A felvételin a pöcs főnök megkérdezte Rózától, hogy olvasta-e a munkaköri leírásban, hogy a munka ellátásához nyelvtudás szükséges. Róza bólintott, de – az igazat megvallva – nem értette, miért kell egy takarítónőnek nyelveket beszélnie. Aztán idővel azt a magyarázatot találta ki magának, hogy bizonyára azért, hogy a kollegáival beszélgetni tudjon – mert mindegyik bevándorló volt. De valószínűleg nem ez lehetett a valódi ok, mert a munkaköri leírásban az is ott állt, hogy az illetőnek anyanyelvi szinten kell írnia és beszélnie magyarul. Egyáltalán nem fért Szél Róza fejébe, hogy mi ez a nagy felhajtás a nyelvekkel, hogy egyszeriben mitől lett olyan fontos a nyelvtudás, hogy miért a nyelvtudás, és nem a jó fizikum, a rugalmas hátizom, vagy az erős vádli. A takarítás végtére is fizikai munka, nem?

Minden reggel háromnegyed négykor kelt, hogy beérjen időben a bevásárlóközpontba. Ötkor kezdték a takarítást, egy-egy ember a két szinten. Aki a fenti szinten kezdte a vécékkel, az vezethette aznap a takarítógépet.

Aki a gépet vezette, annak azt ki is kellett takarítani: a zsíros tartályból leengedni a szennyes vizet, lecsavarozni a keféket, és slaggal kimosni a fennakadt szemetet.

Szél Róza kollegája fotóművész volt. A munkavezető matematikatanár. A főnök meg egy kis pöcs – gondolta Róza. A főnök sose ugrott be senki helyett, pedig ő is a vécépucolással kezdte.

Amikor valaki megkérdezte Szél Rózát, hogy hol dolgozik, szégyenében inkább azt mondta, hogy munkanélküli, mintsem bevallja, hogy vécét pucol egy tanári és egy bölcsészdiplomával.

Aztán minél többet mondta másoknak, hogy munkanélküli, annál inkább maga is kezdett abban a hitben élni. Végül is nem dolgozott, mert mire mindenki más felkelt, ő már ismét otthon volt, mintha hajnal öt és hét között mi sem történt volna. A boltok kilenckor nyitottak. Akkorára még az ajtókilincs is megszáradt Róza után.

Az első alom. Sire: „Alpha” Atman of Madagaszkár, Dame: „Bella” Fahrenhait D’Akusaa. Hét kölyök, mint a mesében: 4 kan és 3 szuka. Mindegyik fekete: black-tan. Egész éjszaka szültünk. Bella a vemhessége alatt a legjobb barátnőm lett, és a fialásnál is hagyta, hogy segédkezzek. Atman kint volt a kennelben, és egy hangja sem hallatszott, mintha érezte volna, hogy odabent nagy dolgok történnek.

A kicsik nagyon cukik, és mindegyik egészségesnek látszik. Szopnak. És furakodnak. Olyan hangot adnak ki, mint a sípoló játék, ha megnyomják, csak a kölyköket senki nem nyomja meg. Maguktól is sípolnak. Az anyjuk annyit nyalogatja őket, mintha cukorból lennének.

Még nem tudom, hogy fogjuk elnevezni őket. Turángardeni A, B, C, D, E, F és G. A hét vezér nem lehet, mert három közülük lány.

Tizenegy óra. Az egész banda alszik. Megitattam és megetettem Bellát. Korábban Atman is kapott. Ma nem lesz erdei séta, hullafáradt vagyok.

1997. január 11.

Kutyakölykök nyiszognak a fejemben. Mindenki eszik, iszik, alszik. Engem is beleértve.

1997. január 10.[2]

Ahhoz, hogy az ember legalább egyszer életében (N.P.)

