Archive | April, 2012

Tags:

A Mortedella-lista

Posted on 27 April 2012 by Judit

Ezt hallgatom, amikor azt írom:

Share

Comments (0)

Ravel és a kockák

Posted on 27 April 2012 by Judit

Nem hazudott. De nem tudott másképp válaszolni. A kockák rabul ejtették. Valaki zongorázott a háttérben. Ravelnek hangzott. Nagyon lassú zongorajáték, ami hosszasan hömpölyög, majd a belépő többi hangszer a zongora finom pianissimóját és a trillákat fortissimoba és nónákba tereli. Nagyon lassan, de a crescendoban már nem lehet megmenekülni, és egyszerűen kimondani, ami az ember lelkét nyomja, a zene szétárad, szétfolyik, elmállik, és elforgat valamit belül. Az oboa még az optimista és kiegyensúlyozott dúr hangnemben is melankolikusnak hangzik. Írok magának egy zongoraversenyt, de nem bánja, ha pianissimoban fejeződik be, trillákkal? Vivi a zongorairodalom leglassabb tételét hallotta a háttérben, miközben a pszichológusnő szoknyájának tizenhetedik kockájához ért. És nem hazudott.

De nem is tudta, miért mondja az ellenkezőjét annak, mint amit gondol. Hogy aztán később megbánja?

– Hallja ezt a zongorát? – kérdezte hirtelen a pszichológustól.

– Milyen zongorát?

– A háttérben. Még azt is hallani, mit játszanak.

– És mit?

– Nem hallja?

– Nem…

– Akkor azt hiszem, a fűrészmalom hangja tisztult le – vonta le a következtetést Vivien.

– És mit játszanak?

– Ravelt.

Most nem félt annyira a terápián. Ravelt jól ismerte. Játszotta is.

– Szereti Ravelt? – érdeklődött a pszichológusnő.

– Igen. Játszottam is.

– Zongorázott?

– Igen, zongoráztam. De ez már nagyon régen volt. Hogy úgy mondjam, még az előző életemben.

Kicsit elmosolyodott. A gyakorlott terapeuta lecsapott  természetesen a kijelentésére.

– Az előző életében?

– Képletesen értettem – hazudott tovább. – Az életem egy korábbi szakaszában. Így értettem. Ravelt is játszottam. És az, amit itt a háttérben játszanak, az az egyik leghíresebb zongoraversenyének a középső tétele… De ha nem hallja, minek magyarázom.

És abbahagyta a kockák számolását. Lehajtotta a fejét, a körmeit nézte, mint mindig, amikor fájdalmat akart okozni magának. Csöndben elkezdte a körme mellett kapargatni a bőrt.

A pszichológusnő felvette a kis kerek asztalról a jegyzettömbjét, és valamit írt bele.  Aztán felpillantott és azt mondta:

– Ravelt én is kedvelem, kár, hogy nem hallom!

Viviennek sikerült egy kisebb darab bőr úgy felszakítania, hogy kiserkent a vér. Gyorsan a nadrágjába törölte az ujját.

– Már hogy hallaná, amit én hallucinálok!

(K.L.-nak)

Share

Comments (0)

Preta – az éhes szellem

Posted on 24 April 2012 by Judit

Nekem evészavarom van.  A tudomány mai állása szerint ez betegség, nem állapot.

De sajnos nem anorexiás vagyok. Az anorexia társadalmilag elfogadott, bár egészségre ugyanolyan ártalmas, mint a bulimia. Nézzék csak meg a kirakati bábukat meg a női ruházat számozását. De már gyerekkoromban sem a soványakat csúfolták. Azokra irigykedtünk, hogy minden divatos cuccot megvehettek, mert volt rájuk való méretben. Mondjuk, nekem anyám el is törte volna a kezem, hogyha miniszoknyát próbáltam volna felvenni. De szerencsére ez a veszély sem engem, sem anyukámat nem fenyegette.

Olyan családban nőttem fel, ahol az ennivalóval nem lehetett játszani, mindent meg kellett enni, ami a tányéron volt, és apám pálcával állt az asztal mellett, ha nem akartuk megenni a spenótot vagy a borsófőzeléket. Apámnak az volt  a legfontosabb, hogy kenyér és tej legyen otthon, más majd megoldódik magától is. Ő még tudott állva vagy a sámlin ülve enni, mint az örökké elfoglalt emberek.

