Archive | February, 2012

1986

Posted on 28 February 2012 by Judit

“Sejtelmem sem volt róla, mi történt abban az évben…”

Vajda Mihály: 1986

Amikor feltettem a körkérdést, te mire emlékszel 1986-ból, a Facebook-on és a Twitteren, nem gondoltam,nehogy ilyen sok választ fogok kapni. Elvégre huszonhat évvel ezelőtti dolgokra nem igazán könnyű visszaemlékezni. Nekem valahogy például az egész nyolcvanas évek második fele összetapad egyetlen nagy nehéz görönggyé. Gimnazista voltam, felvételire készültem, de sorra csalódnom kellett egy csomó mindenben. Ezt az időszakot tehát sorozatos csalódások jellemezték. Ám konkrétan 1986-ban miben csalódtam, nem emlékszem.

Fel kellett frissítenem az emlékeimet.

Erre biztattam ismerőseimet is. Rengeteg válasz érkezett. Sok apró magánéleti momentum: szerelmek, születések, szomorú halálesetek. Egy-egy közéleti, politikai esemény, ami azóta történelemmé vált, és vaskos könyveket írtak róla. Igen, 86-ról is.

Vajda Mihályt a Beszélő kérte fel, hogy 1986-ról írjon egy jegyzetet. Véletlenül jutott neki az az év. Maga sem gondolta, bevallása szerint, hogy ennyire belenyúlt volna. Abban az évben a magánéletben és a politikában is fontos dolgok változtak meg.

Most ismét felteszem a kérdést tehát:

MIRE EMLÉKSZEL 1986-BÓL?

Ha van kedved megosztani velünk, írd egyenesen a kommentárokhoz. Ha csak velem akarod megosztani, ide írj: judit.szeles@panno.se

Miért vagyok ennyire kíváncsi? Talán össze tudunk együtt rakni egy szöveget arról az évről, ami én szerintem megrengette a világot…Valamilyen szinten mindannyiunkát megrengetett egy kicsit. Te mire emlékszel?


Gyönyörű év volt, a szabadság fényei egyre erőteljesebben pislákoltak, én meg még olyan kurvára rosszul talán soha sem éreztem magam addig… (Vajda Mihály: 1986)

Share

Comments (19)

Tags:

Háttértörténet

Posted on 27 February 2012 by Judit

(Egy kiállítás képei)

 

 

nincs korlát, se cél

Kicsit tágabbra akarom a látóhatárt húzni, mint férfi és nő. Egzisztenciálisabbra. Hogy érzi magát a festő bácsi? Hogy-hogy? Mert nagyon egyszerű volna meztelen férfiakat és nőket látni bele. De EZEK nem férfiak és nők.

Hát mik?

Minek nevezzelek?

Kifejtetlenségükben, kifejletlenségükben a lecsupaszított, kétdimenziós valóság alakjai. Alakok, de nem emberi. Mert mi teszi emberivé az embert? Az értelem? Hogy jár? Hogy a kezével bonyolult műveleteket hajt végre? Hogy társadalomban él?  Ezek szerint egyik sem. Mert ezek mégis csak emberi alakok. Magunkra ismerünk. De nincs fejünk. Nincs lábunk. Kezünk sincs. Nemi szerveink fejletlenek. Testünk plasztikrózsaszín jel. Egyedül lógunk a semmiben. Gyermekded világ. Olyan, mint egy mesekönyv, ahonnan elrabolták a mesés, a mitologikus elemeket. Meg a minden jó, ha a vége jót is. Mindannyian ugyanolyan sematikus elemekké váltunk: angyalok, sárkányok, sellők, emberek, kutyák, növények…talán még a madárnak maradt meg a legtöbb – de csak gondolatban. Gondolom.

Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága

 

“Üzentem neked a twitteren. Olvastad?”

“Hogyne. Válaszoltam is.”

Párhuzamos monológok. Magányos jelek. Ki, be, újratöltve, folyamatosan. De hogy ez szabadság volna? A vér csak az, ami áramlik. De az is olyan esztrád jelleggel, giccses szívecskéket formázva.

