Archive | Jávorszarvaslesen

Hedda Gabler újratöltve

Posted on 20 April 2017 by Judit

A göteborgi Nagyszínház sokkal kisebb, mint egy közepes méretű színház a kontinensen, de legalább klasszikus vörös bársonyszékek vannak, és található erkély meg karzat. Úgy is képzelhetjük, mintha egy európai színházban lennénk, ha  a méreteket nem számítjuk.

Október ötödike, szerda. A stockholmi Dramaten színház vendégjátéka a göteborgi Nagyszínházban. A színpadon Electra Hallman. Zöld Ibsen-korabeli ruhában, konttyal, kezében egy távirányító. A háttérben egy vetítővászon. A projektorról három férfi alakját vetítik a vászonra: Mattis Herman Nyquist, Kim Haugen és Eindride Einsvold. A három férfi egy szalonban ül, újságot olvasgat, szivarozgat. A nő kezében távirányító, a távirányítóval előre tekeri a filmet, de a férfiak ugyanott ülnek, és újságot lapozgatnak és szivarozgatnak ismét. A színésznő egy oldalkulisszához megy, és revolvereket vesz elő, négyet, ötöt, és sorra újra tölti azokat. A revolvereket azután a színpadon hagyja. Nincs is ott más, mint két nagy halom félig elégetett kézirat és az öt revolver.

Hedda Gabler! Hedda Gabler! Tesman asszony. Felváltva. De leginkább Hedda Gabler. Ahogy az apját nevezték: Gabler. A férfiak világa a vetítővászonról csurog a Heddát alakító Electrára. A kép egy szalont mutat állandóan, ahol a három férfi replikái – egymás szavába vágva – elhangoznak. Hedda Gabler ezen a virtuális valóságon kívül létezik, mert nem él. Nincs ott a szalonban, és a színpadon semmi díszlet vagy kellék nincs a félig elégetett kéziratokon és a revolvereken kívül. Monomániás, üres, igazi kapcsolatokat nem tartalmazó világ, ahol egy fiatalasszony létezik, próbál létezni. Időnként a vászon mögé megy, s akkor csak az árnyékát látjuk. De a film síkjába sehogy sem tud belekerülni.

A filmben három férfit látunk, mindhárman a nőt, mint tárgyat akarják. Ajánlatokkal jönnek, könyörögnek, vádolnak, hol emberméretűek, hol felnagyítva: csak arcok vagy csak cipők, ahogy azt Hedda látja a színpadról. A nő élete egy színjáték, a férfiak pedig csak virtuálisan vesznek részt ebben. A végletekig dekonstruált darab egy szétcincált és izolált életmódot mutat be: a Hedda Gablerekét.

A férfiak a norvég eredeti szöveg mondják fel, Hedda svédül beszél A közönség svéd. A norvég szöveg idegen. Az idegen férfiak terrorizálják Heddát és a közönséget a szövegükkel. Az előadás után hallom is egy tolókocsis asszonytól a színház folyosóján: ha tudom, hogy norvégul beszélnek, el se jövök. Panaszkodik a ruhatáros lányoknak. A hatalmi viszonyok az utóbbi évtizedekben jelentősen megváltoztak Norvégia és Svédország között. Norvégia nagyon előre szaladt, a régi elnyomó pedig a fasorban sincs. Vajon valódi gazdasági veszély Norvégia Svédország számára?

Hedda a darabban mind a három férfit megpróbálja lelőni. Tehát a pisztolyok elsülnek. De, csodálatos módon – mint a filmekben – minden lövés után összeesnek, és aztán szépen felállnak, és leporolják a nadrágjukat. A filmhősök halhatatlanok. De Hedda sem hal meg a végén, csak a vászon mögé sétál, és elvegyül a fény-árnyék alakok között. A film újraindul: megint a szalon, megint a három férfi, megint újságot lapozgatnak, szivarozgatnak. Az egészet újra lehetne játszani. Mint ahogy estéről estére a Dramaten színésznője el is játssza a nők sorsát szimbolizáló filmet/darabot.

Nagyon is aktuális az Ibsen-mű. A nők emancipációja még nem fejeződött be ennyi év után sem. 1891 január 31-én mutatták be az eredetijét. Anna Petterson rendezése nemcsak leporolta a kéziratot, hanem széttépte, helyenként megégette azt. Ahogy Hedda tette Eilert kéziratával. A darabból más nők kimaradtak, a címszereplő alakját felnagyították, ő képviselte a női nemet a színpadon. Az igazi eltárgyiasított entitások a férfiak lettek. A realista öt felvonásos drámából egyetlen felvonás lett, és igen összetett szimbolikájú, már-már szürrealista vízió. Mennyire Ibsen ez a darab? A kérdésfeltevések továbbra is ibseniek, de a válaszok már modernek, egy jelentősen posztmodern átdologzásban.

Az előadás végén a tapsot a Heddát alakító Elektra fogadja. A filmen szereplő férfiak nincsenek is ott. Valahol Norvégiában ülnek, és költik a gázsijukat. A valódi sikert a nő éli meg: a tapsot, a virágcsokrot ő kapja. Egy óra tíz percet monologizált a reflektorfényben, megizzadt, berekedt, megfájdult a talpa, a háta a kemény padlózaton. Folyton koncentrált, hogy mikor kell a filmben elhangzó szövegre válaszolnia. Igazán ő dolgozott meg az előadásért. A közönség hálás. Leszámítva talán azokat, akik a norvégot kevésbé értették meg.

Személy szerint én az unalom és az érdeklődés határán lebegtem végig. Szerencsére hozott mindig valamilyen fordulatot az előadás, és nem untam magam el teljesen. Azért kicsit kétségeim támadtak, amikor megértettem, hogy díszlet, kellék, és színészek nélkül próbál Anna Petterson előadást csinálni. A címszereplő bravúros játéka, és a remekül megvágott film azonban meggyőzött, van létjogosultsága ennek az Ibsen-parafrázisnak is.