El akarlak képzelni. („Eriggy, Laszka, eriggy! – Azt nem lehet – gondolta a kutya.” – gondolta Tolsztoj) Rád akarok gondolni. Mindenről eszembe kell jutnod! Mindenről eszedbe kell jutnom. El kell jutnom hozzád. („Eriggy, Laszka, eriggy!”) Lehetetlen. Meg akarlak szólítani. ( „Azt nem lehet…” ) A keresztneveden akarlak szólítani. nagyon sok idő telt el szótlanul velünk, befejezetlenül és szinte elkezdetlenül. El akarom kezdeni azt, aminek nem lehet folytatása, és ami nem ismétlődhetik, de öröktől fogva bennem lakik. ( Eriggy, eriggy, eriggy!) Meg akarlak szólítani, még egyszer újranevezni, én akarok nevet adni neked: „most, azonnal, menni” („Azt nem lehet, azt nem lehet.”) Viszlek, viszlek. – A kutyák nem gondolnak semmit. A kutyák dögöljenek meg! Nem hiszek, téged sem hiszlek el. Nincs semmi kézzelfogható bizonyítékom arra, hogy létezel! Kellesz ahhoz, legalább egyszer.

Csigavonalat szeretnék rajzolni a kezedre. Akkor is, ha nem érted meg, akkor is, ha még azt sem érted, miért. Nehéz helyzetbe kényszerítettél. A rajzolás játék, amit ábrázol, komoly és összetett, és csak befelé vezet út. Minden ív egyre kisebb és kisebb, s egy ponton megáll a kéz, ahogy elfogy a lendület. A kezed kötöm meg, rárajzolom a jelem. Üres csigaházam lettél, törékeny menedék. Tekervényeidbe simulok. Én teremtettelek, hogy megjelöltelek.

1997. január 11.

Tanításra, ömlengésre, levelekre fecsérelem az erőmet. Nem csinálok hónapok óta semmit. Nincsen biztatás. Feleslegesnek érzem minden cselekedetem. Még azt is, hogy egy olyan kölyöknek, amilyen K. Laci, megnyitottam a szívét. (A mai órámon többször is jelentkezett.) Lebegésnek érzem minden napomat. Talán, mert nincs egy biztos pont – mint a csigavonal belsejében. A pont a vonal végén én vagyok. Egy és oszthatatlan, más szóval: végig egy és magányos. Talán lényegem ez, s nem kellene erőltetnem.

Hányszor elmondtam a mai Anyegin-órámon, hogy Tatjánának az lett a veszte – mint Bovarynénak -, hogy túl sokat olvasott. A regények idealizált világa és a valóság. Anyám! Milyen komolyan hangzik.

Három bemutató. Ma a tantestületin csak Amálnak jutott eszébe a színkör nevelő hatásának a megemlítése. Lehet, hogy kiprovokáltam? Régi, csacska önmagamat látom, s egyáltalán ezt a tizenéves létet egyre jobban megértem. Zavar, félelem, vágyak. A létezés természete boncasztalon. Igaziból, hogy szikével felnyissa a … világ testét. (M.K.)

S akkor a Szfinx kérdésére Oidipusz nem tud megválaszolni. Hajnal: „De hát olyan hülye kérdéseket tesz fel.” Időt kér. Mondani is akar valamit, meg nem is. S aztán harapófogóval kell kihúzni mindent, de nem meggyőző. Tíz-tizenkét napot kibír-e mindenki? „Valamennyien vakarództak!” Aztán mintha megint a régi lenne. Álarc. Gyenge és bizonytalan, minden bizonnyal a saját vágyaitól fél a legjobban, s attól, hogy akárhogyan is, de színt valljon. Pedig mindenképpen színt kell vallani! – EZ ITT EGY MEDVE! – Ha máshogy már nem megy! Látni, hogy fél, látni, hogy nagyon zavart; hiszen semmiféleképpen nem lehet közömbös. Zaklatott. Nem az a fontos, hogy mi bántja, az a fontos csak, hogy bántja, az érzés!

Catullust tanítottam. Magam is élveztem. Nem lehet harsogva szavalni! Nagyot kellett nyelni előtte, s még nagyobbat utána: „szerteszakít ez a kín”.  Nem tudom, mennyire sikerült. Tudom, ez nem színház, de volt már rá eset, hogy egy őszinte felolvasásom után még a vér áramlását is hallani lehetett a teremben. Tanításom legszebb percei. Odi et amo.

[2] Szél Róza hetedik titkos naplójából

Idegesen pakolászott, hogy minél hamarabb visszamehessen a szellemszobába. Azon is idegeskedett, hogy kivel fogják majd a füvet lenyíratni a tavasszal, s mit szól a szomszéd, ha nem nyírják le a füvet, mert a szomszéd gyereke fűallergiás, és még fel is jelenthetik.