Fejetlenség?

Nem fejetlenség csupán. A cím pusztán kvázi evidencia, ami valahonnan nagyon is el akarja terelni a figyelmet. A dimenziótlanságról,  a gyökértelenségről, arról, hogy nincs eszközünk, kezünk az alakításra, a teremtésre. Hogy magatehetetlen nyomorék az ember. És ez százszor súlyosabb kategória, mint a fejetlen.

Plakátmagányban ázó képek. Papírmasé harmadik dimenzió. A festő bácsinak nem volt pénze vásznat venni, hogy újságpapírra festett? A sík fejetlenség, kezetlenség, lábatlanság mögött harmadik dimenziónak lemeszelt háttértörténetek rajzolódnak ki. Itt-ott felsejlő címsorok. Az angyal hangja, mint lélekharang a zugügyvéd államban. A szabadság a szabadban élet, fiatalító a nemzetállamok térvesztésében.  Az „out” (férfialak) alantasabb, mint az „in” (női). Télkapitány. Hideg, parancsoló. És ennek az „out”-nak a hímnemű alakja Kaliforniába megy. A perpetuum mobile mellkasban kotorászó karizma talán a függetlenséget keresné. De csak a giccses vér az, ami áramlik. Amivel újratöltik – mint valami lemerült telefont – az alakot: semmilyenek, nincs korlát, se cél, műkedvelők, bort, nekem fel-felsejlik pár ismerős név az ÉS-ből, ami a képek alapanyagát adja – És? Az Élet és irodalomból csak az ést meghagyva… Aztán a sellő-kérdés: a visszatérő morális pán. És-kvartett. Visszhang. Para és frázis. Fél- és elcsépelt gondolatok. Mint a kiállítás minden egyes képén. És vajon hogy lesz az ember torz telefon, aminek csak telebeszélik a fejét? De nincs is feje! Kagyló van a feje helyén. Lehetne tölcsér is, mint például a Reload vagy a Time című képen is. 13 (kar)óra. Itt, a Time hátterében éhség, titokzatosság, növekedés=mítosz, ja, és még valami: egy KARAKTERGYILKOS.

Portrék?

A portré az egyén személyi ismertetőjegyeivel történő ábrázolásmód. Igen, ezek portrék, mert ebben a világban nincsenek semmiféle személyes ismertetőjegyek. Igazi dimenziók sincsenek. Félelmetesen laposnak, olcsónak, üresnek és értelmetlennek mutatkozik az emberi egzisztencia. Sem az értelem, sem a kreativitás, sem a földön két lábon állás stabilitása nem jellemzi.

Semmitmondó dekoráció lettünk egy ázott újságpapíron.

Ez bírálat?

Bizony.

Ítélet?

Én még makacsul remélem, hogy nem.

 

 

Császár Norbert képzőművész, designer-grafikus festményeiből nyílt meg a 6. magyART kiállítás 2012. február 23-án Fejetlenség címen az Odeon Lloyd Moziban. A munkák ugyanitt 2012. március 7-éig tekinthetőek meg.

 

Share

Comments (0)

Hogyha reinkarnálódna

Posted on 21 February 2012 by Judit

Sose volt tehetsége a takarításhoz. A seprűt rosszul fogta, a porszívó nyele kiesett a kezéből, a kábelekben felbotlott, a szemest kiborította, de legfőképpen azért sem volt tehetsége az egészhez, mert tíz percen belül úgy felidegesítette magát, hogy ami voltaképp ment volna neki, azzal sem boldogult. Így aztán az lett a vége, hogy kiborult minden alkalommal, és sírva hagyta ott az egészet.

 

Ezekkel a premisszákkal került az idősödő asszonyhoz, akit a sclerosis multiplex, vagyis a velőshüvely szétesés kerekes kocsiba kényszerített.

