(POST COITUM az előző bejegyzéshez)[1]

COMPLETE COLLAPSUS. Úgy lehetne fordítani: vége.

Utálom a melodrámát, de újabban a kommunikációval vannak alapjában problémáim. Többnyire csak a papírral tudok kommunikálni. Az személytelen, nincs felelősség. Fáraszt minden, ahol játszani kell, figyelni kell, mit mondott a partnerem. Én a tényeket sem tudom leírni, csak a gondolataimat, érzéseimet, vágyaimat.

Most úgy érzem: egyszerre vége is, meg nem is. Megoldás nincs. A vizsgáim nem fognak összejönni, ha ennyire romokban vagyok. (Összejöttek. – A szerző megjegyzése)

Fél tizenkettő. nem csináltam megint semmit. Rohadt érzés. Rohadt érzés, mert olyan, mintha szétfolynék. Cselekvésképtelen vagyok. Amikor ezt az időt kellene kihasználnom arra, hogy, mondjuk, a vizsgámra összeállítsam az előadásanyagot…stb. Nem tudom élvezni ezt a tehetetlenséget. Nyomasztó…

Egyedül vagyok 10-20 éve, úgy, hogy senkitől se kérhetek segítséget. Sem szülőktől, sem baráttól, sem barátnőtől, sem házastárstól. Van néhány ismerősöm, de barátom, az nincs.

Mindenféle értelemben káosz.

Könyvek leszedve a polcról, ruhák kihányva a szekrényből, jegyzeteim rendszer nélkül, halomban, testem beteg (légcsőhurut), fejemben zűrzavar, semmit nem tudok tenni: se elpakolni, se tanulni, se boltba menni (nincs is pénzem), se a gyerekemhez menni, nincs kinek telefonálni – csak fekszem erőtlenül, csak a toll jár a kezemben, s csupa lelkiismeret-furdalás vagyok – volna dolgom.

A falak csupaszok, a képek levéve, az anyáknapi-születésnapi virágok elhervadtak.  minden félben van, félúton. S én is mintha mindörökké félúton lennék csak. „Menni kell. Kell menni, menni.” „el kell menni, csak hova?” (Kb.)

Mi ez? Mi lesz? Engem megőrjít minden kötöttség, kötelezettség, béklyó, lánc, bilincs. miért akarja az egyik ember a másikat? Miért akarni? Olyan érzésem van, mintha a fejem búbjától fél centire betonplafon volna, s azt próbálnám áttörni. („a fene fátumok / mozdíthatatlan zárait átüti”) Vagy fordítva van mégiscsak ez a világ, és én egy medence betonjába ütögetem a fejem?

betonba ütötted a fejed

megszédültél az azúr betontól

Meg kellene érteni a férjemnek, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek ő szeretne engem. S hogy van értékrendem, csak az más, mint az övé. Completely different.

Most mintha azt várnám, hogy haza jöjjön, s természetszerűleg rettegek is attól, hogy itt nekem megint cirkuszoljon.

Nem tudom, mit kellene még tennem: elmondtam, megbántam, nyilatkoztam, szeretkeztem is az óta kétszer vele. Ő mégis bánt. Hagyja eluralkodni magán a kétségbeesést.

Hat évig sohasem érdeklődött a lelki világom iránt, a naplóim iránt. Megpróbálta leépíteni bennem a reményt: együtt kell legyünk. Úgy éreztem, én többet-többet adok magamból a családnak, s ő nem, vagy nehezen.

Csak azzal kezdődött, hogy szégyellt engem az ismerősei előtt. Míg normális esetben az ember büszke a társára.

Bántott, hogy számára nincsenek ünnepek; hogy minden lelkiismeret-furdalás nélkül:  önmaga volt a legfontosabb.

Én ezenközben azt éreztem, elveszítettem önmagam, háztartási gép vagyok, szervezőség, árnyék, semmi: önbizalmam semmise, közérzetem rossz, labilis, bizonytalan, üres vagyok. Nagyon hiányzott valami: én magam. Amikor majdnem inni kezdtem emiatt, szerencsére orvoshoz mentem, és keresni kezdtem önmagam.

Teli voltam kiéletlen energiákkal. ha elkárhozom, én akkor is találtam valamit Győrött. Az ember mindennapjai nem lehetnek olyanok, mint egy fesztivál. Ez igaz. Nem is tudom, hogy most mi fog következni. lehet, képtelen vagyok szeretni s szeretve lenni, mint Adrian Leverkühn. Egyetlen dolog tűnik biztosnak: élni kell, ameddig lehet. És lehetőleg élni. Meg élni.

