Archive | January, 2013

Soós József versei

Posted on 31 January 2013 by Judit

Menyétpuha léptekkel…

Csontkemény a táj
Ezüstös fényben
tündöklő kérgű,
hullamerev fák
Ablakok keresztjén
jég-csillag bóbiták

Menyétpuha léptekkel
sompolyog január

 

Elvégeztetett
/Consummatum est/

Hajnalodik.
Hó hull.
Minden túl hideg.
Felkelnék, hogy betakarjam.
Nincs kit.
Nincs minek.

Comments (2)

Tags:

Némulj el ott

Posted on 28 January 2013 by Judit

Nyírfalvi Károly versei

[Koan]

 Némulj el ott,

hol a szavak fontosak,

ott némulj el,

ahol csak a szavak fontosak,

némulj ott el,

ahol fontosak a szavak.

[Mi hátra van még]

 A zuhanó test titka

míg földet ér

A papír hangja

míg lapozol

[Titok]

Mih   átr   ava

nmé  gaz  uha

nót    est   tit
kam  ígf   öld
eté    rap   apí

rha    ngj  amí

gla    poz  ol.

 

egy elemről

addig is   míg átgondolja teendőit   a hozzájuk tartozó mozdulatokat   az idő telik   mert egyetlen sokadik ellensége az unalom   s a valódi történések között támadt réseket ki kell töltenie valahogy

haszon    ez a kulcsszava itt   most   majd-már nem kell keresnie megoldásokat   megiszik egy pohárnyi vizet    ajkát nedvesíti   nyelvét mártaná mindenbe   mi szabadjára enged szót   gondolatot

írással tölti a drágának színlelt időt   mintha léteznék ilyen   csupán karján a szerkezet jelzi a lágy romlást   s a kinti tájak látható pusztulását

például üldögélhetne kezében üres lapokkal elhagyott tavak partján   csak nézné mélázva a vizet   s ha kérdeznék   nem felelne   vagy csak annyit   szemlélődöm   nézem a vizet

dolga tehát nem volna egyéb   mint őgyelgő léptekkel   láncon húzva az időt   kimenni reggel a nagyvízhez   megülni ott a parton   és nézni maga elé a távolba   míg résnyi szeme fel nem fogja a dolgok végső értelmét…   az meg nincs   de míg kellő alázattal az égbe
pillant egy létrányi folyosón   s égnél egyebet nem lát   kevéske idő az is   de több a körme alatt összegyűlt piszoknál   üledéknél

telik még féligazságokra   mindenben bölcsesség rejlik    abbahagyni egyszer ezt is   miként sebei feltárását szilárd tekintettel a távolba nézve

mosolygó öreg arcokról írna   ezüstös   oldalára fordult halról   amint arcán sekélylő kéjjel a
víz fölé tartja   s kezét hirtelen kirántva alóla visszaadja az ősi elemnek

hatalmas fülkével járja a vidéket   a tengert megfosztja kagylóitól   és beszél   és beszél   de meg nem szólít   elnéz feletted…    teremtményeivel felszámolja a zűrzavart   a befejezés még várat magára vízparton   erdőben mélázva   csak úgy

az utolsó előtti-előtti napon   a huszonnegyedik órában   maradék képzeletével a homályból elősejlik egykori énje   leszűr egy pohárnyi vizet   lassú kortyokkal inni kezdi   a poharat elássa a homokba   s elhagyva mindeneket   szívében összegyűjti az elpergett arcokat   szelemében gyökeret ver a mindenség

 

1991 -2012.

 

Íráskép: tömb

Lebegve szilárd talajon meg-megfog,

és rámtapasztja fényét az este, vadkörte

világít a fákon, kertem elhagyott harctér

a csatakos hó alatt. Oltsd el a lámpát.

Feljött a hold, kerek szemében süppedt

kráterek, arcán kétely tántorog, azt hiszem,

bemegyek. Könyvek között halványuló

tekintettel szívem érverésén tartom a kezem,

míg a másikkal szavakat róvok a papírra,

hogy másnak is jó, még jobb legyen.

Mindezt majd megírom pontosabban is.

Vagy elfelejtem. Marad így. Holdfehér,

tűpontos éjjel.

 

My Tongue

 A walltext is a text

on the wall, but

there is not me

in the picture.

 

There is a sketch

about my face

in the picture.

 

It’s not my language,

but it’s my typewriting.

 

I am an other man

at an other language.

 

 

(A falszöveg egy szöveg

a  falon, de

nem én vagyok

a képen.

 

Egy vázlat
van az arcomról
a képen.

 

Ez nem az én nyelvem,

de az én gépírásom.

 

Másik nyelven

másik ember vagyok.)

Comments (0)

A baltás

Posted on 26 January 2013 by Judit

Ma a napközivel kimentünk a kisházhoz. Egy gyakornok is velünk volt, az ő kocsijával mentünk. A kocsiban kutya és lószag érződött. Kérdezte, hogy nem allergiás-e valamelyikőnk. A válasz nemleges volt. Ha valaki allergiás lett volna, nem tudom, hogy jutott volna el a kisházhoz.

A Down-kórosok mellé ültem. A fogsorukat néztem egész úton. A Down-kórosok még ebéd után is fogat mostak, mert otthon, az otthonban, azt mondták nekik a gondozók, hogy minden étkezés után fogat kell mosni. Szépen csillogott is minden egyes meglévő foguk.

A kisház az erdőben volt. Az út körülbelül fél óra a napközitől egy hepehupás makadámon. Az ilyen helyre nyugodtan azt lehet mondani, hogy ahol a madár sem jár. A legtöbb férfi napközis itt tartózkodott a napot fafűrészeléssel töltve. Átlag hárman-négyen voltak kint, meg a két csoportvezető, akik főállásban látták el munkájukat.

Amikor megérkeztünk, tüzeltek. Nagy olajoshordóban gallyakat. Ott álltak mind a hordó körül, s vigyorogva mondták, melegednek. Lehetett pár mínusz. Az ADHD-s lány beszélt a legtöbbet. Elmondta, hogy a szennyvíz eldugult, és meg kellett keresni az aknát, amit teljesen benőtt a bozót, ezért először le kellett kaszabolni a bozótot, hogy a géppel hozzájussanak az aknához, besüppedt az egész terület, de a gallyakat ma összegyűjtötték, és azt égették. A lány vigyorgott, és a kesztűjét piszkálta.

Amikor kértük az egyik csoportvezetőt, mutassa meg, mit csinálnak még, hátha kedvet érzünk, hogy csatlakozzunk a csoporthoz, magamban kimondtam: SOHA. A csoportvezető panaszkodni kezdett, mert kevés a fa, nincs mit aprítani.

Fát vágnak egész nap. A csoportvezető azt mondta, ha ilyen kevés a fa, akkor a fűrészgépről átállhatnak a kézi fűrészre meg a baltára. Remélem, nem. Röhögött az ADHD-s lány, de a többiek nem értették, miért nem.