Nekem azonban evészavarom van. És nem anorexia nervosa, vagyis az étvágy elvesztése, az étel gyűlölete, vagy az élettől és minden organikustól való félelem.  Én folyton éhes vagyok, mint az éhes szellemek. Azt tanítják, hogy az éhes szellemeknek akkora a hasuk, mint egy hegy, és a nyelőcsövük olyan vékony, mint egy hajszál. Lehetetlen számukra, hogy annyi táplálékhoz jussanak, amennyi csillapítaná az éhségüket és a szomjúságukat.

Szeretek enni is, inni is, mégpedig mértéktelenül. Akármit azonban mégsem eszem meg. A finom ételt és a finom italokat kedvelem. Azok fogyasztása közben elélvezem. Az ízlelőbimbók különféle árnyalatokkal, textúrával és hőmérséklettel való izgatásával olyan állapotba kerülök, ami a nemi izgalomhoz hasonlítható a legjobban. Általában fogásonként jutok el a csúcspontra, de egy mesteri étek elfogyasztása közben előfordul, hogy többször is orgazmusom van.

Az a baj, hogy függő vagyok. Muszáj ennem. Egyébként éhség gyötör, leesik a vércukrom és nagyon ideges leszek. Az éhség a nyomásnak és az égő érzésnek az a sajátságos keveréke, mely a gyomorban és a vékonybelekben látszik székelni. Sokszor nyálfolyás és a has korgása is kíséri. Ilyenkor aztán verejtékezni és remegni kezdek, karikákat látok a szemem előtt, szédülök, és addig csörtetek, amíg egy falat kenyeret a számba nem gyömöszölök. Ha pedig azon a kenyéren egy vékony réteg friss vaj és egy szelet meggyfán füstölt sonka is van!

Muszáj folyton ennem, valamit rágnom, mint az egeknek, nyúlnak, hörcsögnek vagy mókusnak. Kényszeres rágcsáló vagyok.  Mint a csecsemőnek, nekem is kell, hogy valami mindig a számban legyen. Természetesen próbáltam már a cigarettázást és a rágógumit is. De egyik sem adja azt az élményt, amit az ízlelőbimbók finom rezgése és az azt követő teljes kielégülés nyújt.

Az a baj, hogy egész életemben gyűlöltem hányni. Ha nem gyűlöltem volna annyira, simán ledugnám az ujjamat. Ám mivel ez nem megy, torkosságom terheit mások számára is láthatóan magamon kell viselnem. Cipelem, vonszolom a túlsúlyt, amit a társadalom rám rakott.

Azt mondják, már egyetlen álmatlan éjszaka után az ember agyában az éhségérzet kialakulásáért felelős régiók sokkal hevesebben reagálnak, ami azt jelzi, hogy az alváshiány hatással van az étkezési szokásokra és a túlsúly kialakulására. Vagyis létezik, hogy – akár az álmatlan éjszakák miatt – egyesek erősebben vagy gyakrabban éhesek, mint a mások, s hogy az éhségérzet is szubjektív, és nem feltétlen valami hiányra reagálna az éhező test. Egyszóval nem is a test alultáplált, hanem a szellemem.

Az éhes szellem a kínai餓鬼 (traszliterációja: èguǐ) nyugati fordítása, a fogalommal a kínai buddhizmusban és a kínai hagyományos vallásokban azokat a lényeket jelölik, akiket intenzív érzelmi szükségleteik állati módon irányítanak. A kínaiak koncepciója a buddhista preta fogalommal mutat szoros kapcsolatot. Ezek a lények csak abban az értelemben „szellemek”, hogy nincsenek teljesen életben, nem képesek a teljes életre, és arra, hogy elfogadják azt, megelégedjenek azzal, amit a jelen pillanat kínál. Az angol „hungry ghost” metaforikus kifejezés a szenvedélybeteg csillapíthatatlan vágyának leírására.

Share

Comments (0)

Camilla és Kerstin a budapesti könyvfesztiválon

Posted on 23 April 2012 by Judit

Szóval Camilla a szomszédom lenne. Fjällbacka a velünk szomszédos járásban, Tanumben van, tőlünk kb. fél óra kocsival. A kis halászvároskán körülbelül három perc alatt át lehet hajtani, így tehát még városkának is túlzás volna nevezni. Körülbelül nyolcszázötvenen lakják hivatalosan. A faluról nem sok mindent lehet elmondani. Ingrid Bergman ide járt nyaralni, az itteni halfeldolgozóból kikerülő szardella egész Svédországban világhíres (sic.!), de amióta Camilla Läckberg befutott, Fjällbackának saját honlapja van.