 

 

Print Friendly

Comments (0)

Hajókürt

Posted on 22 March 2017 by Judit

Hallgatom a hajókürt énekét. A tengerparton fekszem. Várom, hogy a tenger visszahúzódjon, és a parton megláthassam a tengeri csillagokat, tarisznyarákokat, medúzákat. Az apályra várok. Hogy felfedje a titkait a tenger. Kicsomagoljon. Nyálkás tengerifüvet hányjon, hófehér habot. Egész nap köd volt, és a ködkürtök végtelen jajgatásást hallgattam. Nem feküdtem a homokban, csak képzeltem azt: kiszáradt szájjal, kimeredt szemekkel, mint egy partra vetett hal. Körülbelül ilyen érzés az, amikor otthon unatkozik valaki. Nem foglalkoztatja már az áramlat ereje, a víz sűrűsége, kiterjedése, a hullámok szabályszerű lökése, a planktontartalom vagy a vadászó ragadozó halak fenyegető mennyisége. Csak hever a homokon, homloka a partba fúródva.

Zene szól: vagy lehet, hogy csak képzelem. Három óránként kompok kötnek ki. Hozzák magukkal az idegenszagot és a dízelszagot. A hangosbemondón tájékoztatják az utasokat, hogy hamarosan kikötnek. A döglött halak megrezzennek a homokon. Nem soká apró kezek kotorásznak a homokban a rákocskák váza meg fényes kagylók után. A legszebbek a kis sárga csigák, amiből nyakláncot lehet fűzni.

Az Északi-tenger partján a homok hideg, nedves és a homokszemcsék igen aprók. A felszín porszerű, és mindenbe beleeszi magát, amivel csak kapcsolatba kerül, legyen az meztelen talp, nadrágszár, táska, pléd. Nem lehet kirázni, kimosni, kikefélni, kidörzsölni. A finom kis szemcsék egyre beljebb hatolnak az anyagba, s ott bent maguknak helyet csinálnak, otthont, először csak alig-alig irritálva a befogadót magát. A levegő hűs, de nincs tengerszag. A kagylók kicsik, héjuk vékony, a víz állandóan mozog, de íztelen. A kavicsok aprók. A köd hideg.

 

A döglött halakat lassan szétmossa a víz. Az átlátszó medúzákat is. A gyerekek tudják, hogy a narancssárga és a vörös medúzák mérgezőek, nem szabad piszkálni azokat. Azt is meg tudják állapítani egy-egy rákocskáról, hogy azok nőstények vagy hímek. A gyerekek a tengerparton nőttek fel, ez látszik a szakértelmükön, ahogy kibeleznek egy-egy állatot pusztán pár mozdulattal. Nem bánják, ha mocskos lesz a kis kezük.

 

Zene szól: indul vissza a komp. A tengerjáró kompokon utasokat és járműveket szállítanak. A kompoknak ezt a típusát ro-ronak nevezik (roll on – roll off). Attól függően, hogy hova áll be a hajó, azt az orrát nyitják meg: az autók az egyik kikötőben felhajtanak, a másikban pedig le. Több teherautó és busz is felfér. Azok is simán legördülnek a hajómonstrumról. A Color Vikingen például kétezer utast és háromszázhetven autót tudnak szállítani.

 

Hallgatom a hajókürt énekét. Sűrű a köd egész nap. Tunya, tespedt lesz az ember, mintha egy nagy medúza belsejében lenne, és csak a nyálka meg a kocsonya venné körül. Nem mozdul. Tetszhalott. Vagy már meg is halt? Ilyen a legrosszabb unalom, amikor már senkit nem érdekel más, mint a hallgatás. Időközönként felbúg. Elnyújtottan bőg, mint valami tengeri tehén. Ez a hazám: ez a homokos föveny, ez a partra vetett nyúlós test, ez a vékony héj. Ez a köd.

Print Friendly

Comments (0)

Éneklő ország

Posted on 02 March 2017 by Judit

 

Legutóbb a La-La-Landot néztem meg a moziban. Magyarul Kaliforniai álom, de a magyar cím nem igazán utal arra, hogy a film musical. Nem szerettem soha a musicalfilmeket, kivéve talán a Hairt. A Kalifornia álmot azonban tizennégy kategóriában is Oscarral jelölték, és kíváncsi lettem, hogy mi a fenét szerethet a szakma ennyire egy musicalen. Nem volt semmi elvárásom a film megnézése előtt. És ez be is jött. Amerikai álom. De mi is az amerikai álom mostanában. Mert eddig a happy endes szerelmes filmek mentek, meg hősök, akik megmentették a Földet valami katasztrófától. Hősök, hősszerelmesek, rózsaszín ragyogás, las vegasi luxus meg kaliforniai pálmafák. Rágógumitörténetek. De mi a helyzet a La-La-Landdal?

Érdekes, telt házzal megy a film a mi kis mozinkban. Akkor is telt ház volt, amikor én megnéztem. Egy gombostűt nem lehetett leejteni. Fiatalok, öregek. Sokan a régi Gene Kelly, Fred Astair emlékek felidézése miatt jöttek el. És nem panaszkodhattak. A film tele van utalásokkal, hasonló szcénákkal, mint a nagy klasszikus musicalek. Singin’ in The Rain, Grease, West Side Story, Sweet Charity, Boogie Nights, Shall We Dance – hogy csak a legismertebbeket említsem. Igazi posztmodern film. De ezzel mintha ki is fújna.

Szerelmes történet, de nincs igazi happy end. A főszereplő páros inkább a karriert választja, és nem a szerelmet. Ez az igazi amerikai válasz. Igaz, a Kaliforniai álom meglehetősen szórakoztató. Jó a zene, sok benne a jazz, nem limonádé. Mia (Emma Stone), a feltörekvő, fiatal színésznő és Sebastian (Ryan Gosling), a szépreményű jazz zongorista a Csillagok Városában, Los Angelesben keresi az álmait. A két fiatal szerelemre lobban, és vállvetve segíti egymást a kudarcokkal kikövezett úton. A sikerért keményen meg kell küzdeniük, ám eljön a nap, amikor dönteniük kell, mennyit hajlandók feláldozni az álmaikért. Damien Chazelle filmjének a végére kiderül, hogy hiába a nagy szerelem, az álmok egymástól külön-külön valósulhatnak meg.

