http://www.fotoakuten.se/

Leizzadok, amikor az ajtóra mutat. A rendőrnek nagyon jól áll a sötét egyenruha. Kedves, előzékeny. Én mégis leizzadok.  Nem régi beidegződés miatt, hanem mert okom van rá.

November a legújabb december

Landvetter – rövidítve GOT – évi négy millió utasával Svédország második legnagyobb nemzetközi repülőtere a stockholmi Arlanda után, Göteborgtól negyven kilométerre délkeletre található egy azonos nevű kisváros határában. Itt állok, frissen landoltunk, várok a csomagomra, hogy az felbukkanjon a poggyászkezelő futószalagon, de még híre sincs.

Egyre többen gyülekeznek körülöttem, közben máshonnan is érkeztek járatok. Igyekszem a tőlem telhetően legjobban koncentrálni, hogy amikor a kis fekete bőrönd egy piros szalaggal a fogantyúján felbukkan az alumínium csúszdán, s nagy sebességgel lehuppan a futószalagra, már készen álljak azt elkapni, és egy elegáns mozdulattal leemelni a kemény gumilapokról. Az elegáns mozdulatra gondolok, amivel nem ütközöm másik utasba, nem lépek rá a lábára, nem vágom oldalba a bőrönddel, és főképp nem veszítem el a saját egyensúlyomat. Azt végképp nem szeretném. Inkább hagynám, hogy a csomag megtegyen még egy kört a szalagon – úgyis visszajön.

Elsőre sikerül. Én és a csomagom vidáman indulunk a kijárat felé. Landvetter nem nagy. Nagyobb, mint a másik göteborgi reptér, a City (GSE), korábbi nevén Säve, de közelükbe se ér az igazi nagy európaiaknak. Közelükbe se ér. Ezért túl gyorsan is a kijárathoz érek, és az útlevelemet még a kezemben szorongatva kétségbeesetten keresem a jól megszokott útlevélvizsgálatot. Nem találom. Ez még nem fordult elő velem. Nagyon jól tájékozódom. Különösen külföldön. Nem értem, hol lehet az a sok galambdúc a kiskapukkal. Nézem, jó folyosó felé megyek-e. EU és zöld. Semmi vámolni valóm nincs. Én csak a fel-feltáruló kaput látom a folyosó végén, fejeket néhány másodpercre, aztán becsukódik az automatikus ajtó. Az útlevél még mindig a kezemben, kicsit el is tartom magamtól, hátha elveszi valaki ellenőrzés céljából. De nem. Míg jobbra meg nem látok egy szürke ajtót, ami előtt egy egyenruhás férfi áll. Rendőr. Sötétkék, majdnem fekete a ruhája, az inge bal zsebén fekete alapon aranysárga felirat: POLIS. A jobb karján ugyanolyan fekete alapon kék címer aranysárga koronával, babérral. A címer közepén még három korona. Összesen négy egy kisebb tenyérnyi felületen – ha nem tudnám, a svéd királysággal állok szemben. A nadrágja szára túl rövid.

Hello – mondom, és odanyújtom mosolyogva az útlevelem.

Mintha meglepődne, zavartan elveszi és belelapoz. Érdekesnek találja, mert oldalanként végigmegy rajta. Egyik lábamról a másikra állok. Nem hiszem el, hogy még szúrópróbaszerűen sem ellenőrzik az embereket Schengenen belül. Pedig ez a rendőr itt csak dísznek állt, amíg rá nem erőltettem magamat, egyértelmű. Amikor befejezi az úti okmány alapos átlapozását, az ajtó felé mutat. Az én hibám! Én akartam, hogy megnézze valaki az útlevelem, mert ehhez vagyok szoktatva, az ellenőrzéshez, az irányításhoz, és ahhoz, hogy önálló cselekvésre képtelen legyek.  De ha megmondják, hova menjek, megyek. Most is.

Leizzadok, amikor az ajtóra mutat. A magas, szőke rendőrnek nagyon jól áll a sötét egyenruha. Semmi fenyegető nincs a fellépésében. Inkább kedves, előzékeny. Én mégis leizzadok.  Nem régi beidegződés miatt, hanem mert okom van rá.

(folyt.köv.)

Mancika néniék a falu végén laktak, a Híd és a Béke utca sarkán, az ő házuk állt legszélen, utána már csak a gát meg az árvíz volt. Mancika néniéket úgy költöztették ide – ezt az ember csak akkor érthette meg, amikor belépett a szoba-konyha parasztházba, ami zsúfolásig tele volt robosztus tölgyfa bútorokkal, bársonyhuzatos fotöljökkel, olajfestményekkel, csipkével és porcelánnal. Semmiképp nem illett össze a dohos vályogház és a sok úri cucc, ez csak valami nagy tévedés lehetett, gondolta, amikor először elhozta az apukája Mancika nénihez. Aztán meg arra gondolt, vajon mekkora bűnt követhetett el Mancika néni, hogy el kellett hagynia a kastélyát, és ebbe a rozoga viskóba kellett bezsúfolnia a rengeteg bútort. És miért nem adta el a bútorokat, hogy valami egyszerűbb, praktikusabb modellre cserélte volna le azokat, elsősorban kisebbekre, amik jobban passzoltak volna az szerényebb körülményekhez, egyáltalán, hogy meg tudtak volna mozdulni a házban. Úgy érezte, amikor először beléptek Mancika néniék házába, mintha valami ronda tréfa folytán valaki lekicsinyítette a házat, de a berendezési tárgyakat elfelejtette méretarányosan hozzázsugorítani, s komikusnak tartotta, hogy az emberek ott szorongtak a túlzsúfolt szobában. Egy szoba volt. A közepén egy hatalmas Steinway hangversenyzongora. A zongora köré rendezve zongoraszék, karosszék, asztal, bevetett ágy, alatta gondosan kiöblített éjjeli. Steinway & Sons. Patent Grand. New York. London. Hamburg. Ilyet még életében nem látott.