Egy darabig álltunk a hordó mellett, és néztük a tüzet. Én és a két csoportvezető rágyújtottunk.A többiek csak néztek. Az egyik csoportvezető köpködött. Utána bementünk a kisházba. Vittünk be tüzelőt. Itt senki nem veszi le a kabátját vagy a csizmáját. Leültünk a nappaliban, ahol egy vaskályhában égett a tűz. A kályhát egy nagydarab pasas őrizte, olyan volt a tekintete, mint egy gyilkosé. Ő sem vette le a pufajkáját, pedig egészen közel ült a tűzhöz. Még a kucsmáját sem.

Kávét ittunk papírpohárból. Hoztunk süteményt, mindenki kapott egy szeletet. Az ADHD-s lány mindjárt be is falta, és kért egy másodikat. Senki sem látszott sem boldognak, sem boldogtalannak. Még a sütemény és a kávé után sem.

A gyakornoktól megkérdezték, van-e kedve máskor is kijönni. Én a gyakornok mellett ültem, és éreztem, hogy nem fűlik hozzá a kedve, de azért mégis azt mondta, hogy igen. A csoportvezetől megállapodtak, melyik napon jöhet. Majd amikor lesz fa, mondták. Az önkormányzat most fog gallyazni.

A dagadt mellett felismertem a férfit. A gyógytornáról ismertem. Értelmi fogyatékos, és azt képzeli magáról, hogy úszóbajnok, pedig még úszni sem tud. Megy a vízben, és nagyokat ugrik, utánozva a pillangóúszást. Most csendben ült. A szárazföld nemigen az eleme.

Lassan besötétedett. A napközi négykor zárt. Visszafelé az önkormányzat kisbuszával mentünk, hogy mindannyian elférjünk. Én a gyilkos kinézetű férfi mellett ültem, és féltem, nem hozta-e el magával véletlenül a baltát.

Comments (0)

Tags: , ,

Kalász István:Device

Posted on 24 January 2013 by Judit

Device=C:/works/works.exe – Kalász István novellája 

Azon az októberi napon, amikor úton volt Dél-Franciaországba, hogy ott írjon, mindegy miről, és Lyonnál, a hatalmas ELF finomító után, egy benzinkút melletti parkolóban megállt, hogy friss levegőt szívjon, egy férfi szólította meg. Öreg, rozsdamarta Volkswagenből szállt ki fáradtan, borostásan, és az után érdeklődött, hogy látott-e az autópályán egy Rovert a német, leonbergi rendszámmal? Amikor ő tagadólag intett, a férfi felpillantott az égre, majd lehajtotta a fejét, és halkan azt mondta: a barátnője ül abban a kocsiban. Aki egészen idáig mögötte vezetett, aztán hirtelen lemaradt…

Cogolinben, ahová hat órával később érkezett, meleg volt, oly meleg, hogy a férfiak ingujjban ültek a Bistro de Sport kék ponyvával védett teraszán. A téren vitatkozó bouljátékosok lábainál a fémgolyók a téri por ellenére tisztán ragyogtak az esti fényben, s a városháza előtt, a pálmafáktól övezett parkolóból autózúgás, elkínzott moped recsegése hallatszott. Ült a bisztró asztalnál, a pastiche-sal (pedig még tíz kilométerre volt a háztól, ahová ment -, és már nem érdekelte.)

Írni kell. Ezt a mondatot látta nap-nap után; sárga betűkkel jelent meg computerének monitorján; blackout, így hívták a programot, az percnyi szünet után a csillagos eget varázsolt a képernyőre. Majd rakéták suhantak jobbról balra, aztán ez: YOUR MESSAGE: Írni kell!…. “Blackout”, képernyővédő, ezzel óvja a monitorját…” A program csupán egyetlen percet adott, egyetlen rövid percet, utána eltüntetett mindent a képernyőről egészen addig, míg újra le nem ütött egy betűt. Aztán kezdődött minden elölről, az óra indult, hatvan másodperce volt, hogy az előző betűhöz hozzáillessze a következőt. Írni kell. Két hétre kapta meg a házat az ismerősétől, és abban a pillanatban, ahogyan felemelte a karját, és intett az ajtóban unottan támaszkodó, fiatal arab pincérnek, hirtelen ugyanazt érezte, ugyanazt a könyörtelen kényszert, ami a komputer előtt is elfogta: a két hétből már eltelt egy nap. Írni kell.

Miről kellene írnia, az emlékekről?

Az ember a halálokra emlékszik vissza leggyakrabban, de nem jutott eszébe egyetlen megírható haláleset sem. Harminchárom éves múlt abban az évben, amikor ezt olvasta; a rák már elvitte a nagybátyját, az unokaöccsét, a nagyapját. De ezek tények voltak az emlékezetében, telefonon kapta a híreket Magyarországról, száraz mondatok, nem kapcsolódtak hozzájuk cizellált emlékek. Elhanyagolt kórházakról, elfásult nővérekről, orrlyukba tömött csövekről, hörgésről, a kórtermekben terjengő ürülékszagról, örökké siető orvosokról. Amiből élhetne, amiről írhatna. Das habe ich getan, sagt mein Gedächtnis. Das kann ich nicht getan haben, sagt mein Stolz und bleibt unerbittlich. Endlich – gibt mein Gedächtnis nach, mondja Nietzsche.

Rágyújtott a harmadik cigarettára.

A második legerősebb élmény (állítólag!) a családi ünnepek sora. A könyv, melyben erről olvasott, szenvtelenül sorolta: ünnepek (pl. karácsony), születés, házasság. Igen, erről akart valamikor írni; …azon az éjszakán, amikor megszületett a lánya, ő gyalog ment haza a hajnali városon át, két menyétet látott a kihalt úttest közepén. Az egyik visítva rohant el, majd tért vissza újra, hogy védje az úttest közepén kuporgó, elgázolt párját. Erről gyakran álmodott, és álmában a lánya vele egykorú volt. Mindig megkérdezte tőle, mit gondol, élt-e még az aszfalton heverő kupac, ám soha nem kapott választ.

Közben besötétedett, a terasz előtti tér kiürült. Ekkor jutott el a harmadik legerősebb élményhez: ez a szerelem volt. Megismerés, viszály, kibékülés, elválás. Ült a sötétben a harmadik pastiche-sal, a terasz előtt várakozott a kocsija, amelynek csomagtartójában, a kartondobozban volt a komputere az üzenettel: Írni kell.

Másnap reggel másnaposan kocsiba ült, és elment bevásárolni. Föl a hegyi faluba, habár az ottani élelmiszerboltok, kettő tartott nyitva, az egyik a középkori várrom boltíves pincéjében, drágák voltak és a választékuk szegényes; a supermarche: a nagy Geant Casino áuház húsz kilométerre, a tenger felé vezető út mellett állt.

