Archive | November, 2013

Tags:

Ősszel

Posted on 27 November 2013 by Judit

rizikét akartam ma találni

de helyette egy igazán jó

lilatönkű pereszke lelőhelyet

fedeztem fel a vékony

hótakaróval bevont oldalon

zizegő falevelek között

rontottam be

rondítottam bele az erdőbe

üvegszem éggel

tárgyaltak a fakó fák

már majdnem keresztben

feküdt a november

eszembe jutott

hogy megállítsuk a fakulást

nemcsak a földét

 

…..

finom fehérhúsú

pereszkék ereszkedtek

kezembe

Share

Comments (0)

Tags:

Körtecsere

Posted on 26 November 2013 by Judit

már előre félek

a körte kicserélésétől

pedig a lámpák

sem örökéletűek

 

amikor utoljára

láttam az ágyban

nem tudtam

hogy az lesz

a halálos ágya

 

apám felmászott a létrára

és gáláns mozdulattal

kicserélte lámpáját

Share

Comments (0)

Péniszirigység 5.

Posted on 13 November 2013 by Judit

(4. rész)

 

A szociális munkásnő, aki minden reggel becsengetett, és próbált mosolyogni rád, amikor ajtót nyitottál, pedig nagyon a nehezére esett, hogy ne fintorítsa el az orrát az ágyszagtól, ő nem tudta, hogy sikeres, befutott író vagy, azt sem tudta, hogy kéziratokat olvasol, a saját kézirataidat, és hogy írsz, szorgalomból vagy önsanyargatásból, ez most már édesmindegy, nem tudta, hogy másokat nem olvastál, kizárólag csak a saját szövegeidet, nem tudott senki úgy írni, mint te, a befutott szerző, sikeres író, aki én mindig is szerettem volna lenni, a szociális munkásnőnek halvány lila segédfogalma sem volt arról, hogy mivel töltöd a napjaidat, csak a reggel volt aktuális, csak az, hogy gatyába rázzon, kitakarítson a fingszagú ágyból, s beadja a gyógyszereidet, kimossa a szennyest, elmosogasson, levágja a hajadat, és időnként megfésülje az egyre vastagabb szakálladat. Azt viszont nagyon is tudta, jól ismerte, hogy a kávé és az első cigaretta után egész emberin lehet veled lenni, az túlzás, hogy tárgyalni is, mert tárgyalni szőke nőkkel nem szoktál volt, csak a szerkesztőkkel, akik tárt karokkal vártak, hogy a lustaságukat gyakorolhassák rajtad, vagyis a szövegeiden, mert nekik csak szöveg voltál, míg a szociális munkásnak csak egy eset: egy viszonylag nyámnyila szakállas fickó, aki rémálmodni szokott, reggel kávézik, cigarettázik, beveszi a gyógyszereit, a reggelit, mint olyat, nem ismeri, helyette is kávézik, s olyankor már pár szót ki lehet húzni belőle, mondjuk, hogy aludt, vagy mit álmodott, de általában véve egyáltalán nem beszédes, sőt, szűkszavú, hallgatag, aki akkor sem szólal meg, amikor a mosdókesztyűvel a heréihez érnek zuhanyzás közben. Az egész testedet tudta fejből, mert a közös kávézás után lezuhanyoztatott, ez hozzátartozott a reggel