Mancika néni zongoratanárnő volt. Magánórákat adott a legnagyobb titokban az egész falunak. Ő volt a legjobb zongoratanár, aki hozzá járt, már kijárta a zeneiskola összes osztályát. Azt állította, hogy Dohnányi Ernő tanítványa volt, azé a Dohnányié, akinek a Zongoraiskolájából tanulta mindenki az ujjrendet. A zeneiskolások rettegtek Mancika néni szigorától és a ceruzájától, amivel a kettős kereszteket rajzolta a kottába, ugyanis a ceruzával rendszeresen ráhúzott az ujjrendet eltévesztő tanítvány kezére. Pedig hozzá már csak a legtehetségesebbek jutottak el, azok, akik a közönséges állami zeneiskolát már befejezték, és a konzervatóriumi felvételire készültek.

Ott ült a bevett ágy mellé beszorított pamlagon az apjával, és hallgatta a felnőttek egyezkedését, mennyiért vállalja Mancika néni az órákat, hetente hányszor, az otthoni gyakorlásra van-e lehetőség, mert, ugye, nem minden dolgozónak adatik meg, hogy saját zongorája vagy legalább egy pianínója legyen, de nekik volt egy Ukrajna típusú, és így tovább. Szemével a ceruzát kereste. A csipketerítős asztalon megsárgult kottafüzetek, egy metszett kristálytálkán Dianás cukorkák, egy beszáradt tintásüveg, ceruza sehol. Azt beszélték, Mancika néni legalább száz éves volt, de ha éppen nem is száz, nagyon öreg, de mégsem hordott kendőt, mint a parasztasszonyok, hanem hajhálót. Vékony kötött kardigánjának a zsebében hímzett szegélyű zsebkendő, egyszerű sötétkék vászonszoknyáján fehér hajszálak és elhalt fejbőrdarabkák. Megkínálta őket a cukorkával. A legtöbb eddig tíz volt, amit Dianás cukorkából meg bírt enni, utána kicsit kótyagos is lett a feje. Most inkább nem vett. A felnőttek tovább folytatták a beszélgetést.

A zongora fölött aranyozott keretben egy fekete-fehér kép lógott. Nem lehetett eldönteni, hogy fénykép vagy rajz, de azt sem, hogy a kép nőt vagy férfit ábrázolt: a zongoránál ülő alak hosszú fekete kabátot vagy ruhát viselt, vállig érő kibontott fehér haja egyenes, orra nagy, görbe, bibircsókos volt, mint egy boszorkányé. Csúnya volt, félelmetesen rút öregasszony, és aki ránézett, azt bizonyára békává változtatta, vagy legalább is kővé dermedt a félelemtől. Egy bizonyos mértékben hasonlított is Mancika nénire, lehet, hogy Mancika nénit ábrázolta a kép, amikor még fiatalabb volt, bár nehezen lehetett elképzelni, hogy létezett Mancika néninek egy fiatalabb változata is, hogy nem mindig, már születésénél fogva egy ilyen rideg, szigorú zongoratanárnő volt. De végül is megtalálta a ceruzát: ott volt a Steinway-en, bal oldalt, ahol a legmélyebb hangokkal ér véget a klaviatúra.

Már jó pár hónapja járt Mancika nénihez zongorára, amikor meg merte kérdezni, hogy ki van a képen a Steinway fölött. Mancika néni felnézett, mintha egyet sóhajtott is volna, és azt válaszolta, mintha valami varázsszót ejtett volna ki a száján:

- Liszt Ferenc.

Aztán megkopogtatta a híres ceruza végével a fekete zongorát, hogy folytassa a darabot. Liszt Ferencről nem lehetett vitát nyitni. Dohnányi a Liszt-tanítvány Thomán István növendéke volt a Zeneakadémián.

(A szöveget nyomtatásban A Vörös Postakocsi közölte)

Fotó: Karl Kunde

लोफ़स् अ शेग्गेतेक्बे

Upanishadok

 Ami rossz: döglött állat húsa, vér, disznóhús, amit nem Isten nevében vágtak le, amit megfojtottak, amit kifullasztottak, ami fejre esett, amit felnyársaltak, amit már félig megetettek a vadállatok. Ne egyetek semmi utálatosat. Nem ehetitek: teve, nyúl, szirti borz, dögkeselyű, barátkeselyű, szakállas keselyű; sas és különféle kányák; hollófélék, strucc, kuvik és sirály; különféle karvalyfajták; bagoly, fülesbagoly, íbisz, gödény, fehér keselyű, kárókatona; gólya, gémfélék, búbos banka; denevér és bármi szárnyas rovar. Elhullott állatot ne egyetek.
DE A VÁROSBAN LAKÓ IDEGENNEK ODAADHATOD, Ő MEGEHETI. A gödölyét ne főzd meg anyja tejében! Ezen túl a diéta az epehólyag eltávolítása után eleinte azonos a kőroham utáni diétával. Epehólyag hiányában nincs szabályos epeműködés, az epe folyamatosan csorog a nyombélbe, így nem biztosított a zsíremésztéshez szükséges mennyiségű epe. Ehhez alkalmazkodva a betegnek egy-két óránként kell ennie, de egyszerre mindig keveset. A diéta legfontosabb eleme a zsírszegénység. Ez azt jelenti, hogy az ételek zsírszegény alapanyagokból készüljenek, és az ételkészítés során plusz zsiradékot (sem állati, sem növényi eredetűt) nem használhatunk. Kezdetben az étrend legyen fűszerszegény, később ésszerű mennyiségben lehet használni a fűszereket. Eleinte a rostban szegény főzelékeket (burgonya, sárgarépa, tök) fogyaszthatók, később az epeköves beteg panaszmentes időszakában ehető főzelékfélék, gyümölcsök is felhasználhatók. Néhány év múlva az epehólyag szerepét bizonyos fokig átvehetik az epeutak, melyek kitágulnak és tárolják az epefolyadékot, tehát akkor és annyi epe ömlik a nyombélbe, amikor és amennyi szükséges. Továbbra is óvakodni kell a cukrok, zsírok, energiadús ételek fogyasztásától, mert különben fenyeget a kövek újraképződésének veszélye. A kőújraképződés és a panaszok megelőzhetők azzal az ésszerű táplálkozással, amely a panasz- és tünetmentes időszakot jellemzi a beteg életében. Akinek eltávolították az epehólyagját, annak az élete íztelen és unalmas, hiszen nem képes többé bárkiért vagy bármiért is epekedni.

