Amelyben Gyógy Attila és Pista sógor találkoznak Leninnel, aki Elvis, az örmény ördög megcsapolja a legjobb borát, és a földalatti mozgalomnak újabb lelkes tagjai lesznek

Amikor Pista sógor rávette Attilát a Róka Jurtájában, hogy az estét folytassák egy vidéki kiruccanással, még egyikük sem gondolta végig, milyen állapotban és módon fognak haza keveredni. Csak az a közvetlen cél lebegett a sógor szemei előtt, hogy Csocsónak sok bora van, sok-sok bora, nagyon sok-sok bora, meg pálinka is, jó magyar törköly. És az édes egy komája, Attila mester, aki a vásznak akrobatája, mázas és máztalan köcsögök valamint körtemuzsikák világhírű megformázója, nem halálozhatik el addig, amíg meg nem kóstolja a Gödöllői-dombság és a Pesti-síkság találkozásából serkent nedűt. Arról nem is beszélve, hogy Csocsó, olimpiai bajnok súlyemelő rendelkezett Magyarország legfurcsább relikviagyűjteményével. Ennek ahhoz is nyilvánvaló köze lehetett, hogy a falu, Maglód, nyugati oldalán a Barátság I., délkeleti oldalán a Barátság II. kőolaj- és a Testvériség földgázvezeték haladt.

Maglódon ismerkedtek meg Petőfi Sándor szülei, Petrovics István és Hrúz Mária, itt járt általános iskolába Domján Edit, színésznő, aki miatt Szécsi Pál öngyilkos lett (de ez utóbbi csak egy, nemrégiben előkerült levélből derült ki biztosan); a lakosság nemzetiségi összetétele: kilencvennyolc százalék magyar, másfél százalék szlovák, fél százalék egyéb (cigány, német, román, örmény); vallási hovatartozást tekintve: katolikus negyvenhárom százalék, evangélikus tizennyolc százalék, református tizenhárom százalék, egyéb vagy nem ismert huszonhat százalék; középfokú végzettséggel Maglód  lakosságának egy harmada, felsőfokú végzettséggel nyolc százaléka rendelkezik.

Csocsó nemzetiségét tekintve egyéb, vallási hovatartozását tekintve a nem ismert huszonhat százalékhoz tartozott, bár Pista sógor nagyon jól tudta, hogy Csocsó elvhű kommunista volt. Ez igen hamar kiderült Gyógy Attila számára is, amikor az alacsony, de kötött szakállas-bajszos torzonborz alak a kapuból átvezette őket a garázshoz.

- Gábor vagyok, szervusz! – mondta a szőrös.

- Én a zen buddhista televízió férfi bemondónője vagyok, magasságom 171 centi uszkve, mélységem putty putty putty putty… – válaszolta Attila, mert benne még mindig a Bizottság szólt.

Ez rendkívül tetszett Csocsó-Gábornak. Pista sógor azonban udvariatlannak tartotta a művész úr viselkedést, és miközben a Park Büfé, cég t.: Fülöp Péter felirat alatt elhaladva feltárult előttük a magyar kommunizmus történetét hitelesen bemutató privát kis múzeum a szőlőlugas árnyékában, a sógor nem győzött hümmögni.

Attila felismerte a műbőr széket még tizenéves korából. A szocialista eszpresszók alapvető berendezési tárgyai közé tartozott a nyolcvanas években a kerek asztalokkal és kerek üveg hamutartóval egyetemben. De nem volt teljességgel biztos benne, ébren volt vagy álmodott, és akkor azt álmodta, hogy ül az Ibolya presszóban – Debrecen, Péterfia utca 56., nyitva tartás non stop, a legolcsóbb üveges sör kábé tizenhét negyven, extrák: játékgép, zenegép, csocsó - vagy áll, vagy alig áll.

Egy fekete bakelit telefon, még a tárcsás fajta, mellé könyökölt be, és onnan nézegette a falon lógó Marx-, Lenin- és Sztálin-képek végeláthatatlan sorát.

- A második világháborút nem Eisenhower, hanem Sztálin nyerte meg! – jelentette ki Csocsó, mikor is egy csinos tálcán előhozott egy pálinkás butéliát és három poharat. – Törköly. Grappa. A tavalyi préselésből megmaradt szőlőhéjból.

És már töltött is egyet.

- Sztálin elvtárs egészségére!

Attila aggódó tekintettel pislantott a sógorra. Mi lesz ebből? – gondolta. És nem merte továbbgondolni.

- Érezzétek magatokat otthon!

A vörös csillagok, a régi Sztár-üdítős reklám, a nyolcvanas évekbeli naptárok pucér női, a bajnoki érmek, a különféle megsárgult újságkivágások, a MOM-falióra, az utánpótlás országos bajnokcsapatok fényképe, a Maglódi Vas-Fém K.T.Sz. Kossuth brigádjának zászlaja és egy Orion rádió között ott lógott valami elképesztően furcsa kép, ami Gyógy Attila lelkét mélyen felkavarta.

- Ezt meg ki festette? – szólalt meg Attila a legtisztább magyarsággal és teljesen józanul, és közben karját a magasba lendítette leverve a telefont és egy narancsos piros lámpaburát, és egyenesen a Lenin-portréra mutatott. Vlagyimir Iljics Uljanov magas, előre buggyanó Elvis-sérót viselt a képen. Míg maga a hagyományos Lenin-portré fekete-fehér volt, a háttér rikító vérvörös.

- Elvisről ugyanazt el lehetne mondani, mint Leninről – s Csocsó már kezdte is harsogni a jól ismert szlogent –: Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog!

- Ámen –vágta rá Pista.

Attilának leesett az álla:

- Csak nem azt akarod mondani, hogy ezt te festetted?

Látszott, hogy Csocsó erről erősen vonakodott beszélni.

- Nem megmondtam, hogy ez az ember egy kincs, egy zseni! Milyen helyre hoztalak, arany apám! – vágott ismételten közbe Pista sógor, hogy saját érdemeit fitogtassa megint, és hogy bátorságot öntsön a mesteri Lenin-portré feltűnően szerény alkotójába, de az csak szabadkozva rátöltött a pálinkára.

- Mutasd meg a többit is, meg a bicikliket!