ceremóniájához, a testi higiénia is egy rubrika volt a személy, eset, páciens kartotékában, így a kimaradó reggeli helyett is a hátadat súrolta, a hajadat mosta, a karodat, a lábadat, a péniszedet, az előbőrt visszahúzva meg a seggedet, ismerte minden zegzugát testi valóságodnak, tudta, hogy bizonyos helyeken, mint például a heréknél és a fitymánál, érzékeny vagy, de nem szólsz, mert felesleges, a nő tudja, hogy emelje meg finoman a bőrt, és ráhagyatkozol, hiszen kölcsönös megértésen, már-már cinkosságon alapszik a reggeli zuhanyzás misztériuma, és a nő még sohasem élt vissza ezzel, úgy tekintett a testedre, mint egy lemosandó felületre, mint a konyhában egy piszkos edényre, feladatra, semmi másra, ezért bíztál meg benne, tudtad, hogy tudta a reggeli szertartás minden elemét könyvnélkül. Soha nem olvasott egy sort sem tőled, bár látta, hogy iszonyatosan sok papír van az íróasztalodon jópár könyv, egy alumínium hamutálca és egy félig teli, félig üres sörösüveg mellett, de sohasem tette ezt szóvá, minthogy azt sem, hogy a sörösüveg nem árasztott valami friss illatot, és a csikkhegy az alumínium hamutálcában is talán likvidálásra megérett, nem nyúlt semmihez az íróasztalon, mintha megértette volna, hogy az a hatáskörén kívül eső terület, amihez nincs jogosultsága hozzáférni, és nem is nagyon érdekelte, mit rejt az a rakás papír, őt csak a hétköznapi dolgok foglalták el, amihez köze volt, hogy a reggel nálad eltöltött rövid órácskában mindent el tudjon végezni – a gyógyszerek beadásától az ágyazáson át a szennyes kimosásáig – , és soha nem firtatta, miért van annyi papír az asztalon, az üveg és a csikkhegy fölött pedig egyszerűen szemet húnyt, és csak azt kérdezte meg, mit álmodtál az éjjel, ha álmodtál egyálalán, egyszóval mindaz, amit megoszthattál vele, a tested és az álmaid voltak. Akkor még nem tudtam, hogy az a szőke nő, aki minden áldott reggel kissé izzadtan, ziláltan kitépett a ház kapuján, a szociális gondozó volt, akit a szociális osztály rendelt ki, hogy a gondodat viselje, ápoljon, legalább is reggelente, még nem tudtam, hogy a szőke nő nem egyszerű nő, aki szőke, hanem az egyetlen emebri kapcsolat számodra, ha a szerkesztőket nem számítjuk ide, hogy ez a lény, ez a nő főzte meg a reggeli első kávét, gyújtotta meg az első cigarettádat, csutakolta le a rémálmoktól megizzadt testedet, hogy úgy mondjam, kötelességtudóan tette a dolgát, ahogy azt a szociális osztály elrendelte, te pedig nem tiltakoztál, hiszen úgyis formális volt ez a kapcsolat, annyira, hogy meg sem rezdültél, amikor megemelte a bőrt a fitymádon, és ő pedig nem reagált, annak ellenére, hogy merevedésed volt, csak folytatta a