Mintaétrend:

1. nap: keksz, tea, zsemle, főtt burgonya, tea,
2. nap: natúrszelet, sárgarépa-főzelék, keksz, tea, baromfi parizer,
3. nap: zsemle, tea, főtt burgonya, tökfőzelék, tea, köménymagleves, zsemle, keksz,
4. nap: főtt burgonya, tea, natúrszelet, sárgarépa-főzelék, keksz, tea, zöldségleves, szafaládé, tea, zsemle,
5. nap: natúrhal (ezt a kórházban sose adtak!), kenyér, két kockasajt, tea, keksz, tea, barackízes piskóta,
6. nap: daragaluska-leves, kompót, zsemle, keksz, tea, húsleves, keksz, tea, keksz, tea,
7. nap: Már mondtam, hogy ekkor nem történt semmit. Mivel Isten a hetedik napon befejezte az egészet, és megpihent, mert elfáradt a sok teremtésben. A kórházban sem adtak semmit. A konyhások azon a napon nem dolgoztak. Már nem emlékszem, hogy milyen napra esett, péntek vagy szombat, de az is lehet, hogy szerda.

SZELES JUDIT verse

szád melegére még emlékeznek ujjaim
Villányi László:veled nyílnak
ismeretlen svéd költőnő verse

irodalmi alakokba menekülök
elmenekítem elrejtem rejtegetem
magamat magam elől temagad elől
timagatok elől magvatok elől
betűkbe tűnök el a sorok közé
hogy csak olvasnod szabad engem
valaha szabad volt szeretned
intenzíven ám titokban
valaha szabad volt
most szabad vagyok

félve riadtan
mégis vágyom rátok

Villányi László új kötete, az Ámulat már megjelent az Orpheusz Kiadónál

„Ezt a … ö… amit hallok … folyton ….hogyismondják…” – Nem mintha nem tudta volna, hogy mi az, amit folyton hall, csak a szavakkal nem zsonglőrködik az ember, ha a saját hallucinációiról kérdezik.

Összetört. Úgy kucorgott a fotelben, mint egy zsák, mintha odarogyott volna, s teljesen kitöltötte a fotel formáját. Arca hamuszürke volt, szája majdnem lila. A körmeivel az ujjait kapargatta.

Nemigazán tudta azt sem, hogy mikor kezdődtek ezek a hallucinációk, talán mindig is – születésétől fogva – ott voltak, csak nem hallotta még őket, mert kell valami kifinomult érzék, hogy az ember meghallja őket. „Nem vallásos értelemben” – mondta. „Nem Isten beszél hozzám, nem. Istenben nem hiszek…És más természetfeletti hatalomban sem.”

A mutatóujja teljesen lekötötte a figyelmét. A kis bőrdarab nem akarta megadni magát. Persze arra is figyelni kellett, hogy a pszichológus nehogy észrevegye, hogy min mesterkedik. Fájdalmat akart. Fizikait. Bűntetést, hogy nem olyan, mint a többiek, hogy más, hogy hangokat hall, hogy nem szeretik, hogy nem tud a saját lábára állni.

„Beszéljen még erről a harangozásról. Milyennek hallja?” – kérdezte a pszichológus.

„Távolinak…Nézze, nem mindig hallom tisztán. Sok a zaj. Autók, a szomszéd. Aztán néha olyan, mintha egy távoli motor lenne, egy fűrészmalom.”

Beszéd közben a szoba tárgyait nézegette, minden olyan mozaikszerűnek tűnt. Nem nézett már az emberekre. Tekintetével igyekezett minden emberi arcot elkerülni. Fülével a zajokat kiszűrni. A hangokat kereste.

„Persze magamnak kerestem a bajt.” – jegyezte meg, s lemondón lehajtotta a fejét.

A pszichológus mindjárt meg akarta tudni, hogy ezen mit ért. A pszichológusok olyan kiváncsi lények. És – ugye – vannak ezek a vesszőparipáik: mit érez, hogy érti, mit jelent ez önnek, érzett-e haragot, félelemet…

„Nincs jelentősége… Nincsen JELENTÉSE. Érti?” – a jelentése szót lassabban, nagyobb nyomatékkal mondta, de nem kiabált, már évek óta nem kiabált.

„Minek nincs jelentése?”

„A szavaknak…”

Most mindjárt meg fogja kérdezni, hogy értem ezt – gondolta. Úgy érezte, ez is egy csata, ez a beszélgetés. De nem önmagával harcol, hanem ezzel a másik emberrel.

„Nézze” – mondta továbbra is lehajtott fejjel – „a szavak erre nem alkalmasak.”

„Ha nem akar, ne beszéljen most erről.”

Valaki a meleg kezét a kezére tette. Az arcán érezte a lehelletét. A pszichológus igyekezett megnyugtatni őt. Valami történt, valami eltört, elcsúszott egy pillanatra. Megint tisztán hallotta a harangzúgást. Meg fog halni, s neki harangoznak, tudta. Ez a lélekharang.

