Archive | February, 2014

Az ötödik virág, költözés

Posted on 22 February 2014 by Judit

„Képzelheted, milyen pánikot kaptam, amikor belegondoltam,  hogy pakolok össze egy háromszintes házat, garázst, fészert, lomtárolót, műtermet, kutyaólat, üvegházat. Arról nem beszélve, hogy azt a reményt kergettem, néhány kerti növényritkaságot is magammal tudok vinni. De hova? Haza. Hova haza?” – megpiszkálja az orrát, majd folytatja.- „Padlás, pince, biciklitároló, minden dugig tömve. Kacatokkal, mert abból a perspektívából, onnan, az új felállásból szinte minden feleslegesnek tűnt. De később még ezt megbántam. Semmi sem felesleges. Csak is abból a szemszögből vált nyűggé. Az összepakolás okozta. Vagyis az összepakolást megelőző pánik…Utána folyamatosan pánikrohamokat kaptam. Gondolhatod, milyen veszteség volt számomra. Tíz elvesztegetett év. Kárbaveszett. De csak a pénzt szedtem össze. A könyvespolcom volt egy cukroscsupor, olyan csatos zárja volt, s abban készpénz volt. Még akkor rejtettük oda a pénzt, amikor kitört a gazdasági válság, és Izland belebukott. Aztán a nyaralásokból volt eurónk, angol font és norvég korona. Ezeket mind gyorsan magamhoz vettem. És a bankszámláról is vettem ki, hogy legyen nálam készpénz, ha menekülni kell. Vettem egy csomag cigit is. Igen, azóta megint dohányos vagyok. Szinte láncdohányos. Ne is kérdezd, sok pénz megy el rá, de semmi más rossz szokásom nincsen, csak a dohányzás. Nem iszom, nem drogozom, nem fogadok, nem szexelek. Azóta rá se tudok gondolni a szexre. Előtte meg csak azért gondoltam rá, mert nem lehetett nem gondolni rá, hiszen tudod, az éhes disznó.” Arcát elfintorítotja, mintha valami savanyúra harapott volna rá. „Ez az egyik fájó pont” – nyugtázza. „Szóval össze kellett volna rámolni a házat és társait, de egyszerűen megbénultam. Elmentem, és vettem dobozokat, azt hiszem huszat, gondoltam, elég lesz legalább az alapvető dolgoknak, de, szerencsétlenségemre, a könyvekkel kezdtem, és a húsz kartondoboz egy-kettőre tele lett. Pedig még le is poroltam a könyveket, hogy szép tisztán rakjam el azokat…Amikor pedig megálltam a dobozhegy előtt, láttam, ez még reménytelenebb, egyre reménytelenebb, és hol van még a fűnyíró, meg a kutyák játékai.”

„Tudtad, hova fogsz költözni?” – kérdezem.

„Hogy hova? Biztos, hogy a pánikrohamok oka az is volt, hogy nem volt hova mennem, de össze kellett pakolni. Az egész járásban nem volt egy szoba, amit ki tudtam volna bérelni.Adtam fel hírdetést. Kerestem a hírdetőket. telefonáltam minden ismerősömnek, meg e-maileket írtam folyton, még olyanoknak is, akikkel életemben nem találkoztam, de valahogy összejöttünk az interneten. El tudod képzelni, mekkora kavarodás lehetett a fejemben? Az árokszéleket nézegettem, hogy melyikbe passzolnék…De nem passzoltam egyikbe sem. Nem passzol oda valójában senki, de sokan vannak, akik az utcára kerülnek egy válás miatt. A hontalan ivánokra gondolok…Hogy is hívják?”

„Hajléktalan.”

„Hajléktalan” – sóhajt. „Majdnem hajléktalan lettem. A pakoláskor meg voltam győződve, hogy hajléktalan leszek. Tudod, a kórházban megismerkedtem egy nővel, aki sokáig az utcán élt. Egészen normális kinézetű volt, csak egy egyik metszőfoga volt kivehetős, de nem mondta, hogy veszítette el a fogát, a fogáról nem beszélt, csak láttam, hogy esténként kiveszi, és csorbán vigyorgott felém a kórházi ágyból…”

Elképzeltem, és majdnem elnevetem magam, de az illetlenségnek, és inkább visszafogom magam.