Nem tudom, hogy szeretem-e a férjemet. Azt sem, hogy nem szeretem-e. Különösnek tartom már eleve az összeköltözésünket is. Most valami történt. S még mindig nem vagyok semmi, még mindig félúton vagyok, azt sem tudom, merre tartok, nem vagyok önellátó, végül is nem csinálok semmit, nem dolgozom, nincs velem a gyermekem, a férjem se, nincs a városban egyetlen ismerősöm se, akit érdekelne, hogy mi van velem, nem kapok levelet senkitől, nem lehetek őszinte senkivel, nem járok templomba, nem tudok megoldani semmit, nem tudok elmoccanni az ágyból, félelemmel tölt el elkezdeni bármit is, arra fogom, hogy hurutom van, hogy nagyon boldogtalan vagyok.

Egy emberre várok, hogy hazajöjjön: a testvérem. Egyébként meggyilkolnám magam. Ahogy Lysenko[2] filmjében..

Milyen szép volt, ahogy a zsilett nyomán a sötétvörös vér szétterjedt a vízben, milyen szép volt, ahogy a sötétvörös vér átvette az átlátszó víz helyét, ahogy konkréttá tette a vizet, az önmagában megfoghatatlant. Milyen szép volt, ahogy a fiú a határnál összeesett, milyen szép volt, ahogy a golyók nyomán elszálltak karjai, s a földre zuhant, milyen szép volt, hogy az ujjai átértek még a szögesdrót alatt a szabadságba. milyen szép volt a halál.

Ugyan, mit ér egy ember élete? Hol fontos az, ki létezik, ki nem? Hol számít az, hogy mit csinálsz? Milyen kicsin múlik az, hogy valaki létezik vagy nem! Kiszalad a kezem közül minden. Mindinkább úgy érzem, mindegy, mit csinálok. Nem gondolom, hogy valaminek, vagy valakinek szüksége van rám, nem gondolom, hogy alkalmas vagyok. Teljesen elveszítettem magamat. Csak a toll jár a kezemben. Ha tudnék beszélni, csak a szám járna. Látod, mégis csak neked volt igazad: vége, vége, vége…vége

[2] Sergei Lysenko: A lezárt határ (The Border Under Lock) – A Mediawave díjnyertes filmje 1994-ben

1993[i]

Amor meus, pondus meum;

ilio feror, quocumque feror.

Szent Ágoston

URAM, tégy engem a te békéd eszközévé, hogy

ahol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek,

ahol sérelem van, oda megbocsájtást,

ahol széthúzás, oda egyetértést,

ahol tévedés, oda igazságot,

ahol kétség, oda hitet,

ahol kétségbeesés, oda reményt,

ahol sötétség, oda világosságot,

ahol szomorúság, oda örömet.

Hogy ne vigaszt keressek, hanem vigasztaljak,

hogy ne megértést keressek, hanem másokat értsek meg,

hogy ne engem szeressenek, hanem szeretetet gyújtsak.

Mert amikor adunk, akkor kapunk,

mikor megbocsájtunk, nyerünk bocsánatot,

mikor meghalunk, születünk meg az örök életre.

Ámen.

aug.25.

Megint magamra hagytak, akik nem írnak! Türelmetlen és mértéktelen vagyok. Zalán elfeledett. Tímea? Ki tudja? Lacinak talán sok dolga van. Csak azt nem tudom, Zsolt mit akar! Leginkább bosszant. Mert mintha megkergült volna: tudathasadás – az egyik énje ír, a másik önmaga kettőződésétől és tőlem is irtózna.

- Ön sörös vagy boros, kisasszony?

(Akkor már vörösbort ittam.)

Zs. egy kedves barát. Sose tekintettem komolyan férfinak. Mindaddig, amíg fel nem fedeztem, hogy bántja a laza életvitelem, hogy megsérthettem, hogy sose vettem komolyan, és a füle hallatára hagytam, hogy egy közös ismerősünk magáévá tegyen. Ezt mindaddig nem értettem meg, amíg meg nem néztem a tévében a Varázshegyet – a könyv az egyik kedvencem volt eddig is. Ő ajánlotta, de sose olvastam el végig. Amikor a filmet láttam, már férjnél voltam, mint Tatjána. Rettenetes éjszaka volt: forró, izzadtságszagú, vörös, kába, mint egy kínai bordélyház. Az a pillanat, amikor rájöttem, hogy Hans Castorp életkora teljesen elkerülte a figyelmemet, s az is, amikor az asszony röntgennegatívját oly bálványozva nézte, nem kívánom senkinek, amit éreztem. Rettenetes bűntudatot Zs.-tal szemben, és langyos szerelmet, ami olyan gáttájon kezdődött felfelé kúszni, mintegy a köldökig, és álomba ringatott. Írtam neki, s válaszolt. Én az álomvilágból írtam, ő pedig ettől megrémülhetett, és eltűnt. Aztán csak úgy, küldtem neki egy lapot Bécsből, semmit sem remélve. Megint nehéz volt az idegkimerültségéről, kórházról, az élettársáról, múzsátlanságról, kedvtelenségéről olvasni. De azért gyorsan írtam. Nem akarom, hogy megsértsem. Teljesen korrekt akarok lenni vele. Sem durva, sem szívtelen. Arra emlékszem, milyen volt régen. Nem lehet, hogy teljesen megőrült volna. Az más, ha én.

