a döglött óriásmadarak húsát Ráday Mihály ex-SZDSZ-es tévés “közeli rokona” fasírt formájában felszolgálta volna a Barlang nevű étteremben. De már az nem jutott eszébe Juditnak, hiába törte a fejét, mi is volt a neve az egyesületnek, ahová – a nyilvánosság érdekében – a Központi Nyomozó Főügyészségen kívül eljutatták a feljelentést, valami nyúl, valami sokfejű nyúl, valami nagyon sok fejű nyúlbaromság. Ennyire nem lehet hülye. Ez egy vicc, ez csak valami idióta tréfa, nem lehet igaz! Hatfejű Nyúl Társadalmi Igazságfeltáró Érdekcsoport, ez az! Vele is csak tréfát űznek – így  gyürkölészte a zsebében a levélkét. Mi is állt benne? Már elfelejtette, amit csinált az a ronda kis rinocérosz. A struccgyilkos. A strucckifutó. Az ominózus strucckifutó. Oda kell mennie, és ott, ha szembe áll az állatokkal, jobb oldalt lesz egy kis fa levélszekrény, és abban fogja megtalálni.

A gyerekek már rángatták a kezét:

– Anyu! Anyu! Fizessél!

És a pénztáros elvette az utolsó három ezresét is az apróval.

– A struccok. Hol találom a struccokat? – ocsúdott fel.

A pénztáros nagyon kedvesen mosolygott, és a térkép, amit tőle kaptak, hasznosnak bizonyult. Először is azért, mert már az elején biztos eltévesztette volna, és az emukhoz ment volna egyenesen, mindjárt a bejárat után. Mit tudja az ember, mi a különbség az emu és a strucc között? És rögtön ott vannak, ugye, a flamingók is az emu mellett. A kettő között meg szépen át lehet menni a hóbagoly vagy a keselyű felé, vagy, teszem azt, a pingvinekhez, mert a pingvin is madár, csak nem repül. A térkép segítségével sok időt meg lehetett takarítani, és hiába rángatták a gyerekek, hogy kihagytuk a makit meg az egész majomházat, és az nem fair, hogy csak úgy, ronda dolog, mert én meg akarom nézni a makákót, meg ez mi, anya, ez az izé, ezek voltak a tévében, nézd, milyen fekete napszemüvegjük van, de nem, te hülye vagy, mert az a sminkje, és milyen viccesek, a farkukat is belemártották a sminkkészletbe, gyere, gyere már, anya.

– Az a szurikáta!

– Én nem akarok szurit! – visította a kisebbik, és már majdnem tettlegessé fajult a dolog, de Judit asszony összeszorította a fogát, és rájuk parancsolt:

– Előbb a struccokhoz, majd utána megnézhetitek az egész állatkertet. Még az oroszlánt is.

– A szavannák királyát?

– Igen.

És erre csönd lett végre.

Aztán odaértek a kis épület másik oldalára, a szavannakifutónak ahhoz a részéhez, ahol, ha az ember szembe áll a struccokkal, jobb kéz felől ott van egy diszkrét kis lakkos faláda, egy leveles ládikó. Szerencsére sokan voltak – a vénasszonyok nyarának köszönhetően, meg hogy szombat délután volt. Így Judit egészen észrevehetetlenül felbillentette a láda fedelét, és óvatosan benyúlt, mintha Medúza tátott szájába kellett volna benyúlnia, anélkül, hogy ránézett volna, mert ha az ember ránéz egy ilyen gorgóra – akiknek a hajuk helyén kígyók tekeregtek, és a nyelvüket is úgy nyújtogatták, mint a kígyók, éppen csak nem sziszegtek, és arany szárnyuk meg éles disznóagyaruk volt, a testüket pedig áthatolhatatlan pikkely fedte, és a kezük meg réz – menten kővé válik. Egy nagyobb, vastag borítékot érzett a kezében, vastag volt, de puha. Egy finom és gyors mozdulattal kiemelte a borítékot, és a ballonja zsebébe csúsztatta. Az izgalomtól azt sem tudta, hogy hova legyen, a vaskos boríték ott lüktetett a remegő ujjai között. Mindjárt elájul. Mindjárt elájul. A teste kővé mered és eldől – hanyatt fog vágódni. Gyorsan, le kell ülnie.