„Az aluljáróban lakott, napközben bevásárlóközpontokban  melegedett, a szociális segélyből csak valamennyi kajára futotta. Nem volt hol laknia. Utána bekerült egy közösségi házba, ahol prostituáltaknak adtak éjszakára szállást, nappalra ételt, melegedési lehetőséget. Azt mondta, sok furcsa nővel találkozott, de a nővédő szociális munkásoktól sok jó szót kapott. Aztán az egyik munkás adott neki egy tippet, hol keressen szállást, és kapott egy szobát, mosdóval és egy rezsóval egy garázs fölötti tetőtérben. Jó tágas szoba volt, tíz négyzetméter. De, azt mondta, jobb volt, mint az aluljáró. Ezért képesek voltak négyezer koronát elkérni tőle.”

„Ha összeszorzom, az százhúsz ezer forint.”

„Havonta. Ekkor kajára nem volt pénze. De volt hol laknia. Nekem meg nem volt. És a mi városunkban napidíjat kértek a nővédő szolgálatnál a szállásért meg a kajáért. És csak átmenetileg lehetett ott lakni. Tudom, mert jártam ott. A kórház után nem volt hova mennem, és ott aludtam a szolgálat lakásában. Egy ágyat kaptam a nappaliban, az össze többi közös volt. De szerencsémre akkor rajtam kívül más nem volt a lakásban.”

„Hol volt akkor a holmid?”

„Félig összepakolva a házban. Nem is tudom, hány hónapig ment a pakolás. Sírva, keservesen, fejvesztve. A mai napig nem emlékszem, mit hova raktam. Van, hogy eszembe jut, na, ilyenem is volt, de hogy hol van, azt nem tudom.”

Lehajtja a fejét, mintha kicsit elfáradt volna, majd folytatja:

„Hónapokig ment. Bepakolás, elpakolás, cipekedés, elszállítás, kipakolás, pakolás, pakolás… Az ember belefárad, feladja, és végül semmi sem lesz meg, amit keres. Pedig semmi nem tűnt el, csak el lett pakolva. Hiába írtam rá a dobozokra, hogy mi van benne, utána annyiszor kellett költözzek, hogy végül örültem, hogy el tudtam pakolni, és nem írtam semmit rá. Ötször költöztem egy éven belül.”

„Nem volt sehol sem jó?”

„Nem. De egyre jobb helyekre költöztem. Bejártam az egész járást. Azért kellett a járáson belül maradjak, mert innen kaptam a pénzt és a segítséget. Mint a hajléktalan nő a kórházban. Éppen csak tetves nem volt. Egy foga hiányzott, megőszült haját festette, de le volt nőve piszkosul, bicegett, és volt vagy százötven kiló…”

„De azért normális volt” – vetem közbe.

„Normális gondolkodású. Kicsit egyszerű, de normális. Én sose voltam annak még közelében sem, mint ő, de egy hajszál választott el attól, hogy én is az utcára kerüljek.”

Megint megpiszkálja az orrát, majd rágyújt.

„Ugye, nem baj, hogy rágyújtok?”

„Nem, hozok egy hamuzót” – felelem, de őszintén szólva nem örülök, hogy befüstöli a lakásomat. „Nem mehetnénk ki mégis az erkélyre?” – kérdezem.

„Akkor felveszem a kabátomat.”

Adok neki papucsot is, hogy ne kelljen a kövön mezitláb állnia. Pár percet töltünk szótlanul cigarettázva. Én is rágyújtok, pedig én nem is dohányzom már vagy húsz éve.

„Tudod, hogy nem dohányzom már vagy húsz éve?”

„Nem tudtam. Utoljára, amikor találkoztunk, még dohányoztál.”

„Most megkívántam.”

Elmosolyodik.

„Rossz hatással vagyok rád.”

„Nem, szabad akaratomból teszem.”

Hideg van.  A cigarettázást befejezve mindjárt vissza is megyünk a meleg szobába, aminek a meglétét igen nagyra becsülöm, főként a hajléktalan nőre gondolva.

„És mi lett a virágokkal?” – kérdezem.

„A szobai virágokkal? Mert a kertből semmit nem tudtam elmenekíteni.”

„Igen, a szobanövényeiddel?”

„Öt cserép virágom van. A többi a komposztban végezte.”

