2010.április 20. kedd Azt hiszem, őt láttam ma a villamoson.

De hiszen itt nincsenek is villamosok – mondta magában Szél Róza.

A kávéházban ültek, is itták a feketéket egymás után. Ittak, ahelyett, hogy ettek volna. Ettek, ahelyett, hogy szeretkeztek volna. Szeretkeztek, ahelyett, hogy szerettek volna.

A torkomban ez a gombóc… – gondolta Róza, s nyelt egyet a forró kávéból. Biztosan nem tesz jót neki ez a forró kávé.

Ahogy így elnézegette Katát, mintha már látta volna ezt az arcot valahol. Teljes alakokat vagy neveket sohasem bírt megjegyezni, de az emberi arckifejezések mindig mélyen belevésődtek az emlékezetébe. Aztán az egyik arcra egy másik arc, és még egy, és arcok rétege rakódott. A fejében egy egész arcképcsarnokkal szaladgált Szél Róza. Az arcok mögé persze nem volt mersze benézni.

Most mit kezdjek EZZEL az arccal?

- Jópofa vagy! – szaladt ki a száján hirtelen.

De még mindig nem vette észre a félelmetes hasonlóságot közötte és Szél Katalin között.

- Vannak nehéz dolgok az életben – mondta Kata.

Róza pont ezektől a nehéz dolgoktól kezdte úgy érezni, hogy torokrákja van. Ha az lett volna, legalább meg lehetne műteni. De a nehéz dolgokkal a legnehezebb éppen az, hogy nem lehet tőlük megszabadulni.

2010.április 20. kedd Azt hiszem, őt láttam ma a villamoson.

Nem hiszem, tudom. Olyan igaz, mint ahogy itt ülök, és rá gondolok. S már attól, hogy rá gondolok, elfog a reszketés…

Arra az ötven körüli férfira gondolt, akit már többször is látott a villamoson, a vágy villamosán.

Ha tudnék festeni, így festenék – gondolta Szél Róza miközben Miklós Hajnal képeit nézegette, aztán fogta a portörlő rongyot, és elkezdte törölgetni a nippeket a polcon.

Voltak máskor is hasonló gondolatai. Ha tudna énekelni, úgy énekelne, mint Ágens. Ha tudna táncolni, úgy táncolna, mint Maria Naidu. Ha tudna repülőgépet vezetni, úgy vezetné, mint Besenyei Péter. Ezek a gondolatok főleg akkor gyötörték, amikor valamilyen házimunkát végzett, de leginkább mosogatás és vasalás közben.

Egyszer találkozott egy kislánnyal a gyermekpszichiátrián. Olyan volt, mint amilyennek Szél Róza egy kis angyalt elképzelt. Szép nagy barna szemeivel belebámult Szél Róza fejébe.

Miért vagy itt? – kérdezte Szél Róza.

Látod ezt? – mutatta a kislány a vékony, hosszú égési sebet a karján. – Segítettem vasalni, és az történt, hogy nagyon megfájdult tőle a fejem. És azt mondták, hogy ííííígy – és mutatta -, egy kört és egy keresztet fognak a hátamra rajzolni holnap.

Szél Róza nagyon félt a holnaptól. Tudta, hogy mi fog történni a kislánnyal. De a kislány nem tudta; egészen addig nem tudta, amíg holnap nem lett.

Szóval vasalás közben sok mindent ki lehet gondolni – gondolta Szél Róza, folytatva a portörlést. – Mert az ember fejében a folytonos csevegés sose ér véget, még álmában sem.

Ha tudnék festeni, szereznék egy akkora vásznat, mint a fal, és elkezdeném rá festeni az életem állomásait – folytatódott a cselekvés Szél Róza fejében.

S ha tudott volna verset mondani, Latinovits Zoltán lett volna. Ha tudott volna énekelni, Mari Boine lett volna. Ha tudott volna lenni. De nem tudott. Csak törölte a port, vasalt és mosogatott.

Mari Boine – Goaskinviellja / Eagle Brother (Oslo Opera House, 2009)

Szél Róza gyerekkorának meghatározó alakja volt apai nagyanyja, Nyanyó, vagy ahogy azt az anyjától hallotta: nagyanyád. (Az anyja ezt persze úgy értette, az öregasszony.)

Nyanyó teljes öregasszonyi jelmezében (fekete cérnaharisnya, fekete vászonruha, szürke-fekete kardigán, fekete-szürke fejkendő és egy nagy fehér zsebkendő komoly, fekete szegéllyel) minden nap ott ült a konyhában és nagy bibircsókos orra mögül figyelte, forr-e már a leves. Ő képviselte a szilárd protestáns morált a családban. Előtte nem lehetett káromkodni, illetlenkedni, hangoskodni sem Szél Rózának, sem senkinek. Ennek ellenére gyakran megtörtént, hogy Nyanyó azt találta mondani: Isten nem bottal ver!