Ezt még tavaly januárban olvashattuk a  Jávorszarvaslesen. Tán akkor határozták el a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál szervezői, hogy a soros dán elnökségre és a skandináv krimik népszerűségére rájátszanak.

A svéd/norvég/finn/dán, de főként svéd detektív regény rejtélyes előretörésére többen próbáltak már magyarázatot találni. Hallottuk, hogy a nagyfokú jólétben az unalomtól senyvedő íróknak-olvasóknak bizonyára nagyon is kellett a krimik által okozott izgalom. Egyébként hogy is lehetne annyi misztikus, perverz, aberrált gyilkos és annyi sötét, gonosz gondolat egy olyan társadalomban (skandináv), ahol nincs is megélhetési gond, nincsenek etnikai problémák, alkoholizmus vagy szervezett bűnözés?

Egyrészt az úgynevezettjóléti társadalmakról meglehetősen torz kép létezik a kevésbé jóléti  társadalmakban, mint például Magyarországon. Másrészt egy komoly tényezővel nem számol a kedves érdeklődő: a sötétség alapeleme az észak-európai létmódnak (A sötét pont, avagy a kortárs skandináv irodalom jelentősége). A földrajzi adottságokkal szerintem nagyon számolni kell. Tehát a fényviszonyok hatással vannak a pszichére és az irodalmi műfajokra. Gondolom az is közrejátszik, hogy itt, északon a településstruktúra és népsűrűség lényegesen eltér attól, amihez a kontinensen hozzá vannak szokva. A magány, a végtelen távolságok, a sűrű erdő, a mélysötét gondolatok, a felderítetlen gyilkosságok a skandináv hétköznapok része, hogy úgy mondjam.

Nos, a svédek például mindig is szerettek krimit olvasni. A gothic, a horror, az emo és társai mindig is nagy népszerűségnek örvendtek. Nem csoda, hogy a hazai krimiírók is hamar a népszerűségi listák tetejére kerültek. A fordítások pedig szinte párhuzamosan készültek. (A nyelvtudás, nyelvtanulás egészen más fényben van az északi országokban, a dán-svéd-norvég-finnországi svéd áthajlás mellett angolul majdnem mindenki tud, sokan spanyolul, franciául, németül. A bevándorlók nagy többsége két- vagy háromnyelvű.)

A skandináv krimi nekünk, északiaknak már nem új. De annál izgalmasabb, hogy a fordításoknak köszönhetően, most már a magyar közönségnek sem. A fordítók kis táborából hadd emeljem ki Lipcsey Emőkét.  Kerstin Ekman: Mordets praktik (Egy gyilkos praxisa) című regényének fordításával jelentkezett az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon (az Orpheusz kiadó gondozásában). Olvassák, és borzongjanak velünk. Itt, a Sarkkörhöz közelebb nyáron le se megy a nap. Ennél tökéletesebb fényviszony nem is lehetne a krimiolvasásához!

  „Ne hagyd, hogy átmenjen rajtad a sötétség – bátorított egyszer apám. – Sokkal jobb, ha te magad mész át a sötétségen.” – Morten Ramsland

Bevezetés a skandináv irodalomba
10 kihagyhatatlan könyv a Könyves Blog szerint:

Per Petterson: Lótolvajok (ford. Földényi Júlia, Scolar Kiadó, 2009.)
A gyermekkor tündöklő és fájdalmas képei az öregkorból visszatekintve és újra feldolgozva.

Morten Ramsland: Kutyafej (ford. Soós Anita, Novella Kiadó, 2009.)
Egy nem mindennapi család öt generációt felölelő története, Skandináviából Jamaicán át egészen a Himalájáig.

Hjalmar Söderberg: Doktor Glas (ford. Papolczy Péter, Polar Kiadó, 2008.)
Naplóregény a XX. század fordulójáról. Beteljesületlen szerelem, magány, titkok.

Halldór Laxness: Az éneklő hal (ford. G. Beke Margit, Kossuth Kiadó, 1962.)
A regény a századforduló utáni évek Izlandjába visz el bennünket. Könyv az árvaságról, az otthontalanságról és a kikezdhetetlen erkölcsi világrendről. Költői próza.

Sjón: A macskaróka (ford. Egyed Veronika, Magvető Kiadó, 2011.)
Egyszerű történet a kiszolgáltatottságról és a lélek sötétségéről, az izlandi mitológia köntösében.

Janne Teller: Semmi (ford. Weyer Szilvia, Scolar Kiadó, 2011.)
Ifjúsági regény a kamaszkor alapkérdéseiről, amelyek egyúttal a felnőttkor alapkérdései is. Egyszerre torokszorító és gyógyító könyv.