Comments (1)

Öt cserép virág

Posted on 21 February 2014 by Judit

Öt cserép virágom van. Nem akarok sopánkodni, hogy azelőtt annyi virágom volt, hogy nem győztem megszámolni, és nem is tudtam a számukat, csak nevelgettem őket, burjánzottak az ablakpárkányokon, mint a dzsungel. Nincs körülöttem senki, még kutyák sem, pedig azelőtt kettő is volt, egy kis terrier és egy hatalmas masztiff, mind a kettő fekete, mint az ördög, de jók voltak, mint az angyalkák. A számítógéppel és magamban beszélgetek. Jó társaság. No, meg a rádió, aminek időnként szólnia kell, hogy ne csak a számítógép percegését, a billentyűk kattogását hallgassam. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért is írjak, mit is írjak egyáltalán, de arra csak az után jöttem rá, hogy mindegy mit írok, mindent le kell írni, azt is, ha nincs semmi, senki, csak öt cserép virág és a monitor, ha nincs is senki, csak a saját hangom, mert nem az a lényeg, hogy mit írok, hanem az, hogy írok. Az után, hogy elhagytak a kutyák, és kárba veszett a dzsungel. Mert a hallgatással csak a csönd lesz nagyobb.

A kutyákat én hagytam el. Bevonultam a szobába, miután távozni készülő – örökre távozni készülő – párom kezébe nyomtam a két pórázt: a kutyákat is vigyed! A szobában csak ágy volt. Az ágyban csak én. Bennem félelem, a félelemben tíz év magány, száz év. Ennyi maradt. Én a mérhetetlen szorongással. Bevizeltem. Két oldala volt az ágynak, átcsúsztam a másik oldalra. Azon az oldalon aludt a párom, aki elment a két kutyával. Még ki sem hűlt a helye. Éreztem a szagát, az izzadságét, a nyálét, ami odafolyt álmában a párnára, és inkább visszafeküdtem a másik oldalra.

Mindig féltél attól, hogy megírom, de persze sohasem mondtad, nem is mutattál semmiféle érdeklődést, hogy mit is írok, hogy írok. Hallgattad a billentyűk kattogásást, és tudomásul vetted, hogy valamin dolgozom. Nem is zavartál egyetlen egyszer sem, mindenbizonnyal örültél, hogy nem kellett olyankor beszélned velem. És így növekedett egyre körülöttünk a csend, amit egyszer csak meg kellett, hogy fogalmazzak. De akkor még nem tudtam, hogy egyszer csak vége lesz, hogy fogod a holmidat, a két kutyát pórázon, és kisétálsz az életemből, kivándorolsz, eltűnsz. Vagy csak szerettél volna eltűnni, mert én a szavakkal fogva tartottalak. Lehet, hogy mindig szerettél volna eltűnni, láthatatlan maradni, és én pedig az ellenkezőjét csináltam: láthatóvá tettelek, reflektorfénybe állítottalak, amihez – szerinted – nem volt jogom. Neked jogodban lett volna a háttérben maradni, de nekem muszáj volt írni.

Az előtt egyetlen egyszer pisiltem be, még harmadikos koromban, amikor a kőszegi gyerektáborba deportáltak három hétre a szüleim. Az első éjszaka fogalmam sem volt, hogy merre van a mosdó, és én az egész napos utazás során egyetlen egyszer sem voltam vécén. Nem tudtam elaludni, csak forgolódtam, mert már nagyon kellett. Nem mertem felkelni, villanyoltás után az egész szoba, a folyosó sötét volt. Féltem megkeresni az ügyeletes tanárt egy ilyen pitiáner dolog miatt. Féltem egész éjszaka. Míg hajnal felé elszunnyadhattam, és elernyedtek az izmaim. Arra ébredtem, hogy lassan, de határozottan elkezd folyni a meleg lé a pizsamámba, majd végig a lepedőre, az ágy matracára. Megtörtént a katasztrófa. De reggelig nem mozdultam. Ott feküdtem a kihűlő nedves ágyban egészen addig, amíg nem jöttek ébreszteni. Megpróbáltam úgy átöltözni, hogy senki ne vegye észre, mi történt, a pizsamámat suttyomban a kofferem legmélyére dugtam, a lassan rothadó narancsok közé. Azt reméltem, hogy valahogy meg fogom úszni, észrevétlen maradok, és az ágy majd megszárad. De szerencsétlenségemre pont az én ágyamat választotta ki a tanárnéni, hogy bemutassa, miként kell rendesen beágyazni, és amikor már éppen szólni akartam, tíz másik gyerek előtt felemelte a paplanomat, és ott éktelenkedett a folt, a tovább már nem titkolható.

Öt cserép virágom van. Többet nem akarok. Nem akarok felelősséggel tartozni több élőlény iránt. És több hely nincs is az ablakpárkányon. Kicsi helyen lakom, kevés az ablakpárkány, nem nevelhetek dzsungelt megint. Ebbe kezdek beletörődni. Hallgatom a növekedésüket. Egy ágyam van. Abba kucorodok esténként. És imádkozom, hogy mégegyszer az ne fordulhasson elő.

(Folytatás)

Comments (0)

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................