- Ezt is mutassam meg? – kérdezte Csocsó, és félénken felemelte a fekete nejlonzsákot a három Csepelről, a Jawáról és egy gyönyörűen felújított ragyogó vörös és fekete Pannónia T5 márkájú Duna oldalkocsis motorbicikliről.

Attila egyik ámulatból a másikba esett.

Aztán egyre több és több kép került elő. Mindegyik szocialista témájú, és neoavantgárd szarvasbika szagú.

Brezsnyev és Honecker csókja – re-made, ugyanő Kádárral, forrón ölelkezve és csókolózva, Lenin hosszú Mátrix-kabátban és napszemüvegben, Hamlet, kezében Lenin mellszobrával a vén bolond, Yorick koponyája helyett, hullámzó arany búzamezők fölött elhúzó kecses MIG-29 “Super Fulcrum”-ok.

- Ki kellene állítanod – szaladt ki meggondolatlanul Attila száján. Csakhogy gyorsan el is nyelte a mondatának a folytatását.

- Bizony, az a büdös nagy helyzet, hogy ezt ki kellene állítani, és az egész múzeumot meg kellene nyitni a széles érdeklődő tömegek számára. Ez egy kincses bánya. Bűn ezt a sok kincset rejtegetni! Bűn! Bűn!

Attila azonban túlságosan is találva érezte magát. Egy szempillantás alatt érdektelenné váltak Csocsó bizarr képei. Helyette a saját kiállítatlan képei bukkantak fel lelki szemei előtt, és a saját elvesztegetett tehetsége miatt érzett fájdalma miatt kezdett el nyilallani valahol a szíve helyén lévő nagy kemény krumpli körül.

- Rosszul vagy? – kérdezte Csocsó részvéttel.

- Ismeritek a székely viccet: csak akkor fáj, ha nevetek.

- Erre inni kell! – mondta ki Csocsó a végszót. – Azt javaslom, vonuljunk a föld alá.

Arra a borospincére célzott, aminek a lejárata a garázzsal átellenben, a ház oldalából nyílt. Néhány lépcsőfok vezetett a nyirkos és zsúfolt pincébe, ahogy legalább húsz boroshordó állt. Igen, erre gondolt Pista sógor, amikor lelki szemei előtt a rengeteg sok bor megjelent. De Csocsó – ráérezve, hogy Gyógy Attilával rokon lelkek – másképp határozott ezúttal.

- Tudjátok mit? –kérdezte sokat ígérő tekintettel.

- Nem. Mondjad, drága cimborám!

- Ma rendkívüli nap van. És én éppen fél éve vagyok elvonón… – kezdte a vallomását. – És nem ünnepelhetném ezt méltóbban, mint ezzel a két illusztris vendéggel. És a legjobb borommal.

- De mit mondott az orvos? – aggodalmaskodott Pista sógor.

- Hát, hogy ne igyak. De én csak annyit ígértem meg, hogy töményt nem iszom, s amint láttátok, csak a nyelvemet értettem bele.

- Mást nem mondott?

- Nem ihatok fél liternél több bort sem. Anyagot meg végképp nem. Vagy csak anyagot, de akkor nem ihatnék rá.

Közben szertartásosan megközelített egy fém csapóajtót, ami két hordó között a sarokban nyílt.

- Itt még te sem voltál, Pistukám – fordította el a kulcsot a lakatban, és elhúzta a nehéz fémreteszt.

- A bunker?

- A bunker. Az életművem.

Attila nem bírta követni a beszélgetést. Milyen anyag? Milyen bunker? Milyen életmű?

- Csak óvatosan – intette a vendégeket az olimpikon. – Vigyázzatok, el ne csússzatok.

Ami feltárult a szemük előtt, az vetekedhetett volna bármelyik nagyszerű székesegyház katakombáival, vagy bármelyik nagyváros földalatti csatornarendszerével. A tökéletesen megformázott boltíves falakat vörös és fekete téglából rakták ki. A rejtett megvilágítás olyan fénybe vonta be az egész alsó pincejáratot, hogy még a legmaterialistább marxista is lúdbőrözni kezdett volna a látványtól.

Csocsó csak a hordókat mutogatta: ebben juhfark van, ez egy hároméves hárslevelű, ez egy ötéves.

- De nem ezt akarom megmutatni – mondta izgatottan, és egy pókhálós hordóra vetette tekintetét.

- Csak nem akarod ezt miattunk csapra verni? – hitetlenkedett Attila.

- Nem csak miattatok, nem csak… – matatott a dugóval. – De ti csak nézzetek szét!

A folyosó hosszan elnyúlt a kert alatt. A legvégében egy padlóba süllyesztett kút mélyedt, teli vízzel, a kút alján egy reflektor, ami alulról fölfelé világította meg az egész kutat, mintha az egy kerek medence lenne.  Az ellenfényben alig lehetett kivenni, de ez nem is a legvége volt a pincének. Csakhogy az utat a kút lezárta, mert ami mögötte következett, a kút irányából meglehetősen bajos lett volna megközelíteni, hacsak át nem úszik rajta az ember.

- Ezt egyedül építetted? – kérdezte Attila hitetlenkedve.

- Hát, igen. Pár évig ástam. És egyszer egy helyen be is dőlt. De azt mondtam magamnak: kezdd újra, kezdd újra, Gabikám, kezdd újra.

- Ez hihetetlen.

- Ezt kóstoljátok meg!

A poharakban az arany és a halvány rózsaszín finom árnyalata csillogott.Ez a bor nemes volt.

- Furmint. Őshonos magyar fajta. Kutatók szerint a XII–XIII. században vallon telepesek hozták magukkal Magyarországra. A legjobban aszúsodó fajtánk.

- Ha a dugó csavaros, akkor furmint – jegyezte meg a sógor.

- Ezt én is ismerem – kacagott Csocsó, de Attila nem értette.

- Gondoltam – mondta Pista- , hogy te ezt nem hallottad még. Hogy is van, Gáborkám?

