Photo: Martin Larsson, object: the Author
A nő szőrös. És mégsem borotválkozik. – gondolta Szél Róza. – A szemöldöke felfogja a homlokán legördülő izzadságcseppeket, az ajkai fölötti pelyhek pedig megakadályozzák, hogy a könnyeit le kelljen nyelnie. A haját olyan formában és színben tarthatja, amin a legtöbb férfiszem megakad. Más szőrzetét pedig gondozgatja, hogy az mentes legyen a lapos tetvektől és a halszagtól
A disznó mindent megeszik. A disznó megeszi a disznót.
-Ki volt Éva? Maga okos nő, Róza, de ezt nem érti majd, azt hiszi, hogy bolond vagyok, de ha nagyon ragaszkodik hozzá, megmondom. Éva egy majom volt, sőt majomnak se mondanám, inkább csak a majomság kezdete, nem tudom, miért hágtam meg – mondta a férfi Rózának, s Róza megbotránkozással, majd szomorúan hallgatta a beszámolót. Odáig nem jutott el, hogy kacagjon, pedig azt kellett volna. Végül már nem is jutottak el Ádám szavai – mert Ádámnak hívták a férfit – a füléig. Valahol a koponyája magasságában lengtek-kerengtek a hangok, a dobhártya berezgett, de a hallóidegek valami mással voltak elfoglalva.
Valami más hanggal. Gyereksírás? Tipikus lett volna. De mégsem.
Minden férfi disznó – gondolta Róza, de nem szólt egy szót sem. Sötéten csillogott a szeme… és hallgatott.
-Ez fontos, hogy hallgatott – folytatta a férfi a történetet Éváról, az első nőről -, nem makogott, mint a makákó, nem vinnyogott, mint a rémideges pávián, nem hisztizett, mint a banánra ugró babuin, tökéletesen csöndes volt, mint utóbb kiderült, valószínűleg néma is.
A babuin egy páviánfajta – kommentálta magának Szél Róza. És figyelmét egyre inkább valami más kötötte le, mint a férfi provokatív beszámolója az emberiség kialakulásáról, és a saját perverz fantáziájáról.
Én főzök, de mindig attól félek, hogy kifut a leves.
Olajbogyó babuin, érző szemölcs Anubis.
-Azt hiszi, hogy szörnyeteg vagyok, lehet, de talán maga is az, csak nem tud róla, gondoljon bármit, tény, hogy nem sokkal később kiástam a lány koponyáját és mindenhová magammal cipeltem. Tudja, mit? Borzongjon hát: az őt követő nők koponyáit is kikapartam, s egy idő után összegyűjtöttem egy helyen, valahol Kurdisztánban volt a hegy, az a barlang…
Vajon a leves rotyogása kötötte le Szél Róza figyelmét? Valóban, már reggel odatette főni a tyúkhúslevest, attól tartva, hogy vén volt tyúk. Nem lehetett tudni. A tyúkok, amit az anyja vágott, mind puhák, omlós húsúak voltak, s egyik sem tokos. A bolti tyúknál nem lehetett tudni. És még arra is gondolt közben, hogy míg a leves fő, kiszaggatja a pogácsát. De Ádám nem hagyott neki békét. Azt mondják, a nők sokat beszélnek, de a férfiak traktátumaival nem lehet versenyre kelni. Mondják, jól mondják, hogy körbebeszélik a nőt. Megnyerik, mint Nóniusz a lóversenyt.
Szél Róza figyelmét mindig a konkrét, gyakorlati dolgok kötötték le. Vagy érzelmek. A kettő egymást kiegyensúlyozandó. Ha azt érezte, mindjárt elönti a méreg, a forróság, a keserűség, sírhatnékja támad, vagy hasonló gyöngeség kerülgeti, tekintetével szisztematikusan pásztázni kezdte Ádámot. A feje búbjánál kezdte. Gyér haj. Patkányszőke. Nem, a patkány nem szőke, hanem szürke, fakó, de nem is barna, seszínű, igen, patkányseszínű haj. Amikor megizzad, a hajszálak összetapadnak, és lelapulnak a koponyára. Se nem jó, se nem rossz. Hanem leírás. Vélemény-e, ha Róza megjegyzi magának: Ádám kopaszodik, nem biztos. A tarkóján pihék. A férfi szőrös. De borotválkozik. Nem minden nap, és ez nyilván bosszantja Rózát. Nem mintha a borosta nem lenne erotikus, csak szúr, dörzsöl, főként a finomabb bőrt, a nyálkahártyát irritálja. És még ez is pusztán tárgyilagos leírás.
Ádám háta is szőrős. A bőre ragyog, az arca is. A jó zsíros ételek: a csülök, a birkasült, a tyúkhúsleves, a tokány, a minden-szerdán-pacal a talponállóban meglátszik a bőrén, és főként a nyakán, ahol a bőr tokává duzzadt az évek során. Ezért valahány kép készül Ádámról, arcát semelyiken nem mutatja. A sörhas hátulról pedig nem annyira látszik meg. Mindezek ellenére Rózának akármi eszébe jut Ádám testéről, csak az nem, hogy visszataszító lenne – még meztelenül sem!
A fehér ing ujját könyékig feltűrve viseli, hogy látszódjanak a kar inai és izmai, az erek, amelyekben jól láthatóan és vadul árad a vér. A karja is szőrös. A mellkasa is, de az most nem látszik. Az ingét begyűrte a nadrágja korcába, amit egy zsíros bőrszíj tart meg a sörhas alatt. A farizom az egyik legkönnyebben formálható testrész, Ádám csak azért nem állt neki a formálásának, mert már maga a feszes fenék gondolata is elérhetetlennek tűnt a számára, pedig csak a kitartás, az edzésre fordítandó idő, a rendszeresség hiányzott. A nők eddig még nem vetették a szemére, hogy nem elég kerek, feszes a feneke.
A lábakhoz érve Rózát ismét elfogta a remegés. De ezt nem az érzelmek váltották ki. A látvány és a hallási ingerek értek össze. Ez vonta el kezdettől fogva a figyelmét Ádám szövegeléséről is, ez a kopogás. Most saját szemével is megbizonyosodhatott arról, hogy nem hallucinál itt, az ebédlőasztalnál ülve, miközben a konyhában fő a tyúkhúsleves, és a pogácsa bizonyára elkelt. Ádám fénylő arccal, kihevülten szónokol a nő és férfi viszonyáról, Éva kismillió formájáról, hogy miként hódította meg minden formájában és fajtájában A NŐT – és közben a szó szoros értelmében kilóg a lóláb…Rózából pedig kitör a jóízű kacagás!
Adam Sude története CENTAURI honlapján.