(Az első levelében egy igazolványkép negatívja volt emlékeztetőként. A további leveleket is H.C. kezdőbetűkkel jelezte. Később már én is Mme. Chauchat –t írtam feladónak.)

Olvastam Schopenhauer írását a „Nemi szerelemről” – nem tudnám ilyen egyszerűen és sablonosan elintézni. Szoktak a filozófusok szerelmesek lenni, ha ilyen logikusak? Elméletben semmi sem él, inkább TORZ.

Szél Róza hallgatásának oka van. Jó oka.

Azóta nem lehetett egy szót sem kihúzni belőle, amióta a sámánnal találkozott Szibériában. A rokonok azt kezdték rebesgetni, hogy rontást tettek rá vagy elbájolták, megszállták, megnyomták, vagy elvarázsolták.

Megbűvölték.

A hallgatás is beszéd, a hallgatás befelé való beszéd.

“Lám, meghalt, én pedig élek” – gondolta vagy érezte mindegyik.

Lev Tolsztoj

Szél Róza élete során két és félszer próbált meg öngyilkosságot elkövetni. Az első kettőt még serdülőkorában – és erről nem is esett szó soha a családban, amolyan gyerekkori hóbortnak vették a szülei, valami, amit majd ki fog nőni. De nem nőtte ki. A harmadik alkalom sokszor megtörtént, de csak töredékesen, talán egy fél öngyilkossági kísérletre jönne ki, ha összeadnánk. Igazán sose akart meghalni, csak nem akart az életben többé részt venni.

Az öngyilkossági kísérletekről még a testvérei sem tudtak. Amikor Róza kórházban volt, a testvérei túl kicsik voltak ahhoz, hogy bármit is megértsenek abból, min ment keresztül. Az öccse lemásolta neki Ursulát és Doktor Bubót, és az egész bevezető dal szövegét, kiszínezte, és azt küldte el Rózának. Kiskorúaknak tilos volt a látogatás. Ezen Róza akkor nagyon megdöbbent. Nem volt több tizenhatnál, és csak tizennyolc éven felüliek látogathatták. Megijedt, és megértette, a halál annyira komoly, hogy valószínűleg koravénné tesz mindenkit.

„Azt nem hinném, hogy életveszélyben lettem volna. Azt sem, hogy tudtam volna, mit jelent a halál. De örökösen menekültem, egyfajta készenlétben voltam, el akartam folyton tűnni. Ez volt a kiindulópont. Elásni magam. Aztán néhány komoly megrázkódtatás átbillentett a másik oldalra, és már nem csak elbújni igyekeztem, hanem aktívan meghalni.”

A megrázkódtatásokat csak utólag ismerte fel. Amikor az embert trauma éri, nincs érkezése felismerésekre.

„Sokat olvastam a 6-os számú kórtermet, és akartam tudni, milyen érzés belülről” – válaszolta a pszichiáternek tizenhat éves korában.

Aztán meg azt mondta, hogy szereti a sok egyforma dolgot, és ezért rakott ki maga elé annyi tablettát. Meg hogy kényszert érzett, hogy a dolgok csak akkor lehetnek igazán az övé, ha lenyeli őket.

Kis segítséggel aztán rájött utólag, hogy mindkétszer férfi volt az ügyben, erőszakos férfi, sokkal idősebb férfi, és az elmondhatatlan szégyenérzet, amit mindkétszer érzett. Azt is érezte, ha ez az élet, akkor ez nagyon undorító. Főleg érzett, és nem gondolkozott. Később még gondolkodhatott eleget.

Abban az időben a kórházak bejelentették a rendőrségnek az öngyilkossági kísérleteket. Róza emlékezett, hogy éjszaka vitték be, s az őt felvevő orvos kerek-perec megmondta a tizenhat éves lánynak, hogy ezt most be fogják jelenteni a rendőrségnek, és ezzel egész életén át kísérő üldözési mániát váltottak ki Rózánál. Nyilvántartásba vették, követték, figyelték, mert semmivel sem rendelkezhetett, főként nem a saját életével. Ezek után soha nem válaszolt semmilyen kérdőívre, és nem engedte, hogy fényképet készítsenek róla. Az iskolai fotózások pánikrohamot váltottak ki nála, ha tudott, elbújt a vécében, vagy betegnek tettette magát, hogy ne is kelljen aznap iskolába mennie.

„Nem értem, miért ragaszkodtam voltaképp az integritáshoz, amikor az életet pedig eldobtam volna magamtól. Rettenetesen össze lehettem zavarodva.”

„Nem tudtam, hogy öngyilkosságot akartál elkövetni” – mondta az öccse.

„Nem mondták anyuék?” – csodálkozott Róza, amikor vagy negyven év múlva szóba került a melankóliájának az oka.

Az öccse arca kissé elszürkült mindig, amikor komoly dolgokról volt szó. Igyekezett távolságtartó maradni, és nem elérzékenyülni. Ez olyan férfias dolog lehetett nála. Vagy egyszerűen csak kiszáradt, ahelyett, hogy elsírta volna magát. Hamuszürke, igen, ez a megfelelő szó rá.

