Archive | March, 2017

Hajókürt

Posted on 22 March 2017 by Judit

Hallgatom a hajókürt énekét. A tengerparton fekszem. Várom, hogy a tenger visszahúzódjon, és a parton megláthassam a tengeri csillagokat, tarisznyarákokat, medúzákat. Az apályra várok. Hogy felfedje a titkait a tenger. Kicsomagoljon. Nyálkás tengerifüvet hányjon, hófehér habot. Egész nap köd volt, és a ködkürtök végtelen jajgatásást hallgattam. Nem feküdtem a homokban, csak képzeltem azt: kiszáradt szájjal, kimeredt szemekkel, mint egy partra vetett hal. Körülbelül ilyen érzés az, amikor otthon unatkozik valaki. Nem foglalkoztatja már az áramlat ereje, a víz sűrűsége, kiterjedése, a hullámok szabályszerű lökése, a planktontartalom vagy a vadászó ragadozó halak fenyegető mennyisége. Csak hever a homokon, homloka a partba fúródva.

Zene szól: vagy lehet, hogy csak képzelem. Három óránként kompok kötnek ki. Hozzák magukkal az idegenszagot és a dízelszagot. A hangosbemondón tájékoztatják az utasokat, hogy hamarosan kikötnek. A döglött halak megrezzennek a homokon. Nem soká apró kezek kotorásznak a homokban a rákocskák váza meg fényes kagylók után. A legszebbek a kis sárga csigák, amiből nyakláncot lehet fűzni.

Az Északi-tenger partján a homok hideg, nedves és a homokszemcsék igen aprók. A felszín porszerű, és mindenbe beleeszi magát, amivel csak kapcsolatba kerül, legyen az meztelen talp, nadrágszár, táska, pléd. Nem lehet kirázni, kimosni, kikefélni, kidörzsölni. A finom kis szemcsék egyre beljebb hatolnak az anyagba, s ott bent maguknak helyet csinálnak, otthont, először csak alig-alig irritálva a befogadót magát. A levegő hűs, de nincs tengerszag. A kagylók kicsik, héjuk vékony, a víz állandóan mozog, de íztelen. A kavicsok aprók. A köd hideg.

 

A döglött halakat lassan szétmossa a víz. Az átlátszó medúzákat is. A gyerekek tudják, hogy a narancssárga és a vörös medúzák mérgezőek, nem szabad piszkálni azokat. Azt is meg tudják állapítani egy-egy rákocskáról, hogy azok nőstények vagy hímek. A gyerekek a tengerparton nőttek fel, ez látszik a szakértelmükön, ahogy kibeleznek egy-egy állatot pusztán pár mozdulattal. Nem bánják, ha mocskos lesz a kis kezük.

 

Zene szól: indul vissza a komp. A tengerjáró kompokon utasokat és járműveket szállítanak. A kompoknak ezt a típusát ro-ronak nevezik (roll on – roll off). Attól függően, hogy hova áll be a hajó, azt az orrát nyitják meg: az autók az egyik kikötőben felhajtanak, a másikban pedig le. Több teherautó és busz is felfér. Azok is simán legördülnek a hajómonstrumról. A Color Vikingen például kétezer utast és háromszázhetven autót tudnak szállítani.

 

Hallgatom a hajókürt énekét. Sűrű a köd egész nap. Tunya, tespedt lesz az ember, mintha egy nagy medúza belsejében lenne, és csak a nyálka meg a kocsonya venné körül. Nem mozdul. Tetszhalott. Vagy már meg is halt? Ilyen a legrosszabb unalom, amikor már senkit nem érdekel más, mint a hallgatás. Időközönként felbúg. Elnyújtottan bőg, mint valami tengeri tehén. Ez a hazám: ez a homokos föveny, ez a partra vetett nyúlós test, ez a vékony héj. Ez a köd.

Comments (0)

Éneklő ország

Posted on 02 March 2017 by Judit

 

Legutóbb a La-La-Landot néztem meg a moziban. Magyarul Kaliforniai álom, de a magyar cím nem igazán utal arra, hogy a film musical. Nem szerettem soha a musicalfilmeket, kivéve talán a Hairt. A Kalifornia álmot azonban tizennégy kategóriában is Oscarral jelölték, és kíváncsi lettem, hogy mi a fenét szerethet a szakma ennyire egy musicalen. Nem volt semmi elvárásom a film megnézése előtt. És ez be is jött. Amerikai álom. De mi is az amerikai álom mostanában. Mert eddig a happy endes szerelmes filmek mentek, meg hősök, akik megmentették a Földet valami katasztrófától. Hősök, hősszerelmesek, rózsaszín ragyogás, las vegasi luxus meg kaliforniai pálmafák. Rágógumitörténetek. De mi a helyzet a La-La-Landdal?

