A Császárnő

Látod, nem cseréltem fel magányomat,

nem adtam el sem magam, sem másokat,

nem lettem cihe-pihe nő.

Nincs nekem pihenő:

uralom, amit rám kiosztottak

az elméjüktől megfosztottak,

a hatalomra vágyók, a zabolátlanok.

Akárcsak te, mind olyanok,

mint a telhetetlen, éhes szellemek,

kik nyugalmat nem lelhetnek.

Látod, ülök itt, a trónomon,

kezemben jogar, lábamon

forráspatak szalad,

szerelem fakad

trónszékemen, s a kalászok

érlelik a kalácsot.

Mindezeknek vagyok úrnője, s neked

csókot dobok, ha énekelek.

Kellemes svéd karácsonyt neked is!

Október vége. Még le sem esett az első hó, de már lehet kapni julmust-öt, karácsonyi kólát, aminek az íze engem enyhén a nyolcvanas évek romániai kirándulásaira emlékeztet.  Szénsavas borókaitalnak indult, azóta svéd trademark, még a szomszédos országokban sem lehet kapni.

A gyömbéres-fahéjas sütemény, hibásan mézeskalácsnak fordítva, a julmusttel egyidőben kerül a boltok polcaira. Mire odakerül a sor, hogy a család a karácsonyi svédasztalhoz ül, mindenkinek elege van a julmust-ből is, a gyömbéres sütiből is. Ez éppen olyan, mintha októbertől kezdve kapni lehetne a beiglit, és minden héten lenyomnánk egy-két rúddal.

A karácsony Svédországban igazán első adventvasárnappal kezdődik. Bóklászom az egyre sötétebb utcákon, mikor végre felgyújtják a karácsonyi kivilágítást. Egyébként a legészakabbi északon egész nap sötét van, vagyis gyakorlati haszna van a karácsonynak.

Pár héttel Szenteste előtt az egész ország szurkol, hogy délen is fehér karácsony legyen. Az utóbbi két-három évben Dél-Svédországban igazi hóviharok és hatalmas hótorlaszok akadályozták a normális életet úgy karácsony tájékán, nem lehetett panasz. A szomszédos Dániában lánctalpasok szabadították ki a falvakat a hó fogságából, emlékszem. Pár éve még délen is mínusz 20-30 fok volt, de idén csak a sarkkörön túl fagyoskodtak.

Nem tudom, mit lehet karácsonyra kívánni. Havat, hideget, fényeket, karácsonyi kólát, karácsonyi vásárt? Bolhapiacot!

Én az egész adventet bolhapiacokon töltöttem idén. Először még kerestem is vagy száz koronát, hogy éppen kijött a benzinköltség. Kint fagyoskodtam az utcán, és használt biszbaszokat árultam nyolc órán keresztül, mert a barátnőm érdekesnek tartotta, hogy emberek jöttek hozzánk, és nézegették, amiket kiraktunk. Utána már egyedül mentem vásározni, árultam is, meg csereberéltem. Például egy laptoptáskát egy pár magasszárú cipőre. Aztán jött a hideg és a hó. Akkor csak hat órát voltam képes kint állni, és folyton be kellett rohannom a közeli ábécébe melegedni, felhajtani egy kávét, és aztán ki a dermesztő megint. És ez így ment addig, amíg nem kezdett a bolhapiacozás veszteséges lenni.

Az utolsó bolhapiac karácsonyi vásárral összekötve betette az ajtót. Igaz, hogy nem az utcán, hanem egy tetőtérben álltunk, és hideg nem volt, csak huzat, és először csak ittuk a julmust-öt meg a forralt bort, és vigyorogtunk a bámészkodókra, hogy vegyenek már, de utána  fáradtságtól elcsigázottan roskadtunk a kempingszékre. A fáradtság lehetett az oka, hogy az utolsó órákat már alig bírtam. Megint a barátnőmmel voltam, és ő mindenkit kivárt, és legvégül pakolt csak össze. Elhozta otthonról a fél garderobot meg a fél könyvespolcot, én meg csak ott tinglitangliztam két-három egérszaros gyertyatartóval. Elkaptam. A huzatban elkaptam az influenzát.

Nem tudom, mit lehet karácsonyra kívánni.  Nekem sikerült átheverésznem az ünnepeket. Én és a jól bevált influenza. Hatalmas kifogás, hogy miért nem mentem senkihez, és miért nem hívtam meg senkit sem karácsonyi süteményezni meg iszogatni. Erre a szezonra a bolhapiacozásnak is vége.