Per Olov Enquist: Egy másik élet (ford. Kúnos László, Európa Kiadó, 2011.)
Enquist önéletrajzi regényében kevés szó esik ugyan konkrét álmokról, a valóság tárgyalása azonban álomszerű. Hihetetlen, mégis megkérdőjelezhetetlen csodaként tárja elénk a hétköznapokat.

Jo Nesbø: Boszorkányszög (ford. Petrikovics Edit, Animus Kiadó, 2010.)
A Harry Hole-sorozat harmadik kötetében egy sorozatgyilkos nyomába ered a nyomozó. A XIX. századi orosz realizmus keveredése a hollywoodi akciófilmekkel.

Tore Renberg: Mégis van apám (ford. Ambrus Orsolya, JAK/L’Harmattan Kiadó, 2012.)
Gyermekkor, kamaszkor a 80-as években, rengeteg pop- és rockzenével. Minden, amit a norvég középosztályról tudni kell.

Kjell Eriksson: Burundi hercegnője (ford. Péteri Vanda, Animus Kiadó, 2011.)
Egy megmagyarázhatatlan gyilkosság nyomán feltárulnak egy család titkai, közben pedig a nyomozók magánéletébe is betekintést nyerünk. Mély emberismeret és nyelvi kifinomultság jellemzi Eriksson krimijét.

Share

Comments (0)

Tags: ,

Temetéstörténet

Posted on 19 April 2012 by Judit

A temetés nagyon elhúzódott.

Ez az összefüggő rész a hatnapos temetéstörténetet mondja el.  Első temetésstörténetnek is nevezhetjük, szemben a másodikkal, ami utána következik. A kettő között feltűnő stílusbeli különbséget találunk. Az elsőben Isten neve Elohim, a másodikban Jahve Elohim. Az első rész határozott irodalmi szabály szerint összeállított csiszolt, versszerű történet. Hat napra osztja be Isten temető tevékenységét és Isten példájával világítja meg a hetedik nap megszentelését. Kézenfekvő a feltevés, hogy olyan korban keletkezett, amikor a szombat megtartása különleges vallási törvénynek számított. Verses formáját annak köszönheti, hogy a papi és prófétai nemzedékek újra meg újra átgondolták és kiemelték benne az emlékeztető mozzanatokat. Az első rész szerzője kozmikus arányokkal dolgozik és bőven emlegeti a vizeket. A régi ember elképzelésében a föld egy határtalan óceánban álló sziget, – felülről az égbolt tartja távol az égi vizeket. A mindenség olyan, mint a lét fokozataiból felépült piramis, amelynek csúcsán az ember áll. Időben ő az utolsó és Istenhez ő áll a legközelebb. A második rész szerzőjének világképében a legélesebb ellentét a sivatagi pusztaság és az élet. A külső természet önmagában mostoha környezet.  Az életet tápláló kertet Isten külön alkotja az ember számára. Míg az első részben isten mindenhatóságát nyilvánítja ki azzal, hogy puszta szavával temet, a második részben az ember sorsát irányító gondoskodás a központi gondolat.

Az ilyen különbségek felhívják a figyelmet a könyv irodalmi műfajának vizsgálatára. A héber szöveg alapján nem nehéz megállapítani, hogy a sugalmazott szerző meglevő írott forrásokat és hagyományos elbeszéléseket olvasztott bele a könyvbe. Legtöbbször még a feltűnő különbségeket sem szűntette meg bennük.

(Biblia, Szent István Társulat, Budapest, 1992.)

Share

Comments (7)

Legutoljára a remény hal meg

Posted on 17 April 2012 by Judit

A levegő meleg, süt a nap. A levegőben szálló részecskék majdnem szúrnak, mintha radioaktívak lennének. Lehet, azok is. Leizzadok, és levetem a kardigánomat. A bejárat előtt rendőrök állnak széles karimájú tányérsapkában, mint a szovjetek idején. Az épület előtti három zászló félárbocon. Az egyik járókelőt megkérdezem, hogy melyik fontos ember hunyt el.

– Nem, uram, a remény halt meg – legyint és továbbmegy.

