- Köszönöm az ajándékodat, de nem fogadom el.

A férfi erre úgy meglepôdött, hogy elfelejtette, mi volt az eredeti szándéka, és ott hagyta Buddhát.

Share

Share

Share

De nem is tudta, miért mondja az ellenkezőjét annak, mint amit gondol. Hogy aztán később megbánja?

- Hallja ezt a zongorát? – kérdezte hirtelen a pszichológustól.

- Milyen zongorát?

- A háttérben. Még azt is hallani, mit játszanak.

- És mit?

- Nem hallja?

- Nem…

- Akkor azt hiszem, a fűrészmalom hangja tisztult le – vonta le a következtetést Vivien.

- És mit játszanak?

- Ravelt.

Most nem félt annyira a terápián. Ravelt jól ismerte. Játszotta is.

- Szereti Ravelt? – érdeklődött a pszichológusnő.

- Igen. Játszottam is.

- Zongorázott?

- Igen, zongoráztam. De ez már nagyon régen volt. Hogy úgy mondjam, még az előző életemben.

Kicsit elmosolyodott. A gyakorlott terapeuta lecsapott  természetesen a kijelentésére.

- Az előző életében?

- Képletesen értettem – hazudott tovább. – Az életem egy korábbi szakaszában. Így értettem. Ravelt is játszottam. És az, amit itt a háttérben játszanak, az az egyik leghíresebb zongoraversenyének a középső tétele… De ha nem hallja, minek magyarázom.

És abbahagyta a kockák számolását. Lehajtotta a fejét, a körmeit nézte, mint mindig, amikor fájdalmat akart okozni magának. Csöndben elkezdte a körme mellett kapargatni a bőrt.

A pszichológusnő felvette a kis kerek asztalról a jegyzettömbjét, és valamit írt bele.  Aztán felpillantott és azt mondta:

- Ravelt én is kedvelem, kár, hogy nem hallom!

Viviennek sikerült egy kisebb darab bőr úgy felszakítania, hogy kiserkent a vér. Gyorsan a nadrágjába törölte az ujját.

- Már hogy hallaná, amit én hallucinálok!

(K.L.-nak)

Share

De sajnos nem anorexiás vagyok. Az anorexia társadalmilag elfogadott, bár egészségre ugyanolyan ártalmas, mint a bulimia. Nézzék csak meg a kirakati bábukat meg a női ruházat számozását. De már gyerekkoromban sem a soványakat csúfolták. Azokra irigykedtünk, hogy minden divatos cuccot megvehettek, mert volt rájuk való méretben. Mondjuk, nekem anyám el is törte volna a kezem, hogyha miniszoknyát próbáltam volna felvenni. De szerencsére ez a veszély sem engem, sem anyukámat nem fenyegette.

Olyan családban nőttem fel, ahol az ennivalóval nem lehetett játszani, mindent meg kellett enni, ami a tányéron volt, és apám pálcával állt az asztal mellett, ha nem akartuk megenni a spenótot vagy a borsófőzeléket. Apámnak az volt  a legfontosabb, hogy kenyér és tej legyen otthon, más majd megoldódik magától is. Ő még tudott állva vagy a sámlin ülve enni, mint az örökké elfoglalt emberek.

Nekem azonban evészavarom van. És nem anorexia nervosa, vagyis az étvágy elvesztése, az étel gyűlölete, vagy az élettől és minden organikustól való félelem.  Én folyton éhes vagyok, mint az éhes szellemek. Azt tanítják, hogy az éhes szellemeknek akkora a hasuk, mint egy hegy, és a nyelőcsövük olyan vékony, mint egy hajszál. Lehetetlen számukra, hogy annyi táplálékhoz jussanak, amennyi csillapítaná az éhségüket és a szomjúságukat.

Szeretek enni is, inni is, mégpedig mértéktelenül. Akármit azonban mégsem eszem meg. A finom ételt és a finom italokat kedvelem. Azok fogyasztása közben elélvezem. Az ízlelőbimbók különféle árnyalatokkal, textúrával és hőmérséklettel való izgatásával olyan állapotba kerülök, ami a nemi izgalomhoz hasonlítható a legjobban. Általában fogásonként jutok el a csúcspontra, de egy mesteri étek elfogyasztása közben előfordul, hogy többször is orgazmusom van.