Ülök a kis kotyeszomban Svédországban. Igaz, Sebastian legénylakása sem volt nagyobb az enyémnél. De a lényeges különbség persze az, hogy Strömstad nem Los Angeles. És Svédország sem a lehetőségek országa, mint Ámerika. Nem olyan régen láttam egy Donald Trump-os karikatúrát, ahol a La-La-Land helyett az állt, Lie-Lie-Land. Mekkora élethazugság az, hogy mindenképpen fényes karriert kell befussunk, még a szerelem feláldozása árán is. Nem volna jobb, ha az ember inkább a szívére hallgatna?

De persze a szívünkre hallgatni nagy bátorság. Ezt mintha nehezebb volna vállalni, mint egy jazz-zongorista vagy színészi karriert. Valahogy rázósabb egy kapcsolatot felvállalni. Mondom én, aki féllábbal egy kapcsolatban vagyok. De csak féllábbal. A másik egyhelyben toporog, és nem bír továbblépni.

Nem tudok napirendre térni a Kaliforniai álom felett. Azért mégsem tetszett annyira, hogy tizennégy Oscarra jelölném. Az álmok ugyanis szétfoszlanak. És nem marad meg belőlük semmi, csak egy rakás filmes utalás. Mintha ezerszer végig jártuk volna már ezt az utat, és nem tanultunk belőle semmit. Hiába a régi klasszikusokban vagy a jazz továbbélésében való hit. Kilóg a lóláb. A boldogságkeresés rossz irányba halad. A filmet ezért egy rózsaszín szappanbuborékhoz tudnám hasonlítani – ami a végére kipukkan.

Mi a boldogság? Erre már született ezerféle válasz. De tulajdonképpen nincs is igazi megnyugtató felelet erre. Ahogy a Kaliforniai álom is csak egy utópia, amiben fals volna hinni teljes mértékben. A filmes szakma szerint nagy teljesítmény, de a filozófiai kérdésfeltevés szintjén sovány, banális a válasz. A nosztalgia elringat, a szcenográfia fényes, az alakítások tisztességesek (ha hozzávesszük, hogy a színészeknek táncolni és énekelni is kellett, egész jó), de az egész kisugárzása mézesmázas és hazug. Álmodni persze szabad. De az álmok megvalósulásától óvjon meg az isten!

 

 

 

 

Print Friendly

Comments (0)

Modigliani, a szörnyeteg

Posted on 03 December 2016 by Judit

 

 

Megfogadtam, hogy nyáron soha, de soha nem látogatok Magyarországra. Az a hőség elviselhetetlen. Még árnyékban is negyven fok. Nem győzök inni. Feldagad a lábam, izzadok, már majdnem megfulladok, és az időm nagy részét igyekszem légkondicionált helyeken tölteni, hogy gutaütést ne kapjak. Hiába a lenge öltözet, a napszemüveg, esetleg a kalap, a frissítő arckendő – én a nyarakat nem bírom már elviselni. Teljesen akklimatizálódtam a kellemesen enyhe, napsütéses skandináv nyarakhoz. Tengerparton lakom, ahol mindig fúj a szél, a természetes légkondicionáló. A levegő páratartalma magasabb, a hőmérséklet alacsonyabb, a fű zöld és nem sárga, és minden tekintetben elviselhetőbb a meleg, mint Közép-Európában.

Mindezek ellenére elfogadok egy szemináriumi meghívást Magyarországra szeptember közepén. Szarvashiba. Végigszenvedem a Balatont és Budapestet. Persze a társaság nagyon jó, és csodás a hangulat. De a lábaim felmondják a szolgálatot a füredi pincészethez menet, és Pesten sem jobb a helyzet. Az olvadó aszfalton pihegek, és várom a feloldozó légkondicionált helyeket.

Ezért elhatározza a barátnőm, hogy elvisz egy kiállításra a Magyar Nemzeti Galériába. Amedeo Modiglianiéra. Fiatalkorom nagy bálványa, a hosszú nyakú, mandulaszemű, tekintet nélküli arcok festőjének a kiállítására. De valami rettenetes tömeg vár minket a Várban. Kifogtuk: borfesztivált tartanak éppen az egész Várnegyedben, aminek a belső részét le is zárták. Ezért a Galériát nem lehet a szokásos útvonalon megközelíteni. Egy vékonyka folyosót kerítenek el a kiállításra látogatók számára. Bejutni az épületbe csak a hátsó bejáraton keresztül lehet. Át kell jutni az alsó rész labirintusán. Szinte megalázó módon csak hosszas bolyongás után találunk rá a megszokott széles lépcsősorra, ami a tárlathoz vezet.

Modigliani először Budapesten. Reprezentatív kiállítás. Be kell, hogy mutassa a szobrász-festő egész életpályáját néhány termen keresztül. A feladat majdnem lehetetlen. A kiállítás öt részből áll: szobrokkal és rajzokkal kezdődik, majd dokumentumfilmek során át a nagy portrékhoz és aktokhoz vezet. A tárlók párhuzamosan mutatják be Modigliani és kortársai (Constantin Brâncuși, Pablo Picasso, Jacques Lipchitz, Henri Laurens) műveit, láttunk küklád női fejet, afrikai maszkot és egyiptomi fejeket. A legmegragadóbb egy kis, talán tíz centiméteres antik görög arc (a küklád fej), amit a szobrász halálfinomra lecsiszolt, a szem és a száj jelzésszerű, nem is látszik, csak odaképzeljük, az orr, az egyetlen arc síkjából kiemelkedő rész, pedig az idők során megsérült. A sima, absztrakt arc maszkszerű, egyszerű, ám mégis több érzelmet fejez ki, mint első látásra gondolnánk. Akárcsak Modigliani kerek, nyúlánk szobrai, vagy később a festményei. Ugyanis az olasz-zsidó származású Amedeo Modigliani szobrásznak indult, úgy került a Montmartre-ra. De hamarosan – részben tüdőbaja miatt – felhagy a szobrászkodással, és az idejét a festészetnek szenteli.