Ez biztos nem jut eszébe Ádámnak.

Még azon is el kezdett rágódni, hogy nehogy a szomszéd elcsússzon a járdán. Vagy például azon, hogy neki ne mondják meg – de megmondják. Hogy ha jól belegondolt, egész élete azzal telt, hogy a törvényeket betartsa, hogy szabályok szerint éljen, hogy viselkedjen, hogy befizesse a számlát, hogy ne legyen a ruhája koszos, mert megszólják, hogy mosogasson el, mert Ádám ráripakodik, hogy meg kell locsolni a virágokat, mert elszáradnak, és sokba kerültek, hogy a kutya ne harapjon, mert el kell altatni, de lehetőleg ne is ugasson, mert csendháborításért feljelentik, pedig Róza szerint a kutya harap is, ugat is. Hogy főznie kell, mert a vajas kenyér evése hosszú távon nem egészséges. Hogy el kell mennie a fodrászhoz, mert az utcán megnézik, pedig legszívesebben kopasz lenne, mint Ádám. Hogy reggel kell felkelni, és este lefeküdni, és a nap huszonnégy órából áll, és az ital elveszi az ember eszét.

Ki találta ki ezt a sok marhaságot? – gondolta.

Vissza akarok menni a szellemszobába, de máris!

Amikor Róza szembesült a ténnyel, hogy az ember nem azonos a gondolataival, összezavarodott. Mindjárt keresni kezdte, hogy mi vagy ki van a gondolatokon túl. De egyelőre csak az a leheletnyi félelme tolakodott előre, hogy ha a gondolatai nem ő, akkor ki vagy kik a gondolatai, hogy ő talán nem is egy személy. Aggódni kezdett, hogy ha kiderül, hogy nem egy személy, becsukják az elmére skizofréniával. De aztán megnyugodott. Kiment az erkélyre és kirázta a rongyot.

A gondolatokon túl nem látott semmit, még valójában a gondolatokat sem látta – nemhogy személyként, de egyáltalán nem.

Mindennek csak az emberek tulajdonítanak ilyen nagy jelentőséget.

Az apja után is csak tárgyak maradtak, és viszonylag nem is sok: a ruhái, a szerszámai, a szemüvegei (három pár, meg néhány régebbi, olyan vastagkeretes), az orvosi papírok, fényképek és egy nagyon-nagyon régi bőrtárca, amit rögtön felismert. Gyermekkora óta jól ismerte már a nyílását is: Két doboz Fecske, és vegyél magadnak is valamit. Úgy tűnt, mintha az apjának nem is lett volna másik, csak ez az egy tárca egész életében, s úgy tartozott hozzá, mint valami attribútum, mint a szemüvegei, vagy, hogy kék a szeme.

A tárca majdnem üres volt. Valahol legbelül lapult csak kétszáz forint és két vonaljegy. A lehetőség, a túlélési, menekülési tartalék. Hogy tudja az ember, az a kétszáz forint és a jegy mindig ott van a biztonság kedvéért. A szabadság lehetőségét jelentették számára, a lehetőséget, amit halála napjáig nem használt ki.

- Itt van kétszáz forint – szólt az anyjának.

Zavarban volt. Kétszáz forintot hagyott rájuk az apja. Ennyi az öröksége. Ennyi, sem több, sem kevesebb. De legalább adósságot nem hagyott ránk. Hogy is hagyhatott volna, soha nem kért senkitől semmit – gondolta, s megint megsajnálta az apját. Szegény, szegény, meghalt… És majdnem sírni kezdett.

- Apádnál nem volt pénz – hitetlenkedett az anyja.

Hát, mégis volt. Egy kis dugipénz. Talán más dugi-dolog is előkerül. Ő akarta megtalálni. Az anyja olyan kegyetlen, semmi érzéke nincs a szentimentális részletekhez. Lelke csak van, de azt olyan mélyre sikerült elásnia, hogy senki még a közelébe se férkőzzön. Titokban azért biztos sír.

Sokszor elgondolta már, hogy például szokott-e az anyja sírni. Vagy régebben, hogyan ölelik meg egymást a szülei, ha egyáltalán megölelik. Nem tudta. Ezek sohasem zajlottak a szeme előtt. Úgy érezte, van valami hatalmas légüres tér közötte és a szülei között. Egy amolyan áthidalhatatlan, és egyúttal mesterségesen fenntartott légüres tér. Nem emlékezett, mikor ölelte meg utoljára az apját. Nem emlékezett, hogy egyáltalán megölelte-e valaha.