Az a baj, hogy függő vagyok. Muszáj ennem. Egyébként éhség gyötör, leesik a vércukrom és nagyon ideges leszek. Az éhség a nyomásnak és az égő érzésnek az a sajátságos keveréke, mely a gyomorban és a vékonybelekben látszik székelni. Sokszor nyálfolyás és a has korgása is kíséri. Ilyenkor aztán verejtékezni és remegni kezdek, karikákat látok a szemem előtt, szédülök, és addig csörtetek, amíg egy falat kenyeret a számba nem gyömöszölök. Ha pedig azon a kenyéren egy vékony réteg friss vaj és egy szelet meggyfán füstölt sonka is van!

Muszáj folyton ennem, valamit rágnom, mint az egeknek, nyúlnak, hörcsögnek vagy mókusnak. Kényszeres rágcsáló vagyok.  Mint a csecsemőnek, nekem is kell, hogy valami mindig a számban legyen. Természetesen próbáltam már a cigarettázást és a rágógumit is. De egyik sem adja azt az élményt, amit az ízlelőbimbók finom rezgése és az azt követő teljes kielégülés nyújt.

Az a baj, hogy egész életemben gyűlöltem hányni. Ha nem gyűlöltem volna annyira, simán ledugnám az ujjamat. Ám mivel ez nem megy, torkosságom terheit mások számára is láthatóan magamon kell viselnem. Cipelem, vonszolom a túlsúlyt, amit a társadalom rám rakott.

Azt mondják, már egyetlen álmatlan éjszaka után az ember agyában az éhségérzet kialakulásáért felelős régiók sokkal hevesebben reagálnak, ami azt jelzi, hogy az alváshiány hatással van az étkezési szokásokra és a túlsúly kialakulására. Vagyis létezik, hogy – akár az álmatlan éjszakák miatt – egyesek erősebben vagy gyakrabban éhesek, mint a mások, s hogy az éhségérzet is szubjektív, és nem feltétlen valami hiányra reagálna az éhező test. Egyszóval nem is a test alultáplált, hanem a szellemem.

Az éhes szellem a kínai餓鬼 (traszliterációja: èguǐ) nyugati fordítása, a fogalommal a kínai buddhizmusban és a kínai hagyományos vallásokban azokat a lényeket jelölik, akiket intenzív érzelmi szükségleteik állati módon irányítanak. A kínaiak koncepciója a buddhista preta fogalommal mutat szoros kapcsolatot. Ezek a lények csak abban az értelemben „szellemek”, hogy nincsenek teljesen életben, nem képesek a teljes életre, és arra, hogy elfogadják azt, megelégedjenek azzal, amit a jelen pillanat kínál. Az angol „hungry ghost” metaforikus kifejezés a szenvedélybeteg csillapíthatatlan vágyának leírására.

Share

Szóval Camilla a szomszédom lenne. Fjällbacka a velünk szomszédos járásban, Tanumben van, tőlünk kb. fél óra kocsival. A kis halászvároskán körülbelül három perc alatt át lehet hajtani, így tehát még városkának is túlzás volna nevezni. Körülbelül nyolcszázötvenen lakják hivatalosan. A faluról nem sok mindent lehet elmondani. Ingrid Bergman ide járt nyaralni, az itteni halfeldolgozóból kikerülő szardella egész Svédországban világhíres (sic.!), de amióta Camilla Läckberg befutott, Fjällbackának saját honlapja van.

Ezt még tavaly januárban olvashattuk a  Jávorszarvaslesen. Tán akkor határozták el a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál szervezői, hogy a soros dán elnökségre és a skandináv krimik népszerűségére rájátszanak.

A svéd/norvég/finn/dán, de főként svéd detektív regény rejtélyes előretörésére többen próbáltak már magyarázatot találni. Hallottuk, hogy a nagyfokú jólétben az unalomtól senyvedő íróknak-olvasóknak bizonyára nagyon is kellett a krimik által okozott izgalom. Egyébként hogy is lehetne annyi misztikus, perverz, aberrált gyilkos és annyi sötét, gonosz gondolat egy olyan társadalomban (skandináv), ahol nincs is megélhetési gond, nincsenek etnikai problémák, alkoholizmus vagy szervezett bűnözés?

Egyrészt az úgynevezettjóléti társadalmakról meglehetősen torz kép létezik a kevésbé jóléti  társadalmakban, mint például Magyarországon. Másrészt egy komoly tényezővel nem számol a kedves érdeklődő: a sötétség alapeleme az észak-európai létmódnak (A sötét pont, avagy a kortárs skandináv irodalom jelentősége). A földrajzi adottságokkal szerintem nagyon számolni kell. Tehát a fényviszonyok hatással vannak a pszichére és az irodalmi műfajokra. Gondolom az is közrejátszik, hogy itt, északon a településstruktúra és népsűrűség lényegesen eltér attól, amihez a kontinensen hozzá vannak szokva. A magány, a végtelen távolságok, a sűrű erdő, a mélysötét gondolatok, a felderítetlen gyilkosságok a skandináv hétköznapok része, hogy úgy mondjam.