Főleg portrékat fest. Az emberi arcot tanulmányozza. Monomániásan festi meg kortársai, ismerősei arcképét. A legtöbb képen azonban a látványtól elvonatkoztatottan, absztrakt módon formálódnak meg ezek az arcok. A szemek helyén minduntalan üres foltot látunk. A tekintetek is absztrahálódnak. A lélek tükrét nem lehet megragadni. A látás, a vizuális művészet szerve, sérül. Felfoghatatlan mélységbe zuhan a befogadó. A befogadás mibenléte kérdőjeleződik meg. Modigliani paranoiás módon festi állandóan jelzésszerűvé a szemeket. A maszkhoz hasonló arc azonban mégis több érzelmet fejez ki, mint első látásra gondolnánk. Mi mindannyian maszkokat viselünk, minden alkalomra másikat. Lefejteni ezeket a maszkokat nagyon nehéz. Ahogy a kiállításnak is nehezen sikerül megmutatni, ki is ez az Amedeo Modigliani igazán. Egy finomlelkű montmartre-i művész, vagy egy alkoholista, beteg, drogfüggő szörnyeteg?

A kiállítás legerősebb hatású terme a legutolsó. Oda az után jutunk, hogy megnézünk egy dokumentumfilmet a festő lányáról. A lány az apa démonjairól mesél. És az anyjáról. Igen, Jeanne Hébuterne-ről akartam írni. Tizenkilenc, amikor megismerkedik a festővel. Delejes és intenzív a tekintete. Alakja számtalan képen feltűnik: portrékon, aktokon. Egy gyermekük születik, egy lány. A második gyerekkel éppen terhes Jeanne, amikor Modigliani meghal. A halálhír hallatán több emelet magasról leugrik, és meghal ő is, és a második, még meg nem született gyermekük is. Számomra, és bizonyára sokan mások számára is, érthetetlen, hogyan tud öngyilkos lenni egy előrehaladottan terhes nő. Milyen az a szerelem, ami a halálba taszítja a fiatalasszonyt?

Az utolsó terembe már zokogva érkezem. Az élmény olyan intenzív, hogy csak egyszer tudom megnézni az ott található képeket. Kirohanok a kiállításról, és az előtérben zokogok tovább. Mélységesen meg vagyok győződve arról, hogy kísérteteket láttam: Jeanne és Amedeo kísértettek. A barátnőm semmit nem ért az egészből, de tapintatosan magamra hagy az érzelmeimmel. Hosszabb időre van szükségem, hogy fel tudjam dolgozni a látottakat. Annyira mély hatással van rám az élmény, hogy nem merek visszamenni a kiállítóterembe. Találkozásom Modiglianival, a szörnyeteggel még napokig kísért. Nem tudom kivonni magam a hatása alól. A kiállítás szervezői mégis elérték, amit akartak. Megismertem egy nagyhatású, rendkívül egyedi festészetet. A maszkok mögötti embert.

 

(Megjelent a Pannon Tükör Online-on)

 

Print Friendly

Comments (0)

Szurokföldje

Posted on 28 November 2016 by Judit

Sara Lidman svéd írónő, 1923-ban született, tehát a mai feministák nagyanyja. Hasonló súlya van az életművének, mint hazai nőirodalmunkban mondjuk Polcz Alaine könyveinek. Közel húsz könyvet írt, az első, a Kátrányégető 1953-ban jelent meg. Magyarra kevés művét fordították le. Debütregényét, a Kátrányégetőt Carolina Frändes rendezte meg idén a stockholmi Riksteater számára. A dramaturg Carl Åkerlund.

Tjärdalen. Hogyan is fordíthatnánk le a szimbolikus címet? A tjära szurkot, kátrányt jelent, a dalen pedig völgyet. Maga a szóösszetétel a kátrány kivonására használt építményt jelöl. De magyar nyelvterületen hol csinálnak fakátrányt? Hol van annyi fenyő?  A faszén égetésének mellékterméke a kátrány. Léteznek kátránygyűjtő boksák. De kifejezetten kátrány égetésére készült építmények nem jellemzőek Magyarországon. Szét lehet nézni a szépirodalomban, Gorkij fekete vért köpő kátrányégető embere, akinek már alig volt szeme – bukkan fel. Vagy egy litván népmese egy legényről, aki kátrányégetőnek szegődött.

A címbeli szurokégetőt a Róka becenevű illető lerombolja, és maga is megsérül közben. A kis falu, ahol a regény játszódik, egészen északon, Norrbottenben található. A kis közösség minden tagja egymásra van utalva. Állattartásból, szerény mezőgazdaságból és a kátrányégetőből élnek. Nagy a szegénység. A hagyományos lutheri vallás mellé a szabadegyház is beférkőzik. A regény egyik meghatározó szereplője az Ördög maga. A regényben rémálmok, jelenések jelzik a jelenlétét.  Nem egyedül Róka beteg ebben a faluban. Nils epilepsziás lesz. De míg a kis Nilset az egyház, a vallás meggyógyítja, Róka belehal a sérüléseibe. A mű Petrus erkölcsi válságkezelését részletezi a legjobban: Petrus sem a pénzt, sem a ráeső felelősséget nem tudja rendesen kezelni.

A darabban minden szerepet nők játszanak, hét színésznő. A narrátor hol Petrus, hol maga a szerző, Sara Lidman. A kettős vagy hármas szereposztás meglehetősen zavarossá teszi az előadást. A díszlet egyszerű, a jelmezek puritánok, maiak. A dalokat egy kis, színpadon ücsörgő együttes adja elő. A számok nem nagy számok. Inkább egy revüt juttatnak az ember eszébe, mint egy dalszínházat. Persze a színészek egész jól énekelnek, némelyik még hangszeren is játszik. Az előadás azonban mégis kissé falsra sikeredik.

Az egész olyan, mintha Brecht támadt volna fel. A brechti színház elemeit azonban egy 53-as nagyregényre húzták rá, és igen didaktikusan a mai világra vetítették. A fő téma a férfiak szerepe a társadalomban és a kollektív bűn lett, ugyan mindkettő szerepel az eredeti regényben, de a történetbe finoman beleadagolva. Itt a reflektorfénybe a haldokló Róka kerül, és a mai világban fölöslegesen szenvedők milliói. A replikák túl harsányak lesznek, a világítás eltorzítja az alakokat, a zene elbagatellizálja a tragédiát, a didaktikusság pedig elnyomja a nüanszokat.