Az öregasszony, már amikor odaköltözött hozzájuk, volt vagy száz éves, legalább is Szél Róza szemében. Az öregemberre Róza csak halványan emlékezett. Odaköltözésük után nem sokkal meghalt. A költözésnek valójában az öregember volt az okozója, s a tény, hogy az öregasszony már nem tudta egyedül ellátni (a baját).

Szél Róza életét nagymértékben befolyásolta, hogy Nyanyó minden nap ott ült a konyhában, és figyelte, forr-e a leves. Azt is mondhatnánk, Szél Róza gyermekkora egy pisszenés nélkül telt el. A rosszalkodást máshol kellett végrehajtani. Már ha volt az embernek kedve. Mert Nyanyó mellett sokszor nem volt kedve az embernek még rosszalkodni sem.

Nyanyó azért melegített teát, olvasott mesét, mutogatta a könyvjelző képeket az imádságos könyvben (ez keresztanyád, ez nagyapád, ez itt apád kicsi korában, ez itt a becsi templom…), úgyhogy igazán nem érdemelte meg, hogy a gyerekek bosszúból olykor lehúzták a fejkendőjét.

Isten nem bottal ver! – visszhangzik Szél Róza fejében az átok a mai napig. És nehéz volna számba venni, ha nem bottal ver, akkor mivel is.

1993. március

Vladiszlav Todorov: Ádám-komplexus

(in: Orpheus 1992/4/5-10. 5-10p)

• Isten arra kárhoztatta Ádámot, hogy örökre saját nyelvi kreatúráinak a foglya legyen…
• …az alkotást gerjesztő elve pedig a bűn lett…
• A szem egy tökéletes fényszóróvá sűrűsödött kiméra, mely ég a vágytól, hogy megerőszakolják a saját látomásai…
• A Paradicsom is azért veszett el, mert láthatóvá lett.
• Ádám teste lett az a csapda, melyben Isten el akarta ejteni az Ördögöt.
• (Ádám) klausztrofóbiája váltotta ki kezdődő idioszinkráziáját.

Biztos vagyok benne, hogy ragaszkodom V.-hoz, látni is szeretném. De addig nem, amíg összekeverem, felcserélem a szellemi és a testi vágyaimat. És a legnagyobb baj az, hogy szinte tárgy nélküli vágyról, testi vágyról van szó nálam. Ez lehet a mohóság, mértéktelenség és a perverzitás. És hasonlóságot mutat a tárgy nélküli félelemmel: a szorongással.

Amikor a kezembe kerültek Szél Róza naplótöredékei, majdnem olyan meghatottság vett erőt rajtam, mintha Homérosz Iliászát találtam volna meg a görög lány sírjában. (Egyes variációk szerint az Iliász egy sértetlen példányát egy görög sírban a halott fejtámlájában találták volna meg, Roman Payne szerint Nagy Sándor tartott egy tekercs Iliászt a párnája alatt.) A magamra ismerés elementáris erővel szippantott bele a szövegbe; ott voltam benne: Én, Én, Én. Mindenütt csak Én. Meg nem is.

De hiába is tiltakozunk ellene, mindannyiunk sorsa univerzális.

- mondta a Szél-jegyzetek szerzője, amikor felfedte a kilétét.

Szél Róza úszósapkában

Amikor Szél Róza szemében kihunyt a csillogás – még ha ideiglenesen is – , azzal vigasztalta magát, hogy Mata Hari sem volt különösebben szép. Mata Hari, született Margaretha Geertruida (Grietje) Zelle, az 1910-es évek elejére Európa legjobban kereső kurtizánja volt. Orra feltűnően nagy és görbe, szeme enyhén kidülledt, orra alól és álláról rendszeresen borotválta a szőrt. A férfiakat azonban  kisugárzásával és igéző tekintetével bűvölte el, és szexepiljének nem lehetett egyszerűen ellenállni.

(példabeszéd )

Szél Róza tizenkét évig naplót vezetett.  Nem minden nap, de volt úgy, hogy naponta többször is. Munkanaplónak nevezte, mivel az egész életet és még az álmokat is munkának vette. A protestáns neveltetés még a legtitkosabb naplóbejegyzéseket is átnyirkosította egy kissé, nem lehetett már mit tenni.

Tizenkét évig. De nem határozta el, hogy egy ilyen súlyos jelentőségű, misztikus hosszúságú időintervallumot fog kitenni memoáríró munkássága. Nem. A tizenegyedik évben észrevette, hogy az akkor még férje rendszeresen olvassa a bejegyzéseit. Erre az eshetőségre korábban is gondolt, ezért sok metaforát, szimbólumot és egyéb képes beszédet alkalmazott az írásaiban – akárcsak a Bibliában; az alakok neveit pedig eltorzította vagy monogramokat használt.