A falvak, mindenki tudja, pusztulnak errefelé. De ez a pusztulás sajátságos; a parányi falvak éttermeket kapnak, drogériákat, holland ékszerészeket, gyanús metszetetekkel kereskedő, mogorva antikváriusokat. Drága pubokat, olasz pizzériákat, butikokat. Angol telekközvetítőket vörös hajjal, Hermes nyakkendővel, fax-szal, high-tech telefonnal, üzenetrögzítővel. A cipészműhely helyén skót gyapjúpulóvereket árulnak, és így tovább… A parasztok pedig elköltöznek; van, aki eladja a földjét, van, aki éjjel felgyújtja a házát – a kormány nem tűri, hogy a régi épületeket lebontsák, a gazdag angolok, németek, hollandok pedig nem kedvelik a szűk ablakokat, a dohos kamrákat, a keskeny ajtókat. A föld ház nélkül többet ér.

Írnia kell. De miről? Ott állt a falu kihalt főterén, a háta mögött a péküzlettel, vele szemben a HOTEL GARNI földszintjét elfoglaló kocsmával, jobbján a német sörözővel, bal oldalán az élelmiszerüzlettel. Nem, a szerelemről nem fog írni, ezt sikerült eldöntenie abban a pillanatban, és megkönnyebbült. Olyat kellene írnia, ami nem megjeleníti, hanem megváltoztatja a dolgokat. Ezen az ötleten nevetnie kellett, és a még meleg bagett a hóna alatt csak fokozta a jókedvét.

A második nap reggelén azonban úgy döntött, a szerelemről ír. Papírt és tollat vett elő, notebookja a szoba sarkában, a dobozában maradt, és följegyezte azoknak a nőknek a nevét, akiket szeretett. Mikor a névsorral elkészült (ijesztően rövidre sikerült, hiszen becsületesen tette fel a kérdést: kit szerettem igazán?, és nem úgy, hogy kivel tudnék újra együtt élni?, vagy: ki érdemelte meg a szerelmemet?), beült az autójába, és a hegyek között kanyargó országúton lehajtott a tengerhez. Miközben veszélyesen gyorsan vette a kanyarokat (a gumik csikorogtak), arra gondolt, hogy írhatna az autókról; az első Renault 4-eséről, arról a téglavörös kocsiról, amit a török (Mehmet Zengin, ez volt a neve) vendégmunkás adott el egy parasztnak. Mehmet Zengin minden bizonnyal szegény török faluból jött Németországba. Sűrű, fekete bajuszt viselt, és vagy a Daimler-Benz futószalagjánál állt reggeltől estig, vagy a Bosch futószalagjánál estétől reggelig, vagy a Siemensnél szerelt hűtőszekrényeket… Míg meg nem nősült. Akkor adhatta el az autót. Eladta, és kész. Vett egy másikat. Egy jobbat. Mindenképpen nagyobbat. Öreg Ford Escortot, vagy ócska, lestrapált Mercedest, és azzal vágott neki a Törökországba vezető útnak. A hosszú út végén telek várta, és a telekhez tartozó narancsfák. A fákat minden bizonnyal régen kivágta már; nagy ház került a helyükre. Ebben a pillanatban, miközben ő új és gyors autójával a francia Riviéra közelében kanyargott, Mehmet Zengin bizonyosan szőke, fölényes németek között dolgozott a műhelyben – de mégis irigyelte. Mert míg Mehmet Zengin tudta mit akar, neki pedig csupán ez a kényszeredett, nyomorult mondat jutott: Írni kell.

Önsajnálat volt ez a javából, De legalább őszinte volt önmagához; az önismeret alázat, ezt a mondatot igaznak érezte, és ha a matematika törvénye szerint az önismeret alázat egyenlet igaz, akkor fordítva is igaznak kell lennie: alázat önismeret. Sajnos nem volt az.

A matematikához nem értett. A matematika csupán arra volt jó, hogy egyetlen mondatot jegyezzen meg a múltból, amelyet a tanára mondott egy napfényes, szeles május 1-i ünnepségen (a nemzetközi munkásosztály tiszteletére új murvával leszórt iskolai udvaron) a mikrofonba, és ez a mondat a következő volt: 2×2 mindig 4, és ezen senki sem tud változtatni, senki. De ez egy másik történet, és most éppen az volt a baj, hogy azt az egyetlenegyet nem találta.

Ha értene a matematikához, a programozáshoz, akkor computerre írná a történeteket. Ült a tengerparti, meleg homokon, és elképzelte Rómeó és Júlia történetét, Hamletet vagy a Lear királyt nem merte elképzelni, a MicroProse cég szimulációs játékaként… play the game as: Romeo, as Juliett, as Mercutio, as … válassza ki a szerepét… and klick with the mouse. Good luck! A matematikatanárt, aki azt a bizonyos szigorú mondatot mondta, két évvel később elbocsátották a gimnáziumból; az egyik diáklánnyal folytatott viszonya derült ki; a lány terhes lett, 2×2=4, ez így igaz, a tanárnak mennie kellett. Nem, ez a történet nem volt vigasztaló, Tehát?

A szerelemről?

Franciaországban volt, és nem tudott igazán ezen a nyelven. Csupán töredékeket ismert: meg tudta rendelni a cafe au lait, és meg tudta köszönni. Ha fizetésre került a sor, megnézte az asztalra letett számlát… sem németül, sem angolul nem beszéltek, de még érteni sem akartak errefelé a pincérek. Ezek a nyelvek itt nem léteztek; franciául kell beszélni Franciaország kávézóiban, éttermeiben, szállodáiban. A vendég koszos idegen maradt a francia pénzével.

Tehát? A strand szélén lévő étterem asztalánál ült, szemben a kék tengerrel, kényelmetlen, billegő műanyagszéken, és arra gondolt, szerelmes lesz. Francia lányt fog felszedni, egy lányt, akivel egyetlen szót sem tud váltani. Kísérletet tesz a hangtalan szerelemre. Később majd nevetségesnek tűnik ez az ötlet.

A házban egyetlen írásra alkalmas asztalt talál. Az ablaknál áll, előtte szék (olcsó, összecsukható IKEA szék), a fényes, fekete támlán ujjlenyomatok. Másnak is kiadják ezt a házat. Lehunyta a szemét. Később kicsomagolta a komputerét, és felállította az asztalon; szemben az erdővel. A bokrokkal. Ősz van. Ez az első mondat, amit leírt, de később egyetlen billentyűvel el is tüntetette a monitorról. Aztán pastiche, egyszer, kétszer, háromszor. Valahol (a fák mögött) kutya ugatott. A kutyáknak nincsenek nyelvi gondjaik, egyformán ugatnak, jutott eszébe. Tehát: a szerelem. És arra gondolt, a világon ez is mindenütt egyforma.