Várom, hogy kiolvadjunk egész Svédországban, és hó-fagymentesen ünnepelhessük majd a húsvétot, ami mindjárt Vízkereszt után kezdődik, és mindjárt át is ugordjuk itt a böjtöt. Január végétől kapható lesz a påskmust, a húsvéti kóla, ami szénsavas borókaitalnak indult, és engem enyhén a nyolcvanas évek romániai kirándulásaira emlékeztet.  A piros karácsonyi dekorációt a sárga húsvéti váltja fel. Színes madártollakat raknak a bokorágakra, mert itt még áprilisban sincs rügy a fákon. És kezdődik a húsvéti vásár bolhapiaccal.

Hatalmas volt. Éreztem minden moccanását, ahogy lassan forgolódott. A fejem a vállához ért, óriási keblei szétfolytak. Aludni készült. Kezemet a derekára tettem, de nem értem körül. Az érintésre egész teste hullámzani kezdett. Feküdtem mellette, úgy, hogy a válláig sem értem föl. Ahogy elfordult, hogy aludjon, a karom a hátára csúszott. Halkan szuszogott. Ő volt szerelmi életem Csimborasszója. Késztetést éreztem, hogy megmásszam. Vastag bőre sötét volt, puha szalonnájába kapaszkodtam. A ruhámat le sem kellett vennem. Szorítottam a kebleit. Halkan és kicsiket jajgatott. Magamban Petőfi Anyám tyúkját és József Attila Eszmélet című versét szavaltam, hogy ne menjek el korán.

Nem írok, nem olvasok. Hazudok. Csak nem olvasok. Azért nem, mert nem tudok. És ez nagyon bánt. Évek óta. Amikor meglátok egy könyvet, még mindig elfog az izgalom, de nem tudok koncentrálni. Már odáig fajult a dolog, ha valamit muszáj elolvasni, és az nem több két oldalnál, hangosan olvasom, bizony, felolvasom magamnak, hogy oda tudjak figyelni. Az ember agya teljesen az agyára megy. Annyi fölösleges gondolat árasztja el, hogy komolyan gondolkodom a Gondolatrendőrség felállítására.

Gondolkodom, tehát csak akkor vagyok, amikor gondolkodom. Az ego folytonos előtérbe tolakodása meggátol a koncentrálásban. Elszabadult az egom. Nem az a bizonyos freudi majom, az ösztön, hanem az ego. Az ego az ösztönt is eltapossa, és olyan feltételeket szab, amit lehetetlen követni. De az egot nem lehet sem elzavarni, sem viszont eltaposni. Sőt, kijátszani sem, mert az ego mindig egy vagy két lépéssel előrébb van, és semmi esélyünk nincs vele szembe. Az egonak az a legrosszabb, ha elkezdik szeretni. Végtére is állandó figyelmet akar, mint valami ripacs. És ha megadjuk ezt a figyelmet, sőt, őszintén elkezdjük szeretni, hirtelen nincs mit csinálnia.

Az embernek meg kell barátkoznia a gondolataival, mert azoktól sem nappal, sem éjjel nem tud megszabadulni. Az egyetlen örök útitársunk, ahogy Pema Chödrön mondja, a saját gondolataink, és jobb lesz velük megbarátkozni, mert elmenekülni előlük nem lehet. Szóval ülök, és figyelem a gondolataimat. Ez a meditáció. Nem állítom őket a falhoz és bilincselem meg, ahogy a Gondolatrendőrség tenné, hanem szépen kinyitom az ajtót, ablakot, gyertek csak, barátocskáim. Aztán bejönnek, időznek egy kicsit, és amikor látják, hogy nincs itt semmiféle ellenség, akit rá kellene beszélni valamire, ahogy jöttek, úgy el is mennek.

Ez a kritikus pont. Anélkül, hogy megjegyzést fűznénk, milyen szép vagy rusnya a gondolatvendég és öltözéke, vagy mit is keres itt az, akit meg se hívtunk, hagyjuk, hogy ki-be járjanak. Erről a Csipkerózsika jut eszembe. A keresztelőjére ugyanis egy boszorkát elővigyázatosságból nem hívtak meg, de az meghívás nélkül is eljött, és kimondta az átkát a szerencsétlen kisdedre. Aztán bárhogyan is igyekeztek a jó szülők eltávolítani minden rokkát az országból, Csipkerózsikán mégis beteljesedett az átok.

Ez a százéves álom az, amiben leledzem. Ez akadlyoz meg abban is, hogy egy könyvet elolvassak. Írni még tudok, szerencsére. Kifelé minden ajtó és ablak nyitva van. Szépen hazaküldöm a gondolatrendőröket is. Nem kell, hogy az ajtóban minden gondolattól elkérjék a személyit. Megítélés nélkül nézem, ahogy szépen sorjáznak mind a gondolatok.