Költői nép, jegyzem meg, és húzom magam után a bőröndömet. A taxisoron választok magamnak egy jó karban lévő, lesötétített ablakú Volvót.  Bekopogok az ablakon, amit a sofőr kisvártatva leenged. Megkérdem, szabad-e a taxi, de ő azt válaszolja, menjek a sor elejére. Előre megyek. Egy kis kalickában két fontoskodó alak osztogatja az indulási engedélyeket, amit egy valóságos bájhölgy oszt tovább: egyet nekem, egyet meg adjak oda a soron következő sofőrnek. Az előre kinyomtatott számlán körülbelül 10 eurónyi összeg áll. Ezzel egy bizonyos zónán belül elméletileg bárhova elvisznek. De én csak a gyorsforgalmi út másik oldalán lévő szállodáig utaznék.

Kérdem a taxist, hogy régóta van-e ez a rendszer. Azt válaszolja, hogy igen. Akkor én régóta nem voltam itt, felelem. Aztán a célnál kéri az előre kinyomtatott számlát, és elkezdi a fejét csóválni. Megnézi a taxamétert és azt mondja, valami nem stimmel, a taxaméter neki körülbelül fele annyit mutat, nem kérheti el tőlem 10 eurónyi előre megállapított tarifát. Mondom, ez rendes tőle, és busásan megfizetem.

A szálloda egy ipari telep közepén található. A környéken különféle lerakatok, járműparkolók, raktárak. A magas kerítéssel körbezárt teleprészeket helyenként barátságtalan kinézetű kutyák őrzik hangos ugatással. A szállodát is drótkerítés veszi körül, a főkapu elektromosan nyitható, az épület maga pedig erősen emlékeztet egy volt szovjet laktanyára.  Amikor a recepcióst kérdem, mi volt ez az épület régebben, azt válaszolja, hogy tudomása szerint ez mindig is szálloda volt. A recepciós legalább húsz évvel fiatalabb nálam.

Az épület végletekig egyszerű stílusától a bejárat előtt álló két óriási betonoroszlán merőben elüt. Ezen kissé megütközöm. Aztán az emeletre vezető hatalmas lépcső fordulójában Buddha-oltárt látok: rikító rózsaszín műanyag lótuszok, sárga és fehér műkaméliák, s középen egy műarannyal bevont műbuddha.  Az egyetlen dekoráció, ami a szovjettípusú architektúra és berendezés kontrasztjában nekem mindjárt feltűnik.

– Kínai a tulaj? – kérdem a recepcióst, aki kicsit meglepődik. – Láttam az oltárt – teszem hozzá.

– Nem, vietnami.

Pénzmosónak tűnik a hely.

A szobában puritán egyszerűség: fejenként egy a legkisebb méretű törülközőből, egyetlen kis zacskó sampon-tusfürdő, egy lapos párna, egy bézs műszálas pléd fehér vászonlepedővel, egy rozoga íróasztal, egy kemény ágy, egy pecsétes, szakadt ernyőjű IKEA-kislámpa, és egy vízköves pohár. A padlószőnyegen hatalmas sötét foltok. Az a fajta, ami már az életben nem jön ki. Az ablakon súlyos, poros függöny, amit muszáj elhúzni, hogy az ablakot ki lehessen nyitni. A légkondicionálót nem merem elindítani. Sokszor komoly betegségeket kap el az ember a megbízhatatlan állapotban lévő légkondicionálók miatt.

A levegő meleg. A nap lement. De a levegő még nem hűlt le. Kintről illatszerboltra emlékeztető tömény szag árad be. Az összes tavaszi virág – nárciszok, jácintok, tulipánok, violák -, és az összes bokor meg fa – még az orgona is, egyszerre kezdett el virágozni, s az egész szomorú, szmogos várost vastagon megülte a bódító virágillat.

Másnap a vonat ablakából még többet látok a természet megzabolázhatatlan tavaszi tobzódásából. Az őszi gabona már jó pár centis, a fák vagy zöldellnek, vagy virágba borultak, a szeméttel sűrűn borított földeken kiserkent a fű. S a fűben, ott a mezőn, ni, kis csoportokban hatalmas nyulak ülnek.

A nőismerősöm férje majdnem két méter magas. Kint beszélgetünk az udvaron. Jó idő van, húsz fok is lehet. Nekem kifejezetten melegem van. Váratlan besétál az udvar végébe egy szép, húsos fácánkakas. A férfi helyből elugorva ráveti magát.  Pár percig laposan fekszik, érzi, ahogy a madár még párat rúg, de a hatalmas súlytól összepréselődve nem bírja tovább. Amikor az ismerősöm férje végül feláll, a fácánkakas már nem él.

Másnap remek levest eszünk. Aztán fejes salátát, friss zöldhagymát, főtt krumplit és gombasalátát. Én a búzasört nagyon szeretem, meg a házi pogácsát. De van mindenféle apró sütemény is.