professzionális mosdatást, különbséget nem téve a tested és a mosatlan edények között, mert ugyanolyan ütemesen mozgatta márványos ujjait mindenütt: a fülcimpád körül, az álladon, a nyakadon, a lábujjaid között, a karhajlatodban, a hónod alatt, a mellkasodon vagy a farpofáid között. A saját tested tárgyként szemlélni a szőke szociális munkás tanított meg, ugyanakkor megtanított kávét főzni, elmosogatni, megfőzni a tésztalevest, zabkását, kiteregetni a kimosott ruhát, levágni a körmödet, mintha csak az ő kedvéért csinálnád meg mindezeket, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a napi rendszerességgel ismételt feladatok rád ragadtak, pusztán megszokásból, pavlovi reflexből, akárcsak az írás, s már automatikusan nyitottál ajtót reggelente a legnagyobb tanítómesterednek, a szőke nőnek, aki csak tette a dolgát, és megpróbált mosolyogni rád, annak ellenére, hogy majdnem elfintorította az orrá az állott szagtól, de a szakmai felkészültségéhez az is hozzátartozott, hogy nem fintorgott férfiszagokon, hanem csak tette a dolgát, és te is tetted a magad dolgát: kávé, cigi, gyógyszerek, zuhanyzás, merevedés, mosogatás, ruhamosás, teregetés, ágyazás, üres üvegek összegyűjtése, körömpiszkálás, úgyhogy egy idő után a nőnek csak figyelnie kellett, hogy végzed el a dolgod anélkül, hogy neki kelljen kitörölni. A szőke gondozónő csak figyelt és mosolygott, és fogalma sem volt, hogy telnek a napjaid, és mivel foglalkozol, amikor nem a személyes higiéniával vagy a táplálkozással, mivel azért az egy órácskáért kapott fizetést, és soha nem maradt egy perccel sem tovább, egy minutával sem, udvariasan elköszönt tőled, vette a kiskabátját az előszobai fogasról, és sietősen elment, mint egy dolgát jól végzett professzionális, zsebben a pénzzel és a nem használt gumikkal. Nem érezted, hogy kapcsolat alakult volna ki közöttetek, hiszen úgy viselkedett veled, mint egy idegennel, a testeden és az álmaidon kívül nem osztottál meg vele semmit, és nem is érdekelte más, de megtanított nem reagálni sem a kérdéseire, sem a mozdulataira, és annyira sikerült átvenni a mentalitását, hogy sohasem éreztél szégyent, amikor le kellett előtte vetkőznöd, és eleinte ő mosdatott, majd te magad mostad le egész tested, még a meredező péniszed is, mert a szociális nő csak nézett, de már nem kellett márványos ujjaival felemelnie a fitymádat ahhoz, hogy a szeme láttára spontán elélvezz pár másodperc alatt, szinte öntudatlanul, és úgy kezeld az egészet, mint egy élettani folyamatot, egy megkönnyebbülést, egy slukk cigarettát, egy korty kávét, egy pattanás kinyomását vagy egy elbeszélés megírását, ahogy ő is kezelte a testedet és az álmaidat.