Az öngyilkossági kísérletek egészen más fényt vetettek Róza viselkedésére. Abbahagyta a szapulását, hogy igyekezzen összeszedni magát, keressen munkát, barátot és ehhez hasonlók. Ő az öngyilkosjelöltekkel legtöbbször csak a hullaházban találkozott, vagy a jajveszékelő, éppenséggel halálos csendben vacogó rokonok között a helyszínen. Mások öngyilkossági kísérleteit hidegvérrel és szakértelemmel kezelte, de a nővérével nem tudott mit kezdeni. Másokat részvéttel vigasztalt, de az érzelmek ilyen fokú közelségétől megriadt, arca elszürkült, elveszítette a lába alól a talajt, és nem tudott mit mondani. Nem tudott vigasztalni, együttérezni, egyáltalán érezni.

„Egy Doktor Bubós képet küldtél a kórházba…Köhög a harcsa, reumás a mókus, nem segíthet rajta, csak a pszichológus!”

„Nem emlékszem.”

„Én igen. Örültem neki. De mérges is voltam, hogy fogalmad sem volt, hogy nem köhögtem, és reumás sem voltam…”

Nagyon restellte, hogy nem emlékezett rá, pedig a testvére akkor majdnem meghalt. Mi van, ha meghal? És még nem is emlékezett volna rá. Testvérek voltak. Egy test, egy lélek. Még akkor is, ha egész gyerekkorukban veszekedtek, és míg Róza az orosz klasszikusoktól kapott ötleteket, ő az árokparton vadászott a gőtékre.

„De nem haltam meg”- mondta Róza szelíden.

Mintha megbocsájtott volna.

„És a Bubós kép sincs már meg.”

Igazán nem akart meghalni ezután, de egészében sohasem bírt részt venni a saját életében. A későbbi traumák csak annyira billentették ki ebből a hibernációból, hogy számolatlanul vette be a nyugtatót, és lehetőleg pálinkával, hogy megnyugodjon, eltompuljon, és kevésbé fájjon az élet.  Ez nem is számított öngyilkossági kísérletnek, csak időnként túladagolta a nyugtatókat és az alkoholt.

A túladagolás és az öngyilkossági kísérlet között marginális csak a különbség. A végeredmény gyakran teljesen ugyanaz.

Szél Róza szabadságon – folytatás

A majmok nagyon érdekelték Rózát, de Mongóliában nincsenek majmok. Vagyis csak egy volt, egy makákó, egy szerzetesé. És Róza a kis mongóliai kitérő során meglepetten tapasztalta, hogy a makákó milyen ügyesen alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez. Indából származott, ám Mongólia a maga száraz, szélsőséges klímájával nagyon messze állt attól, amit a kis állat élete első pár hónapjában megszokott.

A szerzetest is érdekelték a majmok. De más szempontból. Tetveket tartott a majmon, hogy azokat összefogdosva, egy mozsárban megtörve, és közönséges út porával elegyítve kis golyócskákat formáljon belőlük, és azokat jó pénzért eladja a tibeti orvosoknak.

Róza két évig élt ennél a szerzetesnél. Bár ez a két év a valóságban nem lehetett több pár napnál. A szerzetes megtanította neki a Vadzsrajána-imákat és a tantrikus jógát. Elmesélte, hogy a tibetiek a fehér majomtól és egy emberevő óriástól származnak. És azt is mondogatta még, hogy Rózának a Himalája másik oldalán van dolga. De az adott valóságszeletben Rózát még nem annyira érdekelték a jógik és a Vadzsrajána, hanem csak a majmok – és a szerzetestől elszökött egy vándorcirkusszal.

Elszökött, gondolta ő, de nem tartotta semmi igazán vissza. A cirkusznál is voltak makákók, és csimpánzok is. Meg csontsovány elefántok.

Azt pedig tudjuk, hogy az artistanő mire tanította meg.

Áááááááá, mit tud maga a tibeti pásztorkutyákról!

Korábban a mongol kán udvarában nemcsak majmok, szerzetesek és cirkuszi artisták voltak, hanem pekingi kacsák, magyar lovak, lengyel kémek is. A kánok udvarában, mint egy múzeumban, szinte mindent meg lehetett találni. A Mongol Birodalom sikerének az egyik titka az volt, hogy mindent magába fogadott vagy magába foglalt.

(…)

Szél Róza egyedül utazott a transzszibériai expresszen. A fürkész vagy éppenséggel rosszindulatú tekinteteket folyton érezte, és amióta az első osztályú hálófülkés jegyét el kellett adnia, a rá tapadó tekintetek meghatványozódtak. A másodosztályon nemigen utaztak európai nők egyedül.