Ezen is majdnem sírva fakadt.

De sírás helyett tovább pakolt. Az anyja is. Pakoltak, ahelyett, hogy sírtak volna. Sírtak volna, ha a komiszság, a ridegség, a tartás, a dac, a tökély, a sokk hagyta volna, hogy sírjanak. De a gyász már rájuk száradt, mint a vasárnap délutáni arcpakolás.

- A ruhákat majd én kiválogatom. Kiviszem Gábornak, meg a kertbe.

Az anyja nem hagyta, hogy a ruhákat kiszedje, már így is nagy pusztítást végzett a papírok között – amit csak lehetett, apró darabokra tépett. A nagyfontosságú papírok mindjárt feleslegessé válnak, ha az ember kilehelte a lelkét. A korábban az apja által gondosan sorba rendezett orvosi papírokat el sem olvasta. Minek, a test, amelyről tudósítottak a leletek, nem létezik többé. Ami korábban létfontosságú volt, most, hogy a létezése bevégeztetett, visszanyerte eredeti alakját és értékét: semmis kis papír fecnik voltak, mindenféle nyomtatott jellel, krikszkraksszal, olyan titkos nyelven íródtak, amit amúgy is csak a beavatottak érthettek meg. Nem akart beleolvasni a kórházi jelentésekbe, még akkor sem, ha tudta, némely betegség örökletes.

- Tudtad, hogy apu epilepsziás volt fiatalkorában? – kérdezte az anyját.

-Áááá, nem volt már annak semmi baja, amikor mi összekerültünk… apáddal.

Hirtelen csak azt látta, amikor gyerekkorában egy este bement a hálószobába, és az apja ott feküdt az ágy mellé esve, rázkódott is, és nem mert közelebb menni hozzá, hanem mindjárt kiszaladt a konyhába, hogy szóljon az anyjának. Lehívták az orvost. Adott valami injekciót, s azzal magához tért. Kicsit megijedt, de neki akkor nem volt még fogalma sem a halálról. Úgy nőtt fel, hogy az apja szívbeteg, és az epilepsziáról sem tudott.

De úgy látszik, amiről nem veszünk tudomást, az nem is létezik.

Pár fényképet eldugott a zsebébe, hogy az anyja ne lássa meg. Csak úgy ösztönösen, minden érzelmesség nélkül. Végtére is a fényképek azért vannak, hogy fenntartsanak valami állapotot, valami viszonyulást – gondolta önmaga megnyugtatása végett. S hogy miért sunyiban, stikában? A viszonyulás gyengeség… gyengeség. A gyengeséget pedig nem szabad kimutatni.

A papírt a diagnózissal széttépte. A szemüvegeket otthagyta a szekrényen.

„Nem is tudom, mi legyen a szemüvegekkel” – mondta az anyja. Nagyobb lélekjelenlétet követel az ilyen tárgyaktól való megszabadulás. Az ember még ott látja a szemüvegkeret mögött a kicsit vizenyős, véreres szemeket, a keret körül a megtört arcot, a ráncokat, a bőr évtizedes elszíneződéseit, a makacsul kitolakodó borostát, még érzi a bőr illatát, a savanykás izzadságszagot, a gyógyszert, a cigarettát, az apaszagot. Egy szemüvegben benne van az ölelés, a szeretet, az összetartozás. Még ha nem is emlékszik rá, hogy megölelték volna egymást valaha, érzékelhető volt mindig is egyfajta cinkos összetartozás-érzés a családban. Egy hallgatólagos megegyezés: mi egyek vagyunk.

Most eggyel kevesebben.

S aztán egyre kevesebben.