Vagy írjon a fiók tartalmáról? A fiókról, amelyben kiszáradt filctollat, aszpirint, ollót, radírt, rugóskést, bélyeget, géppapírt, borítékot, ragasztót, radírt és egy gázpisztolyt talált? Radírról (használt és maszatos) azonban nincsen kedve írni. Írhatna levelet is, de nincs kinek (ez olcsó kifogás, hiszen írhatna missziliseket), és különben is: az ember mindig talál valakit, akinek írhat. Levelet, történetet… A negyedik pastiche-t kiöntötte a lefolyóba, az üveget visszatette az éléskamra polcára, a kamraajtót bezárta, a kulcsot pedig berakta a hűtőszekrénybe. Ezek olyan csinált dolgok, jutott eszébe, miközben becsapta a hűtőszekrény ajtaját, tehát… Ősz van, esteledik. Odakint (a kertben) csönd. Egyedül van. A kihúzott fiókkal. Később mégis megitta a negyedik pastiche-t. Az unokaöccsét két nappal ezelőtt műtötték.

Másnap délelőtt (Cogolinben, a közeli városban) kenyeret és tejet vett, és amikor rá került a sor, a pénztárgépnél ülő fiatal lány hirtelen felpillant (egészen addig lehajtott fejjel ült, és bal kezével húzta el az árut a vonalkódolvasószem – micsoda szó! – előtt), tehát a lány felpillantott rá, és kérdezett valamit. Oly bánattal a szemében (világosbarna szeme volt), hogy ő beleborzongott, és nem válaszolt – úgyis csak azt tudná mondani, hogy Excusez-moi. Je ne parle pas Francais. – csak állt hát, és nézett vissza. Egy történet kezdődik, gondolta később az áruházi előtti, napsütötte parkolóban – napok óta nem szólt hozzá senki -, majd felnevetett, és lassan kinyitotta a kocsi ajtaját. Olyan érzése támadt, mint amikor január végén leszedi a díszt a karácsonyfáról…

Hová mehet az a lány esténként? Itt, Cogolinben…

Edward Hopper festményén magányos lány ül az üres kávézóban – a komputer megengedné: hogy az ember, a hős!, belépjen ebbe a képbe. Lassan lenyomja a hatalmas bejárati üvegajtó kilincsét, megálljon a nikkelezett bárpulttal szemben, elővegye a cigarettáját, köhögjön, aztán megszólítsa a lányt (you can say: Hello, Nice to see you, I’m lonely – click with your mouse, ez állhatna a monitor jobb felső sarkában) igen, belép a hideg, sötét utcáról (ősz van, a képen a lány zöld kabátot, és sárga kalapot visel), és megáll a bárpult előtt, kér egy whiskyt, majd lassan a lányra néz, aki teát iszik, odalép elé, és (click with your mouse) kiválasztja azt, hogy: Hello. Ha rosszul választott, mert a lány elküldi, akkor újrakezdi a játékot.

De így nem lehet írni, inni, élni. Egy biztos: írni kell.

A következő napon (a fák mögött a kutya ugat) dolgozni kezdett, azaz leült, hogy elkezdjen végre dolgozni – az idő múlik – de megint csak ült, lassan mozgatta lábujjait, ingatja a fejét, miközben a szoba túlsó végében álló HI-FI torony angol nyelvű (Rádió Monte-Carlo) híreket sugárzott: a háború (ebben a pillanatban mindegy melyik) annak ellenére tart, hogy a felek három nappal ezelőtt békét kötöttek. Később egy szemtanú, rossz angolsággal, az éhező lakosság szenvedéseiről számolt be; nincs gyógyszer, gyerekek éhen halnak, az öregek megfagynak, ha a tél beállta előtt nem történik valami. Aztán zene: “I’m bad, so bad…”

Háborús játékot is árulnak a komputerhez, ő is vett még hónapokkal ezelőtt. A játék a második világháború alatt játszódik, s az ember választhat, hogy Junkers, Dornier, Hurricane, Spitfire stb… pilótája legyen-e, aztán felszáll a csatorna fölé… és lelövi a többieket. Nem. Az ellenséget. És ha kedve támad, akkor éjszakai repülésre indul – fényűző dolgokat építettek ebbe a játékba, a játékos napszakot választhat, és kameradot másik repülőgéppel, csupán a mission builder-re kell kattintania, aztán klikk, és máris barátok vesznek körül, vagy (klikk) az ellenség repül a csatorna kék vize felett.

Írni kell. A kutya még mindig ugatott. Darab kolbásszal ment ki a kertbe, mert arra gondolt, hogy a kutya éhes, nála meg van ennivaló; oly egyszerűvé, érthetővé tett hirtelen mindent; hatalmas ég alatt állt, és rövid pillanatra még azt is érteni vélte, miért nem tud írni. A szomszéd telek swimming poolja körül két munkás dolgozott. A fehér férfi erős vízsugárral tisztította a medence körül a követ, a másik, a fekete, a fűben térdelt és növényeket ültetett; a vízpuska sugara világosszürke párát vont a fekete feje körül, tehát… “A szégyen az önbecsülés őre”, most le kellene menni ahhoz a két férfihez, és beszélni velük, főleg a fehérrel kellene beszélnie, a főnökkel, aki láthatóan kedvét leli a munkában, és akit nem érdekel, hogy fekete munkása vizes lesz. De maradt a szégyen, nem mozdult, csak állt a ház olianderrel benőtt teraszán, szemben az út túlsó oldalán magasodó dombokkal, mert hát: Nem tud franciául. Alázat önismeret? Aztán elindult a kiégett füvön a kutyaugatás irányába, a lába előtt szöcskék ugráltak szerteszét, csak ment rosszkedvűen a fák alatt az ugatás felé, hogy legalább enni adjon egy állatnak, de nem találta. A kutya elhallgatott.

Másnap ott állt az áruház pénztáránál, de a lány, aki felpillantott rá, nem szólította meg.

Két órával később, amikor az áruház bezárt, és a lány az épület hátsó részén lévő vasajtón kilépett a szabadba, ő ott ült a parkoló autójában. Követni kezdte a lány öreg, világoskék kocsiját (egy Renault 5-öst) az országúton, mert úgy érezte, így van rendjén. Kíváncsi vagyok rá? Nem, nem vagyok, válaszolta rögtön önmagának hangosan, nem azért teszem. Hanem, következett a teljesen logikus kérdés, miért? És miközben az enyhén kanyargós, keskeny országúton elhaladt az üres camping, a bezárt benzinkút, a romos épület, a szőlőföld mellett, nem találta a választ (az igazit, a logikus kérdésre adható logikust legalábbis nem), csupán ennyit tudott mondani: így van rendjén. A komputer jutott eszébe. Várta (írni kell), hogy odaüljön végre elé – autóvezetést a komputeren is játszhat -, ellenben mit tesz? Az ismeretlen lány után hajt, egy lány után, akire ebben a pillanatban rábízná az egész életét, mert ez a “megyek utánad, talán ma még meg is talállak, talán…” – érzés oly erős (a szíve nyugodtan dobogott, ezt érezte), hogy minden racionális gondolatot törölt. Egyetlen gombnyomással. Arra eszmélt fel, hogy öreg, kivilágítatlan teherautó halad előtte. A lány autója eltűnt. Egy pillanatra lehunyta (le kellett hunynia) a szemét. A játékot elveszítette, de ez a szép a játékban (a computer féle játékban legalábbis), hogy újra kezdhető. You are lost… “akar újra játszani?” Az út mentén, egy elhagyatott zöldséges bódénál megállt; törött faládák, horpadt műanyagkannák, szakadt műanyagzacskók hevertek a bokrok között, hátrébb szék állt, ócska támlás faszék. Borospincék bejárata előtt látni ilyeneket: az öreg parasztok gubbasztanak rajtuk, órákon, napokon, éveken át. Szótlanul. Megvetve mindent. A nagyapja is hasonló széken ült. Sötétedett, és a szinte minden átmenet nélkül lehűlő levegőtől megborzongott.