Reggel fél nyolckor kezdett. Ha nem felejtette el, kivette a reggeli újságot a postaládából, aztán a saját kulcsával kinyitotta a bejárati ajtót. Az asszony még az ágyban feküdt. Jó hangosan köszönt, hogy a hangjáról fel lehessen ismerni. Aztán cipőjét levéve udvariasan jó reggelt kívánt, és megkérdezte a még éjszakai testpárába burkolt nőtől, hogy mit álmodott. De rendszerint nem álmodott semmit. Kiszellőztetett, s félszemmel meggyőződött róla, hogy a pelenka még kitart, amíg a körzeti szociális munkások megjönnek.

Nehéz volt olyan emberekkel azonosulnia, akik sohasem álmodtak. Neki még ébren is voltak álmai, csak le kellett hunynia a szemét, és mindjárt elkezdődött egy sajátos ritmusú és rendszerű diavetítés. Időnként reflektált is a saját fantáziaképeire, mintha magában beszélt volna. Belső dialógus. Nem tudta elképzelni, hogy léteznek olyan emberek, akiknek nincs ilyen belső világuk, akiknek sose jut el a tudatukig, hogy vannak álmok. Lissnek, a sclerosisos asszonynak is voltak álmai, de  – micsoda veszteség – sohasem volt tudatában azoknak.

Másról sem akart tudomást venni. Például a betegségéről sem. Pedig a férje is ebben halt meg. De ha arról kérdezték, hogy miben hunyt el Petter, a férje, vagy kitért a válaszadás elől, vagy egy nemistudommal kezdve egy konkrétan meg nem határozható bénulásos betegséget kezdett el leírni. Aztán nehéz volt a saját betegségére terelni a szót. A két eset közötti félelmetes hasonlóságot pedig nem lehetett vele beláttatni. Annak ellenére, hogy a könyvviteli szakközépiskolát kitűnővel végezte el, és hogy ismeretterjesztő könyvekből széleskörű tájékozottságra tett szert, nem tudott arra választ adni, mi az a SM, vagy más szóval sclerosis multiplex. A magatehetetlenek jámbor arckifejezésével nézett az emberre.

Nannát idegesítette, hogy nem tudott rendesen kitakarítani Lissnél. Rendet rakni a polcokon és a fejekben. Egy véget nem érő procedúra. Minduntalan belebotlott valamibe, kiborított valamit – de Liss, vagy tényleg annyira süket és vak volt már, hogy nem vette észre, vagy – s ez még rosszabb – nem vett tudomást róla.

A reggeli menetrend szerint nyolckor megérkeztek a szociális munkások, és az ő segítségükkel tisztába rakták, megmosdatták és felöltöztették a derékig béna Lisst. Mindennek sajátos koreográfiája volt. A dolgok csak így működtek, máskülönben a katéter beleakadt volna az emelőlift karjába, a tépőzár felszakította volna a nejlonharisnyát, vagy Liss valamelyik érzéketlen testrésze beszorult volna a kerekes kocsi fémvázának egy szögletébe. Ugyanis nem érzett semmit, a sebeket, fekélyeket sem. Karjait még éppen tudta mozgatni, de a mozdulatai már nagyon szögletesek és elnagyoltak voltak. A fejét kissé leszegve tartotta, már azt sem tudta felemelni. A szájából kicsurgott időként a nyál. De mindezt nem vette észre. Nem érzett. És nem is akart érezni.

Egyszer kiszaladt Nanna száján, amikor egy csúnya, gennyes feldörzsölést tisztogatott, hogy ha Liss érezni tudna, most bizonyára ordítana. Talán az volt a fordulópont a kapcsolatukban. Ez a gennyes seb, a fekély, ami már-már kivirágzott, és eztán sose gyógyult be. A körzeti ápolónő időnként meg-megkapargatta, levagdosta az elhalt bőrt, és átmosta a sebet. Mindhiába.

És a madarak, azok a telhetetlen kövér verebek, amiket télen-nyáron minden áldott nap meg kellett etetni, hogy az ablaknál reggeliző Liss gyönyörködhessen a röptükben. Mert mi másért? Az öregasszony reszkető kézzel a nagyra tátott szája felé irányozta a májkrémes kenyeret, miközben az ablak másik oldalán a verebek összecivakodtak egy kendermagon. A kendermag leesésével egy időben esett le minden nap a májkrémes kenyérről az uborkaszelet.