Csocsó nem itta és anyagozta el teljesen az eszét, vagy ha igen, akkor nagyon-nagyon sok lehetett neki eredetileg, mert egyetlen hiba nélkül végig tudta mondani a borászok miatyánkját:

Az isten kétféle bort teremtett, úgy, mint a szürkebarátot és a leánykát. A szürkebarát és a leányka csinálja a többi bort úgy, hogy a szürkebarát beteszi a dugóját a leánykába. Ha a dugó pont jó, akkor, ezerjó. Ha a dugó puha, akkor a leányka elkezd szamorodni. Ha a dugó el van szorítva, akkor kéknyelű. Ha a dugót felaprítva teszik a leánykába, akkor, szemelt rizling. Ha a dugó nehezen megy be, akkor visontai. Ha a dugó sehogyan sem megy be, akkor pusztamérgesi. Ha a leányka nem kap dugót, akkor csongrádi vörös. Ha a dugót egy másik szürkebarátba teszik, akkor homoki vagy melegeshegyi. Ha a leányka nem akarja a dugót, akkor kövidinka. Ha a dugó csavaros, akkor furmint. Ha a dugót rossz helyre teszik, akkor malaga. Ha a szürkebarát 25 éves, akkor bikavér. Ha a szürkebarát 75 éves, akkor aszú. Ha a szürkebarát költői hajlamú, akkor siller. Ha a leányka fekete, akkor Pinot noir. Ha a leánykán erényöv van, akkor vaskúti.

Nem csodálkozunk, hogy a kiváló este a kút jéghideg vizében ért véget. Seggeseket ugrott  felváltva a téglafalra felapplikált istentelen nagy vörös csillag alatt a három jó barát: Pista sógor, Gyógy Attila és Csocsó, az olimpikon. Reggelig.

http://theinspirationroom.com/daily/2009/bruderkiss-in-berlin-wall-east-side-gallery/

Előzmények

Malmö, Lille torg, 2001. augusztus 4.

Késő este. Olasz étterem. Pizzát és tésztákat lehet rendelni. Az étterem kívülről szerény, az ablakok füstüvegből, nem lehet belátni. A téren zuhog az eső. A hatalmas ernyők alatt mégis viszonylag sokan ücsörögnek. Vacsoráznak vagy csak iszogatnak. A gázkonvektorokat bekapcsolták, kellemes meleget árasztanak az ernyők alatt. A biciklis lány két barátjával sörözik az egyik asztalnál. Az egyik iszonyú sokat dohányzik. Az ernyő alá becsap az eső. Úgy határoznak, hogy beülnek az olasz étterembe. A biciklis lány nem eszik. A két barátja pizzát rendel.

 Malmö, Möllevang, másnap délelőtt

A pár egy kebabos utcai asztalánál ül. A férfi egy újságot lapozgat. A nő a járókelőket figyeli. Egy fiatal férfi egy régi évjáratú barna Forddal akar éppen beállni a parkolóba. Nem túl ügyes. Kész a kebab. Két-két pepperonival. A sarkon egy suhanc rohan. Egy sarokkal arrébb egy idős férfi táskájából kivette a tárcát.

Kellemes az idő. Körülbelül huszonhárom fok. A nap időnként kisüt. A nő ilyenkor a fejéről az orrára tolja a napszemüvegét.

A tárcában nincs sok pénz. Mindössze hetven korona.  A pénzen kívül egy bevásárlólistát, két használt buszjegyet, egy örmény cipész névjegykártyáját és egy fényképet talál a fiú. A fényképen három kisgyerek, két-három éves a legkisebb, a két nagyobb olyan ötévesforma. A legkisebb egy piros plüssnyuszit tart a kezében. Nem lehet igazán látni, hogy kisfiú-e vagy lány a gyerek. A másik kettő fiú.

 A suhanc a pénzt  zsebre vágja, a tárcát pedig egy sportüzlet kirakatának a párkányán hagyja.

Malmö parkjaiban sok a vadnyúl. Szabadon tenyésznek, és nincsen természetes ellenségük. Ha Dániában is így tenyésznének, nem sokáig maradnának életben. A hajléktalanok összefogdosnák őket, és megsütnék. De nem is olyan messze innen, Stockholmban még az is megtörtént, hogy az egyik évben rettenetesen elszaporodtak a vadnyulak. A hatóságok úgy határoztak, ivartalanítani kell őket, hogy megállítsák a túlszaporodást. A természetvédők azonban tiltakoztak ez ellen.

Esőben a nyulak igyekeznek a bokrok tövébe bújni.

Koppenhága, The Dubliner, 2001.július 29.

Délután. Ír pub Koppenhága belvárosában. Félig nyitott. Zene szól. A zene az amerikai indiánok zenéjére emlékeztet, de mégis egészen mai. Az egyik asztalnál a fiatal férfi és a nő ül. A férfi montenegrói. A nő nem. Félhomály a teremben. Cigarettafüst. Közönséges dolgokról beszélgetnek. A férfi világos, a nő barnasört iszik.  A férfi rágyújt egy cigarettára, és köhög.

Kastrup, nemzetközi repülőtér 

Délelőtt. Európa egyik legnagyobb reptere. Formatervezett, szürke fémek, rengeteg üveg és hidegség. A férfi az érkezési oldalon a korlátnak dől. Körülötte sokan ugyanúgy valakire várnak. A várakozás izgalmas, de lassan telik az idő, és az idegek hamar elfáradnak, s akkor csak fásultan áll az ember. A férfi a nőt várja. A ki-kinyíló kapun mindig más és más lép ki. És közel már, hogy a tovább fokozhatatlan izgalom hirtelen átcsap közönybe. Sőt, irígységbe, amikor látja, hogy mások hozzátarozói már megérkeztek, és boldogok, felszabadultan ölelgetik egymást. A tömeg két csoportba osztható: azok, akiken eluralkodott az aggodalom, és azok, akik már megszabadultak az aggodalomtól.

Alig egy méterre van a kapu, a nő a férfi elé lép. A tervezők nem gondoltak erre, túl közel helyezték el a korlátot. Nevén szólítja a nőt. Egymásra mosolyognak. Megölelik egymást, és a férfi elveszi a csomagokat. Kedves szavakat mondanak egymásnak. A férfi zavarban van. Elfelejti, hol van a mozgólépcső. Évekig élt Koppenhágában. Lemennek a vonathoz. Csak a peronon jut eszébe, hogy a nőnek nincs is a vonatra jegye. Honnan lenne? A nő nem dohányzik, de kér egy cigarettát a férfitól. A férfi elmegy jegyért. A nő elszívja a cigarettát.