Az utóbbi pár évben halt meg a nagyapja, a nagyanyja, a keresztanyja, jutott eszébe, s most az apja. Rossz sorozat. De még nem szokta meg, hogy emberek csak eltűnnek nyomtalanul. Nem, nem egészen nyomtalanul: tárgyak maradnak. Az emberek után tárgyak maradnak csak…

Mákos tésztát ebédeltek. Evés közben nem beszéltek még annyit sem, mint máskor. De evés közben nem is beszél az ember, legalább is a magyar ember nem. A villával némán kapkodták fel a fekete csíkokat a tányérról. A gondolatokat is igyekezett a fekete csíkok köré terelni. Fontos, hogy amikor eszünk, együnk, és ne másra figyeljünk, például ne olvassunk újságot, ne nézzünk tévét, és főként NE BESZÉLGESSÜNK… Meg ne csámcsogjunk, az is fontos. Hogy evés közben ne nyeljünk le sok levegőt. De most minden darab mákos kígyócskával egy-egy könnycsepp is lenyeletésre kárhozott. Igen, nyelte a könnyeket. Befelé sírt. Majdhogynem fuldokolt a könnyekkel kevert tésztától. Talán az anyja is küszködik az étellel. Talán neki is el-elszorul a torka. Jó volna tudni. Tudni, hogy nincs egyedül a könnyeivel. De anya olyan távol ült tőle: az asztal másik végében. És gondosan elbástyázta már magát a ne-zavarjatok-gyászolok kifejezést öltve az arcára. Törékeny alakját feketébe pólyálta, semmi smink, semmi ékszer, csak az özvegység kötelező görnyedt tartása.

- Majd én elmosogatok – mondta végül az anyja. – Te vidd le a szemetet!

S így került minden a helyére. A tárgyak legalábbis.

Istennek csak egy szavába került, és lett világosság. Róza ezt kiszagolta: a kimondott szó erejét. Ezt Isten látta, és ráhagyta Rózára. Aztán elválasztotta a világosságot a sötétségtől. A világosságot nappalnak nevezte, a sötétséget pedig éjszakának. Azután este lett és reggel: az első nap.

Róza nem hitt istenben. Úgy általában nem hitt. Ezt időként veszélyes lett volna ugyan ilyen egyenesen kijelenteni, ezért inkább hallgatott. Bár hallgatni nem mindig nem bűn – gondolta. Elhallgatni az igazságot nem szép.

Isten újra szólt és úgy is lett: megalkotta a szilárd boltozatot, és elválasztotta vele a boltozat fölötti és boltozat alatti vizeket.

Ezért szokta Ádám azt mondani a sógorának, hogy:

- Szakadjon rád az ég!

Az emberek pedig elválasztották a világot és Istent.

Az ilyen különbségek felhívják a figyelmet a könyv irodalmi műfajának vizsgálatára. A héber szöveg alapján nem nehéz megállapítani, hogy a sugalmazott szerző meglevő írott forrásokat és hagyományos elbeszéléseket olvasztott bele a könyvbe. Legtöbbször még a feltűnő különbségeket sem szűntette meg bennük.”

Biblia, Szent István Társulat, Budapest, 1992.

Azért vannak a dolgok, hogy használjuk azokat. Amit nem használunk, nincs is.

Szél Róza anyja sokat beszélt Bazsiról, anyai nagynénjéről, aki belezúdította a cukrot a hurkába. Vele kapcsolatban mondható el, hogy ha valamelyik izmot nem használjuk, az elsorvad. Egész életét a kilencedik emeleten élte le. Először csak nem akart lejönni. Utána már nem is tudott. A teste akkorára növekedett, hogy már nem tudott lábra állni.

A halogatás nem jó taktika. A hangok úgyis utolérik az embert. Igen, ez sorskérdés. A hang sebességét nehéz átlépni – gondolta Róza.

Szertartásosan megterített a fehér damaszttal. Kirakta a két nagy levesestányért meg a kanalakat. Aztán behozta a hatalmas fehér porcelántálat a főtt hússal és a zöldséggel. Ádámnak megrezgett a tokája, ahogy a nyakához gyűrte a szalvétát.

- Aperitíf nincs?

Anyád picsája! – gondolta Róza, és az almáriumhoz ment.

­ – Vegyes jó? Nincs más.

Ádám beleegyezett. Róza levette az üveget, és töltött. A poharat sose mosta el, csak rátöltött. Ádám mindjárt felhajtott kettőt is.

- Te nem iszol?

- Absztinens vagyok.

Hazudik.

A belső hang lihegni kezdett kissé, az is lehet, hogy elpirult. Nem ment még Rózának a hazudás olyan jól, pedig gyerekkorában színésznő akart lenni.