– Jól van, hölgyem? – hallotta, de akkor már minden összefolyt a szemei előtt. Még soha életében nem ájult el. Vett egy nagy levegőt, és arra próbált teljes erőből koncentrálni, hogy áramlik be a levegő a tüdejében, és hogyan tágul ki a mellkasa.

– Jól, köszönöm. Semmi baj – felelte most már tisztán kivéve az emberi alakokat. Páran már álltak körülötte. Csak a gyerekek nem voltak sehol. A hirtelen félelemtől, a pániktól, hogy elvesztek a gyerekei, minden ereje visszatért, arca ismét kipirosodott, megint két lábbal állt a földön, semmi szédülés, semmi reszketés, csak a rémisztően hatalmas üresség a szívében:

– A gyerekeim…a gyerekeim…Bocsánat! A gyerekeim! Báááááááálint! Évaaaaaaaaa! Bááááááálint! Hol vagytok? Évaaaaaaaa! Bálintka!

Réka közben szélsebesen kattogtatta a fényképezőgépet, mintha csak az állatokat kapná lencsevégre, de valójában a szavanna kifutó körül történt eseményeket dokumentálta oly szorgalmasan az utókor számára. A képeken az is megmaradt, hogy a két kisgyerek hogyan közeledik egyre a struccok, majd a marabu, az antilopok és a rinocérosz felé.

Share

Comments (2)

Tags: , ,

Kóstoló

Posted on 06 November 2010 by Judit

Kezdd újra, kezdd újra: a lábujjaktól a fejtetőig, majd a fejtetőtől a lábujjakig, és ha közben el is kalandozna az ember figyelme – mert el fog kalandozni, amint felbukkan egy-egy futó bolond, egy balsejtelem vagy egy felvillanó oda nem illő Lenin-portré – vezesd vissza, jó olvasó, vezesd vissza a figyelmedet, kérlek, a legnagyobb tapintattal és szeretettel az eredeti tárgyához: és kezdd újra, kezdd újra, kezdd újra.

Valahol a tízezredik szó körül tart a regény jelen pillanatban, és kezd még számomra is meglepő fordulatokat venni a történet. Most nem akarok dicsekedni, csak élvezem az írást. Persze fizikailag egyáltalán nem élvezetes egész nap a monitor előtt görnyedni és megállás nélkül verni a billentyűzetet. De azt hiszem, én már így maradok. Születési defekt, és fölöttébb nehéz negyven év után már valamit is tenni ellene. Mindenesetre időnként posztolok egy-két rejtjeles üzenetet, statisztikát, kivonatot vagy jegyzetet. Azt már ugyanis az elején elhatároztam, hogy a nyers első változatból nem esztek!

Share

Comments (2)

5.nap

Tags: , ,

Statisztika

Posted on 05 November 2010 by Judit

5.nap

Ötödik nap

Share

Comments (0)

Tags: , , , , , , , ,

A borrei vásárról

Posted on 04 November 2010 by Judit

Elkezdődött.

November elsején elkezdődött a Nagy Írás-Rívás Hava. Amit én írok, azt nem teszi majd senki zsebre! Én nem olyan családbul származom – mondaná Bendegúz. A regény szinopszisát ezennel itt is közzéteszem. Ha van kérdés, megjegyzés, ki vele!

A borrei vásár

(regény)

SZINOPSZIS:

Egy norvégiai kisvárosban, egy kézművesvásáron érik be az elhatározás egy fiatal pesti lányban, hogy ezúttal másképp dönt.

ENGLISH:

It is at a Viking market in a small Norwegian town where the young Hungarian girl’s decision to make up her mind this time ripens.

Share

Comments (2)

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................