(folytatjuk)

“azért vagyunk, mert nem lehetett, hogy ne legyünk…”

M. de Sade

Ž. K.-nak, malmöi barátaimnak

és a lövöldözések áldozatainak

(Background music: Life On Mars

by David Bowie)

Malmö, Rosengård, 2001. augusztus 4.

Délután. A tizennyolcas busz megáll egy felüljáró tövében. Kinyílik az ajtó. Leszáll egy lány. A megállóban hosszú fekete csadorban siíta nő, mellette a gyereke. Kislány. Nem erre a buszra vártak. A buszról leszálló lány egy közeli betonház felé megy. Fel a lépcsőn, át a kereszteződésen. A ház előtt rövidre nyírt fű. A lány húsz év körüli, barna, átlagos testalkatú. Nadrágot és rövid tavaszi kabátot visel. Huszonegy fok van.

Este. Ugyanaz a lány elindul a barátaihoz kerékpáron. Jellegzetes városi kerékpár, semmi különleges nincs benne, hacsak az nem, hogy különlegesen kopott. Miután az első sarkon befordul egy sötét utcába, néhány suhanc megállítja, és elveszik tőle a biciklit. Meglökik és a földre esik. De nem sérül meg.

Ugyanazon a napon koradélután egy pár sétál a Ribbanon  (Ribersborg), a város strandján. Szélcsend van, a tenger szakadatlan locsogása is megszünt. A pár egy darabig a fövenyen, majd a réten sétál. A kiégett fűben libaszar. Távolabb csipkebokor. Félig elnyílt rózsaszín virágok, bimbók és narancssárga termés a bokron. Némelyik rózsának kifejezetten erős rózsaillata van. A rózsaolajra emlékeztet.

A Ribbanon sokan vannak. A homokban heverésznek. Vagy kutyát sétáltatnak. A járdán kerékpározók és görkorcsolyázók minden nemzedéke. Időnként felbukkan egy-egy futó is. Viszonylag jónak mondható az idő, nem esik.  Virágzik a pipacs és a katáng.  Annyi köze van a pipacsnak az ópiumhoz, mint a katánggyökérnek a kávéhoz.

A pár keresztülhalad egy erdős részen. Elől megy a férfi, utána a nő. A férfi az átlagosnál gyorsabban megy, így kettejük sétája inkább valami üldözőversenyhez hasonlít. A férfi magas. Gyakran hátra tekint, hogy a nő követi-e. De fölöslegesen aggódik. A nő hűséges.

Kiérnek a műútra. Egy éttermet keresnek. A férfi hallomásból szerzett tudomást egy új étteremről a Malmöt Koppenhágával összekötő híd tövében. Ám a nő úgy érzi, mendemondákra nem lehet adni. Mégis követi a férfit, és nem szól egy szót sem. A híd szemmel láthatólag több kilóméterre van. Mindketten tudják, hogy eltévedtek, de egyikük sem mondja. A férfi még hisz abban, hogy igaza van, a nő pedig hagyja, hogy a férfi majd magától ismerje be, hogy tévedett. A férfi megkérdezi egy galvanizáló műhelyben, hogy egyáltalán hol vannak.  Aztán rágyújt egy cigarettára, és köhög.

Busszal mennek be a központba, a tizennyolcassal. Nincsenek sokan. De elég sokáig tart az út. A busz megáll egy felüljáró tövében. Kinyílik az ajtó. Leszáll egy lány. A megállóban hosszú fekete csadorban siíta nő, mellette a gyereke. Kislány. Nem erre a buszra vártak. A férfi és a nő egymás mellett ül a hátsó ülésen. A nő a férfi kezére teszi a kezét. Senki sem láthatja. Felszáll két idős svéd nő. A hajuk ősz, vékony ajkukon élénk színű rúzs. A nő a férfi combjára teszi a kezét. A férfi fojtottan nevet kifelé az ablakon. A nő a férfi két combja közé csúsztatja a kezét. A busz beér a központba. Ott keresnek egy éttermet. Egy spanyol étteremre esik a választásuk. Sertéssültet esznek és fagylaltot. A személyzet perzsául beszél, mint Seherezádé.

Este elered az eső. A héten minden este kékesfekete felhők gyűlnek Malmö fölött, és hamarosan esni kezd. Csendesen és kitartóan.

(folytatjuk)

(A kép az Ultraförlaget képeslapja felhasználásával készült, fotó: B Lallo)

A Franciakrémes-Napoleonbakelse sugárúton most rád gondolok, az üde közömbösség combján pengeéles fény, tavaszi zöldségek, inkább nézek, mint tevékenykedem, inkább a jól körbejárható kisszoba, mint a széles sugar, őt nézem, hasonlítgatok, de nekem sose lesz olyan sovány, feszes testem, seggem, a legszélesebb terep, az ismert, jól bejáratott terep: az ágy, rajta gyűrött bodrok, paplan, rajta esernyő, amit időnként kinyitok, aztán leülök a lyukacsos fémpadra és én is a most már sárgászöld, éles fénypászmákban szitakötőszerűen rezgő légteret szemlélem, nézek, látok, de nem megyek innen sehova, leemelem a rémes fedelét, a fejem tetejét, és kiengedlek anélkül, hogy oda mernék nézni, csak érzem, hogy itt vagy, a jelenléted összeszorítja a levegőt a szobában, én csak terebélyesedem, terebélyesedem, mint a vadkörtefák, a felváló leveles tészta, a cukor, a máz, a levegő a lapok között, a szaggatás, elmondhatatlanul elterebélyesedtem, hogy betöltsem azt a kevés teret, ami számomra  adatott, s ha neked pedig landolnod kell majd, angyal, mindig puhára ess, ugyan nekem még mindig nem sikerült egybesütnöm a fizikai testet az asztrál testtel

Leizzadok, amikor az ajtóra mutat. A magas, szőke rendőrnek nagyon jól áll a sötét egyenruha. Semmi fenyegető nincs a fellépésében. Inkább kedves, előzékeny. Én mégis leizzadok.  Nem régi beidegződés miatt, hanem mert okom van rá. (előző rész)

A derékszíján egy SIG Sauer pisztoly, extra tár, szétnyitható gumibot, bilincs, paprikaspray, kulcsok és kesztyű. A vállán rádió adóvevő. Bal karján egy gyakorlatilag tönkretehetetlen SNOON GTLS Streetfighter karóra. A férfi körülbelül harminc, harmincöt lehet. Nem lehet pontosan megmondani, az egyenruha kortalanná teszi az embert.