Különösképpen akkor lett nagy keletje Rózának, amikor ismét elfogyott minden pénze (még valahol Vlagyivosztok előtt), és nem maradt más választása, a testét kellett áruba bocsájtania. Ám ez eleinte nem ment olyan egyszerűen, mint gondolnánk. Olyasmit kellett csinálnia megint, amit még korábban sohasem, tapasztalatok nélkül improvizálnia, és ezek az improvizációk gyakran komikus vagy egyenesen veszélyes helyzetekbe sodorták. Egyszer még le is akarták szállítani a vonatról – egy irigy orosz vasutasnő, és Rózának kínjában csak idétlen vasutas viccek jutottak eszébe. Ekkor egy francia utazó, valami Blaise, mentette meg.

- A hölgy velem utazik – mondta oroszul, és azzal a dolog el lett intézve.

Az érdekes az volt, hogy a legegyszerűbben a nyugati férfiakat lehetett felcsípni.

A jelzéseim nagyon is európaiak – gondolta Róza, amikor megpróbált magyarázatot találni a tapasztalataira.

És ez egészen Moszkváig ki is elégítette Rózát.

Amikor a vonat befutott a Jaroszlavszkij Pályaudvarra, és letelt az év, Róza akkor vette csak észre, hogy nem jutott tovább a Lehel-téri piacnál, és nem is telt el több idő egy hétnél, azaz hét napnál. Az emlékezetében mégis élénken élt az első pillantás a Kremlre, a lengyel férfi a teóriákkal, az usánkás orosz katonák Szibériában, a kínai szerencsefánk-árusok, a mongol sztyeppe démonjai, a kutyák csaholása, a lámák, a kínai Nagy Fal, a nyugati férfiak nyálas csókjai, és ahogy a péniszük behatol a kalandra éhes testébe, a kínai kacsák, a majmok, az emberevő óriások, a hó áprilisban a Nazivaevszkaja állomáson, és a borjú Nauskiban. Az, hogy volt gazdag és szegény, friss és izzadt, egészséges és beteg, hogy találkozott Szél Rózával a sivatagban, hogy egy baskír váltókezelő miatt majdnem kisiklottak Uszty Katavnál, hogy szerelmes lett egy artistanőbe, hogy egyszer összetévesztették a francia Szent Johannával, a Volga, a Káma, a Tobol, az Irtis, és sorolhatnám tovább.

This is a comment to the blog entry Szél Róza szabadságon. (Rose Wind on vacation)

“Dis, Blaise, sommes-nous bien loin de Montmartre?”

Egy hét a naptárban Szél Róza életében éppen egy évet tett ki – pont elég egy sem nem túl hosszú, sem nem túl rövid szabadságra, amit egy nagy utazással lehet eltölteni. De hogy lehet szert tenni egy 365 vagy 366 napos szabadságra? Szél Róza pontosan tudta, hogyan. Keresett egy vastag zsírkrétát az asztalfiókban, és a fehér falra nagy betűkkel felírta először is, hogy: SZABADSÁG!

Ahogy a cipész kirakja az üzlet ablakába: szabadságra mentem, úgy határozta el Róza is, hogy a leírt szó erejével terjeszti ki akaratát a körülményekre. Egy lendülettel kiugrott az ablakon, és többet nem látták.

Moszkváig repült, mint Kun Béla. A sok repülőgép-szerencsétlenség ellenére nem félt. Moszkvában jegyet váltott a transzszibériai expresszre. Nem bánta a zsivajt, a szegénységet, a húgyszagot. A vigyorgó aranyfogak a gyerekkorára emlékeztették. A Kreml olyan volt, mint egy hatalmas tatár torta aranymázzal bevonva. A hófehér katedrálisok nagy manduláival és a harangok mézédes aranyával…Egy öreg szerzetes a novgorodi legendát olvasta fel. Szomjas volt. És az ékírást betűzgette. Azután a Szentlélek galambjai hirtelen felszálltak a téren.

Az expresszen egy lengyel férfi csatlakozott hozzá, aki Mongóliába utazott. Mikinek hívták, és Nauskiig csak összeesküvési elméletekről beszélt, és arról, hogy ha az ember – különösen teleholdkor – egy nagy teleszkóppal megvizsgálja a Holdat, még az autókat is láthatja, ahogy a Hold felszínén, mint a hangyák, mennek le s fel. És a Hold másik oldalát még senki nem látta! – mondta a csodálkozó Rózának. De Miki Nauskiban, az utolsó orosz állomáson leszállt.

Lehet, nem is Mongóliába tartott – gondolta Róza.

Éppen akkor fogyott el az utolsó fityingje is. Pár nap éhezéssel és nélkülözéssel telt, és az első osztályú hálókocsijegyét el kellett cserélnie némi pénzért, hogy legalább Ulánbátorig kitartson. Ahogy a nagy költő mondta: a Nagy Láma dühös kis mongoljai! És mentek, mentek gyalog a sztyeppén, míg nem találkoztak egy fehér tevéket terelgető pásztorral. Akinek akkora kutyái voltak, mint az oroszlánok, és olyan haragosak is voltak, csaholtak és a levegőbe haraptak nagy álkapocs-csattogtatással. Ha nem lettek volna a kutyák láncon, nem maradt volna közülük senki életben, vagy legalább is gatyaszaggatás nélkül.