Hazafelé berakta a kedvenc cd-jét a kocsi sztereójába: Bebel Gilberto: Simplesmente. Ujjaival a kormánykeréken ütötte a taktust, és Bebellel együtt énekelt: every moment I’m near you I try to understand, every second I try to believe in how I am…..Just as always I’m dreaming I know you’re dreaming too. And all the tears that I’ve cried are maybe drops of rain after all….Quando canto me lembro de tudo o que é bom só passando por muito eu sei o que é dôr…[*]

Mi borzongatna meg a legjobban? Ha a szőnyeg rojtjai megelevenednének, s egyetlen tekergő féreggalacsinná válnának? Azt aztán várhatod!  (1999)

Vissza szerettem volna térni a Seherezádé-szerű lányhoz. Elindultam a Kar utcán, a Kar utcai gyilkosság helyszínének irányába. A szél lökésszerűen fújt, majd diminuendo elhalkult, mintha Ravel Daphnis és Chloéját játszotta volna. (Csupa látszólagos megnyugvás.) Éppen az ellenkező irányba is mehettem volna, a Mester utcán végig, ám a bennem felhangzó Ravelhez jobban illett ez a rémségesebb utca.

Ma délelőtt egy fekete Mercedest láttam a Csonkatemplom előtt megállni. Az autóból két férfi szállt ki. Az egyik telefonált, a másik pár lépésnyire követte, s ide-oda tekintgetett. Az autóban maradt még egy pasas, az, aki vezetett. Járatta a motort, és mit sem törődött az antik időben trillázó madarakkal, a bennem megszólaló fuvolákkal.

Érdekes, nem féltem. Olyannyira nyugodt voltam, hogy könnyedén elkezdtem mindent és mindenkit – rajtam kívül – gyűlölni, még Seherezádét is. Leginkább őt. Magamat inkább szerencsétlennek éreztem, áldozatnak. Tökéletesen működött az önsajnálat. Utáltam az összes kutyát, hogy ugatni bírnak, a faágakat, a falon a salétromot, mert marni tud. És egészen el voltam telve a gondolataimmal. Ha lett volna egy gödör előttem, mindenbizonnyal beleesek – gondolkodás nélkül.

Megírta az újság, hogy egy akna vitte el mindkét lábát. A hirtelen és szabálytalanul eltört lábszárcsontok tüntetőleg meredtek elő a lifegő hús- és ruhadarabok közül. Vagy rakétatámadás volt? Az áldozat ilyet még nem látott: néhány perccel ezelőtt még – a legtermészetesebben – egész embernek érezte magát. Most pedig torzóvá vált, hirtelen nem lelte a saját végét, pedig belül semmit sem változott. Ez is olyan Seherezádé-szerű lény, morbid, se füle, se farka, istenem – hasított belé a fájdalom.

A kékre színezett égbolt alatt, a fűben hevert. Hevesen dobogott a szíve: nem mozdulhat, észrevehetik. Az eget bámulta, vagy a fűben minden előzetes terv nélkül karistoló hangyákat. Fűszálakkal játszott. Furulyázott. Mintha az ő lábára huzigálnák a gyűrűket. Egész nap így kellett lapulnia a tűző napon. A társait alig-alig látta. Csak éjszaka indulhatnak tovább, nappal moccanni se lehet. Lelki szemei előtt megjelent a túlélési könyv néhány fotója a rosszul álcázott katonáról: ha kevés, világítanak a gombjaid, a bőröd, ha sok, a magadra aggatott fűcsomóktól és faágaktól mozdulni se bírsz. Mi van, ha futni kell? Egy kisbari után. Balettozni a birkaganéban. Hirtelen csak annyit látott, hogy az egyik társa felemelkedik, és a szemközti lankáról hevesen tüzelni kezdenek rá…A napszúrás elvette az eszét a baromállatnak. Alkonyatkor tudtunk csak közelebb kúszni hozzá. Már meg volt merevedve. Temetésről szó se lehetett. Tovább kellett mennünk. Ott hagytuk temetetlenül.

A Csemete utcában, ahol a Seherezádé-szerű lány lakott, a rendőrségi gyilkossági ügyben nyomozott. Leszúrtak egy alig tizenéves fiút. A ház, amelynek az oldalában a holttestre rátaláltak, teli volt külföldiekkel. Tolmácsra volt szükség. Dolgoztam már a rendőrségnek. Seherezádéval a kihallgatások során ismerkedtem meg.

Egyszer a lovakat elevenen felfaló királylányról kezdett el mesélni. A királylány a nagy sah egyetlen leánya volt, a szeme fénye, a szíve legnagyobb gyönyörűsége, koronájának legfénylőbb gyémántja. Tettére úgy derült fény, hogy a sah megparancsolta a fiainak sorban, hogy figyeljék ki, miért tűnik el minden áldott nap egy-egy ló a királyi istállóból: tegnap még egy, két gyönyörű paripa mára, holnap már három, és így tovább az idők végezetéig. Ám minden fia elaludt, mikor közeledett az éjfél, így, a sah legnagyobb bánatára, semmit sem derítettek ki. Csak a legkisebb királyfinak sikerült egy éjjel ébren virrasztania, s meg is látta, hogy a testvérhúga az, a sah egyetlen leánya, a szeme fénye, a szíve legnagyobb gyönyörűsége, koronájának legfénylőbb gyémántja, aki éppen egy lovat marcangolt szét az istálló előtt. A fiúnak reggel mindent jelentenie kellett a sahnak. De mielőtt bármit is mondott volna, megeskette az apját, hogy nem veszi a vérét senkinek, sem neki, sem a tettesnek. Akkor pedig elmondta, mit látott az előző éjjel. Nagyon nekibúsult erre a hatalmas király, s így szólt a fiához:

- Menj, vedd az istállóm legszebb paripáját, s végy magadhoz annyi ételt-italt, amennyit csak elbírsz. Eredj aztán, ne is lássalak. Addig menj, amíg élelmed, vized és lovad bírja.