Share

Comments (1)

Péniszirigység 4.

Posted on 12 November 2013 by Judit

(3. rész)

A szociális munkásnő, aki minden reggel becsengetett, és próbált mosolyogni rád, amikor ajtót nyitottál, pedig nagyon a nehezére esett, hogy ne fintorítsa el az orrát az ágyszagtól, ő nem tudta, hogy sikeres, befutott író vagy, azt sem tudta, hogy kéziratokat olvasol, a saját kézirataidat, és hogy írsz, szorgalomból vagy önsanyargatásból, ez most már édesmindegy, nem tudta, hogy másokat nem olvastál, kizárólag csak a saját szövegeidet, nem tudott senki úgy írni, mint te, a befutott szerző, sikeres író, aki én mindig is szerettem volna lenni, a szociális munkásnőnek halvány lila segédfogalma sem volt arról, hogy mivel töltöd a napjaidat, csak a reggel volt aktuális, csak az, hogy gatyába rázzon, kitakarítson a fingszagú ágyból, s beadja a gyógyszereidet, kimossa a szennyest, elmosogasson, levágja a hajadat, és időnként megfésülje az egyre vastagabb szakálladat. Azt viszont nagyon is tudta, jól ismerte, hogy a kávé és az első cigaretta után egész emberin lehet veled lenni, az túlzás, hogy tárgyalni is, mert tárgyalni szőke nőkkel nem szoktál volt, csak a szerkesztőkkel, akik tárt karokkal vártak, hogy a lustaságukat gyakorolhassák rajtad, vagyis a szövegeiden, mert nekik csak szöveg voltál, míg a szociális munkásnak csak egy eset: egy viszonylag nyámnyila szakállas fickó, aki rémálmodni szokott, reggel kávézik, cigarettázik, beveszi a gyógyszereit, a reggelit, mint olyat, nem ismeri, helyette is kávézik, s olyankor már pár szót ki lehet húzni belőle, mondjuk, hogy aludt, vagy mit álmodott, de általában véve egyáltalán nem beszédes, sőt, szűkszavú, hallgatag, aki akkor sem szólal meg, amikor a mosdókesztyűvel a heréihez érnek zuhanyzás közben. Az egész testedet tudta fejből, mert a közös kávézás után lezuhanyoztatott, ez hozzátartozott a reggel ceremóniájához, a testi higiénia is egy rubrika volt a személy, eset, páciens kartotékában, így a kimaradó reggeli helyett is a hátadat súrolta, a hajadat mosta, a karodat, a lábadat, a péniszedet, az előbőrt visszahúzva meg a seggedet, ismerte minden zegzugát testi valóságodnak, tudta, hogy bizonyos helyeken, mint például a heréknél és a fitymánál, érzékeny vagy, de nem szólsz, mert felesleges, a nő tudja, hogy emelje meg finoman a bőrt, és ráhagyatkozol, hiszen kölcsönös megértésen, már-már cinkosságon alapszik a reggeli zuhanyzás misztériuma, és a nő még sohasem élt vissza ezzel, úgy tekintett a testedre, mint egy lemosandó felületre, mint a konyhában egy piszkos edényre, feladatra, semmi másra, ezért bíztál meg benne, tudtad, hogy tudta a reggeli szertartás minden elemét könyvnélkül. Soha nem olvasott egy sort sem tőled, bár látta, hogy iszonyatosan sok papír van az íróasztalodon jópár könyv, egy alumínium hamutálca és egy félig teli, félig üres sörösüveg mellett, de sohasem tette ezt szóvá, minthogy azt sem, hogy a sörösüveg nem árasztott valami friss illatot, és a csikkhegy az alumínium hamutálcában is talán likvidálásra megérett, nem nyúlt semmihez az íróasztalon, mintha megértette volna, hogy az a hatáskörén kívül eső terület, amihez nincs jogosultsága hozzáférni, és nem is nagyon érdekelte, mit rejt az a rakás papír, őt csak a hétköznapi dolgok foglalták el, amihez köze volt, hogy a reggel nálad eltöltött rövid órácskában mindent el tudjon végezni – a gyógyszerek beadásától az ágyazáson át a szennyes kimosásáig – , és soha nem firtatta, miért van annyi papír az asztalon, az üveg és a csikkhegy fölött pedig egyszerűen szemet húnyt, és csak azt kérdezte meg, mit álmodtál az éjjel, ha álmodtál egyálalán, egyszóval mindaz, amit megoszthattál vele, a tested és az álmaid voltak.

(Folytatás)

Share

Comments (2)

Péniszirigység 3.

Posted on 11 November 2013 by Judit

(2. rész)