– Segítsek? – kérdezte Nanna, de Liss nem akart segítséget sem. Megint nagyra tátotta a száját, s először a kenyeret, utána meg az uborkát is begyömöszölte. Evett, rágott, nehezen, de nyelt, megemésztette, azonban utána már semmit nem bírt kontrollálni. Ezért kellett a katéter meg a pelenka. Meg Nanna, meg a szociális munkások. Nem tudta Liss saját magát kontrollálni, irányítani az ürítést vagy az életet.

A vérfertőzés vitte el. A Von fremden ländern und Menschen Schumann-darabot játszották éppen a rádióban. Liss a délutáni szunyókálásából már nem ébredt fel. Nanna vasalt. Egy ránc elsimításakor szólalt meg a légzés leállását jelző riasztó. Nanna még befejezte a blúzt, aztán bement Lisshez, akin már nem látszott az életnek semmi jele. A protokoll szerint járt el: felhívta a mentőket, a körzeti ápolónőt és az elhunyt legközelebbi hozzátartozóját. Aztán szépen összecsomagolta a személyes holmiját, és rezzenéstelen arccal várta, hogy a mentő megérkezzen.

Valószínűleg már nem érzett semmit – mondta a halál beálltát konstatáló orvos.

Hogy is érezhetett volna? Hiszen aludt. És még nem is álmodott – gondolta Nanna. Valahol belül mégis nagyon megrendülhetett a beteg asszony halálán, mert nem szólalt meg, csak csöndben segédkezett.

A temetésen az a határozott érzése támadt, hogyha Liss reinkarnálódik, biztosan kövér veréb lesz. De aztán gyorsan elhessegette a verebet, mert egy keresztény templomba oda nem illőnek találta a reinkarnáció gondolatát. És egyébként is túl sokat fantáziálok – gondolta. Talán egyszerűbb lenne álmok nélkül. De aztán Liss arcát látta a tömjénfüstben. Mosolygott. És azt mondta: Nem. Most már tudom, hogy nem. És azt is tudom, hogy a mikrohullámú mögött sose törölted le a port. És tudom, hogy a délutáni szunyókálásaim alatt időnként te is elaludtál. És azt is, hogy magadban dúdolgattál meg káromkodtál, mert nem voltam süket. Nem ám! És bánom, hogy annak tetettem magam. Mint ahogy azt is bánom, hogy sose mertem álmodni. Nem könnyebb álmok nélkül, hidd el. Csak most tudom, hogy magam is álom lettem…

És milyen furcsa, hirtelen egy eltévedt kövér veréb repült be a templom ajtaján, át a gyászolók serege fölött, át a tömjénfüstön – ijedtében egyet pottyantva a sekrestyés stólájára, meg még egyet az oltár sarkára – tett egy tiszteletkör a gyásznép fölött, aztán ahogy jött, el is tűnt valahol az orgonasípok között.

Share

Comments (0)

Tags: ,

MENNI VAGY MEGHALNI?

Posted on 14 February 2012 by Judit

A  házasságon belüli erőszakról a szerelmesek napján.

(Forrás: GÉPNARANCS)

 

Az életéért futott. Férje azon az éjszakán újból megerőszakolta, durvábban, mint bármikor házasságuk addigi tizenöt éve alatt. Többször ráerőltette magát, fojtogatta, és azzal fenyegette, hogy megöli.

Amikor 2008. március 23-án hajnalban elmenekült – lerohant a lépcsőn, át az udvaron, ki az utcára egy taxihoz – a férfi beérte, mielőtt a sofőr indulni tudott volna. A nő valahogy kiszabadította magát, tovább futott, és végül elért egy rendőrőrsre. A jelenet nem bűnügyi regényből való, hanem Norvégiában esett meg.

