Archive | August, 2012

Jiekna – jég (részletek)

Posted on 18 August 2012 by Judit

Amit a hó takar: a befagyott folyó. Ami a vastag jégréteg alatt van, a láthatatlan élet: lassan, lassan, nagyon lassan úszó lények.

A fagy az életet jelenti. Ha befagynak a vizek, be lehet fogni a szánhúzó kutyákat, és útra lehet kelni, elindulni a támaszpontra, ahonnan élelmiszert és lőszert lehet beszerezni. Egész koranyáron (gidágiesse), nyáron (giesse) és koraősszel (tjaktjagiesse) elszigelnek a vizek – a tenger, a folyó, a tavak, tóságok. Ha nem jönne fagy, éhen halnánk.

Most tél van és csend és hó és élet.

BIVVAL. Lappföld. Annyira megenyhül, hogy a hó latyakos lesz, és elkezd kicsit olvadni. Bivval idején gyakran szélcsend van, és szürke minden. Pára vagy köd?

PUSTOL. tavaly karácsonykor ezt láttam, amikor kinéztem a kisház ablakán. A nagy tavat jégpáncél fedte, amit a frissen hullott hó kegyesen elfedett. Hamar hó temette be a lankákat. A nyáron vadkacsáktól hangos tó egybeolvadt a közeli és távoli hegyekkel. A kacsák elmentek vagy hallgattak – olyan nagy lett a csend.

Délután a francia nő vacsorát készített, láttam a hytte ablakából. A sítalpak kint vártak az ajtófélfának támasztva, hogy majd, még a lemenő nap utolsó sugarainál a nő esti sétára vigye a négy kutyát. Nem is hinné az ember, hogy egész évben kint lehet élni a hegyekben, kétezer méteren. A nagy faházban egyedül lakott, vadászkutyákat tanított télen-nyáron. Télen hótalpakon, nyáron hegyibiciklivel közlekedett a hegyen, bevásárolni a landroverrel ment.

ÚJ HÓ. Ott semmit sem találsz. De mindent fel kell adni. Aki törekszik, csak hóakadályokat, falakat és lavinákat talál – ami betemet. Aki akar, az nem lát, mert elvakította a hó, a hó, a hó.

(…)

JIEKNA – JÉG

FÁLIS. Bálna. Bálna a fényes hátú kőben, kő a nyírfában, nyírfa az erdőben, erdő a rengetegben, rengeteg a horizonton, horizont a bálna fényes háta. Lassan, lassan, nagyon lassan fordul egyet, alig, hallik a szíve dobbanása a kőben, a kő fordul egyet a fában, lassan, lassan, fordul az erdő a nyírfával, a függőleges horizonton nyílik egy repedés.

A felszínt karcolja. Alulról.

Ez egy emlékeztető, hogy a millió élet, amit már leéltünk, nem a múlt, hanem a jelen: itt van most. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, letagadni, elhallgattatni vagy simán egy múltnak vagy korábbi reinkarnációknak nevezett sublótfiókba bezárni. Egyáltalán nem lehet magára hagyni, mert magára hagyva borzasztó dolgokat képes cselekedni – mint a feladat nélkül magára hagyott serdülők. A millió élet nem rendelkezik tudattal a jelenben, de képesek vagyunk arra, hogy tudatossá tegyük, s feladattal lássuk el.  Mert nem véletlen, hogy itt vannak. Az, amit egyenesen átélünk, csak a jégyhegy felszíne, de az, amit a víz alatt hordozunk, ugyanúgy mi vagyunk.

A bálnák, a ráják, fókák és más vízi lények azt is látják, amit mi nem látunk, csak érzünk: hatalmas és nehéz, az egész jégfelszínt tart fenn a vízfelszín fölött. Nem hallgatok sem a hajósokra, sem a jósokra. A bálnák énekét hallgatom, a ráják szárnyai által keltett finom vibrálást hallgatom, azt, hogy tőlem milyen távolságban úsznak a heringrajok. Körülbelül ott van a millió élet határa.