A színésznők nem hazudnak, hanem játszanak – javította ki mindjárt a belső hang.

Kirakta az asztal közepére a levest csigatésztával, a tepertőt, a frissen sült kolbászt, a hurkát: vérest is, májast is, az ötliteres uborkát, az újbort, a pogácsát.

Fáj a kezem, a bütykeim, igen. Ezt a disznót pedig meg kell szeretnem, nincs más választásom – és beleszúrta a súlyos ezüstvillát egy nagy petrezselyemgyökérbe.

A vendégek sorra felhörpintették a pálinkát, és hozzáláttak a levesnek. A forró és zsíros levesek a gyomorban összevegyültek a pálinkával, hogy előkészítsék a helyet a következményeknek. Róza nem ivott, de kicsit már megszédült a büfögésektől.

Imádlak, Mrs Dalloway!

Róza,

Szívesebben maradnék a Mr. Dalloway-nél, androgünia, inverzió ide vagy oda, impozáns hímvesszőm van, amit, tudom, hogy gonosz, romlott, passé és üldöznivaló hímsovinizmus, de büszkén viselek:-)

Monsieur Bovary, az álruhás diszkónindzsa

Kedves MR. Dalloway!

Ezen Szél Róza elpirulna. De én nem. Semmi kétségem a hímvesszője impozánsságáról. Sőt! Nem azért üldözném, mert gonosz, romlott etc. És már irigy sem vagyok rá, mint régen. Ha éppen tudni akarja, a sámánbotomat faragom: impozáns és ellenállhatatlan erővel bír. Ha éppen tudni akarja, a bot tud valamit, ami jobb a legjobb szexnél. De vitathatatlan, hogy a szeretkezés/nemzés annak a hatalmas fúziónak az emberi szintű változata, amit nekem sikerült megtapasztalnom.

Sámánanyja Selma

Valaki a sarokban megszólalt:

- Van még kenyér?

Az asszonyok kezdtek kétségbe esni: nagyon fogy az étel, nagyon fogy. Hogy lehet ennyi éhes embert összeterelni? A temetés nagyon elhúzódott, és a torra majdnem mindenki hivatalos volt. Nem osztottak ugyan meghívókat, de nagyjából mindenkit ismernek majd – gondolták. De nem így volt. Az emberek csak özönlöttek már a temetést megelőző szertartásra.

Le kellett teríteni az udvaron egy nagy sátorlapot, hogy mindenki le tudjon ülni. Szép napsütéses nap volt. Talán ez is csalogathatott ki annyi embert. Aztán a temető is közel, szépen átsétáltak a halottas háztól. Ez volt az utolsó út. Róza nem ment. A konyhában maradt. Gőz futott a kontya alá.

Temetés, lakodalom, keresztelő, disznótor – mindig ugyanazok a vendégek. Ez most egy kicsit különlegesebbre sikerült. Sok az idegenruhás.

- Nem az a baj, hogy nincs elég étel, az a baj, hogy azt fel is kell szolgálni – mondta Rózsika néni.

Jaj, jaj, nyomás vissza a szellemszobába!

Haló, hát nem figyeltek! Az atyaúristenit neki! 18ezer szó – az jó nekünk?

„Egyedül akarok lenni, egyedül akarok lenni” – hajtogatta magában Szél Róza miközben idegesen tűrte le a harisnyáját. Viszketett tőle, mint ahogy a madártollaktól is viszketett.

Nem értette az utazást, hogy miért éppen a sólyom először. Az erdeifenyőn! Ráadásul mindjárt rászállt a mellkasára, és elkezdte azt csipkedni.

- Vagy felveszed azt a jelmezt, vagy nem mégy a jelmezbálba! – mondta egyszer az anyja. De mondott mást is. Például azt, hogy azért kell minden nap tiszta fehérneműt venni, mert ha, teszem azt, az embert baleset éri, és kijönnek érte a mentősök, milyen szégyen, ha meglátják rajta a koszos bugyit.

„Milyen nyomorultak vagyunk, hogy még egy halálos balesetben is a szaros bugyin jár az eszünk, hogy vettünk volna fel tisztát erre a nagy napra, a halálunk napjára!” – zokogott Szél Róza, s úgy érezte, a sólyommadár sassá nőtte ki magát, és csak tépkedte, tépkedte a húst a mellkasáról.