Éjjel arra ébredt, hogy hatalmas, fekete kutya áll az ágya előtt. Ösztönösen az éjjeli szekrény tetején fekvő gázpisztoly felé nyúlt, és a kutyára lőtt. A dörrenés után percekig nem hallott (ettől még kiszolgáltatottabbnak érezte magát), később felkapcsolta a villanyt. A szoba üres volt. Tíz perc telt el így. Aztán végre felkelt, és ekkor vette észre, hogy nyitva felejtette (pastiche-t ivott este) a teraszajtót. Mozdulatlanul állt a szoba közepén, kezében az újra töltött gázpisztollyal, de odakint minden csöndes volt. “Akar újra játszani?”

Belelőtt a kutya szemébe. A szemébe, nem a pofájába. Ha így mondta volna: a pofájába!, akkor tette ártalmatlanabbnak tűnik; de nem akart szépíteni a dolgon. Tehát: a csillogó szemébe. Amely a valóságban nem csillogott, hanem sötétlett az állat pofájában: éppen ezek a szemek adtak támpontot a célzáshoz. Gyorsan reagált; mint aki tudja, mi a dolga. Fire: press the left button; a komputer játékokban nem lehet kitérni az ellenség elől, a menekülés értelmetlen, lőni kell. A lövés az egyetlen módja a túlélésnek, csak így nyerhet.

És ahogyan ott állt a sötét kertben, hirtelen arra gondolt, ha nem tud dolgozni, akkor megőrül.

És különösképpen ez a gondolat – akár egy pofon – lehiggasztotta, a feje újra tiszta lett, és először, amióta ott volt a házban, hangosan kimondta az átkozott mondatot, amelyet ő teremtett, hogy azzal kínozza újra és újra önmagát: Akkor is írnom kell. Tehát?

Másnap reggel (hajnalban feltámadt a misztrál) ott ült az íróasztalánál, és a monitorról (szinte minden mondat végén) felpillantott a széltől nyugtalan fákra, a remegő bokrokra, a világoskék égbolton a tenger felé sodródó felhőkre. Végre élt a táj, és ő dolgozott. Öt hosszú órán át írt (a kutya kétszer ugatott, és ugatása semmiben nem különbözött az előző napitól) olyan lendülettel, hogy csupán kétszer jelent meg a mondat: Írni kell. Elolvasta, hogy mire jutott, és törölte. Ekkor ugatott fel a kutya harmadszor, és az egészen közelről hangzott; az állat ott volt a ház közelében.

Hirtelen világosan emlékezett egy régi képre: a kutyát simogató lányra. Egy aluljáróban történt: P., kamaszkorának barátja állt a lány előtt, akire az ismeretlen kutya morogni kezdett. A lány azonban kitartóan simogatta tovább, és az állat megnyugodott. Igen, ebben a pillanatban (a kutya még mindig ugatott) keveredett össze a jelen a múlttal, és szólalt meg a belső hang (jobb híján így nevezte) segítően, hogy a kéz (az ő keze) egyszerre emelkedjen végre fel a mellkasával, aztán süllyedjen alá (oly lágyan, ahogyan P. szerelme ejtette a kezét a kutya szőrére) a billentyűre… Látta P. arcát. A legszívesebben ordított volna a computerével: lásd, nekem is, ahogyan neked is (miért tegezte ezt a nyomorult gépezetet) van ROM-om (READ ONLY MEMORY), amely segít, amely… Ez az örömteli dühkitörés, persze ostobaság lett volna. Egészen addig a gép nehezen megtanulható, de mégis elsajátítható szabályai szerint dolgozott. Munkája elkeseredett monológ, de mégis monológ volt (a gép szolgált), de ha ordított volna, akkor valóban megbolondult. Megszólította volna a gépet.

Megérkezve, vagy eljutva?, erre a pontra, elhatározta, hogy félretolja mindazt, ami az elmúlt hónapokban foglalkoztatta, du mußt dein Leben ändern…, a környékbeli falvakban csavarog, homályos kocsmákban üldögél. De aztán mégis dolgozott tovább. Az áramszünetig.

Cogolin felett, az északi hegyvidék felöl érkező, hideg, tisztító misztrál ellenére, felhős maradt az alkonyati ég, a levegő langyos (nem úgy, mint odafent, a hegyek lábánál álló házban), és ez, az utcákat, az áruház előtti parkolót megülő párás meleg igazolta a tervét; a fülledt levegő kamaszkorának meleg nyarait juttatta eszébe. Amikor kapualjakban, tereken lányokra várt. De hogyan is folytatódott az a régi történet?

Andreát P. húga hívta meg arra a nyárra Kanadából, és attól a naptól, hogy a lány ott lakott a húg szobájában, P., a barátja, az osztálytársa eltűnt. Addig (a szünidőben is) naponta látták egymást; hol P. jött fel hozzá, hol a pályaudvari restiben találtak egymásra (mindketten szerették az induló vonatokat figyelni), hol az óváros egyik terén (utazásai során megfigyelte: minden városban található egy ilyen, fiataloktól népes tér) találkoztak, hol este a mozi előtt futottak össze.

“De attól a naptól fogva P. eltűnt.” Ez volt az utolsó mondat, amit leírt. Aztán bekövetkezett az áramszünet (egyetlen másodperc alatt történt, gondolta döbbenten, holott tudta: minden áramszünet átmenet nélkül, az egyik pillanatról a másikra következik be. Tehát a monitor sötét lett, a power jelzésű LED kihunyt, a rádió elhallgatott, és mindaz, amit azon a délutánon P.-ről írt, elveszett. Eltűnt.

Nem, nem ordított; csak ült görnyedten, zúgó fejjel a csöndes házban, és eljutott – elérkezett? – arra a pontra (az utolsó mondat végén még kitette a pontot), amikor úgy érezte: most tényleg elég. Vette a zakóját, bezárta a házat, és elindult.