Beszereztem egy szonárt. még hasznos lehet. De végül is meg lehet tanulni szabad füllel meghallani a hangrezgéseket. Gondolj arra, hogy a hallás fejlesztésével tudatossá lehet tenni a teljességet, ami már most itt van, csak még nem halljuk.

A felszínt karcolom. Alulról.

Köszönettel az inspirációért Yngve Rydnek, Roald Amundsennek, Torgeir Vassviknak, Herman Ottónak és spirituális mentoraimak.

(A teljes szövegből publikációs jogok miatt csak részleteket közlünk. További információért keresse fel a Masthead-et )

Comments (0)

Váróterem

Posted on 14 August 2012 by Judit

(Orsinak)
A váróteremben ülök. Mindenki időre jött. Ahogy a kognitív terápián tanultam, szépen körbevezetem a tekintetem, és teljesen objektíven leírom magamban a környezetemet. Mindenféle megítélés nélkül. Fotelben ülök, jobbra tőlem olvasólámpa, vajszín lámpaernyővel. A lámpaernyőrojton megcsurgó fényt lefelé irányítja, a váróteremben ülők arca árnyékban marad. A lámpa mellett egy nagy szobanövény. Igazi, olyan, amit locsolni kell. A cserépből kiáll egy műanyag cső, ahol be lehet tölteni a vizet, hogy az eljusson a mélyebben fekvő gyökerekhez. A virág az ablak előtt áll. Az ablakon rózsaszín függöny. Az ablakon át csak egy hatalmas gránit sziklafalat lehet látni. Az ablaktól jobbra van a recepció. Egy lyuk a falban, ahol elektromosan nyitható és csukható az ablak. A recepciónál lehet bejelentkezni. Én már bejelentkeztem. Az elektromosan nyitható-csukható ablak előtt egy szék, ahova az ember leülhet. Az ablak mögött – jó esetben – recepciós. (Az jut eszembe, hogy olyan, mint amikor megrendelek valamit a McDrive-ban, bemondom, és kiadják a lyukon. De ez nem leírás. Gyorsan vissza. A recepció.) A recepciónál ülő illető mögött egy paraván. A paravánon egy felirat, kb. hogy az erőszakoskodók ellen rendőrségi feljelentést tesznek. (Erre rendesen megijedek, és elkezdek hallucinálni egy jó kis bunyós jelenetet mindenfelé röpködő fogakkal, véresen.) A paraván mögött a falon hirdetőtábla: gyorssegély, lelki segély, alkoholista hotline, családvédő szolgálat, nőklub, dohányosok leszokását segítő klub, táppénzszabályzat. A többit nem látom. A tábla szélénél ér véget a fal. Egy átjáró a félhomályos előtér, a rendelők, a vécék felé. A másik sarokban újságtartó. A felső sorban háztartási magazin, a második sorban a munkaközvetítő havi lapja, a harmadik sorban receptek, a negyedik sorban kertészeti magazin. Nincs több sor. Az újságtartó alatt egy nagy faláda, tele játékokkal. Per pillanat egy traktor meg egy kifakult maci feje látszik ki a halomból. A láda és a fal között egy ugyanolyan olvasólámpa áll, mint amilyen itt mellettem. Az is fel van kapcsolva. Előtte karosszék. A két karosszék között egy szófa. A karosszékek és a szófa huzata is ugyanolyan lazac rózsaszín, mint a függöny. (Valaki gondolt a színharmóniára. De gyorsan összeszidom magam, hogy már megint asszociálok, és az abszolút tilos, ha az ember kognitív dolgozik azon, hogy a testét mozgató félelem ne ragadja el a már elviselhetetlen mélységekbe, ahonnan már nincsen visszaút, ahonnan már a jó isten sem tud visszahozni: csak napok múlva térek magamhoz, és nem tudom megmondani, hol voltam, hol nem voltam, s hogy voltam-e egyáltalán, az is kétséges.) Tehát, veszünk egy mély lélegzetet, és teljes erőnkkel a kárpitra koncentrálunk, ami rózsaszín, kopott, de nem lyukas. Aztán a fal, ami tojás sárga, a falon pedig képek, hogy legyen mit leírnia az embernek, amíg a terápiára vagy az orvosra vár…