Vi tackar för hela året och önskar Er en Glad Midvinter!

Kedves Olvasóinknak és Szerzőinknek megköszönve az egész éves figyelmet kívánunk boldog Télfordulót!

Fekszem az ágyon, fáradt vagyok, de nyugtalan is, folyton nyugtalan. Mintha befejezetlen munkám lenne. Olyan munka, amit el sem kezdtem. Vagy nem tudok róla, hogy hozzáfogtam volna. Hallgatom a saját fülzúgásomat, a soha el nem hallgató kiscsengőt, ami arra sürget, fogj hozzá, csináld meg, folytasd, rajta! Be kell  kapcsolnom a rádiót vagy a tévét, hogy elnyomja a zúgást, ami már évek óta ott van, csak most lettem igazán figyelmes rá. Gyönge frekvencia, de magas, és teljes csöndben zavarja az ellazulást és a koncentrációt. Szóval sem ellazulni, sem koncentrálni nem tudok. És ez a két dolog szükséges ahhoz, hogy itt és most éljem át mindazt, aminek ki vagyok téve, vagy kiteszem saját magam. Olyan érzés ez, mintha folyton becsöngetnének, sürgetnének, pedig az egyik valódi oka a fülzúgásnak a teljes kimerültség. Szóval fáradt vagyok, de nyugtalan is, folyton nyugtalan.

A beavatottak azt mondják, az efajta élmények nagyon jellegzetesek egy oly korban, amikor ujjunk hegyével már a világvégét érjük, bár még két lábbal ebben a világban állunk. Már aki tud állni. Az is jellemző erre a korra, hogy egyre nehezebb lesz a lábunkon megállni. A materiás világ radikálisan átalakul. Erre mondják azt, hogy kicsúszik a lábunk alól a talaj. És ez bármelyik pillanatban megtörténhetik. Például az ember sorban áll a postán, és egyszer csak azt érzi, kicsúszik a lába alól a talaj, elveszíti a realitásérzékét, és a következő pillanatban már padlót fog, és csak azt érzi, forog vele az egész világ. Majd csak arra emlékszik, hogy pár ember áll körülötte, és aggodalmas kifejezéssel az arcukon a hogyléte felől érdeklődnek. A beavatottak azt is mondják, hogy figyeljünk oda, hogy ilyen helyzetekben ne kapjunk pánikot, hagyjuk, ha szédülünk, essünk össze, üljünk vagy feküdjünk le a padlóra. Onnan tovább már nem eshetünk. De mi van, ha a padló is egyszer átalakul valami mássá, például hullámzó vízzé vagy hömpölygő lávafolyammá. Ezt nem tudhatjuk. Megeshet, hogy a materiális világ hirtelen akkora átalakuláson megy keresztül, hogy az anyagból az antianyagba kerülünk. Ott pedig – emlékezetem szerint – én még nem voltam. Milyen lehet vajon? Antiszédülök, antifáradt vagyok, és antiaggódom amiatt, hogy antitudom, ez itt az antivilág. Minden teljes fordulatot vesz, háromszázhatvan fokban elfordul a saját tengelye körül. Magam árnyéka leszek. És ez az árnyék tovább reszket. S a halk búgás sem hagy alább. A hang ugyanaz, pedig a szilárd valóság, a fények és az anyag antifény és antianyag lett. De – meglepetésemre – a hang még ide is elkísér, mint a teljes kimerültség el nem téveszthető jele.

A beavatottak ennek a hangnak a frekvenciáját meg tudják változtatni: lentebb vagy fentebb hangolják. Ezzel stimulálják az agyhullámokat, így egyik tudatállapotból a másikba jutnak. A mélyebb frekvenciákon hosszú utazásokat lehet tenni, a magasabbakon egyszer csak a hang átalakul fájdalommá, majd a fizikai test felbomlik és hanghullám lesz. A monoton ismétlődés is kapukat nyithat meg, majd beleeshetünk egy féreglyukba, aminek kanyargós és sötét alagútján keresztül az antivilágba érkezünk ismét. A beavatottak szerint azért kell ezeket az utazásokat és transzformációkat gyakorolnunk, mert a világ végén pont ilyen átalakuláson megy keresztül a világ, és ahhoz, hogy az ember akkor ne essen pánikba – vagyis ott és akkor képes legyen azt átélni a maga valóságában -, gyakorlatra kell szert tennünk. Talán ez a folyton, még álmomban is kikapcsolhatatlan fülzúgás erre figyelmeztet. Hogy ez nem a kimerültség, hanem egyfajta tudatosság jele. Mármint hogy mostanra vált tudatossá bennem a hang, ami mindig is ott volt, és eztán sose tudom elhallgattatni. Nem kell aggodalmaskodni vagy pánikba esni miatta. A Hang csak fokozódni fog, ahogy közelítünk a világ vége felé, és elkerülhetetlenné válik mindenki számára, hogy megtapasztalja ott és akkor, hogy csúszik ki a lábunk alól a talaj, hogy szédülünk el, hogy fodunk padlót mindannyian. És csak azt érezzük, forog vele az egész világ velünk. Majd csak arra emlékszünk, hogy pár angyal áll körülöttünk, kedves kifejezéssel az arcukon a hogylétük felől érdeklődnek. A beavatottak azt is mondják, hogy figyeljünk oda, hogy ilyen helyzetekben ne kapjunk pánikot, hagyjuk, ha szédülünk, essünk össze, üljünk vagy feküdjünk le a padlóra. Az angyalok antivilágánál tovább már nem eshetünk.