“Ha elszánod magad, hátra kell hagynod az egész életedet, feleség voltodat, a családot. Készen kell állnod arra, hogy erőszaktevőnek nevezd a férfit, akit valaha szerettél – idézte fel menekülését a jelenleg 43 éves nő. – Korábban képtelen voltam ezt megtenni, de akkor éjszaka tudtam, ha nem hagyom el, meghalok.”

A tabu családon belül a legerősebb

Norvégia más skandináv országokkal együtt versenyez a nemek közötti egyenlőséget leginkább megvalósító ország címéért. Ez az egyenlőség azonban úgy tűnik, hogy véget ér a hálószoba küszöbén, és nem ritka, hogy még az ottani megpróbáltatásaikról beszámolni hajlandó nők sem árulják el személyazonosságukat a megtorlástól való félelmükben.

A nők elleni szexuális erőszak Skandináviában hasonlít ahhoz, ami a nemek egyenlősége tekintetében kevésbé fejlett társadalmakban tapasztalható: sajnálatosan gyakori, de csak elvétve jelentik, és még ritkábban fordul elő, hogy elkövetőit elítéljék. A férfiak előjogaival kapcsolatos régi hiedelmek és a női emancipációra vonatkozó modern képzetek együttesen megteremtik a hallgatás, a szégyen és a jogi bizonytalanság vastag falát.

A 15 évesnél idősebb norvég nők egytizede esett már áldozatul nemi erőszaknak az ország legnagyobb áldozatvédelmi szervezete, a Menedékhely Mozgalom titkárságának adatai szerint. Az esetek legalább 80 százalékáról azonban nem tesznek hivatalos bejelentést, és csupán 10 százalékuk végződik ítélettel, mondja az igazságügyi minisztérium.

A tabu a családon belül a legerősebb, mert hosszú ideje azt tartják róla, hogy kívül esik az igazságszolgáltatás és az állam hatókörén. “A statisztikák azt mutatják, hogy a nők számára a legbiztosabb hely az utca: a legtöbb nemi erőszak otthon történik” – mondta Tove Smaadahl, a Menedék Mozgalom igazgatója a The New York Timesnak. Egy 2005-ös felmérés során a párkapcsolatban élő nők 9 százaléka fedte fel, hogy szexuális támadás érte.

“Nincs egyenlőség férfiak és nők között mindaddig, amíg nem foglalkozunk a párkapcsolaton belüli erőszak kérdésével” – hangsúlyozta Smaadahl.

Norvégia egyike annak a 127 országnak – 12 közülük az Európai Unió tagja -, amelyekben nem minősül egyértelműen bűncselekménynek a házasságon belüli erőszak – állapította meg egy júniusi ENSZ-tanulmány.

“Bár a nyugati országokban megszűnt annak a tilalma, hogy egy férjet nemi erőszakért elítéljenek, a házasságon belüli szexualitással kapcsolatos előítéletek tovább élnek” – mutatott rá Laura Turquet, az ENSZ 2011-es, a nők helyzetével foglalkozó jelentésének fő szerzője. Szerinte a házastársi erőszak egyértelmű bűncselekménnyé nyilvánítása kulcsfontosságú jelképesen és gyakorlati szempontból is. “Az erőszak ritkán az, aminek társadalmaink láttatni igyekeznek: véletlenszerű cselekmény, amelyet egy rejtekhelyről előugró idegen követ el. Az egyértelmű törvénykezés a tiszta eljárásjogi szabályokkal együtt világos üzenet lenne a rendőrség és a bíróságok számára is arról, hogy a szexuális erőszak sosem számíthat magányügynek” – fogalmazott.

Az elkövetőket általában ismerik az áldozatok

Liz Kelly, a London Metropolitan Egyetem nők és gyerekek bántalmazásával foglalkozó részlegének vezetője szerint míg a családi erőszak és az emberkereskedelem az utóbbi években a korábbinál nagyobb figyelmet kapott, a nemi erőszakkal és a szexuális támadásokkal kevesebbet foglalkoznak, és félre is értik őket.