Fájdalmas az igazság, de Seherezádénál minden jóra fordul. Az elveszett gyermek megkerül, a gonosz varázslat megszűnik, a halottnak hitt szerelmes hazatér, az elvetemült királylány véréből újjáéled a kihalt város, a holtak pedig feltámadnak, a holtak pedig feltámadnak, a holtak pedig feltámadnak, a holtak feltámadnak…

 (Kép: Kay Nielsen: Seherezádé és a szultán)

Észak felől[1] forgószél támadt és nagy felhő. Fényesség vette körül, tűz, amelyből villámok törtek elő. A belsejében, a tűz közepében valami fénylett, mint az érc. Középütt látszott valami, ami négy élőlényhez hasonlított. Emberi formájuk volt. Mindegyiknek négy arca és négy szárnya volt. A lábuk egyenes volt, a talpuk meg olyan, mint a borjú talpa, s úgy szikráztak, akár a fényes érc. Szárnyaik alatt emberi kezek voltak. Arcuk – mind a négyüké – négy irányba nézett. Az egyiknek a szárnya összeért a másikéval. Amikor mentek, nem fordultak meg, hanem mindegyik egyenesen haladt. Arcuk emberi archoz hasonlított, és jobb felől mind a négynek oroszlánarca volt, bal felől mind a négynek bikaarca volt, s mind a négynek sas arca volt. Szárnyaik felül ki voltak terjesztve. Két szárnya mindegyiknek összeért, kettő meg a testüket födte. Mindegyik egyenesen ment maga előtt, oda mentek, ahova a lélek irányította őket, nem fordultak meg, amikor mentek. Az élőlények között olyasmi volt látható, mint az égő szénfáklya, amely imbolygott az élőlények között. A tűz lobogott, és villámok törtek elő a tűzből. Az élőlények meg jöttek-mentek, akár a villámok. Egy-egy kerék volt a földön az élőlények mellett, mind a négy mellett. Ezek a kerekek úgy ragyogtak, mint a krizolit, s mind a négynek ugyanolyan volt az alakja.  Úgy látszott, mintha az egyik a másikban lett volna. Négy irányba haladtak, s nem kellett megfordulniuk, amikor mentek. Igen nagy volt a kerületük, s körös-körül mind a négynek a kerülete tele volt szemekkel. Amikor az élőlények mentek, a kerekek forogtak mellettük, és amikor az élőlények fölemelkedtek a földről, a kerekek is fölemelkedtek. Ahova a lélek irányította őket, oda mentek a kerekek, s egyszersmind fölemelkedtek, mert az élőlények lelke volt a kerekekben. Ha élőlények mentek, a kerekek is mentek, ha álltak, azok is álltak, és amikor fölemelkedtek a földről, velük együtt a kerekek is fölemelkedtek, mert az élőlények lelke volt a kerekekben. Ami az élőlények feje fölött volt, az az égbolthoz hasonlított, ragyogott, mint a kristály, s szétterült a fejük fölött. Az égboltozat alatt ki voltak terjesztve a szárnyaik, az egyiké a másik felé, s kettő mindegyiknek a testét födte. Amikor mentek, hallani lehetett a szárnyuk suhogását. Olyan volt, mint a nagy vizek zúgása, mint a Mindenható hangja, a vihar moraja, mint egy nagy tábornak a zaja, mint egy nagy vásárnak a zaja. Amikor megálltak, leeresztették szárnyukat, és ezzel zajt csaptak. Az égboltozat fölött pedig, amely a fejük fölött volt, mintha zafírkő lett volna, olyan, mint egy trón, ezen a trónfélén meg, fenn, a magasban egy emberhez hasonló lény. Fénylett, mint az érc, s mintha tűz vette volna körül. Attól fölfelé,  ami a derekának látszott, olyasminek látszott, mint a tűz, és körülötte fényességet. Olyan volt, mint a szivárvány, amely esős napokon feltűnik a felhőben – ilyen volt a ragyogás körülötte. (…) Négy kerék volt a kerubok mellett, mindegyik kerék egy kerub mellett, s a kerekek úgy ragyogtak, mint a krizolit. Úgy látszott, hogy mind a négy egyforma, s mintha az egyik kerék a másikban lett volna. Amikor mentek, négy irányba haladtak, s nem fordultak meg menet közben, hanem abban az irányban mentek, amerre a fej irányította őket, és nem fordultak meg menet közben. Egésze testük, hátuk, kezük és szárnyuk, valamint a kerekek körös-körül tele voltak szemekkel, mind a négyüknek. Hallottam, hogy a kerekeknek ezt a nevet adták: „galgal”. mindegyiknek négy arca volt: az első bikaarc volt, a második emberi arc, a harmadik oroszlánarc, a negyedik sasarc. A kerubok fölemelkedtek; ugyanaz az élőlény volt, amelyet a Kebár folyónál volt látható.

A látható világból tíz szféra származott, más szóval a primum mobile, az első mozgató, a csillagos menny vagy más szóval a mennyboltozat, Szaturnusz mennye, Jupiteré, Marsé, a Napé, a Vénuszé, a Merkuré, a Holdé, és a Hold alatti káoszé, ami összesen négy elemre oszlik. Amihez, segítőként, tíz mozgató lélek van rendelve. Ezek pedig Hamabiel, a vezetőjük, Uriel, Zafriel, Zafiel, Camael, Rafael, Ariel, Michael, Gabriel és Samael – kik alá négy herceg tartozik, az első, aki a tüzet kormányozza, és Jób Behemótja az; a második a levegő ura, akit a kabalisták egyszerűen csak Belzebúbnak hívnak, a legyek és más repülő gonosz dolgoknak az urának; a harmadik a vizek kormányzója, és Jób Leviathannak nevezi; a negyedik pedig a földet uralja, és folyton-folyvást azon jár-kel, és a Sátánnak hívják.  Michael, isten koldusa, a Szaturnuszt kormányozza; Gabriel, aki isten embere, a Jupitert, Uriel, isten lova, a Marsot, Zafriel, a Nap őrangyala, Hamabiel, isten kedveltje, aki a Vénuszt kormányozza, Rafael, isten gyógyszere, a Merkur ura és Zafiel, aki isten csodálja, a Hold őre. A kabalista kinyilatkoztatás szerint ezek a kerubok, akik a kerekek, amelyek befolyással vannak a nyolc szférára, amelyben Raziel erénye és bölcsessége található. Ennek a szimbóluma A Világ.