Érdekes, telt házzal megy a film a mi kis mozinkban. Akkor is telt ház volt, amikor én megnéztem. Egy gombostűt nem lehetett leejteni. Fiatalok, öregek. Sokan a régi Gene Kelly, Fred Astair emlékek felidézése miatt jöttek el. És nem panaszkodhattak. A film tele van utalásokkal, hasonló szcénákkal, mint a nagy klasszikus musicalek. Singin’ in The Rain, Grease, West Side Story, Sweet Charity, Boogie Nights, Shall We Dance – hogy csak a legismertebbeket említsem. Igazi posztmodern film. De ezzel mintha ki is fújna.

Szerelmes történet, de nincs igazi happy end. A főszereplő páros inkább a karriert választja, és nem a szerelmet. Ez az igazi amerikai válasz. Igaz, a Kaliforniai álom meglehetősen szórakoztató. Jó a zene, sok benne a jazz, nem limonádé. Mia (Emma Stone), a feltörekvő, fiatal színésznő és Sebastian (Ryan Gosling), a szépreményű jazz zongorista a Csillagok Városában, Los Angelesben keresi az álmait. A két fiatal szerelemre lobban, és vállvetve segíti egymást a kudarcokkal kikövezett úton. A sikerért keményen meg kell küzdeniük, ám eljön a nap, amikor dönteniük kell, mennyit hajlandók feláldozni az álmaikért. Damien Chazelle filmjének a végére kiderül, hogy hiába a nagy szerelem, az álmok egymástól külön-külön valósulhatnak meg.

Ülök a kis kotyeszomban Svédországban. Igaz, Sebastian legénylakása sem volt nagyobb az enyémnél. De a lényeges különbség persze az, hogy Strömstad nem Los Angeles. És Svédország sem a lehetőségek országa, mint Ámerika. Nem olyan régen láttam egy Donald Trump-os karikatúrát, ahol a La-La-Land helyett az állt, Lie-Lie-Land. Mekkora élethazugság az, hogy mindenképpen fényes karriert kell befussunk, még a szerelem feláldozása árán is. Nem volna jobb, ha az ember inkább a szívére hallgatna?

De persze a szívünkre hallgatni nagy bátorság. Ezt mintha nehezebb volna vállalni, mint egy jazz-zongorista vagy színészi karriert. Valahogy rázósabb egy kapcsolatot felvállalni. Mondom én, aki féllábbal egy kapcsolatban vagyok. De csak féllábbal. A másik egyhelyben toporog, és nem bír továbblépni.

Nem tudok napirendre térni a Kaliforniai álom felett. Azért mégsem tetszett annyira, hogy tizennégy Oscarra jelölném. Az álmok ugyanis szétfoszlanak. És nem marad meg belőlük semmi, csak egy rakás filmes utalás. Mintha ezerszer végig jártuk volna már ezt az utat, és nem tanultunk belőle semmit. Hiába a régi klasszikusokban vagy a jazz továbbélésében való hit. Kilóg a lóláb. A boldogságkeresés rossz irányba halad. A filmet ezért egy rózsaszín szappanbuborékhoz tudnám hasonlítani – ami a végére kipukkan.

Mi a boldogság? Erre már született ezerféle válasz. De tulajdonképpen nincs is igazi megnyugtató felelet erre. Ahogy a Kaliforniai álom is csak egy utópia, amiben fals volna hinni teljes mértékben. A filmes szakma szerint nagy teljesítmény, de a filozófiai kérdésfeltevés szintjén sovány, banális a válasz. A nosztalgia elringat, a szcenográfia fényes, az alakítások tisztességesek (ha hozzávesszük, hogy a színészeknek táncolni és énekelni is kellett, egész jó), de az egész kisugárzása mézesmázas és hazug. Álmodni persze szabad. De az álmok megvalósulásától óvjon meg az isten!

 

 

 

 

Comments (0)

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................