Szerettem volna te lenni, ahogy ott ültél az akkor még nagyon füstös restiben, az asztalon előtted alumínium hamutálca, egy féli üres, félig teli sörösüveg, és egy kézirat, mert mindig egy kézirattal láttak, természetesen a saját kéziratoddal, mivel mást nem olvastál, csak a saját írásaidat, azok voltak a legjobbak, az egyetlen szöveg, amit még szorgalomból vagy önsanyargatásból elolvastál, egy ilyen kéziratot olvastál akkor is, amikor először megláttalak a vasútállomás akkor még igen füstös restijében, ahol egy másik, sokkal sötétebb boxban ültem én, és rántott csirkeszárnyat ettem, és azt gondoltam, olyan szeretnék lenni, mint te, szeretni a sört és a cigarettát és a saját kézirataimat, mert akkor még sem a sört, sem a cigarettát, de még a saját szövegeimet sem szerettem, nagyon sokáig nem szerettem ezeket, másokat olvastam, mivel azt gondoltam, mindenki jobban írt nálam, és ezt a mai napig így gondolom. Akkor még nem tudtam, hogy a szőke szociális munkás minden nap járt hozzád, mert nem keltél volna fel egyáltalán, az ágyban maradtál volna egész nap, ha nem jön valaki, és nem csönget, akkor csak azért keltél fel az éjszaka teleizzadt és telefingott ágyneműből, mert a szőke nő már ott állt az ajtóban, és próbált mosolyogni rád, amikor ajtót nyitottál neki, pedig nagyon nehezére esett, hogy ne fintorítsa el az orrát, vagy a mosoly ne nézzen ki vigyorgásnak, hogy ott állt az ajtóban, készen arra, hogy szószerint gatyába rázzon, de te nem láttad sose, hogy mosolygott, mert csipás volt a szemed, és valahol még az álom és a gyógyszerek kábulatában leledztél, ahonnan nehéz volt egy egyszerű szőke nőnek kirángatnia, hiába minden jóhiszemű erőlködés, csak az első korty a frissen lefőtt kávéból és az első slukk cigaretta tudott felébreszteni, nézted, ahogy a szociális munkás márványos kezei kibontják a gyógyszeres dobozokat, közömbösen hozzálát a koszos edények elmosásához, mintha nem undorodna, és az iránt érdeklődik, hogy aludtál, voltak-e rémálmaid, s ha voltak, milyenek voltak azok. Akkor még nem tudtam, hogy nem mozdultál ki otthonról, és az egy kivételes alkalom volt,hogy megláthattalak a vasútállomás füstös restijében, ahogy sört ittál, dohányoztál, és egy kéziratot, a sajátodat, olvastál, mert másokat nem olvastál, kizárólag csak a saját szövegeidet, nem tudott senki úgy írni, mint te, a befutott szerző, akit tárt karokkal vártak a szerkesztők, nem létezett más, csak a szövegek, az ember nem is számított már, csak a szerző, az embert eltakarta a szerzősége, és senkit nem érdekelt, főleg nem a szerkesztőket, hogy a szociális gondozón kívül más nem nyitotta rád az ajtót, s nem kérdezte meg, aludtál-e, álmodtál-e valamit, és ha rémálmaid voltak, mik voltak azok, senkit nem érdekelt, hogy tulajdonképpen soha nem tetted ki a lábad otthonról, a híresztelések ellenére sem jártál lepukkant kricsmikben, ahol tetves, loncsos, bozontos emberekkel ittad a pálinkát, és keveredtél verekedésekbe, jártál kétes nőkkel kisebb baleseteket szenvedve, ezt nem tudhatták, mert sose kérdezték, csak átvették a kéziratot, elolvasatlanul is elfogadták, mert te befutott, sikeres író voltál, aki én mindig is szerettem volna lenni.

 

(Folytatás)

Share

Comments (2)

Péniszirigység 2.

Posted on 10 November 2013 by Judit

(1. rész)

