Emlékszem nagyanyám házában a szentképekre. Jézust, és a különböző szenteket ábrázoló képek aranyozott
keretben függtek a fehér falon. Még a tömjén illatát is éreztem orromban, pedig engem nem túl gyakran vittek el
templomba, mondhatnám, szinte soha. Ezt csak nagyanyám tette meg néha, titokban, amikor nálunk lakott.
Apám ugyanis állami alkalmazásban állt, és az állam nem nézte jó szemmel a vallásgyakorló alkalmazottait. Ráadásul apám
olyan kitüntetéssel rendelkezett, amelyről még az iskolában sem volt szabad beszélni, legfeljebb a személyi lapomra
írták be titokban, úgy, hogy a többiek ne lássák. Akkoriban ugyanis a gyermekeket is szigorúan nyilvántartották, és feljegyezték, hogy a szüleik milyen származásúak. Az én szüleim tökéletesen megfeleltek az elvárásoknak, és a jövőm biztosítottnak látszott, az általános iskolától kezdődően, a gimnáziumon keresztül az egyetemi felvételiig. A mindenható Párt őrködött az emberek békéje, és nyugalma felett. Az iskolában szigorúan ateista nevelésben részesültünk, hogy majdan, megbízható állampolgárai legyünk az új rendnek. És a szentképek! Nos, bevallom, féltem tőlük. Titok lengte körül őket, titok, amelynek megfejtéséhez nem rendelkeztem kulccsal. De a hétköznapi élet ugyanilyen titokzatosnak tűnt.
Lakásunk kicsi volt, de kényelmes, az állami hivatalnokok számára kiutalt egykori villa egyik részét kaptuk meg. Mivel én voltam az egyetlen gyerek, kényelmesen elfértünk hárman, a négy szobás lakásban. Apámnak külön dolgozószoba járt, mivel
igen fontos embernek számított, az íróasztalán még egy fekete telefon is állt, pedig ahhoz – egyébként – elég nehéz volt
hozzájutni. Az én szobám volt a legkisebb, ráadásul – időnként nagyanyámmal is osztoznom kellett rajta. Amikor néhány hétig nálunk volt,
esténként, lefekvés után – hallottam, hogy félhangosan imádkozik az ágyán.

Később, évekkel később, amikor már a gimnáziumot is elvégeztem, és nem vettek fel
egyetemre, pontosabban, én nem jelentkeztem, mert nem akartam, hogy apám kitüntetése miatt vegyenek fel, szóval, akkoriban, már majdnem egy éve, egy hivatalban
dolgoztam. A Nap rézsútosan sütött be a szobámba, az ablak nyitva volt, kint tombolt az augusztusi kánikula. Egyszercsak megcsörrent a telefon. Az osztályvezető volt az.
- Fiam, gyere csak át egy kicsit hozzám – parancsolón zengett a hangja. Nagy darab, kopaszodó férfi volt, és erősen izzadt a melegben. Az irodájában leültetett egy bőrfotelbe, és cigarettával kínált. Rágyújtottunk. Kávét? -kérdezte.
- Nem , köszönöm, nemrég ittam.
- Jó, akkor beszéljünk egy kicsit rólad.
- Rólam? -kérdeztem meglepetten.
- Igen, rólad. Hogy képzeled a jövőd?
- Hát, semmi különös – feleltem bizonytalanul.
- Van barátnőd?
– Öö.. igen, nyögtem ki nehezen.
- Na, és ha jól tudom, még mindig a szüleidnél laksz? Apádat elég jól ismerem.
– Gondolom, őt elég sokan ismerik.
- Arra gondoltam, hogy elküldünk főiskolára.
- Engem? Mikor? – vágtam rá azonnal.
- Úgy gondolom, ősszel.
Hirtelen elsápadtam, és elöntött a verejték. Az nem fog menni, -
mondtam.
- De hát miért? – kérdezte az osztályvezető.
- Mert tegnap kaptam meg a behívómat.

Az osztályvezető csalódott arcot vágott, de azt felelte, hogy megpróbál halasztást
kérni nekem. Én megköszöntem, és a lehető leggyorsabban távoztam.
Munka után, amikor kiléptem a hivatal épületéből, letettem az aktatáskám a lépcsőre, és rágyújtottam. Enyhén remegett a kezem. Útba esett egy pinceborozó, egy talponálló.
Úgy éreztem, innom kell valamit, hogy megnyugodjak. Lementem a lépcsőn, és a hűvös, félhomályos helyiségben megálltam a pult előtt. Borszag terjengett. Kértem egy
nagyfröccsöt. Megkaptam a gyöngyöző italt, a pohár bepárásodott. Egyhúzásra megittam. Aztán kértem még egyet. És még egyet. Tíz perc alatt három nagyfröccsöt ittam meg. Kértem egy negyediket, de azt már lassan, kortyolgatva ittam meg, és közben még rá is gyújtottam egy újabb cigarettára.