nélküled erőtlen állat vagyok

nélkülem csak állati erő vagy

Podmaniczky Szilárd írása

Már évek óta nem tudok mit kezdeni a karácsonnyal. Nem vagyok vallásos, a karácsony formai elemei pedig kiüresedtek. Nem tudok egy nap jobban szeretni, mint más napokon, nem tudok egy közösség részeként szeretni, csak magamban és csak akkor, amikor. És mert szeretni tudok, vallásos vagyok, de egy tárgy nélküli, elbeszélhetetlen spiritualitás gondolatai szerint.

Új spiritualitás, mondtam pár napja egy barátom geometrikus absztrakt műveire. Mintha ez az igény szólna belőlük. Szárnyasoltárt ábrázol, de lécekkel és tükrökkel. Az író csak azt rakja bele a munkáiba, ami ő maga. Nem tud többet. De nyitott a létezés végtelen variációi felé, a titokra és az ismeretlenre, így bármit belerakhat. Vagyis nyitott művet hoz létre, amely nem zárul saját gondolatiságára, s bárhová változzon a világ, ebben újabb és újabb saját formákra talál. A karácsony a hívő ember számára: adott. S mégis, miközben nem tartom magam vallásosnak, a keresztény etika olyan gyökerekkel él bennem, mint az ösztönök világa. Ösztönösen vagyok keresztény, vagy talán ösztönösen ragaszkodom valamiféle civilizációs értékekhez: ezt tanultam, ne lopj, ne ölj, és nem teszem. Aki kereszténynek vallja magát, és nem csupán cselekszi, valami hitványság nyomhatja a lelkét, ami miatt ezt szóban kell megvallania. Én semmi vagyok, én valami vagyok, én minden vagyok. Nem találom a helyem ebben a jelölt világban, mert a szó álca, eltakar, és összeegyeztethetetlen azzal, amit én a társalgásról, az együttlétről gondolok. És hiába: mert tudom, hogy ami megszületett, elmúlik, az idő a pusztulás kezére dolgozik. Boldog karácsonyt, mindig legyetek elég erősek ahhoz, hogy megtarthassátok a kétségeiteket, és igyatok finom borokat.

Jódal Kálmán verse

Azt mondta Karácsony van

Azt mondta az Isten szerelmére hidd már el

Épp egy medúza úszott át a szobán

És én megráztam a fejem

Még ha Weöres-verséből való is

Minden semmi

Nem

Neked akkor sem hiszem el

Szabadúszó újságíróként az embernek rengeteg szabadideje van. Ő döntheti el például, hogy a nap melyik szakában eszik, iszik, mosogat, jár boltba, nyelviskolába és uszodába. Ő döntheti el, hogy mindezt mikor teszi: írás előtt, után vagy közben. Emellett persze olvas sokat, de ezt is össze lehet vonni például az olyan mellékes cselekvésekkel, mint az étkezés vagy a fürdés, és van úgy, hogy a napja legnagyobb érdeme, ha kihúz egy sort a szövegéből. – Ughy Szabina írása

Épp ezért roppant hálás voltam egy barátomnak, aki azzal a kéréssel fordult hozzám, hogyha nem derogál, akkor hetente két napot segítsek neki a mézes standjuknál a karácsonyi vásár idején. Őszintén szólva rég tettek már velem ilyen jót. Üdítő élmény kikerülni a könyvek és a számítógép világából, és végre emberek között lenni, forraltborozgató, ráérősen sétálgató, ünnepváró embereket nézegetni, olaszokkal alkudozni, a szomszéd árusokhoz át-átszaladni, megbeszélni, hogyan alakul a napi forgalom. A kedvenceim persze mégiscsak a vevők, akiket nagyjából hat típusba csoportosíthatunk.