Share

Comments (3)

Tags: ,

Lyssna på Skee // Hallgassa Skee-t

Posted on 12 April 2012 by Judit

Vill du veta hur vi pratar här i Skee, klicka på länken:

Ha tudni akarja, hogy nálunk, Skee-ben hogy beszélnek, kattintson a hivatkozásra:

Skee dialekten

 

Skee kyrka

Share

Comments (0)

STOP-tábla

Posted on 12 April 2012 by Judit

(Előzmények)

Csak egy nagy piros STOP-táblát látok, valahányszor fel akarok hajtani arra a rámpára. De az utat mindkét oldalt elzárta valami akadály, s csak a rámpa maradt, mint egyetlen kiút. Szépen rá is kanyarodom a busszal, pedig csuklós böszöm nagy, de jól vezetek, és ügyesen veszem a kanyart, csak ez a kurva STOP-tábla ne lenne ott. Ez nem volt benne a pakliban, nem erről volt szó, hanem arról, hogy az útra koncentrálok, aminek a végén ott van a Cél, és csak az utat nézem, meg a buszmegállókat, és ha látom, hogy valaki ott áll a buszmegállóban, lelassítok, felveszem az illetőt, leülhet, nem kell vele beszélnem, ha nem akarok, a busz hátuljában leülhet, nem kell igazán törődnöm vele, hanem a vezetésre koncentrálhatok, arra, hogy biztonságosan vezessek, s ha valamelyik utas kellemetlenkedik, belebeszél a vezetésbe, udvariasan azt mondhatom, hogy most már ideje leszállnia, eleget utazott ezen a vonalon. Aztán arról egy szó sem esett, hogy az utat lezárhatják például baleset miatt, és akkor terelőúton vagy – mint most – egy rámpán kell továbbhaladni. Egy valamit végképp nem értek. Ha csak ezen a rámpán áthajtva lehet folytatni az utat, akkor miért vágódik a pofámba minduntalan ez a STOP-tábla?

Share

Comments (2)

Előléptettek

Posted on 09 April 2012 by Judit

A kedvenc lépcsőim ugyanolyan mállottak voltak, mint ahogy ott hagytam őket pár hónapja, amikor az orvos kiírt. Úgy emlékszem, számtalanszor megbotlottam itt, egyszer az összes irat, ami a kezembe volt, szanaszét röpült, és az ablakban lógó gépírónők vihogva bámulták, ahogy a lapok után kapdosok.

Az előtér üresen kongott, az első ember, akibe belebotlottam, egy fiatal kolléga volt.

– Remélem, hogy vagy! – mondta.

 – Igen – feleltem. Kedves akart lenni, humoros, talán tudta is, hogy előléptettek, és úgy gondolhatta, ennek örülnöm kell, neki pedig osztoznia az örömömben. De az öröm oszthatatlan. Ha örültem volna egyáltalán.

Az üres tér közte és köztem megakasztotta a gondolatmenetét.

 – Akkor megyek – szólt, és aztán kezet fogott velem.

Felmentem az első emeletre, ahol az irodák voltak. A lépcsőfokok ugyanolyan mállottak, életveszélyesen töredezettek itt is. Egyszer egy gyűlésen meg is említettem, emlékszem, jelentkeztem, hogy szót kérek, felálltam, és ezt mondtam:

– Lehet, hogy alacsony a vérnyomásom, és néha szédülök – finom nevetés rázta meg a kollégák vállát -, de a héten már háromszor is megbotlottam a lépcsőn, egyszer fel is horzsoltam a térdemet. De gondolom, ezzel nem vagyok egyedül – bólogatás innen-onnan, halk „igen, én is, csak nem szóltam” – És ezért szóltam.

Leültem, és felállt az igazgató, aki erre azt mondta, hogy:

– Tudjuk. A lépcsőket az év elején felújítottuk, kicseréltük a műanyag burkolatot mindkét szárnyban.

Ez persze egyszerűen valamifajta paranoiás magyarázkodás volt – amire semmi szükség nem lett volna – többes szám első személy mögé rejtőzve. Meg kellett volna állapítania, hogy a problémát tudomásul vették, és igyekeznek majd pénzt elkülöníteni a lépcsők megjavítására. Semmit nem kell megígérnie, amit nem tud teljesíteni, semmit!