Azt mondják a mongol pásztorkutyákról, hogy nincs a világon eltökéltebb és bátrabb kutyafajta. Szembeszállnak emberrel, farkassal, medvével, de még a hóleopárddal is. Még a saját gazdájukat is megharapnák, ha az nem adna nekik enni. A legkülönösebbek a feketék, amiknek a szeme fölött két fehér folt látható. Azt mondják, azzal a jövőbe látnak, és egy évre előre megérzik a földrengést vagy más katasztrófát.

A fehér tevéket legeltető pásztor éppen el akarta pusztítani az egyik ilyen kutyáját, mert az annyira megvadult, hogy még a gazdáját sem engedte közel. De a láma, aki Szél Rózával utazott, arra kérte a pásztort, hadd mehessen ő oda a kutyához.

Úgy kell elhatározni, hogy az ember SZABAD lesz, ahogy a láma – a pásztor aggodalma ellenére – egyetlen lendülettel odalépett a megkötözött kutyához, lehajolt hozzá, mélyen a szemébe nézett, majd homlokát a kutya fejéhez érintette. S attól fogva a kutya kezes bárányként engedelmeskedett.

(…)

De Róza transza ezzel nem ért véget. A rövid kitérő után visszamászott a hússzagú zöld vagonba, hogy folytassa útját Peking s aztán Vlagyivosztok felé.

A folytatás itt olvasható

(Szél Róza és Szél Katalin naplójából)

1993. április 20. kedd

Nem tudom, miért van szükségem másokra, és miért ragaszkodom a társaságukhoz! Ezt tényleg nem egyszerű megfejteni egy individualista felfogású embernek. Olykor kettősségnek tűnik az életem, néha pedig biztos, hogy csak én létezem. Talán minden barátkozási szándékom önzés. És önző módon örülök a levelének.

Többször próbáltam felhívni. Soha sem sikerült. Most is nehezen tudom magam visszatartani attól, hogy fel ne hívjam. „Nem tudom, mit gondolhatok” – írja. (Ez más, mintha azt írná: „nem tudom, mit gondoljak.”)… Nem hiszem, hogy az elsődleges dolog a tőle való tanulás volna, inkább a folytonos önigazolás. És itt az önzőség. Meg minél szubjektívebb életet élek, annál inkább szükségem van az igazolásra. Míg testi mivoltom nap nap után tapasztalom, szellemi létem mások igazolásától nyeri el bizonyosságát.

1993. április 20.

Ma hoztuk haza Alfát. Különleges, igényes és ezért ellenállhatatlan. A saját életét éli, és mi tanulunk meg alkalmazkodni hozzá.

Az első éjszaka vele aludtam a kisszobában, de mivel az utat végigaludta tegnap, egész éjjel az arcomat nyalogatta, és a karomat huzigálta. Ha elaludtam, elkezdett nyüszögni. Teljesen össze volt zavarodva, és mindenhova odapisilt, csak az újságra nem. Beraktam a ketrecbe, de persze ki akart jönni. Reggelre kész voltam.

1993. június 4.

Letargia, szomorúság vett erőt rajtam, amikor megtudtam, P. egy másik nővel töltött egy egész éjszakát. Lelkiismerete rajta, hogy a történtekből mennyit vallott be. Az egész teljesen más volt, mint az én esetem Lacival. Ezt most P. kezdeményezte. Ő tovább is ment, mert megátalkodott volt Edit is, ő is. A közelben lakik. Nem túl értelmes teremtés, hogy lelkesedni lehessen érte. Csak szép szőke.

Nem tudom igazán megérteni, hogy mi történt VELÜNK. Én visszaestem valami régi bűnös életbe, ám le tudtam győzni magam. P. ellenben világ életében szent volt, s ez az éjszaka az első lépése a szakadékba.

1993. június 4.

Szépen nő Alfa. Ma öt hónapos. Nagyon magabiztos a kutyaiskolában is. Kedvence a főtt csirkemell. Kedvenc helye a faemelvény, amit neki eszkábáltunk össze. Vettem rá plédet a turiban. Utálja, ha siettetik. Horkol.

„A dalai láma büszke rád.”

1993. június 8. kedd

A mai délutánomat egy amerikai kávé hozta rendbe. Több az önbizalmam. Segített, hogy Tibor hangját hallottam. De lelkiismeret furdalásom van, hogy annyi bonyodalmat okoztam a családjának a telefonálással. A telefonfülkék rettenetesek! ha valaki próbára akarja tenni a türelmét, próbáljon interurbán beszélni.

Tibor szerint mindenre van remény. Nem vagyok elveszett ember. Tehetetlenkedni nem lehet. Szeretnék szabadon dolgozni.

1993. június 8.