Nos, a svédek például mindig is szerettek krimit olvasni. A gothic, a horror, az emo és társai mindig is nagy népszerűségnek örvendtek. Nem csoda, hogy a hazai krimiírók is hamar a népszerűségi listák tetejére kerültek. A fordítások pedig szinte párhuzamosan készültek. (A nyelvtudás, nyelvtanulás egészen más fényben van az északi országokban, a dán-svéd-norvég-finnországi svéd áthajlás mellett angolul majdnem mindenki tud, sokan spanyolul, franciául, németül. A bevándorlók nagy többsége két- vagy háromnyelvű.)

A skandináv krimi nekünk, északiaknak már nem új. De annál izgalmasabb, hogy a fordításoknak köszönhetően, most már a magyar közönségnek sem. A fordítók kis táborából hadd emeljem ki Lipcsey Emőkét.  Kerstin Ekman: Mordets praktik (Egy gyilkos praxisa) című regényének fordításával jelentkezett az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon (az Orpheusz kiadó gondozásában). Olvassák, és borzongjanak velünk. Itt, a Sarkkörhöz közelebb nyáron le se megy a nap. Ennél tökéletesebb fényviszony nem is lehetne a krimiolvasásához!

  „Ne hagyd, hogy átmenjen rajtad a sötétség – bátorított egyszer apám. – Sokkal jobb, ha te magad mész át a sötétségen.” - Morten Ramsland

Bevezetés a skandináv irodalomba
10 kihagyhatatlan könyv a Könyves Blog szerint:

Per Petterson: Lótolvajok (ford. Földényi Júlia, Scolar Kiadó, 2009.)
A gyermekkor tündöklő és fájdalmas képei az öregkorból visszatekintve és újra feldolgozva.

Morten Ramsland: Kutyafej (ford. Soós Anita, Novella Kiadó, 2009.)
Egy nem mindennapi család öt generációt felölelő története, Skandináviából Jamaicán át egészen a Himalájáig.

Hjalmar Söderberg: Doktor Glas (ford. Papolczy Péter, Polar Kiadó, 2008.)
Naplóregény a XX. század fordulójáról. Beteljesületlen szerelem, magány, titkok.

Halldór Laxness: Az éneklő hal (ford. G. Beke Margit, Kossuth Kiadó, 1962.)
A regény a századforduló utáni évek Izlandjába visz el bennünket. Könyv az árvaságról, az otthontalanságról és a kikezdhetetlen erkölcsi világrendről. Költői próza.

Sjón: A macskaróka (ford. Egyed Veronika, Magvető Kiadó, 2011.)
Egyszerű történet a kiszolgáltatottságról és a lélek sötétségéről, az izlandi mitológia köntösében.

Janne Teller: Semmi (ford. Weyer Szilvia, Scolar Kiadó, 2011.)
Ifjúsági regény a kamaszkor alapkérdéseiről, amelyek egyúttal a felnőttkor alapkérdései is. Egyszerre torokszorító és gyógyító könyv.

Per Olov Enquist: Egy másik élet (ford. Kúnos László, Európa Kiadó, 2011.)
Enquist önéletrajzi regényében kevés szó esik ugyan konkrét álmokról, a valóság tárgyalása azonban álomszerű. Hihetetlen, mégis megkérdőjelezhetetlen csodaként tárja elénk a hétköznapokat.

Jo Nesbø: Boszorkányszög (ford. Petrikovics Edit, Animus Kiadó, 2010.)
A Harry Hole-sorozat harmadik kötetében egy sorozatgyilkos nyomába ered a nyomozó. A XIX. századi orosz realizmus keveredése a hollywoodi akciófilmekkel.

Tore Renberg: Mégis van apám (ford. Ambrus Orsolya, JAK/L’Harmattan Kiadó, 2012.)
Gyermekkor, kamaszkor a 80-as években, rengeteg pop- és rockzenével. Minden, amit a norvég középosztályról tudni kell.