Amikor a kerubok járkáltak, a kerekek haladtak mellettük, amikor a kerubok fölemelték a szárnyukat, hogy fölemelkedjenek a földről, a kerekek ott maradtak mellettük. Amikor megálltak, azok is megálltak, amikor fölemelkedtek, azok is fölemelkedtek velük, mert az élőlény lelke volt bennük.

November huszonötödikén éjjel nem sokkal fél tíz előtt egy hatalmas teherszállító repülőgép, az izraeli EL AL légitársaság egyik, Boeing 747-es teherszállító óriásgépe landolt a Ferihegyi Nemzetközi Repülőtér leszállópályáján. A gép érkezésére már napok óta vártak, de a pontos idejét még egy nappal korábban sem lehetett tudni. Az egyes terminált lezárták, és teljes volt aznap éjjel a rendőri és tűzoltósági készültség. A helyszínre két hatalmas emelőszerkezettel vonult fel a Kollár és Társa Maglódról. A teherszállító repülőgépből a bruttó – tehát a szállítóládával együtt mért –négyezer ötszáz kilogramm tömegű szállítmányt hidraulikus emelőkkel és két daruval vették ki. A rakodás, valamint az ilyenkor szokásos formalitások elintézése után az különös óriási csomagot szállító járműkonvoj – a Budapesti Rendőrfőkapitányság szíves közreműködése nyomán – rendőri felvezetéssel tette meg a reptér és a Budapesti Állatkert közötti utat.

A húszéves, Zafriel nevű hím orrszarvú az izraeli Ramat Gan állatkertjéből – amit a bezárt Tel-Avivi állatkert helyett nyitottak 1981-ben – érkezett az Európai Állatkertek és Akváriumok Szövetsége (EAZA) által fenntartott orrszarvú tenyészprogram keretében. A Fővárosi Állat- és Növénykert az elmúlt években jelentős eredményeket ért el a szélesszájú orrszarvúak szaporítása terén. 2007. január 23-án és 2008. október 22-én is született egy-egy orrszarvúborjú, az első és a második a világon, amely mesterséges termékenyítés eredményeképpen látta meg a napvilágot. A két budapesti születésű állat közül a fiatalabbik október elsején az athéni Attika Állatkertbe utazott, az Easy Boy nevű hím állatot pedig, amely 1983 óta volt a városligeti intézmény lakója, november 12-én szállították el a franciaországi Thoiry állatkertjébe. A most érkezett Zafriel tehát lényegében Easy Boy helyett került Budapestre. Rajta kívül egyébként jelenleg két orrszarvú él az Állatkertben, a Lulu nevű, 1983-ban érkezett nőstény, és 2007-es születésű, Lajla nevű lánya.

Az állat végül éjjel fél háromkor érkezett meg a városligeti intézménybe. A szállítás megszervezése egyébként igen bonyolult volt, mert az állat eredetileg a múlt héten érkezett volna meg. Mivel azonban akkor nem tudták beládázni, el kellett halasztani a szállítást. Zafriel a megérkezés után a szavannakifutóba került, és ott ébredezett enyhe kábultságából, amit a még Tel-Avivban beadott nyugtató injekciótól érzett. Mivel az első pár napban teljes nyugalomra volt szüksége, a szavanna-komplexum orrszarvúaknak otthont adó részét átmenetileg elzárták a közönség elől. Úgy határoztak, hogy az állat viselkedése alapját döntik majd el, hogy mikortól lehet megtekinteni, hogy mikortól lehet összeengedni a többi szavanna kifutó lakójával: a struccokkal, a marabuval, az antilopokkal és a többi rinocérosszal.

(keletkezéstörténet)

- Itt van, ni! Minden pergamenen van.

Ehhez a fejezethez hallgassuk Momčilo Bajagić Bajaga: Montenegro című nótáját…Montenegro zove tebe, Montenegro zove mene…náná nánáná. (Bajaga urbánus, dezillúziós, bőrdzsekis, de mégis érzelmes, doromboló hangú, markáns arcú nők-kedvence.) Most kezdődik. Egy panelház egyik túlfűtött lakásában. A távolból trance szól. (Ugyan mi más is szólhatna mindjárt a kezdetek kezdetén. De igyekezzünk Montenegróra összpontosítani!) A lakás nagyobbik szobájában ketten vannak. A kisszoba ajtaja napok óta zárva. A nagyszobában két nő: az egyik és a másik. Kezdetben az Egyik és a Másik voltak. De ahogy az ember hozzászokik a panelléthez, degradálódik minden.

És Isten újra szólt:

- Majd meggyilkolom én!

A falon félig levált a poszter, egy amerikai plakát: coca-cola, marilyn monroe, szexuális forradalom. Mellette: a szovjet könyv hete. A kisszobában egy albérlő lakik, de a két nő régóta nem látta, s már kezdték azt hinni, hogy örökre lehunyta a szemét a foglalkozását tekintve hugybanéző.

- Na, oda a Mars! – mondotta a kisebb és fiatalabb, de egyben ostobább nő.

- Nahát, ez túlkapás a maga részéről! A legutóbb két meleg comb után vágyakozott.

- De ebből nem lehetett tudni, hogy valójában éhes volt-e, vagy pedig megkééévánt egy nőt – érvelt hamiskásan tovább a kisebbik. Az arcát ferdén az égbolt felé fordította, vagyis ahol az égboltot sejtette, valahol fent, ahova a világító testeket pakolták (A nagyobbik világítót, hogy uralkodjék a nappalon; és a kisebbik világítót, hogy uralkodjék az éjszakán, s hozzá a csillagokat.), de a fényük már nem ér idáig.