De a fejében folytatódott az elkezdett történet, ám ezúttal a mondatok helyett már képek jelentek meg brutálisan, tarkán; látta önmagát, amint egy este a belvárosban találkozik P.-vel és a lánnyal: P. mosolyogva jön szembe a színház mögötti sötét mellékutcában, oldalán az ismeretlen, szőke lánnyal. Csupán néhány szót váltanak, P. bemutatja a lányt (Hí, mondja Andrea és mosolyog), és közömbös hangon érdeklődik egy bizonyos olasz kalandfilmről, amely éppen akkor fut a mozikban. Aztán elválnak anélkül, hogy bármit is megbeszélnének…

És később? Hetekkel később találkoztak újra, július végén… A pályaudvari restiben. P. egyedül volt. Kettesben ültek a napsütötte peronra kirakott asztalnál, úgy, ahogyan régen. Végre ismét beszélnek egymással. P. elmondja (mit elmondja, áradáshoz volt az inkább hasonló, ahogyan széles mozdulatokkal kíséri végtelen mondatait), hogy Andrea Kanadából jött, hogy milyen parfümöt használ, hogy hol csókolta meg először a testét, hogy hófehér zoknit visel, hogy minden nap hajat mos…

Nem nevette ki a barátját, akkor még átérezte, milyen izgató lehet: először megérinteni egy lány mellét.

De most, hogy nem emlékezett a saját izgalmára, amikor az első női mellett megpillantotta, sem arra, hogy milyen volt, amikor először hatolt be egy lányba, unalmasnak találta a történet. Eddig. Hiszen azon a délutánon mégis megbocsátott P.-nek annak ellenére, hogy akkor úgy érezte, a barátságukat, amit soha nem neveztek volna így, árulta el azzal, hogy kettesben csavargott a lánnyal.

Tehát? Ott áll Cogolinben, a parkoló közepén. A borús ég alatt. Már sötét volt, amikor a lány kilépett az áruházból. Egy órával később egy hegyi falu bisztrójában ült (a sarokban, hogy szemmel tarthassa a helységet), pastiche-t ivott, és cigarettázott. Az ablakok remegtek a széltől, a tulajdonos a fényes pultra dőlve az esti újságot (a Le Var-t) olvasta, a flipperen kamasz tombolt (így tombolnak a világ összes flipperén), az egyik asztalnál két öreg paraszt kártyázott, a másiknál szőke turista cafe au lait ivott, és… A HOTEL CLEMANCAU-ban, a kávéházzal szemközti szállodában vett ki szobát; a tulajdonosnő, ahogyan általában a franciák, selypítve beszélt németül: Is freume mis, mössiö, alles ist frei…, és ő azt a szobát választotta, amelynek keskeny ablaka az utca túlsó oldalán lévő bisztróra néz. A szoba homályos és hideg volt, de ő mégis inkább otthonának érezte a kopár falaktól behatárolt szűkös teret, a nyikorgó ágyat, az alacsony éjjeliszekrényt. Mint a húsz kilométerre lévő tágas villát.

És most itt ül háttal a falnak a bisztró sarkában, és vár a szomszédos utcában lakó áruházi lányra, akinek a játék szerint zöld kabátban és az arcát elrejtő sárga kalapban kell belépnie a szeles utcáról. Jó érzés ülni a lármában, a melegben még úgy is, hogy semmi sem történik. A lány nem jön.

Később sétálni indult a falu kihalt, szeszélyesen kanyargó utcáin. Az utcák vége soha nem látható, és ez is a komputer játékok labirintusaira emlékeztette. Mély lélegzeteket vett, hogy a hideg szél (illik az estéhez) beáramoljon a cigarettától gyötört tüdejébe. Körülbelül egy órán át kószált céltalanul a hidegben anélkül, hogy bárki is szembejött volna a sötétben; de a kihaltság csupán az utcákra, a közökre, az apró terekre igaz, az ablakok mögött mindenütt égtek a fények.

És P. története?

Augusztus elején, oly füllesztő nyárra azóta sem emlékszik, P. újra felbukkant. Az álmatlanságtól vörös szemmel, soványan állított be hozzá egy este, és szó nélkül ült le. Emlékszik, azonnal tudta: Andrea visszautazott Kanadába. P. egyedül maradt, és Kanada nagyon messze van. Nem érzett elégtételt, hogy P. újra ott ült nála, hogy újra szüksége volt a barátságára. Csupán a szomorúság és az irigység különös keverékét. Akkor már megértette: P. nem cselekedhetett másként, a szerelem két ember ügye.

A következő hetekben szinte állandóan együtt csavarogtak a kihalt, nyári városban, vagy szótlanul ültek az állomás restijében, vagy moziba mentek. Ha beszédre került a sor, akkor is csak P. beszélt, mindig ugyanarról, mindig ugyanarról. Ezen a sarkon csókolta meg, azon a padon is ültek, két sorral hátrébb bújtak össze ebben a moziban. És aztán? Nem történt semmi. P. nem ment neki a határnak, hogy kövesse a lányt Kanadába, nem nyelt altatót éjszaka, és egyre ritkábban írt levelet. Egy évvel később P.-nek új barátnője volt, és nem sokkal rá ő is járni kezdett egy lánnyal.

Aztán amikor úgy érezte, hogy a falu minden utcájában és közében járt már (különösképpen nem az utcák látványára, hanem apró részletekre, egy fényes rézkilincsre, egy függöny mintájára és egy esetben rothadt gyümölcsszagra emlékezett) visszatért a bisztróba. A “helye”, a sarokban álló asztal foglalt volt, és így a bárpult előtti asztalhoz kellett ülnie. Az asztalhoz egyetlen szék járt, (a falubéli magányosoknak, gondolja önkéntelenül), és az billegett. Nem baj, most a magányosok nagy családjához tartozik; egyedül játszik. Hőse lett a nagy szimulációs játéknak, és most leült pihenni. Inni egy-két pastiche-t a labirintus után. Évek óta nem tapasztalt ilyen izgalmat; most nem vár, csak megpihen. Csupán szünetet tart; a játékokban csak az aktív cselekvés vezeti el a szereplőt a nevetséges kincsesládához, a buta hercegnőhöz. A lány melléhez. Először érinti majd meg. A kezével, ami elfelejtette, hogy milyen is az: először megérinteni. Öregnek és enyhén részegnek érezte magát a billegő széken.

És a történet?

Tizenöt év telt el az érettségi után, hogy újra találkozott P.-vel. Véletlenül is, meg nem is. Egy rokonától jött, és mert az autópálya S. város mellett vezetett el, és mert otthon senki sem várta, és mert eszébe jutott P., letért az útról. A kopár dombok közé szorult városban szinte semmi nem változott, hacsak az nem, hogy a belvárosban üzletek, kávézók nyíltak, és a püspöki palota oromzatát tatarozták. P.-vel a színház előtt futott össze, mint kiderült ott dolgozott a belvárosban. Megölelték egymást, aztán elindultak a sétálóutcán, ahogyan azt régen is tették, P. a jobb oldalon, ő a balon. Később, egy időközben átalakított, régi söröző teraszán ültek, és miután kifogytak az életük adataiból, szóba került a múlt, s a múlttal együtt Andrea is. Ő tudni akarta, hogy most, hogy P.-nek van pénze, elment-e meglátogatni a lányt? P. csak mosolygott, rázta a fejét.