Kinyitja az ajtót, és én belépek. Egy csomó pultot látok, olyanokat, mint az indulási részen, ahol a kézi poggyászokat ellenőrzik. Már érzem, hogy majd elsüllyedek szégyenemben. Idegességemet leplezendő, vigyorgok, mint egy vadalma. Ezt viszont észreveszi, és valamit mond angolul, azt hiszem, angolul. Nem vagyok biztos benne. Abban sem, hogy hozzám beszél. Meg is fordulok, mögöttem senki. Csak ő és én. Azt sem tudom, mindez szabályos-e: kettesben egy férfival egy üres szobában. Ráadásul még jóképű is. Sőt, egyenesen izgató. Egyenesen izgató, a fene egye meg.

A bőröndömre mutat.

- Volna szíves kinyitni?

Most már értem, mit mondd, de a szívem továbbra is a torkomban repdes. Egy jól irányzott mozdulattal kinyitom a bőröndöt, és felcsapom a fedelét. Arra kérem, ha meg akarja vizsgálni a csomagom tartalmát, legyen olyan kedves, és tegye meg maga, én oda se bírok nézni. És ellépek a pulttól.

Kissé meglepődve, de tapintatosan kérdez rá:

- Az öné a bőrönd?

- Igen. De még egyszer kérem, nézzen meg mindent, amit csak akar, csak nekem ne kelljen odanéznem. Értse meg, szégyellem magam.

Kesztyűt húz, mint valami rutinos nőgyógyász, és egyenként kezdi kiemelni a tárgyakat. Amikor az átlátszó műanyag zacskóhoz ér, megremegek.

Karácsonyra kaptam. Sokkal nagyobb volt, mint a méretem, óriási és flamingórózsaszín. Sose használtam, csak külsőleg. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem fért volna be, hacsak nagy erőlködés árán nem. Úgy értem, ha megerőszakolom magam. Nem egy hétköznapi karácsonyi ajándék. Nem tudom, mire gondolt a barátom, amikor elhatározta, hogy vesz nekem egy vibrátort. Lehet azt, hogy ne csaljam meg az alatt az idő alatt, amíg nem vagyunk együtt, hogy nehogy ki éhezzek valaki másra a magányos hetek, hónapok, félév során. Mert nem találkoztunk gyakrabban a távolság miatt. Ezernégyszázötvenhat kilométer. Három óra repülővel. Átszállás nélkül. És sokszor átszállással is, mert úgy olcsóbb valami különös oknál fogva. Így legalább világot láttam: Amszterdamot, Koppenhágát, Párizst egy viharos délután.

Szóval igazán nem tudtam, miért kaptam ezt a játékszert, de a méret nem stimmelt. Az embernek mindenféle gondolata támad ilyenkor. Valami baj van a méretemmel? Vagy az ő méretével? Minek ez nekem?  Azt hiszi, mi nők nem bírunk ki hosszabb időszakot szex nélkül? Vagy ő nem bírna ki? Vagy a svédek egyszerűen csak szeretik a szexet? Esetleg olyan természetes nekik, mint az evés vagy az ivás? Aztán egy idő után hozzászoktam a gondolathoz: van egy túlméretes flamingórózsaszín vibrátorom, és azt használni is fogom. És ez így is lett.

- Szeret olvasni? – kérdezi a rendőr egyik kezében tartva a Baudolino angol fordítását, amit éppen akkor talált meg a bőröndömben.

- Igen. Maga is?

- Egyik kedvencem Eco – feleli, majd visszateszi a könyvet, és lehajtja a táska fedelét.

- Készen vagyunk. Köszönöm. És kellemes időtöltést Svédországban – mondja még.

Elbúcsúzunk. Kimegy a helyiségből becsukva maga után az ajtót. Én még elrendezhetem a holmimat.

Isten hozta Svédországban, röhögök magamban, és átkozódom, hogy lehetek ilyen birka, magamra vonom a figyelmet, nem is, egyenesen kikövetelem magamnak a poggyász átvizsgálását, holott tudom, azt már megteszik a felszállás előtt. Ez a folytonos kényszer, az ellenőrizve levés kényszere, ez mikor fog elmúlni?

Életemnek nem szerencsés periódusát élem, magyarázom magamnak. Februárban eladtam a lakásomat, hogy be tudjak fizetni egy épülő társasházba, és ideiglenesen odaköltöztem haldokló apámhoz és ideges anyámhoz. A társasház sose épült meg, mert az ügyvéd, aki az építtető társaságot képviselte, nem tudott építési engedélyhez jutni, illetve a korábban már elfogadott terveket az önkormányzat megtámadta, és a bíróság az önkormányzat javára ítélkezett. A pénz egy része már ráment a pereskedésre meg a telekkel kapcsolatos kiadásokra, amikor kiléptem. Ez már elegendő lehetett volna egy kisebb idegösszeroppanáshoz.

Nekem azonban csak az epegörcseim lettek egyre hosszabbak és elviselhetetlenebbek, amíg augusztusban el nem vitt a mentő. Akkor már két napja feküdtem felfúvódva hol a bal oldalamon, hol a jobb oldalamon, mert a hátamon már nem bírtam, valami nagy, kemény és nehéz húzott le. Galambtojásnyi kövem volt. Ez látszódott az ultrahangon. Az majd csak a műtőasztalon látszódott, hogy az epehólyag időközben valamikor szétrepedt, és közel álltam a szepszishez.