Nem olyan jól sikerült regényadaptációt láthattunk tehát a stockholmi Riksteater göteborgi vendégszereplésében egy novemberi napon. A hó aznap este esett le Göteborgban. A színházból kijőve keserű kátrányízt érzek a számban. Minden szuroksötét. Norrbotten hangulata rátapadt a bőrre. Az emberek érzéketlennek tűnnek. Svédország Szurokföldje.

 

Print Friendly

Comments (0)

Greta galaxisához való útikalauz

Posted on 16 November 2016 by Judit

(Elhangzott az Újvidéki Rádió Szempont című adásában, szerkesztette: Balázs Attila)

Hát, tudod, az úgy volt, hogy Hitler egy kis nyugat-svédországi kőfejtőből rendelte meg a gránitot a nagy berlini építkezésekhez. Akkor már bejáratott hely volt Krokstrand és a kőfejtő, ami egy fjordban található egészen a norvég-svéd határon. Krokstrand fénykora a tizenkilencedik és huszadik század fordulójára tehető, amikor az argentinok felfedezték a remek gránitlelőhelyet. Nagy hajókat töltöttek fel a helyben fejtett macskakővel, és amíg a rakodás tartott, az argentin tengerészek megtanították a kőfejtőlegényeket tangózni.

Karinnal a krokstrandi tangófesztiválon ismerkedtem meg. Ahhoz a generációhoz tartozik, akik az 1970-es években költöztek az akkorra már kihalt Krokstrandra, hogy biodinamikus életet leheljenek az ottani közösségbe. Karin szabadúszó író, újságíró. A barátságunk csúcspontján kaptam tőle egy zsák tyúkszart, aminek a segítségével beindítottam a krumplitermesztést a kertemben.

A filmet, amit a krokstrandi híres kultúrházban néztünk meg, Karin lánya, Astrid rendezte. Astrid Askberger véletlenül, a kalap kapcsán ismerkedett meg Greta Jane Pedersonnal Bostonban.

  • Szép a kalapod – mondta Astrid Gretának a buszon.
  • Neked is – válaszolta Greta. És jóbarátok lettek.

Ez valamikor a kilencvenes évek végén történt. A filmfelvételeket 2000-ben kezdték forgatni Gretával. A forgatás tizenöt éven keresztül követi végig egy amerikai lány hétköznapjait. A hétköznapokat, amelyek Greta esetében egyáltalán nem hétköznapiak.

Gloomy történet egy nagy családról, ahol is az apuka meghal rákban, az anyuka bánatában alkoholista lesz, és Gretanak kell kezébe venni a család eltartását. Semmi sem működik igazán.  Végül Greta kitör, és bejárja az Államokat. Megismerkedik élete szerelmével, akivel nyitott kapcsolatban él. Mind a ketten zenélnek. Greta az énekes az együttesben, amit Romanteeknak hívnak. Közben biofarmon látjuk Gretat dolgozni. Egybekelnek Matt-tel. És Greta fürdik a boldogságban és a tavirózsával benőtt tóban.

Honnan ez a varázslatos hang, ez a kabarédíva-jelenség? Honnan a kalap? Helyi vintage-boltból. Nemcsak a kalap, a ruhák, a cipők, az ékszerek, táskák, övek, sálak, kis bizsuk is. Színek, parfümök, játék a hangokkal. Jazzes elektro-punk, banális és szomorkás, de szabad. Vagy csak azt hiszi, hogy szabad. Mert az biztos, hogy mindent nem szabad. Még az Államokban sem. Greta is mintát követ, miközben keresi a mintákból való kitörés lehetőségeit. Mennyire sikerülhet? Ha engem kérdezel, aki látta a filmet, azt kell mondjam, nem annyira.

A tárgyak dzsungelében fekszik az ágyon és cigarettázik, lemezfelvételt készít Matt-tel, az egyik testvérével, Maj-Brittel vintage-bolt megnyitójára megy, az anyukájuk a rehabról sms-t küld, aztán az ikonikus esküvői jelenet, ahol örök hűséget fogadnak egymással Matt-tel. Amerikai álomesküvő. De meddig tart ez az álom? Greta a krokstrandi színpadon áll, és a svéd közönséget kérdezi. Együtt vannak-e még Matt-tel? Greta szavazásra bocsájtja a kérdést, vajon mit gondol a publikum. Az emberek nagyjából fele arra szavaz, hogy igen, még együtt vannak, a másik fele nemmel szavaz. Greta azonban nem árul el semmit. Titokzatos díva.

A film után levonulunk a vetítőteremből a kocsmába. Igen, Svédországban is van kocsma. Igaz, elvétve. Inkább a szebb és kevésbé hangulatos bároknak kedvez a közízlés. De Krokstrandban az 1930-as évek óta megvan a kultúrház és a kocsma a kőfejtőhöz. Nem búfelejtő, hanem kőfejtő. Jó söröket lehet kapni. Dohányozni itt is tilos, de az ember odaképzeli a füstöt. A kabarédíva egy képeletbeli belső utazásra, egy meditációra csábít minket: egy virágot kell megkeresnünk ott, bent. A mi virágunkat. A félelem az ajtón dörömböl. És meg kell tanulnunk, hogy lehet az ajtót óvatosan kinyitni. Greta éteri hangja lebegi be a kocsmát. Mintha mindenki magába szállna a zene segítségével.

Egy gyertyalángba belerepül egy elfáradt őszi légy. A láng megkapja, majd lassan felemészti a kis fekete testet. Látom, ahogy a viasz megfolyik a gyertya oldalán. A légy teljesen szublimálódik a tűzben, maga után egy kisebb lyukat hagyva a viaszban. Efemer jelenség a légy élete. Az ablakon túl őszi levelek hullanak. Elmúlik a koncert is rövid időn belül. A vendégek felhörpintik italaikat, és kibotorkálunk a sötétségbe.

Krokstrandon olyan ötvenen, ha élnek. A kultúrházban filmpremier volt, a kocsmában egy amerikai lány énekelt. A Romanteek együttes dalai fent vannak a Spotify-on, a YouTube-on. Haza lehet vinni egy darab Gretát. Greta’s Guide to the Galaxy a film eredeti címe. Az is megtalálható a neten.  Az élmény folytatható, újra átélhető, elkapható a pillanat.