Először is van a kamu-vásárló, aki ráérősen és nagy szakértelemmel vizsgálja a mézeket. Utánakérdez, hogy milyen eljárással készül a propolisz, mitől sűrű és fehér a repceméz, mi a különbség a tavaszi és a nyári szüretelésű virágpor között, van-e félkilós kiszerelés a diákcsemegés mézből, és vállalunk-e díszcsomagolást. Amikor pedig a lihegő eladó előhúzkodja a félkilós kiszerelést is a diákcsemegés mézből, miközben telefonon azzal zaklatja a főnököt, hogy magyarázza már el a propolisz hálós szedésének metódusát, akkor ez a vevő még megfogdos pár üveg mézet, fény felé tartja, megkóstolja újra a gyümölcsmézet, hümmög párat és megköszöni szépen a segítségünket.

Van az álom-vásárló. Ő tudja, hogy miből, mekkora kiszerelésünk van, még nálam is jobban tudja, hogy mi mindenre jó a propolisz, és mivel a legjobb fogyasztani. Kérdéseimmel bátran fordulhatok hozzá, egészen abban a három percben, amíg megtisztel társaságával. Végül pont annyival fizet, amennyi az ár, vagy ha nem, akkor ad aprót, hogy csak egy ezrest kelljen visszaadni. Természetesen arra is van ideje, hogy kellemes ünnepeket kívánjon, és felhívja a figyelmem arra, hogy a pultról kifogyott a negyvenöt grammos medvehagymás méz.

Van a japán turista, aki nem beszél angolul, és amikor kézzel-lábbal megértetem vele, hogy ez bizony méz, sőt még az is, amiben a mogyoró és az áfonya van, akkor mosolyog, és jó esetben előkapja a fényképezőgépét, és pár kattintás után távozik. Ha pechünk van, akkor továbbra is csak néz, és mosolyog, én egy kétségbeesett próbát teszek, hogy elmagyarázzam, hogy ez a hársméz, idegnyugtató hatású, ez a selyemfű, az év méze volt. A japán turista ekkor még mindig csak mosolyog, és bólogat, aztán én is csak mosolygok, és bólogatok, és így mosolygunk, és bólogatunk együtt még egy darabig.

A negyedik típusba a „Csak legyünk már túl rajta!”- vásárlók tartoznak. Ők azok, akiknek a szeme fölött ott lebeg a céges ajándékozás vészterhes időpontja, vagy feleségük lepittyedő ajkának emléke tavaly karácsony óta. Megtépázott lelkű emberekről van tehát szó, különösen nagy figyelmet igényelnek. Látszik rajtuk, hogy már végigjárták az összes üzletet, standot, kirakodót, de egyre kevésbé sejtik, minek is örülne a másik. Ők általában a legkülönlegesebb és legdrágább mézeket veszik, és biztos, ami biztos, még díszcsomagolást is kérnek. Szinte hallani, mint válik távolodó lépésük egyre puhábbá és lebegőbbé a maguk mögött hagyott tehertől megszabadulva.

Az ötödik a spontán vásárló, aki jön, lát, győz. Mosolyogva forgatja az üvegeket, rácsodálkozik a színükre, az állagukra, a bennük lévő magvakra, az üveg formájára, aztán vesz egy üveg akácot. Volt szerencsém, máskor is!

És végül a lefitymáló vevő. Ő ismer mindent, tudja jól, nem kell mondani, kösz nem, nem érdekli. Akkor minek jön oda? – nem kérdezem, mosolygok, mindjárt lejár úgyis a műszakom, mehetek haza a melegbe recenziót írni. Ja, és hogy nincs habméz, meg kaktuszméz sem?! Hát akkor minek vagyunk itt kérem, és egyáltalán, minek élni?! Bocsánat, én sem tudom, elnézést

És hogy milyen az eddig forgalom? Gyenge. Nem csak azért, mert az embereknek nincs pénzük, hanem amiatt is, mert az elvileg hagyományőrző vásárba be-becsúsztak az olyan standok, ahol az áruk többségének alján ott van a Made in China felirat. Nem tudom, hogy a kedves olvasók mit ajándékoznak idén a szeretteiknek, és talán közhelynek tűnik, de higgyék el volt időm belátni e közhely  igazát, miközben a mellettem lévő stand hahotázó és villogó mikulása azt kiabálta, hogy Merry Christmas, szóval ha lehet, akkor olyat ajándékozzanak, amihez ember keze ért, a legjobb, ha a sajátunk.