De, mondta később, gyakorta gondolok rá, hogy mi történt volna, ha mindent egy lapra teszek fel, ha nekimegyek a határnak, ha nem maradok itt. Ha nem vagyok gyáva. Tudod, nevetett fel hangosan, gyakran eljátszom ezzel a gondolattal. Elképzelem, hogyan keresem az utcát, ahogyan állok meg este a házuk előtt, hogyan nyit ajtót, hogyan érintem meg rögtön az előszobában azt a gyönyörű mellét. Vajon még mindig olyan szép? Hangosan felnevetett, és intett a pincérnek.

Éjszaka szél támadt; a spaletták zörögtek, a téri pálmafák suhogtak, nyögtek. A házak közé feszített acélhuzalokon függő lámpák imbolyogtak, és a téren, az egyik parkoló autó mellett, egy fekete kutya ült. Órákon át.

 

Comments (1)

Tags:

Ellenállás

Posted on 18 January 2013 by Judit

Elesel, s hallgatsz. Hagyod

Hogy még nagyobb

kődarabok omoljanak rád.

Nem tiltakozol, agyon nyom

a több tonna. Egy nyikkanás

sem hagyja el az ajkadat.

Szorítsd. És hagyd, hadd

tiporjon. Felesleges ellenállnod.

A kövek mögött gépek,

a gépeket emberek vezetik.

Comments (0)

Twin Peaks

Posted on 18 January 2013 by Judit

Most nem vittem haza semmit az erdőből, hacsak egy rossz emléket nem. Az erdőszélen vártam a buszra, és ott volt egy férfi és egy nő. A hátam mögött álltak, csak hangokat hallottam, és a férfinak szép, öblös hangja volt. Elképzeltem, milyen boldog lehet a nő mellette. Amikor felszálltunk, láttam meg , hogy a férfi törpe, szakállas, és hatalmas mellkasa van. A nő nem is beszélt hozzá, csak valami szánakozást láttam a szemében. A szánalom jobban fáj néha, mint a közöny vagy a gyűlölet. Szerencsére nem kellett hozzájuk beszélnem, a szokásos útvonalon értem haza. Minden bokornak minden ágát rendben találtam.

Amikor gyerekkoromban hittanra kellett járnom, folyton elcsodálkoztam azon, hogy  Krisztus a templom előtti kereszten hogy nem fázik egy szál rongygatyában, és egy alkalommal, amikor zuhogott az eső, rá akartam akasztani a keresztre az esernyőmet. Már éppen túljutottam a szobor talapzatán, amikor a harangozó elkapott, és nagy botrány kerekedett, még a szüleimet is felhívatták, emlékszem.

Ott volt egy nagy mínusz a nevem mellett sokáig, Krisztusnak pedig egy olyan nagy plusza – és ezt is igazságtalannak tartottam. Sok időbe tellett, amíg beláttam, mindketten egy nagy nullák vagyunk!

Lehet, az a törpe a buszon is valaha Krisztus volt, csak leesett a trapézról.

Comments (1)

Mint egy malac

Posted on 12 January 2013 by Judit

A kávéra gondolok a napköziben. Ahogy az egyik fogyatékos halkan röfög, amikor azt issza. Mint egy malac.

Comments (2)

Metaperspektív

Posted on 11 January 2013 by Judit

Ahhoz, hogy valaki nem csináljon semmit, el kell tudni fogadnia a semmit, márpedig ennél nincs nehezebb. Az ember vagy elkezdni azon törni a fejét, hogy mit is csináljon, vagy teljesen feladja, és azt mondja, nincs értelme az életnek, és depressziós lesz. A teljes odaadás és a teljes feladás között van az élet.

Ma korábban keltem, és kimentem az erdőbe, hogy összezavarjam a madarak énekét. Bokáig sáros cipővel jöttem haza, a kabátomat csak bedobtam a sarokba, és megszámoltam, hány szál cigarettám van még. Három. Minden napra egy. A köztes részeket bagórágással töltöm ki majd, határoztam el. Beutaztam a városba, a kocsit a kórház nagy parkolójában hagytam, és elmentem a napközibe. A madarak csivitelését továbbra is hallottam. Arra gondoltam, biztos annyira kifinomult a hallásom, hogy most már mindig képes vagyok azt az alaphangot érzékelni, ami a madárcsiviteléshez hasonló, de voltaképpen velünk született fülcsengés.

A napköziben ebédhez terítettek. Régi ismerős Down-kórosok ültek az egyik oldalt, a másik oldalon születési rendellenesek, pár skizofrén és én. Az ebéd olcsó és szerény szokott lenni, olyan, amitől az ember a napközi végére meg is éhezik. Ma két krumplit ettem és négy-öt kisebb haldarabot curryszószban. Reszelt sárgarépa volt salátának. Erre mondom, hogy egyszerű ebéd. De legalább valami meleg. Minden rosszban van valami jó.

A napköziben sok mindent lehet csinálni: kávét inni, beszélgetni, újságot olvasni, kötögetni, varrosgatni, nézelődni, rakosgatni. A lényeg az, hogy az ember nem egyedül unatkozik, hanem csoportban. A csoportmunka elsajátítása nagyon fontos, az ember társadalmi létének az alapja. A legtöbben nem tudnánk semmire sem jutni mások nélkül.

A Down-kórosok a legjobbak a vigyorgásban. Minden ok nélkül képesek mosolyra fakadni, és hirtelen ölelgetni kezdik az embert, és azt mondják, milyen barátságos, kedves velük. A skizofrének vagy egyáltalán nem beszélnek, vagy minden belső cenzúra nélkül ömlik belőlük a szó. A legmulatságosabb az, hogy mindenki magáról beszél, szinte minden mondat azzal kezdődik, hogy én…Nem képesek az én határain túl lépni, és párhuzamos monológok hallhatók egész nap. Semmiségek. Én ezt kaptam karácsonyra, én meg ezt csináltam tegnap, nekem ennyi megtakarított pénzem van, én egy plazmatévére gyűjtök, engem meglátogattak a szüleim, én tegnap, én ma, én holnap.

Én a napköziben voltam egész délután. Borult idő volt már napok óta, vékony szürke réteggel bevonva a napközit és környékét, ameddig a szemem ellátott. Ma csak egyszer szemeteltem, útközben hazafelé kiesett a zsebemből a cigarettásdoboz fóliája. Nem fordultam vissza. Elhatároztam, hogy sose fordulok vissza. Elszívtam az aznapi adagomat, aztán megszámoltam, még hány cigaretta maradt. Kettő.  Még kép nap. A köztes részeket majd bagórágással töltöm ki. Hazamentem. Leállítottam a kocsit. Hallottam, hogy a madarak össze-vissza csivitelnek. Folytattam az unatkozást itthon.