A másik az asztalnál ül, az íróasztalnál, mint Njegoś, Petar Petrović, a fejedelem a Lovćen tetején, kezében az Iliász orosz fordítása, amikor világok csapnak össze alant, és látja Njegoś, hogy az égben ugyanez a helyzet, illetve eredendően ott játszódnak le ezek a dolgok, a földön csak ismétlődnek, és hozzákezd eposzához, aminek A mikrokozmosz fénye címet adja.

- Én álmomban beszélni sem tudtam – mondja a másik, a komolyabb. – Akkorát robbantottak, hogy betörtek az ablakok, és a hugybanéző feltámadt.

- Fel, fel! Ááá! Falra fel! Feltámadt a szomszéd is – céloz a kicsi az trance-re.

- Az ostoba paripa képlete vagyunk mi – jegyzi meg a Njegoś-forma nő -, tudniillik élhetetlenek.

***

Momčilo Bajagić Bajaga

(Ezekkel a sorokkal kezdődik egy másik kisregény:

A NAGY FEKETÉSBARNÁS ZÖLD KÖNYV

             Ancien rhétorique

majd azt is megmutatom egyszer, hogyan végződik! LOL )

A megnyitás ősi vágyával ütemesen lépked lefelé a kávéház három lépcsőjén, hull a hó, meg se kérdezte, szabad-e áprilisban havazódni, tréfa-e, kegyetlenség, mit vele űznek, tréfa-e az élet vagy csak malheur, bamba dongó, ami dönögve kutat fészeknek való rés után. Fájdalom, fantomlélek ez, mi ütemesen lépeget, elégszer figyelmeztetve, hogy micsoda felelősség és micsoda malheur, igen, malheur, hogy élünk. S akkor még egész más volt, mint most, vagy mint annak előtte, amikor még egyáltalán nem is jutott eszébe, hogy létezik.

Libegő arcvonások. Három lépcső le.

- Meg tudná mondani, hol a legközelebbi metróállomás?

- Keressen egy lyukat, ami a mélybe vezet.

Örökké a metróállomásokat keressük. Hopp, három a lépcső. Ütemesen lüktet lefelé, vállára kar, eltakarja a lengő lapockáit, beleütődő nyilallás a csontjában. Nem vak, csak megtalálja azt az átkozott metrót, és végre hazaér. Egy egész mozdulat és szünet. Maradj még!

Szinkópa az ajtón. Vajon miért nyit rám ez a felelősségteljes malheur?

- Balhé blöki? – szegezik neki a kérdést. Latolgat. Hogy mit válaszoljon.

- Látogatóba jöttem.

- Mondjad, blöki!

Picit reszket a levegő, ahogy ki-be lélegzik. Érzi.

- Bökd ki, angyalom!

De csak a gázok cserélődnek, süket a zenére, a lélek ideges szinkópáira, szemhéjára por pereg, meg se rebben. Vajon tényleg hazaértem? Jön, nyit, első lépés, ahogy lezökken a pepita mezőn a gyalog, majd a futár is.

- Pihenjünk egyet! – mondja a kajla futár -, zűrös napom volt.

- Nincs kifogásom ellene – így a gyalog, s egy elegáns mozdulattal máris elernyeszti végtagjait. Pihenj. Elemózsiát keres, de inkább egy viharvert, meggyűrődött szál cigarettát vesz elő. Más nincs?

- Túl steril nekem itt a terep – szól a futár -, nem túl nagy a mozgásterületünk, de legalább van egy kis időnk, hátha kitalálunk valamit, amíg az ellenfél lépésre szánja el magát.

- A sporttárs – helyesbít a rövidéletű gyalog.

- Nincs mit veszítenem. Mondd ki, mit akarsz.

Akarni? Akarni nem lehet. Zökkenő nélkül lemenni a lépcsőn. Kiismerhetetlen az időjárás, pustol a hó, reszketnek a rügyek, kipattanjanak-e végérvényesen, vagy hogy a fenébe lehetne zöld duzzanatként maradni, míg az ellenfelek, illetve a sporttársak lejátsszák ezt a középkori esélyegyenlőtlenségesdit. Nem lehet újra kezdeni, ha egyszer már megtörtént, megtörtént. Történne csak meg.

Felpattintja a kávéspohár fedelét. A sporttárs, nevezzük mi is így, még gondolkodik. Két sasszé jobbra, hopp, szabálytalan, elfogytak a négyzetek. Nem lehet akarni.

- Mire gondoltál a vonaton?

- Azon nevettem, egyszerűen nevetnem kellett a felismerésen, hogy ez így átfutott az agyamon, még a peronon, amikor még csak vártuk a vonatot, hogy kivel is utaznék ennyi balfácán közül, hogy kivel kerülök egy kupéba, kivel, s hogy megláttalak a pneumatikusan nyíló ajtó mögött, hogy rám nézel, hogy pont az, akit én is ennyi balek közül, és jóformán észbe se kaphattam, máris, és egyre inkább, szóval, ahogy egyre többször föltűntél az érintésre három másodpercen belül nyitódó ajtó mögött… Csak erre gondoltam.

Én már nem vagyok ártatlan.

A rövidéletű gyalog ekkor úgy dönt, hogy mégis eszik. Úgy tűnik, lesz rá ideje. A futár még habozik. Nézi, ahogy a gyalog kipakol: kenyeret, konzerveket.

- Ideadnád a sót? – szól a vézna futárnak a rövidéletű gyalog. A futár előveszi rozsdás páncélja mögül a hófehér sóval teli zacskót.

- Meddig utazol?

- Meddig utazol?

Arcán hótorlasz. Nem kérdezte, hogy szabad-e áprilisban havazni. Nem kérdezte a lepkét, hogy szárítkozhat-e a lapockáján. Mit lehet tenni? Már leélték előttünk az összes variációt. Csak én, csak én nem emlékszem a lépésekre! Még a következőre se! A nyitásokra se emlékszem! A hangokra sem. Szorítsa meg, kedves, a kezem. Hajtsa le a fejét, ki kell fényesítenem: jönni fog a múlt. Holnapra csempesimára borotválom a múltját.