Ezt a felszínen maradás gyakorlatának neveztem el. Az ember nem fordul ki a jelenlétből, az ottlétből, és nem is önti el a méreg. Ül rendesen, mint az iskolások a padban, hátratett kézzel, és vár. Ha most valaki kérdezne tőlem valamit, gyorsan tudnék váltani a fal színe és a kérdés között, és nagy valószínűséggel a kérdésre értelmesen tudnék válaszolni. Amikor nem vagyok jelen, hiába látom az illetőt, hiába hallom, hogy mit mond, csak nézek, nézek, nem mintha nem tudnék válaszolni, gondolkodom is iszonyatos sebességgel, lejátszok négy-öt párbeszédet a fejemben, körülbelül az összes eshetőséget, amit akkor le tudok játszani, de mivel nincsen kapcsolat a gondolataim és a jelenvalóm között: nem tudok beszélni! Egészen olyan, mintha közöttem, és az illető közt lenne egy vastag üvegfal, egy hangszigetelő réteg, mintha ez a fejem lenne, egy búra, a testem, amivel nincs kapcsolatom, ahonnan nem jön ki hang, mert nem tudom kinyitni a szám, nem tudom működtetni a hangképző szerveimet, csak a gondolatok rohannak meg, de olyan sebességgel, hogy magam is megijedek, hogy lehetséges ez? Az illető meg továbbra is vár a válaszra. Néz. Rám néz. Hiába fordulok meg. Nincs senki mögöttem. A kérdező rám néz. De én nem akarom, hogy rám nézzen. Én már a fejemben megválaszoltam a kérdését, én már kész vagyok, mehetünk tovább. De az csak áll, aggódó tekintettel, és attól tartok, meg fog érinteni, mondjuk, finoman megérinti a karom, kicsit megráz, mert azt hiszi, elaludtam, elkalandoztam, de hiába rázna, már a gondolattól, hogy meg fog érinteni egy másik ember, kiráz a hideg, és még mélyebbre húzódom a katatóniába.
Az előtérbe vezető falnyílás kerete egy árnyalattal sötétebb, mint a fal. A keret fölött óra, ami világosan mutatja, hány perce van még az embernek a környezet leírására. A váróteremben ülő emberek leírására nem vállalkoznék. Sokkal nehezebb, mint a berendezési tárgyaké. A tárgyilagosságot nem tudnám betartani. Még isteni szerencse, hogy a lámpaernyők a fényt a lábak irányába terelik, és még tévedésből sem akad meg a tekintetem egy-egy kézmozdulaton vagy arcon.
Nem sokan vagyunk. Időre jöttünk. A terapeuta vagy az orvos persze mindig késik egy kicsit. És itt kell ülni, egy váróteremben, várni, mint a rendes iskolások, hogy felszólítsák őket. A fal tojás sárga. A kárpit rózsaszín. Legalább százszor leírtam már. Tudom szinte kívülről. Vissza tudom idézni, hogy az újságtartó polcon felülről a második sorban milyen újság van, és a címlapja mit ábrázol. Akkor is fel tudom mondani a várótermet, ha már nem ott ülök.
( A szöveg megjelent a Műhely 2012/3. számában)

Comments (0)

Tags: ,

Sajnovics János naplója

Posted on 05 August 2012 by Judit

Vardø, augusztus 5.

 

Az egymástól elszigetelt egyének közötti távolságot

szánhúzó kutyákkal lehet leküzdeni.

A rádió- és mikrohullámok elölték

az egymástól elszigetelten élő emberek

szaglását.

Már csak a szánhúzó kutyákra hagyatkozhatunk.

 

Comments (0)

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................