Ekkor odaértem az irodája elé. Itt kezdődik, ami már véget ért egyszer egy másik helyen. Itt van az a lyuk, amibe beleesel, hogy a közepére kerülj megint – ahogy a tenger így csinál: hrrrrrrrrrrrhhhh, mint amikor kiszárad, és hegyeket nyel el. És meghalsz, de választhatsz magadnak egy másik életet, az lehetsz, ami akarsz, halász, világítótorony-őr vagy szakács. És választhatsz magadnak valakit vagy valamit. Amit csak akarsz! Azt a látszatot keltheted, hogy te magad vagy az életedet, nem pedig az élet él téged.

A lépcsős felszólalásom után egyes kollégák személyesen odajöttek hozzám, és gratuláltak, mások csak felém kacsintottak, de szinte majdnem mindenki szemében a nap hőse lettem. A nap hőse, aki szóvá merte tenni a lépcsők életveszélyes állapotát. Egyébként mindannyiunk napjai hallgatásban teltek. Tettük a dolgunkat. Ha meg kellett valamit szavazni, megszavaztuk, ha nem, nem szavaztuk meg; mindent aláírtunk, elfogadtunk, helyeseltünk. És ettől a nyájszellemtől néha komoly hasmenésem támadt. Az utolsó időszakban majdnem többet időt töltöttem a mosdóban, mint munkával. De azt hiszem ez soha nem tűnt fel senkinek. Az sem, hogy naphosszat a számítógép előtt ültem, és egyedül a géppel alakult ki személyes kapcsolatom. Személyes és bizalmas. Ilyet egyetlen kollégával sem tudtam kialakítani, talán egyetlen emberrel sem, mondhatom. A gép ismerte minden rezdülésemet, és engedelmes volt. Azt persze nem tudhattam, hogy valaki titokban ellenőrizte-e a gépemen tárolt dolgokat, arról fogalmam sem volt, de könnyen megeshetett! A gép erről nem számolt be. Talán neki még nehezebb volt zárva tartani önmagát, és sokkal sebezhetőbb lett ez által bármelyikünknél! De nem csak a részvét tette olyan bizalmassá ezt a kapcsolatot, az is, hogy kölcsönösen formáltuk egymást: folyton változásokat idéztem elő benne, az pedig engedelmességével lenyűgözött.

Ez volt életem ötödik munkahelye. Szeretem az ötös számot, de itt tovább is maradtam öt évnél. Az előző főnököm vett fel, akivel azóta a termálfürdőben találkoztam többször is, de sose vett észre. A következő belső választáson már nem indult, nyugdíjba akart menni. Ross úr a helyettese volt, így megszavaztuk. Gondolom, a kollektívának semmi fantáziája nem volt, humorérzéke pedig végképp nem. Ezt később még megbánták.

Valaki elsuhant a hátam mögött, amint Ross úr ajtaja előtt álltam. Visszafordult, s félhomályban kissé hunyorogva azt kérdezte:

­- Hogy vagy?

– Már napok óta esik – feleltem, mire ő meghökkent, és nem kérdezett többet. Az ajtó felé fordítottam az arcomat, mintha tudomást sem vennék róla. Erre továbbment. Ő volt a második, akivel eddig találkoztam. A hónom alatt volt a nagy boríték, amelyben közölték a hírt: előléptettek, és a fizetésem így ennyivel és ennyivel megemelkedett, majd tételesen felsorolták a juttatásaimat.

– Tudja a jelszót? – kérdezte a főnököm, amikor az előléptetés szóba került egy tízpercnyi udvariassági kérdezősködés után.

Nem – mondtam.

– Nos, a kinevezése érvényben van így is.

– Nem is kétlem. De nem ezért jöttem – feleltem pimaszul.

Bagolybóbitáit egészen elképesztő szögbe rándította.

– Nem?

Nem.

Mosolyogtam, ezt már reggel elhatároztam. És azt sem hagytam, hogy a bőrkanapéjára leültessen. Álltam. És állva mondtam ki:

– Nem fogadom el a kinevezést.

Szerintem ekkor a tüdejét annyira teleszívta levegővel, hogy majdnem szétpukkant. Kis híja volt, hogy rám förmedjen. De egy pillanatra a homlokát összeráncolta, és rájött, most nem lehet elrettentéshez folyamodni.

– Nem kívánok tovább itt maradni – ismételtem meg.

– Nem?

Nem.

Lemondásról azonban nem lehetett szó. Megfeledkeztem ugyanis egy dologról. Elmagyarázta nekem – szinte győzelemittasan -, hogy amíg még gyakorlatilag betegszabadságon vagyok, nem mondhatok fel. A borítékot leraktam az asztalára a kínosan fényes tollak és papírvágók közé. Csak idő kérdése.

– Értem – mondtam és kimentem.

