Archive | April, 2017

Hedda Gabler újratöltve

Posted on 20 April 2017 by Judit

A göteborgi Nagyszínház sokkal kisebb, mint egy közepes méretű színház a kontinensen, de legalább klasszikus vörös bársonyszékek vannak, és található erkély meg karzat. Úgy is képzelhetjük, mintha egy európai színházban lennénk, ha  a méreteket nem számítjuk.

Október ötödike, szerda. A stockholmi Dramaten színház vendégjátéka a göteborgi Nagyszínházban. A színpadon Electra Hallman. Zöld Ibsen-korabeli ruhában, konttyal, kezében egy távirányító. A háttérben egy vetítővászon. A projektorról három férfi alakját vetítik a vászonra: Mattis Herman Nyquist, Kim Haugen és Eindride Einsvold. A három férfi egy szalonban ül, újságot olvasgat, szivarozgat. A nő kezében távirányító, a távirányítóval előre tekeri a filmet, de a férfiak ugyanott ülnek, és újságot lapozgatnak és szivarozgatnak ismét. A színésznő egy oldalkulisszához megy, és revolvereket vesz elő, négyet, ötöt, és sorra újra tölti azokat. A revolvereket azután a színpadon hagyja. Nincs is ott más, mint két nagy halom félig elégetett kézirat és az öt revolver.

Hedda Gabler! Hedda Gabler! Tesman asszony. Felváltva. De leginkább Hedda Gabler. Ahogy az apját nevezték: Gabler. A férfiak világa a vetítővászonról csurog a Heddát alakító Electrára. A kép egy szalont mutat állandóan, ahol a három férfi replikái – egymás szavába vágva – elhangoznak. Hedda Gabler ezen a virtuális valóságon kívül létezik, mert nem él. Nincs ott a szalonban, és a színpadon semmi díszlet vagy kellék nincs a félig elégetett kéziratokon és a revolvereken kívül. Monomániás, üres, igazi kapcsolatokat nem tartalmazó világ, ahol egy fiatalasszony létezik, próbál létezni. Időnként a vászon mögé megy, s akkor csak az árnyékát látjuk. De a film síkjába sehogy sem tud belekerülni.

A filmben három férfit látunk, mindhárman a nőt, mint tárgyat akarják. Ajánlatokkal jönnek, könyörögnek, vádolnak, hol emberméretűek, hol felnagyítva: csak arcok vagy csak cipők, ahogy azt Hedda látja a színpadról. A nő élete egy színjáték, a férfiak pedig csak virtuálisan vesznek részt ebben. A végletekig dekonstruált darab egy szétcincált és izolált életmódot mutat be: a Hedda Gablerekét.

A férfiak a norvég eredeti szöveg mondják fel, Hedda svédül beszél A közönség svéd. A norvég szöveg idegen. Az idegen férfiak terrorizálják Heddát és a közönséget a szövegükkel. Az előadás után hallom is egy tolókocsis asszonytól a színház folyosóján: ha tudom, hogy norvégul beszélnek, el se jövök. Panaszkodik a ruhatáros lányoknak. A hatalmi viszonyok az utóbbi évtizedekben jelentősen megváltoztak Norvégia és Svédország között. Norvégia nagyon előre szaladt, a régi elnyomó pedig a fasorban sincs. Vajon valódi gazdasági veszély Norvégia Svédország számára?

Hedda a darabban mind a három férfit megpróbálja lelőni. Tehát a pisztolyok elsülnek. De, csodálatos módon – mint a filmekben – minden lövés után összeesnek, és aztán szépen felállnak, és leporolják a nadrágjukat. A filmhősök halhatatlanok. De Hedda sem hal meg a végén, csak a vászon mögé sétál, és elvegyül a fény-árnyék alakok között. A film újraindul: megint a szalon, megint a három férfi, megint újságot lapozgatnak, szivarozgatnak. Az egészet újra lehetne játszani. Mint ahogy estéről estére a Dramaten színésznője el is játssza a nők sorsát szimbolizáló filmet/darabot.

Nagyon is aktuális az Ibsen-mű. A nők emancipációja még nem fejeződött be ennyi év után sem. 1891 január 31-én mutatták be az eredetijét. Anna Petterson rendezése nemcsak leporolta a kéziratot, hanem széttépte, helyenként megégette azt. Ahogy Hedda tette Eilert kéziratával. A darabból más nők kimaradtak, a címszereplő alakját felnagyították, ő képviselte a női nemet a színpadon. Az igazi eltárgyiasított entitások a férfiak lettek. A realista öt felvonásos drámából egyetlen felvonás lett, és igen összetett szimbolikájú, már-már szürrealista vízió. Mennyire Ibsen ez a darab? A kérdésfeltevések továbbra is ibseniek, de a válaszok már modernek, egy jelentősen posztmodern átdologzásban.

Az előadás végén a tapsot a Heddát alakító Elektra fogadja. A filmen szereplő férfiak nincsenek is ott. Valahol Norvégiában ülnek, és költik a gázsijukat. A valódi sikert a nő éli meg: a tapsot, a virágcsokrot ő kapja. Egy óra tíz percet monologizált a reflektorfényben, megizzadt, berekedt, megfájdult a talpa, a háta a kemény padlózaton. Folyton koncentrált, hogy mikor kell a filmben elhangzó szövegre válaszolnia. Igazán ő dolgozott meg az előadásért. A közönség hálás. Leszámítva talán azokat, akik a norvégot kevésbé értették meg.

Személy szerint én az unalom és az érdeklődés határán lebegtem végig. Szerencsére hozott mindig valamilyen fordulatot az előadás, és nem untam magam el teljesen. Azért kicsit kétségeim támadtak, amikor megértettem, hogy díszlet, kellék, és színészek nélkül próbál Anna Petterson előadást csinálni. A címszereplő bravúros játéka, és a remekül megvágott film azonban meggyőzött, van létjogosultsága ennek az Ibsen-parafrázisnak is.

 

 

Share

Comments (0)

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................