A komoly, sikeres szerző, aki  én mindig is szerettem volna lenni, a rendezett életet, a nyugdíjat, a társas szívélyességet, a hazatérés enyhét, a rokonok tiszteletét, a barátságot, a szerelmet, az egyszerű boldogságot, a mindennapi örömöket, a gyermekáldást, a nyugodt lelkiismeretet, a társadalmi hovatartozás érzését, végül pedig a saját halálát is – mindent el fog veszíteni a könyveiért, de nem féltem volna, ha mindez a siker kedvéért történt volna, mert nem mindenkit gyűr maga alá a vonat, megamaradnak kvázi szakállasoknak, viszonylagosan rendezett vagy rendezetlen életvitellel, szociális nyugdíjjal, kevesebb szívélyességgel, haza nem mindig térve, úgy, hogy a rokonság kitagadja vagy megtűri, mint adott rosszat, amitől nem lehet szabadulni, s barátok, a szerelmek elmaradásával az egyszerű boldogságot jelenti egy söröskupak felpattanásának a hangja, a sose nyugodt lelkiismeret, hogy vajon ez a gyerek nem tőlem van-e, a sehovasetartozás érzésével, s a saját halál pánikszerű átélésével, megmaradnak kvázi sikeres szakállasoknak – mint amilyen mindig is szerettem volna lenni, persze áldozathozatal nélkül, a saját barátok és szerelmek és a halálom elveszítése nélkül, mint te, egész életemben, attól kezdve, hogy megláttalak a vasútállomás akkor még igen füstös restijében, te már akkor a siker felé röpültél a borsodi szárnyán, én meg egy sötétebb sarokban a rántott csirkeszárnyakon mögötted röpködtem, de valójában teljesen olyan akartam lenni már akkor, mint te, annak ellenére, amit a sikeres írókról az átlag közönség tudni vél, s annak ellenére, hogy tudtam, elveszíthetem a társadalmi tiszteletet, a rendezett életet, a tekintélyemet, a családomat, az egyszerű boldogságot, a szerelmet, a mindennapi örömöket, a nyugodt lelkiismeretet, a társadalmi hovatartozás érzését, végül pedig a saját halálomat is, de mindezeknél sokkal jobban szerettem volna olyan lenni, mint, hogy az életben minden azért történjen, hogy az írást szolgálja, és fordítva is, mert az írások által akartam kivívni azt a pozíciót, amit ugyan eléggé nyilvánvalóan hamarosan el is fogok veszíteni a könyveim miatt. Mindig olyan szerettem volna lenni, mint te, sikeres, befutott, a gyötrelmek és szenvedések, a szociális segély, az egyedüllét és kitaszítottság nélkül, anélkül, hogy reggelente a sok kávé és sok cigaretta után becsengessen a szociális munkás, megigyatok egy további kávét, majd összemosogasson utánad, és elvigye a visszaváltható üvegeket, de a kompromisszumokat nem szerettem soha, vagy teljesen olyan akartam lenni, mint te, vagy sem, ebből egyenesen következett, hogy az első vasútállomási találkozásunkkor, amikor te borsodit ittál, és pedig egy másik boxban rántotthúst ettem, teljesen, kompromisszumok nélkül belédestem, és még sejtelmem sem volt sokáig arról, hogy a lány, aki minden reggel kissé izzadtan elment tőled, az a szociláis munkás volt, az a szőke szociális munkás, aki reggel elmosogatott, a hétvégén kitakarított és kimosta a koszos gatyáidat, időnként meg is fésülte az egyre bozontosabbá váló szakálladat, amit olyan komolyan vettek a szerkesztők, hogy azonnali megjelenésről biztosítottak, mert akkor már híres, sikeres szerző voltál, akit nem lehet visszautasítani, és jobb is, ha veled töltik ki a szerkesztők a lapot, ahelyett, hogy ötezer tehetségtelen írás között esetleg találjanak egy-egy jobban sikerültet, hogy ezt a macerát elkerüljék, pusztán lustaságból, téged választottak, ahogy ezután már mindenki csak téged választott, és ezután sorra pártoltak el tőled a barátaid. a rokonságod kitagadott, a szerelmed elhagyott, már csak a szőke szociális gondozó járt hozzád, mert neki az volt a dolga, neked meg az, hogy a könyveid miatt rászorulj a lány segítségére, hogy majd elveszítsd őt is. Akkor még nem tudtam, hogy a szőke nő nem egy egyszerű nő, aki szőke, hanem aki, ha kell, megiszik veled egy kávét, elszív egy cigarettát, elmosogat, kitakarít, kimos rád, levágja a hajad, kifésüli  a szakállad, s mindezt az állam pénzén, és ráadásul havonta egy bizonyos összeget, szociális segélyt kapsz, mivel a honoráriumok, siker ide, siker oda, sose elég semmire, még a havi sörellátmányra sem, pedig alkohol nélkül nem lehet írni, cigaretta, szakáll és komolyság nélkül sem, mert az írás mindent követel, végsősoron erre megy ki a játék, hogy az írás az életet követeli mindig, csak bújócskázik veled, elhiteti, hogy a siker a végső cél,és nem a halál.