Ma is voltunk Alfával a kutyaiskolában. A kutyaklub egy erdő szélén van. Alfát persze leginkább az érdekelte, hogy lehet a kerítésen átugrani, alatta átmászni, a drótszemek között átbújni, mert odaátról olyan érdekes szagok jöttek. (Róka, őz, borz, ki tudja, mi még!) A kiképzés elég unalmas volt neki. Nem lehetett semmit csinálni. (Ez volt a lényege!) Ezért végül elkezdett füvet rágcsálni, mint valami tehén.

A kölyökkutyák között a legnagyobb. A többi kutya nem is érdekli. Csak az erdő, meg a fű!

Azt beszélik a hercegi párról, hogy amióta folytonosan a királyi limuzinba kényszerülnek a repülésszünetben, a sofőrök sorra felmondanak náluk. A trónörökös és neje felfedezték a hátsó ülést.

Azt beszélik, a fecskék kénytelenek röptükben párosodni, mert nincsenek földutak, ahonnan sarat tudnának gyúrni a fészkükhöz.

Nem érdemes újságot olvasni – gondolta Szél Róza.

Kibontott egy újabb zacskó napraforgómagot. Itthon lehet köpködni, senki sem látja.

Ott fogsz majd sírni, ahol senki sem lát…

Az első találkozás után rendszeresen tartotta a kapcsolatot a féltestvérével. A közvetlenség nem okozott problémát. Csak szokatlan volt Rózának, aki negyven évet élt le anélkül, hogy a gondolatait igazán megoszthatta volna valakivel.

Én a gondolataim vagyok.

De Katalin nem volt különb a bulvársajtónál, s mindjárt rákérdezett a másnaposság okára.

- Egy frászt vagy te a gondolataid! – nevetett. – Te is csak a pinád vagy.

- Hogy lehet ilyet mondani?!

Nem lehet ezt szerelemnek, vágynak, desire-nak nevezni? – gondolta Róza.

Katalin szerette volna jól pofon vágni, vagy valahogy másképp kijózanítani patetikus nővérkéjét. Egyszer ráöntött egy nagy pohár szódát a pultosra, mert szemtelenkedett vele. Egy másik alkalommal meg neki borult az ölébe egy üveg jéghideg Coca-Cola. Éppen még mielőtt belemelegedtek volna.

Valahol mégis igaza volt Rózának, mert úgy nőtt fel, hogy leste az apja minden szavát. Rettegett, nehogy valamit elvétsen. Egy lánynak nem illett, nem volt szabad. És egyébként is, csak az eszével tudott kitűnni!

Annyira létezett, amennyire elfogadták. Azt sose értette, miért.

- Azt hiszem, valami hiányzott az életetekből – mondta valamivel halkabban Katalin, amikor belátta, Rózát már nem lehet megváltoztatni.

Igen, az anyja folyton napraforgózott, de csak otthon. Volt, hogy megvették a nyers napraforgót, és otthon a sütőben pirították meg – akkor az egész háznak enyhén pirított szaga lett. Az öregasszony nem napraforgózott, nem volt foga.

- Ne ködösítsél, hanem mondd már el végre, hogy mi történt! – kezdte újra Rózát faggatni Katalin.

- Az a baj, hogy nem emlékszem – felelte Róza bágyadtan. – Azt hiszem, berúgtam.

- Talán nem is akarsz rá emlékezni! – kacagott Kata éppen úgy, ahogy az artistanő kacagott az előző este.

- Igazad van. Erre nem szívesen emlékszik az ember.

De hiába kerülgette a kását, a másik nőt a halogatás csak tovább tüzelte.

- De hol találkoztatok?

- Kivel? Az artistanővel?… A villamoson.

- Nem mondod! Nem lehet véletlen.

- Nem? Nem tudom. Mindenesetre nagy felelőtlenség volt hazáig kísérnem. Vagyis a lakókocsiig. Még meg is láthattak.

Katát egyre inkább zavarta a szégyen, ami Róza alakját, mint köd a mezőt, beborított.

- Igen?

- Nem szoktam inni. És nem szoktam idegenekkel elmenni. De ez nő volt. Nem gondoltam, hogy baj lehet…Ennyire naiv nem lehetek!

S pityeregni kezdett.

Katalin átölelte, és finoman cirógatni kezdte.

Ahogy anyu is cirógatott.

- Az artistanő egyedül él – mondta szipogva Róza. – Nincsen semmi artista szeretője. Csak képzelődtem, vagy álmodtam, vagy nem tudom…Annyira hihetetlen számomra, hogy egy nő ágyában landoltam.

- Leitatott – csitítgatta Katalin.

De ekkor Róza felemelte a fejét az ölelésből és egyenesen a Kata szemébe nézett.

- Nem nagyon kellett.

- Nem kell annyira beszarni. Neked ez volt az első kapcsolatod nővel. Nekem volt több is. Welcome in the club!

- És az abszintot, azt nem tiltották be egyszer? – kérdezte Róza.

- De… – felelte Katalin. – De az már régen volt! Réges-régen!