A lábadozás körülbelül hat hétig tartott. Mindjárt utána megkaptam a felmondásomat a munkahelyemről: lejárt a szerződésem, és nem kívánták meghosszabbítani.  Közben szeptember 11-én az al-Káida terrorszervezet összehangolt öngyilkos merényletet intézett az Egyesült Államok ellen. Azon a reggelen al-Káida gépeltérítő szállt fel amerikai utasszállító repülőgépekre. A terroristák terveik szerint az USA fő jelképeinek számító épületekbe vezették bele szándékosan a repülőgépeket. A New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba két repülőgép csapódott be. Mindkét épület összeomlott két órán belül, az összeomlást követően több épület is az ikertornyokhoz hasonlóan összedőlt, vagy megrongálódott. A harmadik repülőgép a Pentagon Virginia állambeli arlingtoni épületébe repült. A negyedik eltérített gépet egyes feltételezések szerint a terroristák a Fehér Házba irányították volna, de az utasok visszafoglalták, azonban már nem tudták megmenteni a lezuhanásról, az utasszállító repülő Washingtontól mindössze tizenöt percnyire, Shanksville mellett csapódott a földbe. A repülőjáratok egyetlen utasa sem élte túl a támadásokat.

(Kép: http://www.fotoakuten.se )

http://www.fotoakuten.se/

Leizzadok, amikor az ajtóra mutat. A rendőrnek nagyon jól áll a sötét egyenruha. Kedves, előzékeny. Én mégis leizzadok.  Nem régi beidegződés miatt, hanem mert okom van rá.

November a legújabb december

Landvetter – rövidítve GOT – évi négy millió utasával Svédország második legnagyobb nemzetközi repülőtere a stockholmi Arlanda után, Göteborgtól negyven kilométerre délkeletre található egy azonos nevű kisváros határában. Itt állok, frissen landoltunk, várok a csomagomra, hogy az felbukkanjon a poggyászkezelő futószalagon, de még híre sincs.

Egyre többen gyülekeznek körülöttem, közben máshonnan is érkeztek járatok. Igyekszem a tőlem telhetően legjobban koncentrálni, hogy amikor a kis fekete bőrönd egy piros szalaggal a fogantyúján felbukkan az alumínium csúszdán, s nagy sebességgel lehuppan a futószalagra, már készen álljak azt elkapni, és egy elegáns mozdulattal leemelni a kemény gumilapokról. Az elegáns mozdulatra gondolok, amivel nem ütközöm másik utasba, nem lépek rá a lábára, nem vágom oldalba a bőrönddel, és főképp nem veszítem el a saját egyensúlyomat. Azt végképp nem szeretném. Inkább hagynám, hogy a csomag megtegyen még egy kört a szalagon – úgyis visszajön.

Elsőre sikerül. Én és a csomagom vidáman indulunk a kijárat felé. Landvetter nem nagy. Nagyobb, mint a másik göteborgi reptér, a City (GSE), korábbi nevén Säve, de közelükbe se ér az igazi nagy európaiaknak. Közelükbe se ér. Ezért túl gyorsan is a kijárathoz érek, és az útlevelemet még a kezemben szorongatva kétségbeesetten keresem a jól megszokott útlevélvizsgálatot. Nem találom. Ez még nem fordult elő velem. Nagyon jól tájékozódom. Különösen külföldön. Nem értem, hol lehet az a sok galambdúc a kiskapukkal. Nézem, jó folyosó felé megyek-e. EU és zöld. Semmi vámolni valóm nincs. Én csak a fel-feltáruló kaput látom a folyosó végén, fejeket néhány másodpercre, aztán becsukódik az automatikus ajtó. Az útlevél még mindig a kezemben, kicsit el is tartom magamtól, hátha elveszi valaki ellenőrzés céljából. De nem. Míg jobbra meg nem látok egy szürke ajtót, ami előtt egy egyenruhás férfi áll. Rendőr. Sötétkék, majdnem fekete a ruhája, az inge bal zsebén fekete alapon aranysárga felirat: POLIS. A jobb karján ugyanolyan fekete alapon kék címer aranysárga koronával, babérral. A címer közepén még három korona. Összesen négy egy kisebb tenyérnyi felületen – ha nem tudnám, a svéd királysággal állok szemben. A nadrágja szára túl rövid.

Hello – mondom, és odanyújtom mosolyogva az útlevelem.

Mintha meglepődne, zavartan elveszi és belelapoz. Érdekesnek találja, mert oldalanként végigmegy rajta. Egyik lábamról a másikra állok. Nem hiszem el, hogy még szúrópróbaszerűen sem ellenőrzik az embereket Schengenen belül. Pedig ez a rendőr itt csak dísznek állt, amíg rá nem erőltettem magamat, egyértelmű. Amikor befejezi az úti okmány alapos átlapozását, az ajtó felé mutat. Az én hibám! Én akartam, hogy megnézze valaki az útlevelem, mert ehhez vagyok szoktatva, az ellenőrzéshez, az irányításhoz, és ahhoz, hogy önálló cselekvésre képtelen legyek.  De ha megmondják, hova menjek, megyek. Most is.

Leizzadok, amikor az ajtóra mutat. A magas, szőke rendőrnek nagyon jól áll a sötét egyenruha. Semmi fenyegető nincs a fellépésében. Inkább kedves, előzékeny. Én mégis leizzadok.  Nem régi beidegződés miatt, hanem mert okom van rá.

(folyt.köv.)

Mancika néniék a falu végén laktak, a Híd és a Béke utca sarkán, az ő házuk állt legszélen, utána már csak a gát meg az árvíz volt. Mancika néniéket úgy költöztették ide – ezt az ember csak akkor érthette meg, amikor belépett a szoba-konyha parasztházba, ami zsúfolásig tele volt robosztus tölgyfa bútorokkal, bársonyhuzatos fotöljökkel, olajfestményekkel, csipkével és porcelánnal. Semmiképp nem illett össze a dohos vályogház és a sok úri cucc, ez csak valami nagy tévedés lehetett, gondolta, amikor először elhozta az apukája Mancika nénihez. Aztán meg arra gondolt, vajon mekkora bűnt követhetett el Mancika néni, hogy el kellett hagynia a kastélyát, és ebbe a rozoga viskóba kellett bezsúfolnia a rengeteg bútort. És miért nem adta el a bútorokat, hogy valami egyszerűbb, praktikusabb modellre cserélte volna le azokat, elsősorban kisebbekre, amik jobban passzoltak volna az szerényebb körülményekhez, egyáltalán, hogy meg tudtak volna mozdulni a házban. Úgy érezte, amikor először beléptek Mancika néniék házába, mintha valami ronda tréfa folytán valaki lekicsinyítette a házat, de a berendezési tárgyakat elfelejtette méretarányosan hozzázsugorítani, s komikusnak tartotta, hogy az emberek ott szorongtak a túlzsúfolt szobában. Egy szoba volt. A közepén egy hatalmas Steinway hangversenyzongora. A zongora köré rendezve zongoraszék, karosszék, asztal, bevetett ágy, alatta gondosan kiöblített éjjeli. Steinway & Sons. Patent Grand. New York. London. Hamburg. Ilyet még életében nem látott.