Share

Comments (3)

Hiánytalan lista arról, ami jó

Posted on 03 April 2012 by Judit

Ez egy emlékeztető, amit magamnak készítek. Ismétlés, repetíció, bevésés. Hiánytalan lista arról, ami jó. Mert ami kevésbé jó, arra könnyebb emlékezni. Ami pedig nagyon rossz, az állandóan kísért. A destruktív gondolatok, ezek a gondolatterroristák ellepik a buszt, amit a Cél felé vezetünk, és hangoskodnak, köpködnek, hadonásznak a gépfegyvereikkel. A buszsofőrt, engem, kitaszigálnak a vezetőülésből, és megvernek. Így nem lehet továbbmenni. Az utasok reszketnek a félelemtől, hogy most mi lesz, fel fogják robbantani a buszt? És igazán én sem tudom, hogy mi legyen. Eszméletlenül fekszem a busz gumipadlóján.

Szóval azért kell a lista, hogy az egyik utas fel tudja olvasni. A terrorelhárítók nevét. A lista legtetején egy telefonszámnak kell állnia, ahova be lehet telefonálni, ha a gondolatterroristák elözönlenék a buszt. Egy rátermett utasnak, akit, mondjuk, Éberségnek vagy Csöndes Megfigyelőnek neveznek, eszébe jut, hogy van ez a lista, s előrántja a mellényzsebből. Gyorsan tárcsáz, és elkezdi sorolni a neveket. Amint egy név elhangzik, az az elhárító feltűnik az autópálya szélén a levegőben lebegve, levitálva, de nincs nála fénykard. Közelít, és közben, ahogy az utas mondja be a neveket, egyre több és több gondolatterrorista-elhárító bukkan fel.

Nem kell semmit csinálniuk. Én már a tudattól, hogy a mentőangyalok léteznek, jobban leszek. Magamhoz térek, és talpra állok. Halálmegvető bátorsággal kiállok a gondolatterroristák elé, s azok majd jól megriadnak ettől a bátorságtól. Már ezzel elérem azt, hogy abbahagyják a levegőbe lövöldözést. Aztán rájuk parancsolok: AZONNAL ÜLJENEK LE! vagy AZONNAL ÜLJETEK LE! Még nem tudom, hogy tegezném-e őket. Végül is a fejemben demokrácia van. Nem?

Tehát tegezném őket. Szépen leporolnám a sofőrruhám, egyenesen a döbbent terroristaszemekbe néznék, és azt mondanám kedvesen: Üljetek le, mert mozgó járművön nem tanácsos állva utazni. És leülnének. Kapcsoljátok be a biztonsági öveket, és maradjatok csöndben. Utazás közben a vezetővel tilos a beszélgetés… Addig utazhattok, ameddig csak akartok, ha tartjátok magatokat az utazási szabályokhoz.

De olyan bénán hangzik, hogy tegezem őket. Olyan tiszteletlen! Az embernek tisztelnie kell a saját gondolatait, még akkor is, ha azok rosszindulatúak és aláássák az egészséget. De ha magázom őket, az nagyon hűvös, nem? Bár ha rendesen belegondolunk, a buszvezetők nem szokták tegezni az utasokat. A mostoha tanító nénik szokták – a napköziseket. Szóval a tegezés megalázó lenne a szegény terroristáknak. Márpedig nekünk az a célunk, hogy egyenlően és emberségesen bánjunk mindenféle gondolattal, legyen az nagyon jó, jó, kevésbé jó, vagy egyenesen gonosz. Előítélet-mentesen. A gondolat, az gondolat.

Akkor magáznám őket, persze. Profin, hidegvérrel. A gépfegyvereiket elvenném tőlük, mert a buszra nem szabad felszállni fegyverrel, fegyvernek látszó tárggyal, gyúlékony-robbanékony anyaggal, görkorcsolyával és fagylalttal. És cigarettával sem, természetesen. A fegyvereket átadnám az egyik elhárítónak megsemmisítés céljából.

Végül is a terrorelhárítók nem csináltak semmit! Én csináltam mindent egyedül. De ahhoz az kellett, hogy tudjam, van a lista, amit fel lehet hívni, és akkor kijönnek. Elég, ha látom, vannak. Az arra emlékeztet, hogy a buszon én vagyok a sofőr. Legalább is ezen a buszon. Jó emlékeztető. Bevésés. Ismétlés. Megerősítés.

Lássuk csak, mit is írnék fel arra a listára?

(…)

Itt folytatódik.

(fotó: Martin Larsson)

Share

Comments (5)

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................