Csak várom, egyre várom, hogy végre felébredjek, de nem tudok. Mint az úszó, aki a jég alá került, keresem a helyet, ahol felbukkanhatok. De itt nincs ilyen hely. Egész életemben visszatartott lélegzettel úszom. Nem tudom, hogyan bírom. Michael Ende: A CIRKUSZ ÉG…

Anna Margit

- Mondja, hogy lehet így élni? – kérdezte Szél Róza az artistanőtől.

Az alig viselt valamit, csak egy strasszokkal kivert rózsaszín tüllruhát. Válla, keble, karja, combja fedetlenül remegtek. Amikor a karját megemelte, bőre kissé megfittyedve lógott. Nem volt már fiatal. Ezt Szél Róza is észrevette.

Az artistanő csak kacagott, őszintén, szívből kacagott, hogy még a könny is kicsordult a szeméből, és végiggurult a művészien megrajzolt sminkjén. Szél Róza elszégyellte magát. Azért is, mert a nő kikacagta, meg azért is, mert szégyenkezett a meztelenség miatt, és mert irigyelte a nő kacaját.

A nő húsos volt, és majd kicsattant az egészségtől az egészségtelen életmód ellenére. Ezt Róza nem értette. Egyébként is, az artistanő egy nagy talány volt számára. Most is ott lógott a cigaretta a szájában – szipkán, ahogy azt egy igazi cirkuszi nőnek dukál. És az öltözőasztalán lévő pohár alján beleszáradt a cukros abszint. Valószínűleg sose mosta el a poharat, csak rátöltött.

- Kér? – kérdezte Szél Rózától, amint észrevette, hogy Róza a poharat nézi.

- Isten őrizzen! – rezzent össze az, s szemérmesen máshová fordította a tekintetét.

- Nem bánja, ha én iszom?

- Ááá, dehogy.

Az artistanő elővette az üveget a tabernákulumszerű szekrényből. Az ezüstkanalat megtöltötte kristálycukorral, s az öngyújtó lángjánál megolvasztotta a cukrot. A láng fellobbanásának pillanatában Szél Róza még az ördögöt is látni vélte az artistanő szemében: zöld volt, izmos, és akkora ágaskodó farka volt, mint egy csődörnek. Az artistanő két kortyra hajtotta fel az abszintot. Aztán újabb cigarettára gyújtott.

- Nem dohányzik, ugye? – kérdezte mellesleg. – Nincs mit szégyenkeznie – tette még hozzá, mire Róza teljesen elvesztette a türelmét, és már-már mérgesen kifakadt. De csak a kezét gyürködte.

Nem bírta fékezni az érzéseit: a dühöt, a szégyent, a megvetést, az irigységet és a vágyat. Szemmel láthatóan szenvedett. Az artistanő szemében részvét tükröződött.

- Igyon egyet! Meglátja, jobban lesz.

- Absztinens vagyok – felelte kurtán Róza, de már összefutott a szájában a nyál, és bólintott.

- Most abszintos lesz! – kacagott fel a nő.

(…)

Szél Róza azt álmodta, hogy lovagolt. Egy hatalmas smaragdzöld csődörön, amit az artistanő vezetett. Minden egyes ostorcsattantásra Róza felsikoltott, a ló pedig végrehajtott egy betanult mozdulatot. A végén olyan jól ment a lovaglás, hogy Róza és a ló szinte eggyé váltak, együtt mozogtak, forogtak, ágaskodtak, és galoppoztak körbe-körbe a porondon. A közönség el volt ájulva, a nők és a gyerekek sikítoztak az elragadtatásról. A szám közben ujjongva feltapsoltak. És amikor a ló megállt Rózával, elegánsan kinyújtva egyik mellső lábát pukedlizett egyet: a közönség ovációban tört ki.

Ekkor Róza felébredt.

Még csukott szemmel, de már ébren, az első, ami megcsapta az orrát, az abszint és az égetett cukor szaga volt. Aztán valami meleget érzett jobbról is, balról is, meleget, ami szuszogott. Résnyire kinyitotta a szemét, s az egyik oldalt az artistanő feküdt ruhátlanul, a másik oldalt pedig egy fiatalember, egy csodálatos fiatalember, egy izmos, szőrös, meztelen, izzadt, és abszintszagú csődör. Róza tágra nyílt szemekkel bámulta a férfi testét, különösen annak még álmában is félig meredt nemi szervét – még soha nem látott ilyet! Még soha nem érezte ilyen közel magához az életet és a halált. Az életet, amibe halálosan szerelmes lett.

Később az artista és az artistanő is felébredtek. Kacarászva, Rózáról ügyet sem vetve felöltöztek, cigarettára gyújtottak, megölelték egymást és ezt mondták Szél Rózának (akinek ettől mellesleg végképp leesett az álla):

- Au revoir, ma chérie! Ne feledd, találkozunk ma este az előadáson!

Henri de Toulouse-Lautrec: A csók

Folytatás