Mancika néni zongoratanárnő volt. Magánórákat adott a legnagyobb titokban az egész falunak. Ő volt a legjobb zongoratanár, aki hozzá járt, már kijárta a zeneiskola összes osztályát. Azt állította, hogy Dohnányi Ernő tanítványa volt, azé a Dohnányié, akinek a Zongoraiskolájából tanulta mindenki az ujjrendet. A zeneiskolások rettegtek Mancika néni szigorától és a ceruzájától, amivel a kettős kereszteket rajzolta a kottába, ugyanis a ceruzával rendszeresen ráhúzott az ujjrendet eltévesztő tanítvány kezére. Pedig hozzá már csak a legtehetségesebbek jutottak el, azok, akik a közönséges állami zeneiskolát már befejezték, és a konzervatóriumi felvételire készültek.

Ott ült a bevett ágy mellé beszorított pamlagon az apjával, és hallgatta a felnőttek egyezkedését, mennyiért vállalja Mancika néni az órákat, hetente hányszor, az otthoni gyakorlásra van-e lehetőség, mert, ugye, nem minden dolgozónak adatik meg, hogy saját zongorája vagy legalább egy pianínója legyen, de nekik volt egy Ukrajna típusú, és így tovább. Szemével a ceruzát kereste. A csipketerítős asztalon megsárgult kottafüzetek, egy metszett kristálytálkán Dianás cukorkák, egy beszáradt tintásüveg, ceruza sehol. Azt beszélték, Mancika néni legalább száz éves volt, de ha éppen nem is száz, nagyon öreg, de mégsem hordott kendőt, mint a parasztasszonyok, hanem hajhálót. Vékony kötött kardigánjának a zsebében hímzett szegélyű zsebkendő, egyszerű sötétkék vászonszoknyáján fehér hajszálak és elhalt fejbőrdarabkák. Megkínálta őket a cukorkával. A legtöbb eddig tíz volt, amit Dianás cukorkából meg bírt enni, utána kicsit kótyagos is lett a feje. Most inkább nem vett. A felnőttek tovább folytatták a beszélgetést.

A zongora fölött aranyozott keretben egy fekete-fehér kép lógott. Nem lehetett eldönteni, hogy fénykép vagy rajz, de azt sem, hogy a kép nőt vagy férfit ábrázolt: a zongoránál ülő alak hosszú fekete kabátot vagy ruhát viselt, vállig érő kibontott fehér haja egyenes, orra nagy, görbe, bibircsókos volt, mint egy boszorkányé. Csúnya volt, félelmetesen rút öregasszony, és aki ránézett, azt bizonyára békává változtatta, vagy legalább is kővé dermedt a félelemtől. Egy bizonyos mértékben hasonlított is Mancika nénire, lehet, hogy Mancika nénit ábrázolta a kép, amikor még fiatalabb volt, bár nehezen lehetett elképzelni, hogy létezett Mancika néninek egy fiatalabb változata is, hogy nem mindig, már születésénél fogva egy ilyen rideg, szigorú zongoratanárnő volt. De végül is megtalálta a ceruzát: ott volt a Steinway-en, bal oldalt, ahol a legmélyebb hangokkal ér véget a klaviatúra.

Már jó pár hónapja járt Mancika nénihez zongorára, amikor meg merte kérdezni, hogy ki van a képen a Steinway fölött. Mancika néni felnézett, mintha egyet sóhajtott is volna, és azt válaszolta, mintha valami varázsszót ejtett volna ki a száján:

- Liszt Ferenc.

Aztán megkopogtatta a híres ceruza végével a fekete zongorát, hogy folytassa a darabot. Liszt Ferencről nem lehetett vitát nyitni. Dohnányi a Liszt-tanítvány Thomán István növendéke volt a Zeneakadémián.

(A szöveget nyomtatásban A Vörös Postakocsi közölte)

Fotó: Karl Kunde

लोफ़स् अ शेग्गेतेक्बे

Upanishadok

 Ami rossz: döglött állat húsa, vér, disznóhús, amit nem Isten nevében vágtak le, amit megfojtottak, amit kifullasztottak, ami fejre esett, amit felnyársaltak, amit már félig megetettek a vadállatok. Ne egyetek semmi utálatosat. Nem ehetitek: teve, nyúl, szirti borz, dögkeselyű, barátkeselyű, szakállas keselyű; sas és különféle kányák; hollófélék, strucc, kuvik és sirály; különféle karvalyfajták; bagoly, fülesbagoly, íbisz, gödény, fehér keselyű, kárókatona; gólya, gémfélék, búbos banka; denevér és bármi szárnyas rovar. Elhullott állatot ne egyetek.
DE A VÁROSBAN LAKÓ IDEGENNEK ODAADHATOD, Ő MEGEHETI. A gödölyét ne főzd meg anyja tejében! Ezen túl a diéta az epehólyag eltávolítása után eleinte azonos a kőroham utáni diétával. Epehólyag hiányában nincs szabályos epeműködés, az epe folyamatosan csorog a nyombélbe, így nem biztosított a zsíremésztéshez szükséges mennyiségű epe. Ehhez alkalmazkodva a betegnek egy-két óránként kell ennie, de egyszerre mindig keveset. A diéta legfontosabb eleme a zsírszegénység. Ez azt jelenti, hogy az ételek zsírszegény alapanyagokból készüljenek, és az ételkészítés során plusz zsiradékot (sem állati, sem növényi eredetűt) nem használhatunk. Kezdetben az étrend legyen fűszerszegény, később ésszerű mennyiségben lehet használni a fűszereket. Eleinte a rostban szegény főzelékeket (burgonya, sárgarépa, tök) fogyaszthatók, később az epeköves beteg panaszmentes időszakában ehető főzelékfélék, gyümölcsök is felhasználhatók. Néhány év múlva az epehólyag szerepét bizonyos fokig átvehetik az epeutak, melyek kitágulnak és tárolják az epefolyadékot, tehát akkor és annyi epe ömlik a nyombélbe, amikor és amennyi szükséges. Továbbra is óvakodni kell a cukrok, zsírok, energiadús ételek fogyasztásától, mert különben fenyeget a kövek újraképződésének veszélye. A kőújraképződés és a panaszok megelőzhetők azzal az ésszerű táplálkozással, amely a panasz- és tünetmentes időszakot jellemzi a beteg életében. Akinek eltávolították az epehólyagját, annak az élete íztelen és unalmas, hiszen nem képes többé bárkiért vagy bármiért is epekedni.