Gyorsan elérkezett augusztus vége. Utolsó este elmentem pár barátommal, búcsúestre. Igazából nem éreztem túl jól magam,
és a kedvem is hagyott kívánnivalót maga után. Előzőleg otthon már megittam két üveg sört, miközben összecsomagoltam a holmimat. Elmentem a barátaimmal egy sörözőbe, körülbelül este tízig beszélgettünk, azután hazamentem.
Reggel hétre kellett a sportcsarnokhoz menni, az volt a kijelölt gyülekezési hely. A bejáratnál igazítottak el minket, hogy merre kell menni. Feltereltek minket az emeletre, ahol letettük a csomagunkat, és leültünk egy teremben. Szerencsére itt lehetett dohányozni. Rágyújtottunk.
Belépett egy tiszt, és ránk szólt: Nyomják el a cigarettát!

Gábriel az asztalomnál ült, és írt. A külső szemlélő számára úgy tűnt, mintha én ülnék ott, de valójában Gábriel volt, mert én
közben valahol messze, nagyon messze voltam onnan. Gábriel úgy érezte, mintha az utóbbi húsz év kiesett volna az életéből.
Szinte semmire nem tudott visszaemlékezni, vagy ha igen, akkor egyszerre rohanták meg az emlékek.
Mintha állandó időtlenségben élne, folyamatos lebegésben. Mikor is érezte utoljára, hogy él?

Bizonytalan körvonalakkal, szétfolyóan lebegtek a dolgok.Mintha vízbe merült volna,
mintha zöld vízben lebegne, úszna.
Az utóbbi húsz évet mintha végig álomban töltötte volna, mély álomban, pedig mindvégig a felébredésre törekedett, semmi más célja nem volt, végig ez lebegett előtte. A Felébredés. Lehet, hogy ez már az? Nem, még nem lehet. Igaz, az utóbbi időben furcsa álmai voltak. És különösen történtek meg a dolgok. Most is, amikor Gábriel hirtelen abbahagyta az írást, lehunyta a szemét, és kőmerev arccal, mozdulatlanul ült tovább, a helyettes lélek, amely eddig irányította a testét, visszahúzódott, és átadta a helyét nekem. Ahogy elhelyezkedtem megint Gábriel testében, lassan kinyitotta a szemét.
Az ő szemével láttam, hogy egy A/4-es papírlap van előtte az asztalon. Ez volt ráírva:
” Az aranykor az emberben van, és én benne vagyok az emberben,
ezért nem mondhatod, hogy az aranykor nincsen meg énbennem.”
Időnként teljesen azonosultam a testtel, amelyben laktam, Gábriel testével, holott tudtam, hogy nem vagyok azonos vele.

Vizes ruhákkal álmodtam. Úgy lógtak a szárítón, mintha éppen akkor kerültek volna ki a mosógépből. Tisztán látszottak
a gyűrődések az anyagon.
Egy reggel arra ébredtem, hogy az a titokzatos, és meghatározatlan valami, amit sorsnak, végzetnek, világszellemnek,
vagy éppen Istennek szokás nevezni, felmondta a velem kötött szerződését. Nem én mondtam fel egyoldalúan – hogy érthető
legyen- hanem Ő.

Minden nap, tizennégy óra húsz perckor, eszembe jut az anyám. Nem mintha máskor nem jutna eszembe, tulajdonképpen
folyamatosan és állandóan gondolok rá. Nincs a napnak olyan perce, olyan pillanata, (talán csak amikor alszom – de ebben
nem vagyok biztos). De létezik a napnak egy olyan szaka, nevezetesen dél után kettő óra húsz perc, amely csak az övé.
Ma az elhagyott lakásról álmodtam. Mintha egy másik életben történne, ahogy a reggeli nap előbukkan a szemközti ház mögül, és sugarai elkezdik lassan pásztázni a szobát. Az itt hagyott bútorok, a kikapcsolt tévé, a néhány megmaradt szobanövény. Aztán rájövök, a születésnapja van ma.
Bekapcsolom a rádiót, valami jazzes zene szól, emelkednek, és süllyednek a hangok. Nem tudom, hogy én kapcsoltam be, vagy Gábriel. Vagy mindketten. Gábriel a magasságba tér vissza innen,
és remélem, hogy én sem maradok a Föld körében, ha eljön az ideje.
Gábriellel hasonlítunk egymásra, de azonosak mégsem vagyunk.
(Gábriel) leül az asztalhoz. A régi fényképeket nézi a falon. Most az ő szemével látok. Nem mondtam még, hogy kicsoda ő?
Mintha egy fantomot üldöznék egész életemben, akit nem érhetek el soha.

(A képen a szerző látható egy osztálykiránduláson)

//a szöveg lazán kapcsolódik a korábban elindított 1986-os visszaemlékezésekhez