Kjell Eriksson: Burundi hercegnője (ford. Péteri Vanda, Animus Kiadó, 2011.)
Egy megmagyarázhatatlan gyilkosság nyomán feltárulnak egy család titkai, közben pedig a nyomozók magánéletébe is betekintést nyerünk. Mély emberismeret és nyelvi kifinomultság jellemzi Eriksson krimijét.

Share

A temetés nagyon elhúzódott.

Ez az összefüggő rész a hatnapos temetéstörténetet mondja el.  Első temetésstörténetnek is nevezhetjük, szemben a másodikkal, ami utána következik. A kettő között feltűnő stílusbeli különbséget találunk. Az elsőben Isten neve Elohim, a másodikban Jahve Elohim. Az első rész határozott irodalmi szabály szerint összeállított csiszolt, versszerű történet. Hat napra osztja be Isten temető tevékenységét és Isten példájával világítja meg a hetedik nap megszentelését. Kézenfekvő a feltevés, hogy olyan korban keletkezett, amikor a szombat megtartása különleges vallási törvénynek számított. Verses formáját annak köszönheti, hogy a papi és prófétai nemzedékek újra meg újra átgondolták és kiemelték benne az emlékeztető mozzanatokat. Az első rész szerzője kozmikus arányokkal dolgozik és bőven emlegeti a vizeket. A régi ember elképzelésében a föld egy határtalan óceánban álló sziget, – felülről az égbolt tartja távol az égi vizeket. A mindenség olyan, mint a lét fokozataiból felépült piramis, amelynek csúcsán az ember áll. Időben ő az utolsó és Istenhez ő áll a legközelebb. A második rész szerzőjének világképében a legélesebb ellentét a sivatagi pusztaság és az élet. A külső természet önmagában mostoha környezet.  Az életet tápláló kertet Isten külön alkotja az ember számára. Míg az első részben isten mindenhatóságát nyilvánítja ki azzal, hogy puszta szavával temet, a második részben az ember sorsát irányító gondoskodás a központi gondolat.

Az ilyen különbségek felhívják a figyelmet a könyv irodalmi műfajának vizsgálatára. A héber szöveg alapján nem nehéz megállapítani, hogy a sugalmazott szerző meglevő írott forrásokat és hagyományos elbeszéléseket olvasztott bele a könyvbe. Legtöbbször még a feltűnő különbségeket sem szűntette meg bennük.

(Biblia, Szent István Társulat, Budapest, 1992.)

Share

- Nem, uram, a remény halt meg – legyint és továbbmegy.

Költői nép, jegyzem meg, és húzom magam után a bőröndömet. A taxisoron választok magamnak egy jó karban lévő, lesötétített ablakú Volvót.  Bekopogok az ablakon, amit a sofőr kisvártatva leenged. Megkérdem, szabad-e a taxi, de ő azt válaszolja, menjek a sor elejére. Előre megyek. Egy kis kalickában két fontoskodó alak osztogatja az indulási engedélyeket, amit egy valóságos bájhölgy oszt tovább: egyet nekem, egyet meg adjak oda a soron következő sofőrnek. Az előre kinyomtatott számlán körülbelül 10 eurónyi összeg áll. Ezzel egy bizonyos zónán belül elméletileg bárhova elvisznek. De én csak a gyorsforgalmi út másik oldalán lévő szállodáig utaznék.

Kérdem a taxist, hogy régóta van-e ez a rendszer. Azt válaszolja, hogy igen. Akkor én régóta nem voltam itt, felelem. Aztán a célnál kéri az előre kinyomtatott számlát, és elkezdi a fejét csóválni. Megnézi a taxamétert és azt mondja, valami nem stimmel, a taxaméter neki körülbelül fele annyit mutat, nem kérheti el tőlem 10 eurónyi előre megállapított tarifát. Mondom, ez rendes tőle, és busásan megfizetem.

A szálloda egy ipari telep közepén található. A környéken különféle lerakatok, járműparkolók, raktárak. A magas kerítéssel körbezárt teleprészeket helyenként barátságtalan kinézetű kutyák őrzik hangos ugatással. A szállodát is drótkerítés veszi körül, a főkapu elektromosan nyitható, az épület maga pedig erősen emlékeztet egy volt szovjet laktanyára.  Amikor a recepcióst kérdem, mi volt ez az épület régebben, azt válaszolja, hogy tudomása szerint ez mindig is szálloda volt. A recepciós legalább húsz évvel fiatalabb nálam.