A férj azonban a tizenegyedik év tájékán először csak hullámossal aláhúzott sorokat, néha kérdőjelet vagy felkiáltójelet rakott ki – mintha csak egy dolgozatot javítana, holott mindketten tudták, itt az ő közös életükről van szó.

Ekkor Szél Róza átváltott idegen nyelvekre. Angol, orosz, francia, latin – a férje nem beszélt nyelveket. De ez csak olaj volt a tűzre. A félig megértett szövegekhez kommentárokat írt, és mindenféle morális prédikációba kezdett a napló még üres nyirkos lapjain.

Tudták mindketten, ennek nem lesz jó vége. Tizenkét éve éltek együtt, a lányuk csak most kezdett iskolába járni. Szél Róza nyelveken írt, mígnem egy délután arra jött haza, hogy a naplója a konyhaasztalon hever cafatokra tépve.

„Hányinger, hányinger” – mondogatta magában, mert azt érezte, tönkre tették a munkáját, az életét, az álmait – és többet már nem lehet összerakni.

S hogy, hogy nem, ennek éppen a születésnapján kellett megtörténnie.

Szél Róza úgy érezte, nem maradhat otthon ezen a napon. Csak úgy találomra elment egy moziba. Ott éppen egy Greenaway-filmet adtak. A film címe ez volt: A Párnakönyv – s ez egy szempillantásra Szél Róza számára élethelyzetének a szimbólumává vált.

Mindjárt még ott a moziban elhatározta, hogy véget kell vetnie a történetnek. Hazament a gyermekéért, s aztán lemenet a folyópartra még egyszer megcsodálta őt, és azt mondta neki, ne aggódjon, a mennyországban találkozni fognak. Amikor a hídhoz értek, beletaszította a kislányt a folyóba, majd maga is beleugrott a vízbe.

Szent Péter azonban nem engedte be Szél Rózát a mennyországba, hanem azt mondta neki:

„A gyermeked lelke nincs itt, s te sem jöhetsz be, amíg meg nem találod azt” – s becsukta a nagy kaput.

Szél Róza így visszament a folyóhoz, és azóta hosszú ujjait belemártva a vízbe keresi-keresi az ártatlant. A dunai hajósok sokat mesélnek a vizeket pásztázó hosszú ezüsthajú asszonyról, aki keservesen sírva lebeg a víz felett.

THE END

ÉS OLYAN JÓ A CSÖND MOST.

„Nem tudom, mit szeretünk ezen annyit babrálni?” – és azzal Szél Róza egy nyelves csókot adott a levegőnek.

Sikítani akarok!!!

„Elegem van.” – gondolta Szél Róza. „Elegem van abból, hogy sosem tehetem azt, ami nekem tetszik. Amit szeretnék, és amikor szeretném. Mindenféle előírás, szabály, meg utálom.” –  Kezét dühösen a kilincsre tette. Ha most lemegy a lépcsőn…

„Még egyedül sem hagynak soha. Pedig hányszor vágyom a magányra.”

A lépcsőház kongott az ürességtől. Kezében a pumpa és a lakatkulcs.

„És olyan jó most a csönd. Sehol senki. Elüldöztem magam körül mindenkit. Ne etessenek, ne fürdessenek, ne illatosítsanak, ne öltöztessenek. Hányszor elátkoztam már a pillanatot, hogy én vagyok én. Pedig hányan irigykednek rám, hányan szeretnének a helyemben lenni. De most jó. Most jó a magány. Jó a csönd. Jó, hogy egyedül vagyok.”

A bicikli egész télen a garázsban volt. Fel kellett pumpálni.

„ Kell ez nekem. Kellesz nekem.” – gondolta Szél Róza amint megragadta a biciklikereket, és ütemes pumpálásba kezdett.

(Ez itt a reklám helye: a bejegyzés Aaron Blumm-szövegét adaptálta // Biciklizéseim Török Zolival)

Szél Róza elkeseredetten keresgélt a ruhásszekrényben, a szekrény már majd elnyelte, s a lógó finom kelmék bebugyolálták alakját. Valami ócska ruhát keresett, amit a munkában felvehet.

Harminc évig volt tanár. Most bezárt az iskola, és a dolgozók sem kaptak másik helyet. Legalább is nem mindegyik. Szél Róza sem. És ebben a gazdasági válságban nem talált más munkát, csak takarítást.

Takarítani pedig nem lehet selyemblúzban és szoknyában. És szövetnadrágban, kiskosztümben, gyapjúpulóverben vagy vászonruhában sem. És egyik cipője sem felelt meg a célnak…a papucsai sem.

Már majdnem sírt. Nem volt egy rongyos gönce, amit nem sajnált volna összepiszkolni.

Leült az ágy szélére, és elkezdte egyenként végignézegetni a ruháit, mintha élettörténetét lapozgatná.

„Talán az utolsó pár ezresemből találok egy edzőcipőt” – gondolta, s pityeregni kezdett.