Nem értette a madarakat. Ha medve, ha farkas, ha tigris – igen sokat álmodozott a tigrisekről. De amint a sas végzett a mellkasán, széttárta a szárnyait, Róza pedig kitárt karokkal ráfeszült. Így szálltak a magasba.

Nem kérdezte a sámánt a sas jelentéséről. Úgy érezte, valami jelentőset, valami rendkívülit képviselt. És erről jobb, ha hallgatott. Ha sámán, akkor úgy is tudja mondás nélkül is.

De nem tudta elképzelni, hogy madár legyen, vagy madara legyen. Túlságosan is földhözragadt volt. Vagy legalább is ezt gondolta.

Mindennek tetejében végül megjelent egy – mások elmondása szerint – nagy vörös arapapagáj, hatalmas lelógó farktollakkal, mint egy főnix vagy egy sárkány.

„A papagájokhoz, a papagájokhoz semmi közöm nincsen” – gondolta.

Aztán valami olyasmit látott, amit még eddig soha.

A nagy, ötméteres arany Buddha-szobor felállt, odalépett Rózához, és azt mondta:

- Emlékezz, mit mondtam, hogyan lehet kiszabadulni a kalitkából és elszállni! Ahhoz, hogy elnyerd a szabadságodat, nyújtsd ki a lábad és csukd be a szemed!

Róza emlékezni kezdett, és úgy tett, ahogy azt a Buddha mondta.

Amikor a gazdája visszatért, látta, hogy a papagáj ki van nyúlva, szemei csukva. Megriadt, hogy az megdöglött. Hogy meggyőződjön róla, kinyitotta a kalitka ajtaját, hogy kivegye a madarat. S akkor Róza, huss!

Azt mondta, SZABADSÁG! – egy lendülettel, és többet nem látták.

COMPLETE COLLAPSUS. Úgy lehetne fordítani: vége.

Utálom a melodrámát, de újabban a kommunikációval vannak alapjában problémáim. Többnyire csak a papírral tudok kommunikálni. Az személytelen, nincs felelősség. Fáraszt minden, ahol játszani kell, figyelni kell, mit mondott a partnerem. Én a tényeket sem tudom leírni, csak a gondolataimat, érzéseimet, vágyaimat.

Most úgy érzem: egyszerre vége is, meg nem is. Megoldás nincs. A vizsgáim nem fognak összejönni, ha ennyire romokban vagyok. (Összejöttek. – A szerző megjegyzése)

Fél tizenkettő. nem csináltam megint semmit. Rohadt érzés. Rohadt érzés, mert olyan, mintha szétfolynék. Cselekvésképtelen vagyok. Amikor ezt az időt kellene kihasználnom arra, hogy, mondjuk, a vizsgámra összeállítsam az előadásanyagot…stb. Nem tudom élvezni ezt a tehetetlenséget. Nyomasztó…

Egyedül vagyok 10-20 éve, úgy, hogy senkitől se kérhetek segítséget. Sem szülőktől, sem baráttól, sem barátnőtől, sem házastárstól. Van néhány ismerősöm, de barátom, az nincs.

Mindenféle értelemben káosz.

Könyvek leszedve a polcról, ruhák kihányva a szekrényből, jegyzeteim rendszer nélkül, halomban, testem beteg (légcsőhurut), fejemben zűrzavar, semmit nem tudok tenni: se elpakolni, se tanulni, se boltba menni (nincs is pénzem), se a gyerekemhez menni, nincs kinek telefonálni – csak fekszem erőtlenül, csak a toll jár a kezemben, s csupa lelkiismeret-furdalás vagyok – volna dolgom.

A falak csupaszok, a képek levéve, az anyáknapi-születésnapi virágok elhervadtak.  minden félben van, félúton. S én is mintha mindörökké félúton lennék csak. „Menni kell. Kell menni, menni.” „el kell menni, csak hova?” (Kb.)

Mi ez? Mi lesz? Engem megőrjít minden kötöttség, kötelezettség, béklyó, lánc, bilincs. miért akarja az egyik ember a másikat? Miért akarni? Olyan érzésem van, mintha a fejem búbjától fél centire betonplafon volna, s azt próbálnám áttörni. („a fene fátumok / mozdíthatatlan zárait átüti”) Vagy fordítva van mégiscsak ez a világ, és én egy medence betonjába ütögetem a fejem?

betonba ütötted a fejed

megszédültél az azúr betontól

Meg kellene érteni a férjemnek, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek ő szeretne engem. S hogy van értékrendem, csak az más, mint az övé. Completely different.