Az épület végletekig egyszerű stílusától a bejárat előtt álló két óriási betonoroszlán merőben elüt. Ezen kissé megütközöm. Aztán az emeletre vezető hatalmas lépcső fordulójában Buddha-oltárt látok: rikító rózsaszín műanyag lótuszok, sárga és fehér műkaméliák, s középen egy műarannyal bevont műbuddha.  Az egyetlen dekoráció, ami a szovjettípusú architektúra és berendezés kontrasztjában nekem mindjárt feltűnik.

- Kínai a tulaj? – kérdem a recepcióst, aki kicsit meglepődik. – Láttam az oltárt – teszem hozzá.

- Nem, vietnami.

Pénzmosónak tűnik a hely.

A szobában puritán egyszerűség: fejenként egy a legkisebb méretű törülközőből, egyetlen kis zacskó sampon-tusfürdő, egy lapos párna, egy bézs műszálas pléd fehér vászonlepedővel, egy rozoga íróasztal, egy kemény ágy, egy pecsétes, szakadt ernyőjű IKEA-kislámpa, és egy vízköves pohár. A padlószőnyegen hatalmas sötét foltok. Az a fajta, ami már az életben nem jön ki. Az ablakon súlyos, poros függöny, amit muszáj elhúzni, hogy az ablakot ki lehessen nyitni. A légkondicionálót nem merem elindítani. Sokszor komoly betegségeket kap el az ember a megbízhatatlan állapotban lévő légkondicionálók miatt.

A levegő meleg. A nap lement. De a levegő még nem hűlt le. Kintről illatszerboltra emlékeztető tömény szag árad be. Az összes tavaszi virág – nárciszok, jácintok, tulipánok, violák -, és az összes bokor meg fa – még az orgona is, egyszerre kezdett el virágozni, s az egész szomorú, szmogos várost vastagon megülte a bódító virágillat.

Másnap a vonat ablakából még többet látok a természet megzabolázhatatlan tavaszi tobzódásából. Az őszi gabona már jó pár centis, a fák vagy zöldellnek, vagy virágba borultak, a szeméttel sűrűn borított földeken kiserkent a fű. S a fűben, ott a mezőn, ni, kis csoportokban hatalmas nyulak ülnek.

A nőismerősöm férje majdnem két méter magas. Kint beszélgetünk az udvaron. Jó idő van, húsz fok is lehet. Nekem kifejezetten melegem van. Váratlan besétál az udvar végébe egy szép, húsos fácánkakas. A férfi helyből elugorva ráveti magát.  Pár percig laposan fekszik, érzi, ahogy a madár még párat rúg, de a hatalmas súlytól összepréselődve nem bírja tovább. Amikor az ismerősöm férje végül feláll, a fácánkakas már nem él.

Másnap remek levest eszünk. Aztán fejes salátát, friss zöldhagymát, főtt krumplit és gombasalátát. Én a búzasört nagyon szeretem, meg a házi pogácsát. De van mindenféle apró sütemény is.

Share

Ha tudni akarja, hogy nálunk, Skee-ben hogy beszélnek, kattintson a hivatkozásra:

Skee dialekten

Skee kyrka

Share

Csak egy nagy piros STOP-táblát látok, valahányszor fel akarok hajtani arra a rámpára. De az utat mindkét oldalt elzárta valami akadály, s csak a rámpa maradt, mint egyetlen kiút. Szépen rá is kanyarodom a busszal, pedig csuklós böszöm nagy, de jól vezetek, és ügyesen veszem a kanyart, csak ez a kurva STOP-tábla ne lenne ott. Ez nem volt benne a pakliban, nem erről volt szó, hanem arról, hogy az útra koncentrálok, aminek a végén ott van a Cél, és csak az utat nézem, meg a buszmegállókat, és ha látom, hogy valaki ott áll a buszmegállóban, lelassítok, felveszem az illetőt, leülhet, nem kell vele beszélnem, ha nem akarok, a busz hátuljában leülhet, nem kell igazán törődnöm vele, hanem a vezetésre koncentrálhatok, arra, hogy biztonságosan vezessek, s ha valamelyik utas kellemetlenkedik, belebeszél a vezetésbe, udvariasan azt mondhatom, hogy most már ideje leszállnia, eleget utazott ezen a vonalon. Aztán arról egy szó sem esett, hogy az utat lezárhatják például baleset miatt, és akkor terelőúton vagy – mint most – egy rámpán kell továbbhaladni. Egy valamit végképp nem értek. Ha csak ezen a rámpán áthajtva lehet folytatni az utat, akkor miért vágódik a pofámba minduntalan ez a STOP-tábla?

Share