- Most nézd, kérlek, ezt a konzerves dobozt! Ha akarom, kinyitom; ha nem akarom, nem. Egyszerű. De az ember nem konzerves doboz, az mindig nyitva jő, véletlenül és bambán. Kívül hordja önmagát.

Sóváran néz a járókelőkre, mert árván, és félelmetesen árván maradt, akár meg tud válaszolni a kérdésekre, akár nem. A megválaszolatlan kérdések mindig valakit védenek, nem tudom kit, de védenek:

HA ELLÉP A KIRÁLYNŐ ELŐL, LEÜTÖM.

- Most kinyissam vagy ne?

- Hagyjad a fenébe! – méltatlankodik a vézna futár. Lepleződött a sóvársága, sértődötten vágja még oda: – Nem eszem.

Pihe, pihe orr. Valami nem történhet meg csak úgy, ahogy egyik napról a másikra leesik a hó, nem jöhet, és nem maradhat meg, mint a lábnyom. Csupa lucsok a járda. Tekintete ágról ágra ugrál. Kavarja a szél az álillatokat, a hazug hangzatokat, mint a hópihét. Hamis a mosoly, a fogsor, a vágyak hazugak, a fájdalom ál, a lélek fantom, istenem, istenem, az emlékek valótlanok, a halottak hamisítványok, az igazolványom apokrif.

Love is a Loosing Game

Előző rész

Felálltak az íróasztaltól a rendőrök, és elindultak feléje.

Mindenre felkészült.

De azok csak álldogáltak, és azt mondták vigyorogva:

- Herr Rüszváj, icc OKÉ! OKÉ! Frí. Gó!

De Robi csak hitetlenkedett, és nem akart felállni. Le van tartóztatva, vagy nem?

Az egyik rendőr visszament a számítógéphez, és valamit pötyögtetett, és ki is nyomtatta, hogy majd azzal a szöveggel tisztázza a helyzetet Robi számára.

A kinyomtatott szövegben ez állt magyarul:

Minden rendben van, uram. Elmehetsz már. Nem probléma. Mi sajnáljuk, a kellemetlenséget! Van egy kellemes időtöltést!

A két tag kedvesen mosolygott rá, előzékenyen össze is csukták a táskát, és az ajtó felé mutattak.

- Báj, báj!

A mai világban egyáltalán nem olyan könnyű hősnek lenni, lépett ki Robi az utcára. A legjobb lesz, ha fog egy taxit.

Oslóban az épületek nem monumentálisak, nem húztak fel sem bazilikákat, a tereket beárnyékoló hatalmas épületeket, sem felhőkarcolókat. Emberi lépték, így mondják. Embertelenül üres utcák. Irtó nehéz taxit találni a Hammersborggatán – mert Robinak mintha úgy tűnt volna, ez az utcanév állt kiírva az egyik épületre.

- Clarion Hotel Royal Christiania – vezényelt a fekete bőrű taxisnak, aki valami arabosnak hangzó zenebonát hallgatott az egész egyperces úton. Azt nem árulta volna el a fránya, hogy gyalog lehet, hogy közelebb lett volna. Sőt, biztos! Hatvanhárom norvég koronát kért el, ami uszkve kétezer forint lehetett, vagy egy kicsivel több is talán. Norvégia marha drága, vonta le a következtetést.

Foto: Martin Larsson

A szállodában Robi úgy döntött, hogy gyorsan ledobja csak a cuccait, majd városnézésre indul. Az eddig megtapasztalt fölöttébb bosszantó, vagy egyenesen elkeserítő élményeket ki kellett szellőztesse a fejéből.Benne volt a kisördög, hogy tegyen egy kis túrát a környéken, sörök beszerzése céljából. Talált is a Sentralstasjonen mellett egy ICA nevű boltot, ahol huszonkét koronáért, cirka hétszázötven pengőért, adták a Carlsberg dobozost. A pénztárhoz érve azonban nagy meglepetés érte: nem lehetett megvenni, nem adták el. Akkor most mi van?

- SZÖNDA! – fröcsögte a pakisztáni kinézetű pénztáros.

Milyen szonda? Nem részeg még.

- ALKOHOL! – ütögette reumától görbe ujjaival az ürge a dobozt.

- Tudom, hogy alkohol… – válaszolta bambán Robi. Nem értette. Ez olyan lehet, mint a Mátyás-királyos mesék, gondolta. De a pénztáros csak azt hajtogatta:

- Szönda, isse alkohol, ikke, nix, oké?

Egyáltalán nem oké, mérgelődött Robi, de nem mehetett a kasszánál tovább, hiába lengette a százast, a pénztáros nem vette el. És mivel semmi módon nem tudta megértetni vele, hogy nem részeg, és volna szíves kiszolgálni őt, és azt sem fogta fel a nyilvánvaló nyelvi tudatlanságból fakadóan, hogy a töpörödött pakisztáni-afgán-bengáli-arab mit akar elmagyarázni, inkább lecsapta a bevásárló kosár fülét, és ott hagyta az egész ICÁ-t, mint pap az oláhokat.

Csalódottan tért haza a hotelbe, ahol bánatában a minibárból igyekezett kiszolgálni éppen magát, ahol volt sör is, és üveges pepszi is, csak a nyitóról feledkeztek meg. Sebaj, magyar vagyok – gondolta, s az ajtó zárján pattintotta le a kupakokat. Még egy utolsó sörrel igyekezett magát álomba ringatni. Első nap Oslóban. És első éjszaka. Nem hitte volna, hogy ennyire komplikált és idétlen lesz. Titokban arra vágyott csak, hogy most majd legalább Rékával fog álmodni a Clarion Hotel Royal Christiania keményre vasalt ágyneműjében.

(A szövegben szereplő søndag szó norvégul vasárnapot jelent; az alkoholárusítás Norvégiában korlátozott)