Comments (0)

Verkligheten

Posted on 05 January 2013 by Judit

Rapporten var klar. Alla kom ut från expeditionen utan en som satt kvar och surfade. Nu för tiden är rapporten bara pappersarbete, ingen tittar på patienterna, kort anteckningar läser de upp och konstaterar att personen skall ha si och så behandling.

Jag satt på min säng och surfade. Jag hade hittat en bra bild som jag tog några år sen på en bondgård. Efter jag laddade upp bilden på fejsbok, jag ändrade på location, satt ingen vet var jag befinner mig. Blev nöjd med resultatet. Enligt min logg hade jag varit på semester, sen träffade jag några bekanter på en bondgård, år hemmalagad ost och drack vin.

I verkligheten fick jag precis frukost och medicinerna, och kände mig alldeles för trött att stiga upp och ta en promenad eller sitta vid teven och småprata med medpatienterna. De var tråkiga allihopa. Jag vet inte om det var mitt tillstånd eller medicinernas biverkning att jag var helt ointresserad av verkligheten.

Istället satt jag flera timmar framför datorn och tittade på små kommenterar och bilder som var kanske lika overkliga som mina kommentarer och bilder. Jag trodde jag hade flera vänner, men sanningen var att jag aldrig nånsin träffade dem. Jag ofta bytte location så det såg ut att jag rörde på mig. Jag var på resande fot hela tiden jag låg på lasarettet. Jag tänkte att verkligheten var såpas tråkig att jag var tvungen att skriva nytt liv.

Comments (0)

Az én szilveszterem

Posted on 04 January 2013 by Judit

Harmincadikán szakadt az eső. Olyan vihar volt, hogy az utcán a kukákat mind felborogatta. Délután hívott Kő Bözsi, hogy van-e kedvem vele szilveszterezni. Igent mondtam. Milyen más lehetőségem lett volna? Itthon ülni, nézni egy darabig a tévét vagy a YouTube-ot? Onanizálni meg siránkozni, hogy senki még fel sem hív? Kő Bözsi lánya elment sielni, üresen állt a ház a két kismacskával meg a lelkizavaros terrierrel. Legalább lesz kihez beszélnem. Már ha van kedvem beszélni egy ilyen napon.

Bepakoltam a hálózsákom, a pizsamám, egy szatyorba kelbimbót – ami még karácsonyról maradt, majd kirántom. Elhatároztuk, hogy valamit főzünk közösen. Neki kelkáposztája volt. Beültem a kocsiba, és Fossum felé vettem az irányt. Még nem jártam a Bözsi lányának a házában. A Google térképen kikerestem a címet, szerencsére még fénykép is volt a kis piros házról, így könnyebben megtaláltam. Kicsit késésben voltunk, mikor elindultam. Késésben a naplementével. Sötétben nem találtam volna oda. Zuhogott az eső, és plusz hat fok volt. Nem tipikus skandináv.

Fossum Tanumshede mellett található, a bronzkori sziklafaragásairól híres. A kis városka, Tanum környékén rengeteg ilyen régészeti lelőhely van. Napkerekek, táncoló, evező alakok, baltás férfiak, gyereket szülő nő, kecskét baszó pásztor, szarvas, kutyák, madarak. Kő Bözsi lánya egy dohos házikót bérelt egy ilyen lelőhelytől pár kilométerre.

Egyből odataláltam. Az idegbeteg terrier az udvaron állt és ugatott. Az autóval a Bözsi autója mellé szorosan álltam be, hogy más autók is elférjenek az erdei makadámúton. Kérlelhetetlenül zuhogott az eső. Behurcolkodtam a házba. Bözsi éppen a macskaládát mosta a fürdőszobában. A kismacskák mindent összeszartak, még a ládát is. Szaros kis tappancsaikkal összejárták az egész házat, a mosogatóra is felugrottak, ott rágcsálták a kistányérokba kirakott száraz eledelt. Az egész hely hányadék volt. Bözsi igyekezett feltakarítani.

Utána gyorsan összevagdaltuk a vacsorához a zöldségeket. Bözsi nem eszik húst. Zöldséges pitét tervezett, én meg palacsintatésztában sült kelbimbót. Miután bekavarta a pite tésztáját, elment a terrierrel egy sétára. Azt mondta, huszonöt percig kell sütni a pitét, és hogy egy darabig ellesznek a kutyával. Kicsit ideges lettem, mert még nem csináltam ilyen pitét, de egyáltalán nem bántam volna, ha odaég.

A kelbimbókat is kisütöttem közben. A megmaradt tésztából fánkot készítettem a kávéhoz. Bözsinek nem volt pénze desszertre. Mire visszajött a folyton ugató és morgó Theóval, kész lett a vacsora. Bözsi gyorsan lezuhanyzott. Közben én megterítettem folyton sakkban tartva a kismacskákat és a terriert.

Az idei szilveszteren a Trollvadász című norvég filmet néztük. Én már láttam. És Bözsi folyton arról kérdezgetett, hogy mit csinált az orvvadász a gumiabronccsal, meg hogy szerintem tényleg léteznek-e trollok. Az utóbbi kérdésre természetesen igenlően válaszoltam, de a filmről nem voltam hajlandó részleteket elárulni. Én azt néztem, rá milyen hatással volt. Időnként kuncogott, meg szörnyülködött, hogy mit nem tesznek a medvékkel, meg milyen kár, hogy a trollok megkapták a veszettséget. Aztán a végén ki kellett ábrándítsam, hogy a főiskolások nem tűntek el, és az egész csak fiktív film volt, és nem dokumentum.

Szerintem utána nekem büntetésből kellett egy Barbara Streisand-musicalt, a Funny Ladyt végignéznem. Az ment a kettesen. Majdnem lemaradtunk az éjfélről emiatt. Meg azért, mert Kő Bözsi nem tudta, hogyan kell kinyitni a pezsgős üveget. Nem nekem való ez, nem nekem való ez – dünyörészte, és csavarta le a drótot, de nem tudta, hogy mit csináljon a dugóval. Kiment a konyhába, hogy palacknyitót keressen, de mondtam neki, csak picit meg kell rázni, és kinyílik magától. Bözsi félt a pukkanástól, és csak azt hajtogatta: nem nekem való ez. Mire kicsit ingerült lettem. Theó is folyton beleugatott. Kezembe vettem a pezsgősüveget, kicsit meghimbáltam, jobb kezemet a dugón tartva, hogy az egy kisebbet pukkanjon, de a pezsgő ne fusson ki. Tökéletesre sikerült a mutatvány. Egy-egy pohárral töltöttünk: Boldog Újévet! És  a maradék rózsaszín lével bementünk a nappaliba.

Nekem sikerült kiborítanom a pezsgőt a tévé távirányítójára. Kicsi volt a hely. Aztán a musical végén Bözsi megkérdezte, hol akarok aludni: a hálószobában a kutyával vagy a nappaliban a két kismacskával. A szaros macskákat választottam. Legalább azok nem ugattak folyton.

Tanulság? Az nincs. Mindenkinek olyan szilveszter jut, amilyet megérdemel.

Comments (0)

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................