 

Print Friendly

Comments (0)

Tags:

Fonat

Posted on 13 November 2016 by Judit

 

kezed kötélfonáshoz szokott

mégis megpróbálod befonni a hajam

mint amikor Kelet-Afrikában vagy Cape-Townban

neked próbálta vadgesztenye hajadat

szép simára fonni egy bennszülött nő

és amikor azt kérte, hogy vizezzétek be

fejest ugrottál az úszómedencébe

ő pedig elefántcsont fogait kivillantva

nevetett feléd, kamasz matróz

Print Friendly

Comments (0)

Tags:

Szerelmes vers

Posted on 02 November 2016 by Judit

Ma két éve, hogy a barátomat megismertem. Egy egész verseskötetet írtam azóta neki. Ebből a készülő kötetből íme egy vers:

SZELES JUDIT:

Szerelmes vers

 

Nyersolajtankereken a toronyban

milyen élet folyt, az unalom

eluralta-e az olajos napokat,

Cape Townnál fordultatok-e

észak felé, mert a hajó nagyobb

volt annál, hogy  a Szuezi-csatornán

keresztül közelítsétek meg Rotterdamot,

volt-e rendes kimenő a fekete kontinensen,

vagy csak megérintettétek a fokföldi

ibolyákat, mikor fogod elárulni,

hány fekete nővel feküdtél össze

a toronyban, a hotelban, a bokorban,

hány társad volt, akik ugyanúgy

szenvedtek az unalomtól, és fényesre

sikálták az ultranagy nyersolajszállítót,

oda-vissza ezerszer a négyszáz méter hosszú,

hetven méter széles fedélzetet,

hatalmas méretekről beszélhetünk,

mennyi időbe tellett bejárni és felmosni,

a kéményt milyen színűre kellett festeni,

hova dobtátok az üres sörösdobozokat,

és mi lett a nagy afrikai dobbal, amit

a cape towni bazárban vettél, de túl

nagy volt, hogy Norvégiába hazacipeld,

mondd, hogy jelentkeztél a hajóra

a Perzsa-öbölben, melyik városban vettek fel,

hol nem lőttek rakétákkal rátok,

mit csináltál a szolgálatért kapott

tengernyi pénzzel, mind elittad, vagy

vettél belőle házat, feleséget, kocsit?

Túl sok a kérdés, azt mondod, nem szoktál

hozzá a kíváncsisághoz a szupertankereken,

nem vagy közlékeny, mindent úgy kell

harapófogóval kiszedni belőled,

a csend és az unalom megkérgesített,

mintha a tengeri sóval bevont test

tovább fennmaradna a többi test között,

mintha az alkohollal átitatott szervek

többé nem reagálnának az érzelmi ingadozásokra.

Kimondhatatlanul szeretsz. Rettenetesen szeretlek.

Berge Brioni, Berge Queen, Berge Emperor, Berge Septimus –

mind a Bergesen Hajótársaság tankerei , a hetvenes évek végén

a hét tenger legmocskosabb királynői.

 

A vers eredetileg az Új Nautiluson jelent meg.

 

Print Friendly

Comments (0)

Egy hobbinorvég esete a káposztás birkával

Posted on 28 October 2016 by Judit

November eleje volt: nyálkás macskakövek, köd, hideg. A vasútállomás parkolójában találkoztunk először. Emlékszem, akkor még rettenetesen rövid volt a hajam, és fázott a fejem, ezért fel kellett tenni a kabát kapucniját. Három pohár kólát ittam meg a közeli étteremben vele. Szimpatikus volt nagyon. És másodjára már pizzázni mentünk, majd meghívtam egy teára hozzám. Attól fogva rendszeresen találkoztunk, eleinte nálam. Norvégiával a kapcsolatom meglehetősen régi volt már akkor, és jól értettem, amikor hozzám beszélt norvégul. Én svédül válaszoltam. Ő is megértett. Pánskandináv egység.

Norvégiával tizenöt évvel ezelőtt ismerkedtem meg. Először a norvég-svéd határátkelőnél jártunk, ahol az aszfaltra fel van festve az egyik oldalt, hogy Sverige, a másik oldalt meg Norge. Egy hatalmas híd közepén húzódik a határvonal, a híd a kies Idefjord fölött ível a két ország között. A mi kis városunk, Strömstad ugyanis a norvég-svéd határ mellett található. Sokat jártam át Haldenbe, a legközelebbi norvég kisvárosba. Eleinte angolul boldogultam, később már a norvégot is megértettem. Finom norvég csokoládét, burgonyás kenyérlepényt, halgombócot, fánkot vettem Norvégiában, jártam a haldeni várban, ahol XII. Károly, svéd királyt eltalálta egy kóbor puskagolyó. Voltam csontkovácsnál, kiegyengetni a hátam. És elmentünk időnként kirándulni is.

Romantikus viszonyom az országgal  akkor vált szorosabbá, amikor tagja lettem egy osloi buddhista közösségnek, és jó barátokra tettem szert. Sokat jártam ezért Oslóban és a környékén. Aztán résztvettem egy egyéves sámántanfolyamon, ahol a tanfolyam norvégul folyt, és kénytelen voltam Norvégia minden tájegységéből érkező emberekkel kommunikálni valahogy. Szóval, amikor a kedvesemmel találkoztam a strömstadi állomás parkolójában, nem voltam már kezdő.

Az első alkalom, amikor a kedvesemnél voltam Sarpsborgban, a Love Me Tender szólt a sztereóból. Esett a hó, és repkedtek a mínuszok. A legnagyobb csodálkozásomra a hálószobában nem volt fűtés, mi több, még fűtőtest sem, és az ablak is nyitva volt, éppen csak a hó nem esett be. Nem tudtam, de sokan Norvégiában nem fűtenek a hálószobában egyáltalán. Itt kellett aludnom. Csak az orrom kandikált ki a paplan alól, és az is szétfagyott. De a hetek-hónapok során még ezt is megszoktam lassacskán. Minthogy a Nescafét, a norvég tévé valóságshowjait, a kandallótüzet a nappaliban, a birkaszalámit, a barnasajtot is. Amikor először elmeséltem a páromnak, hogy Svédországban élek, de tulajdonképpen Magyarországról származom, azt mondta, hogy én csak akkor amolyan hobbisvéd vagyok, nagyot nevettem, de elfogadtam az érvelését. Aztán lassacskán átnevelt hobbinorvégnak.