Most mintha azt várnám, hogy haza jöjjön, s természetszerűleg rettegek is attól, hogy itt nekem megint cirkuszoljon.

Nem tudom, mit kellene még tennem: elmondtam, megbántam, nyilatkoztam, szeretkeztem is az óta kétszer vele. Ő mégis bánt. Hagyja eluralkodni magán a kétségbeesést.

Hat évig sohasem érdeklődött a lelki világom iránt, a naplóim iránt. Megpróbálta leépíteni bennem a reményt: együtt kell legyünk. Úgy éreztem, én többet-többet adok magamból a családnak, s ő nem, vagy nehezen.

Csak azzal kezdődött, hogy szégyellt engem az ismerősei előtt. Míg normális esetben az ember büszke a társára.

Bántott, hogy számára nincsenek ünnepek; hogy minden lelkiismeret-furdalás nélkül:  önmaga volt a legfontosabb.

Én ezenközben azt éreztem, elveszítettem önmagam, háztartási gép vagyok, szervezőség, árnyék, semmi: önbizalmam semmise, közérzetem rossz, labilis, bizonytalan, üres vagyok. Nagyon hiányzott valami: én magam. Amikor majdnem inni kezdtem emiatt, szerencsére orvoshoz mentem, és keresni kezdtem önmagam.

Teli voltam kiéletlen energiákkal. ha elkárhozom, én akkor is találtam valamit Győrött. Az ember mindennapjai nem lehetnek olyanok, mint egy fesztivál. Ez igaz. Nem is tudom, hogy most mi fog következni. lehet, képtelen vagyok szeretni s szeretve lenni, mint Adrian Leverkühn. Egyetlen dolog tűnik biztosnak: élni kell, ameddig lehet. És lehetőleg élni. Meg élni.

Nem tudom, hogy szeretem-e a férjemet. Azt sem, hogy nem szeretem-e. Különösnek tartom már eleve az összeköltözésünket is. Most valami történt. S még mindig nem vagyok semmi, még mindig félúton vagyok, azt sem tudom, merre tartok, nem vagyok önellátó, végül is nem csinálok semmit, nem dolgozom, nincs velem a gyermekem, a férjem se, nincs a városban egyetlen ismerősöm se, akit érdekelne, hogy mi van velem, nem kapok levelet senkitől, nem lehetek őszinte senkivel, nem járok templomba, nem tudok megoldani semmit, nem tudok elmoccanni az ágyból, félelemmel tölt el elkezdeni bármit is, arra fogom, hogy hurutom van, hogy nagyon boldogtalan vagyok.

Egy emberre várok, hogy hazajöjjön: a testvérem. Egyébként meggyilkolnám magam. Ahogy Lysenko[2] filmjében..

Milyen szép volt, ahogy a zsilett nyomán a sötétvörös vér szétterjedt a vízben, milyen szép volt, ahogy a sötétvörös vér átvette az átlátszó víz helyét, ahogy konkréttá tette a vizet, az önmagában megfoghatatlant. Milyen szép volt, ahogy a fiú a határnál összeesett, milyen szép volt, ahogy a golyók nyomán elszálltak karjai, s a földre zuhant, milyen szép volt, hogy az ujjai átértek még a szögesdrót alatt a szabadságba. milyen szép volt a halál.

Ugyan, mit ér egy ember élete? Hol fontos az, ki létezik, ki nem? Hol számít az, hogy mit csinálsz? Milyen kicsin múlik az, hogy valaki létezik vagy nem! Kiszalad a kezem közül minden. Mindinkább úgy érzem, mindegy, mit csinálok. Nem gondolom, hogy valaminek, vagy valakinek szüksége van rám, nem gondolom, hogy alkalmas vagyok. Teljesen elveszítettem magamat. Csak a toll jár a kezemben. Ha tudnék beszélni, csak a szám járna. Látod, mégis csak neked volt igazad: vége, vége, vége…vége

[2] Sergei Lysenko: A lezárt határ (The Border Under Lock) – A Mediawave díjnyertes filmje 1994-ben