Mintaétrend:

1. nap: keksz, tea, zsemle, főtt burgonya, tea,
2. nap: natúrszelet, sárgarépa-főzelék, keksz, tea, baromfi parizer,
3. nap: zsemle, tea, főtt burgonya, tökfőzelék, tea, köménymagleves, zsemle, keksz,
4. nap: főtt burgonya, tea, natúrszelet, sárgarépa-főzelék, keksz, tea, zöldségleves, szafaládé, tea, zsemle,
5. nap: natúrhal (ezt a kórházban sose adtak!), kenyér, két kockasajt, tea, keksz, tea, barackízes piskóta,
6. nap: daragaluska-leves, kompót, zsemle, keksz, tea, húsleves, keksz, tea, keksz, tea,
7. nap: Már mondtam, hogy ekkor nem történt semmit. Mivel Isten a hetedik napon befejezte az egészet, és megpihent, mert elfáradt a sok teremtésben. A kórházban sem adtak semmit. A konyhások azon a napon nem dolgoztak. Már nem emlékszem, hogy milyen napra esett, péntek vagy szombat, de az is lehet, hogy szerda.

SZELES JUDIT verse

szád melegére még emlékeznek ujjaim
Villányi László:veled nyílnak
ismeretlen svéd költőnő verse

irodalmi alakokba menekülök
elmenekítem elrejtem rejtegetem
magamat magam elől temagad elől
timagatok elől magvatok elől
betűkbe tűnök el a sorok közé
hogy csak olvasnod szabad engem
valaha szabad volt szeretned
intenzíven ám titokban
valaha szabad volt
most szabad vagyok

félve riadtan
mégis vágyom rátok

Villányi László új kötete, az Ámulat már megjelent az Orpheusz Kiadónál

„Ezt a … ö… amit hallok … folyton ….hogyismondják…” – Nem mintha nem tudta volna, hogy mi az, amit folyton hall, csak a szavakkal nem zsonglőrködik az ember, ha a saját hallucinációiról kérdezik.

Összetört. Úgy kucorgott a fotelben, mint egy zsák, mintha odarogyott volna, s teljesen kitöltötte a fotel formáját. Arca hamuszürke volt, szája majdnem lila. A körmeivel az ujjait kapargatta.

Nemigazán tudta azt sem, hogy mikor kezdődtek ezek a hallucinációk, talán mindig is – születésétől fogva – ott voltak, csak nem hallotta még őket, mert kell valami kifinomult érzék, hogy az ember meghallja őket. „Nem vallásos értelemben” – mondta. „Nem Isten beszél hozzám, nem. Istenben nem hiszek…És más természetfeletti hatalomban sem.”

A mutatóujja teljesen lekötötte a figyelmét. A kis bőrdarab nem akarta megadni magát. Persze arra is figyelni kellett, hogy a pszichológus nehogy észrevegye, hogy min mesterkedik. Fájdalmat akart. Fizikait. Bűntetést, hogy nem olyan, mint a többiek, hogy más, hogy hangokat hall, hogy nem szeretik, hogy nem tud a saját lábára állni.

„Beszéljen még erről a harangozásról. Milyennek hallja?” – kérdezte a pszichológus.

„Távolinak…Nézze, nem mindig hallom tisztán. Sok a zaj. Autók, a szomszéd. Aztán néha olyan, mintha egy távoli motor lenne, egy fűrészmalom.”

Beszéd közben a szoba tárgyait nézegette, minden olyan mozaikszerűnek tűnt. Nem nézett már az emberekre. Tekintetével igyekezett minden emberi arcot elkerülni. Fülével a zajokat kiszűrni. A hangokat kereste.

„Persze magamnak kerestem a bajt.” – jegyezte meg, s lemondón lehajtotta a fejét.

A pszichológus mindjárt meg akarta tudni, hogy ezen mit ért. A pszichológusok olyan kiváncsi lények. És – ugye – vannak ezek a vesszőparipáik: mit érez, hogy érti, mit jelent ez önnek, érzett-e haragot, félelemet…

„Nincs jelentősége… Nincsen JELENTÉSE. Érti?” – a jelentése szót lassabban, nagyobb nyomatékkal mondta, de nem kiabált, már évek óta nem kiabált.

„Minek nincs jelentése?”

„A szavaknak…”

Most mindjárt meg fogja kérdezni, hogy értem ezt – gondolta. Úgy érezte, ez is egy csata, ez a beszélgetés. De nem önmagával harcol, hanem ezzel a másik emberrel.

„Nézze” – mondta továbbra is lehajtott fejjel – „a szavak erre nem alkalmasak.”

„Ha nem akar, ne beszéljen most erről.”

Valaki a meleg kezét a kezére tette. Az arcán érezte a lehelletét. A pszichológus igyekezett megnyugtatni őt. Valami történt, valami eltört, elcsúszott egy pillanatra. Megint tisztán hallotta a harangzúgást. Meg fog halni, s neki harangoznak, tudta. Ez a lélekharang.

Hazafelé berakta a kedvenc cd-jét a kocsi sztereójába: Bebel Gilberto: Simplesmente. Ujjaival a kormánykeréken ütötte a taktust, és Bebellel együtt énekelt: every moment I’m near you I try to understand, every second I try to believe in how I am…..Just as always I’m dreaming I know you’re dreaming too. And all the tears that I’ve cried are maybe drops of rain after all….Quando canto me lembro de tudo o que é bom só passando por muito eu sei o que é dôr…[*]