(Folytatás)

Share

Comments (2)

Péniszirigység

Posted on 09 November 2013 by Judit

Mindig olyan szerettem volna lenni, mint te, sikeres, befutott, csak a kínszenvedések, a györtelmek, az alkohol nélkül, anélkül, hogy eladnám a lelkemet az ördögnek, anélkül, hogy lepukkant krimókban tetves, loncsos, bozontos emberekkel igyam a pálinkát, vagy anélkül, hogy állandóan az utasokat figyelném a vonaton, hogy mikor fogják ellopni a munkaeszközömet, a laptopot – mindig olyan szerettem volna lenni, mint te, szakállas, komoly, időnként pattanásos-keléses, a kelésekkel nem törődni, hogy az még csak sármosabbá teszi az arcomat, élőbbé, igazibbá, lepukkantabbá, ami nem hátrány egy sikeres, befutott szerzőnek, sőt, kifejezetten előny, gondolva arra, hogy egyszer ezt a szerzőt még meghívhatják egy vacsorára, bocsánat, ekkor már Szerzőt, és akkor képviselnie kell az összes befutottat, sikereset, a kínszenvedések nélkül – mindig olyan szerettem volna lenni, hogy aztán elutasítok nélkül, mondhatnánk, hogy gördülékenyen előre, és csakis előre juthatnék, mint te, persze a gyötrelmek, át nem aludt éjszakák, az alkohol, a gyógyszerek, a koszos macskák, a bolhák, dohos belvárosi albérlet telefingott szobája, a tésztaleves, a csikkhegyek, szétrágott körmök, virrasztások, a gőzölgés, a hőzöngés, a konyhai balesetek, utcai verekedések, ellopott kéziratok és elveszített szeretők nélkül, szerettem volna te lenni, érdemlegesen tárgyalni szerkesztőkkel, akik komolyan vesznek, mert kétnapos a szakállad, és a pattanás-kelés már éppen megérett, de tudsz írni, hogy a fenében ne tudnál, bizonyítja egy rakás szöveg a neten, és ez a halom kézirat a szerkesztő asztalán, aki mindig kinyomtatott alakban kéri a szöveget, mert nem tudja a nyomtatót kezelni, ha e-mailben, csatolásban küldenéd el neki, mert nem halad a technika fejlődésével, pedig a legtöbb szöveged mégis csak a neten van, ott simán mindenki megnézheti, még a szerkesztő is, de aztán komolyan, tárgyal veled, és semmi akadálya a tárgyalásoknak, még akkor is megjelenéssel bíztat, amikor annyi más ezer kézirat közül választana, mert te befutott, sikeres, mindenki által ismert, és megbecsült Szerző vagy, szeretnék olyan lenni, mint, amilyen, amikor még voltál, és nem gyűrt maga alá a (fővárosba) menetrendszerint befutott vonat, a siker.

(Folytatás)

Share

Comments (2)

Tags:

Szorul az ajtó

Posted on 07 November 2013 by Judit

(Szeles Judit verse)

 

Szorul az ajtó

Remeg a kezem

Mennék én már, látod

Ne rágódj ezen

 

Hanem az étel

Meg az élet

Meg a rongyok

Rám száradtak

Mint a varangyok

 

És a szavak

Meg a képek

Visszaütnek

Mikor lépek

 

De megyek már

Ne félj

Mégha soha-soha

Nem is érek oda

 

Seläter, 2012

Share

Comments (0)

Tags:

A kertész kalendáriuma

Posted on 05 November 2013 by Judit

A kertemet felvetette a gaz,

utána szétrágta a fagy,

betakarta a méteres hó,

felégett a tarló,

sóval vetettem be még egyszer,

de felmarta a vegyszer,

vénáin kelések nőttek,

s a szüretnek idén is lőttek.

 

Seläter, 2012

Share

Comments (0)

Tags:

Miattad

Posted on 05 November 2013 by Judit

Lopom a vécépapírt, hogyha tudom.

Gyűjtöm a visszaválthatót az úton.

A bolondok közt mindig van egy ágyam.

Naponta négyszer megetet az állam.

 

Trollhättan, 2012

Share

Comments (2)

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................