A legnagyobb teszt persze még hátra volt. Tudniillik a norvégok egyik nemzeti eledelét kellett elkészítenem a családnak.

Elhoztam otthonról a legnagyobb fazekamat, a Norvégia nemzeti eledelei című szakácskönyvemet, és megvettük a hozzávalókat a får-i-kål nevű káposztás birkához. Két kiló káposztát, két kiló birkatarját (de lapocka is jó, illetve bárányhús) és egy csomag egész feketeborsot. A recept szerint só és háromnegyed liter víz is kell bele. A káposztát és a csontos húst rétegezve kell belerakni a fazékba, úgy, hogy a hússal kezdjük. A hús zsíros felével lefelé kerül legalulra, majd káposzta, bors, só, aztán ismét hús, káposzta, és így tovább. Ezt le kell önteni a felforralt vízzel, és az egészet lassú tűzön két órát kell főzni, hogy a hús a csonttól elváljon. Közben krumplit kell egészben megfőzni köretnek. És kész a kocsi.

Persze kisebb pánikrohamom volt az étel elkészítése előtt, mert még ilyet soha az életemben nem csináltam, sőt, még nem is ettem soha káposztás birkahúst korábban. Hogy úgy monjdam, blindre kellett hozzáfogni. Azon is izgultam, hogy a kis norvég család mit fog szólni a főztömhöz, hiszen náluk ez nemzeti eledel, minden évben ősszel még får-i-kål nap is van, amikor szinte kötelező ezt készíteni. Nem volt mese. Izgalom ide, izgalom oda, felvágtuk a káposztát, beledaraboltuk a húst. Alacsony hőfokot választottunk, és figyeltük, nehogy túl gyorsan főjön meg az egész.

Hamarosan az egész lakást káposzta és ázott gyapjúkardigán szaga lepte el. Sőt, az egész házat, az egész kvártélyt. Tudták a szomszédok is, hogy mi fő nálunk. Talán csorgott is a nyáluk. A norvégoknak bizony mindez ínycsiklandó. Nem így nekem. De azért lepleztem enyhe undoromat. A svédek szokták mondani, hogy olyan ízű a birka, mint a kardigán. De el kell mondjam, hogy az íze nem is volt olyan tragikus, mint a szaga. A káposzta ugyan átvette a birkaízt, de a hús kellőképpen megfőtt, és a krumplit agyonsóztam, hogy legyen valami kis íze az egésznek.

Azt hiszem a köményes pálinka, vagy ahogy itt hívják, az akvavit, az élet vize, hiányzott csak. És ami nagyon szerencsés, a teszten átmentem, a bennszülötteknek nagyon ízlett a főztöm. Még másnap is azt ettük. Nekem ugyan egy életre elegem lett a kardigánízű egyvelegből. De majd meglátjuk, jövőre is lesz får-i kål nap Norvégiában.

A sztereóból azóta sokszor hangzott el a Love Me Tender meg más Elvis-sláger. Azóta is rendszeresen vásárolok finom norvég csokit és fánkot, burgonyás lepénykenyeret. A Norvégia nemzeti eledeleiben pedig még sok izgalmas recept van, például főtt birkafej, kenyérben sütött lazac, vérpalacsinta.

 

 

Print Friendly

Comments (0)

Balatoni nyár

Posted on 30 September 2016 by Judit

danieljudit

 

Ősz volt már, de harmincfokos. A strandon még elvétve fürdőzők. A magyarok szerint a hétvégén lehűlt a víz, de ez minket nem tántorít el attól az elhatározástól, hogy munka után lemenjünk este a balatonfüredi strandra, s nekivetkőzvén belemártózzunk a hűvösecske, de még kellemes vízbe. Hárman pancsoltunk csak. A parton hitetlenkedő magyarok álltak: Ezek a külföldiek! Beszélhettük volna svédül is, pedig magyarul nyomtuk. Bementünk a 120 centit jelző póznákig. Itt-ott egy hal vetette fel magát, pár vadkacsa húzott el érintve a víz felszínét, és igen, telihold volt. Tihany és a hold fénylett a leginkább. Mindkettő ezüstösen. Már-már giccsesen. A langyos vízben lellazultunk, és hallgattuk a Tagore-sétányról odahallatszó „Napfény járja át a szívem újra, csak egy szál bikinit hoztam el az útra…” refrénű dalt.

Szeptember hét, Budapest. Már két napot töltöttem a székesfővárosban mindenféle rokonlátogatással, baráti találkozókkal. Most a Ferenc körút 44. előtt állok, és várok egy Volkswagen minibuszt, ami a reptérről jön egy rakás műfordítóval, és a Ferenc körúton csak azért áll meg – befordulván az Üllői útról -, hogy engem felvegyen. Mint egy kémfilmben. A megbeszélt idő előtt tíz perccel ott állok – inkognitóban, egy nagy fekete kofferral. Elég kétes környék, túl közel van a Rákóczi-tér. A kereszteződésben egy magas hírdetőtábla forog körben: szexshoppok a környéken. Megpróbálok szürke maradni, de lerí rólam, hogy turista vagyok. Turista a saját hazámban. A kisbusz a megbeszélt időben befordul az Üllőiről a körútra. Pont egy buszmegálló van ott. Szépen leparkol, és a sofőr készségesen behúzza a kofferom a csomagtartóba. Üdvözlöm Fatimát, Eva-Teát, Pétert és Danielt. Ágnes egy későbbi járattal jön majd Koppenhágából. Meleg a délután, és nincs belapcsolva a légkondi. Az ablakokat húzzuk le inkább. De mindannyian izzadunk, kivéve a sofőrt, ő magyar. Irány Balatonfüred.

A Svéd Akadémia támogatásával vagyunk a balatonfüredi Fordítóházban, a régi Lipták-villában. A ház a főút mellett van, viszonylag közel hozzá minden, bár Füred központja tuladonképpen nem a főút mentén található. Nekünk a part és a bolt a legfontosabb. Miután túlesünk egy kissé bonyolult adminisztráción, és sikerül kiosztani a szobákat, körbenézünk a házban. Mindent meghagytak úgy, ahogy még Lipták Gábor látta. A ház egy élő múzeum. Belakjuk a mindenennel felszerelt szobákat. Majd úgy döntünk, hogy bevásárolunk, feltöltjük a hűtőket. Az első este még elméletileg nem dolgozunk, de gyakrolatilag elkezdjük saját magunk és a fordított szövegek bemutatásást. Az elkövetkezendő három napban csak mások szövegeiben fogunk élni vagy belehalni. Ezek a szövegek elég vegyesek, próza, versek, jól megírtak, gyengébbek. A fordítószemináriumot Daniel Gustafsson vezeti, és összesen hatan vagyunk, mindannyian Svédországból. A feladat az, hogy minél több szöveget átültessünk magyarról svédre, hogy inspirációt kapjunk egymástól, és kialakítsunk egy munkacsoportot, amire az elkövezkezendőkben is számíthatunk. Hat, egymásnak idegen ember a magyaros ételek és a jó borok hatására elkezd barátkozni. Igen, a skandinávok is tudnak barátkozni, még egymással is, bármennyire is furcsának hangzik! Másnap már nem kell bemutatkozással tölteni az időt, nagyjából ismerjük egymást. A szövegek részletes elemzése közben azonban egyre jobban felszínre kerülnek az illető műfordító rejtett képességei, személyiségjegyei. A fordítás a festészethez hasonlítható a fényképészettel szemben. A szó szerinti, nyersfordítás után valami hozzáragad a fordító személyiségéből is a fordítandó szöveghez. Ennek izgalmait tapasztaljuk meg három intenzív munkával eltöltött napon.

Fatima Kassius, Eva-Tea Lundberg, Tóth Péter, Ágnes Borg, Daniel Gustafsson és én, Szeles Judit a szemináriumra lefordított anyagon megyünk keresztül, majd az én Ilyen svéd című kötetem kerül elő. Nekem fölöttébb hízelgő saját szöveggel foglalkozni. A huszonnyolc versből magam négyet fordítottam le, de inkább csak nyersfordításba, míg a többiek a helyszínen választanak a kötetből. További négy-öt vers alakul át magyarról svédre. A szorgalmas műfordítók sorra keresnek meg, egyeztetnek velem egy-egy szón hosszasan elvitatkozva. A hangulat remek, sok kávé fogy, és azt is felfedezzük, hogy a házat körülvevő gyönyörű fák között egy termő fügefa is van. Három tállal szüretelünk. A munkatempó elég megfeszített, de senki sem érzi terhesnek a munkát, mindenki rendkívül lelkes, és tettrekész. Ezek mind nyelvbuzik. Hárman Magyarországon születtünk, anyanyelvünk a magyar, de svédül is rendesen megtanultunk. Hárman azonban született svédek, ők az életük során különböző indíttatásból tanultak meg magyarul. Rokonok, szerelmek révén kerültek kapcsolatba az egyáltalán nem könnyű nyelvvel, amit aztán mesteri fokon elsajátítottak. Svédország legjobb fiatal műfordítóival dolgozom együtt. Ez kitüntetés.

Mint ahogy az is az, hogy az idilli Balatonfüreden és pompás villában lakhatunk. A házhoz elég nagy könyvtár tartozik, sok a svéd szótár és kézikönyv, aminek rendkívül örülünk. Van wi-fi, nyomtató, minden szobához saját íróasztal számítógéppel, saját fürdőszoba. A konyha és az étkező közös, van tévé, amit egyáltalán nem használunk, vannak saját kiadású folyóiratok. Igazi paradicsom egy műfordítónak. A házban velünk együtt dolgozik két fiatal katalán fordító is, éppen egy katalán-magyar szótáron.

Milyen egy megveszekedett hungarologus? Az első, amit a boltban megvesz, az a téliszalámi, vagy a tepertő, pár üveg sör, néhány túrórudi; a zöldségesnél mindjárt csípős paprikát vásárol. Az étteremben persze az első a balatoni fogas meg a halászlé, lehetőleg egy rakás csípőssel. Törkölypálinkát iszik hozzá, és végigkóstolja a föredi borokat. Sőt, skandináv lévén, képes órákat gyalogolni a legjobb pincészetig, ahol aztán dínom-dánom, ihaj-csuhaj és tejjel-mézzel folyó kánaán. Rozéra sült kacsamell, grillezett kecskesajt, fogasfilé, tejes és csokoládés desszert, és bor, bor, bor. A strandon nem lehet kihagyni a lángost, a hekket, a koviubit. A műfordító felfedezi a költőiséget a „Csirke-csülök csárda” elnevezésben. Megkóstolja a velőspirítóst és a hurka-kolbászt. És természetesen ellátogat, ha lehet többször is, a Bergmann-cukrászdába, ahol nemcsak a fagylalt jó, de finomabbnál finomabb sütemények is vannak.

Persze arról most ne szóljon a fáma, hogy érkezésünk napján Orbán Viktor látogatást tett a balatonfüredi polgármesternél. Véletlen egybeesés. A fordítószeminárium politikamentes, amennnyire csak lehet – a fennálló körülmények ellenére. Hiszen csak öt napig vagyunk Magyaroszágon. Utána szépen hazahúzunk a mi kis kényelmes svéd demokráciánkba. Olyan ez, mint nagyszülőnek lenni: pár napig nálunk van az imádott picur, de utána – szerencsére – visszakerül a szüleihez. Mi csak élvezzük a vele eltöltött pillanatokat, nem jut ki a betegségből, az oviba szoktatásból, a nyavalygásokból, a ruhavásárlásokból. Mi csak élvezkedünk és büszkélkedünk, hogy ni, nekünk ilyen is van! Ni, nekünk műfordítónknak ilyenünk is van: forrásnyelv, forráskultúra. Időnként elmosolyodunk, drága kisunoka, már megint mit csináltál! De alapvetően jól érezzük magunkat.

Print Friendly

Comments (0)

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................