A hagyományos közvélekedéssel ellentétben a nemi erőszakot elkövetőket általában jól ismerik az áldozatok, és a támadásokat gyakran magánterületen hajtják végre – derült ki az elmúlt két évtized vizsgálataiból. Egy 11 országra kiterjedő, Kelly irányításával végzett 2009-es vizsgálat szerint a szexuális erőszak 61 százalékban magánterületen – vagy az áldozat, vagy az elkövető lakásában – történt. A gyanúsítottak kétharmadát ismerte az áldozat, és 25 százalékuk vagy pillanatnyi, vagy korábbi partner volt.

A megerőszakolás közben elszenvedett sérülés sokkal gyakoribb a korábbi és meglévő partnerek esetében. A 2009-es vizsgálat szerint a nemi erőszak áldozatául esett korábbi partnerek 50 százalékánál, a meglévő partnerek 40 százalékánál, idegeneknek pedig csak 24 százalékánál állapítottak meg súlyos sérülést.

Ezek az adatok megkérdőjelezik annak a széles körben elterjedt nézetnek az igazságát, hogy a partner által elkövetett erőszakot a legnehezebb szankcionálni. Ellenkezőleg, arról van szó, hogy a bűnüldözés és az ítélkezés mélyen előítéletes. A 2009-es felmérésben vizsgált, idegenek által elkövetett nemi erőszaktételek esetében az elkövetők 40 százaléka ellen indult büntetőeljárás és több mint 70 százalékukat elítélték. Ezzel szemben a nemi erőszakot elkövető partnereknek csak 14 százalékát ítélték el. A legnagyobb arányban a bevándorlók közül kikerült elkövetőket sújtották büntetéssel.

“Minél jobban hasonlít valaki a sztereotípiánkban szereplő erőszaktevőhöz, annál valószínűbb, hogy elítélik” – állította Kelly az amerikai lapban.

Ahogy a mesékben meg van írva

A 2008 márciusának borzalmas éjszakáján menekülést választó norvég asszony férje autószerelő, akiről a barátai állítják, hogy “rendes pasas”.

Amikor megismerte leendő feleségét, nagyon kedves volt, virággal és csokoládéval árasztotta el, és úgy viselkedett, ahogy a mesékben meg van írva. Szülei szívébe azzal lopta be magát, hogy bevásárolt nekik, barátnőit pedig vonzó megjelenésével ejtette rabul. “Mindenki szerette” – emlékezett vissza az akkori időkre a feleség.

Hat hónappal a megismerkedésük után megkérte a lány kezét – és egy évvel később elkezdődött az erőszak.

Amikor először megerőszakolta, féltékenységből tette, mert egy másik férfi felkérte táncolni. “Amikor hazaértünk, sötét volt a tekintete. Durván viselkedett és bántott, én pedig tiltakoztam. Később sajnálta, ami történt, és azt ígérte, hogy nem fog megismétlődni” – idézte fel a nő.

Éveken át sminkkel rejtette el a sérüléseit. Egyre ritkábban találkozott a barátaival, hogy elkerülje a kellemetlen kérdéseket és a férje féltékenységi rohamait, amelyek gyakran jelentkeztek.

Amikor végre bíróság elé került az ügy, a férfi elismerte, hogy verte és fenyegette, de a nemi erőszak vádja alól felmentették. A bíró egy évre távoltartást rendelt el, ráadásul a nőt saját anyja is arra biztatta, hogy menjen vissza a férjéhez.

“Ezért fordul olyan kevés nő a rendőrséghez – húzta alá Inger-Lise W. Larsen, aki 2007 óta vezeti Oslo legnagyobb női menedékhelyét. – Nehéz előállniuk azzal, ami velük történt, és gyakran nagyon keveset kapnak cserébe.”

Egy Oslo belvárosában lévő jellegtelen lakóházban Larsen rendre menedéket adott a családi becsületen esett sérelmet megtorolni kész bevándorló férfiak lányainak és testvéreinek, de nagykövetek, rendőrök és vállalati igazgatók feleségeinek is. Évente 350 nő és 300 nő fordult meg eddig nála. Hetven százalékuk legalább négy éven keresztül szexuális, fizikai és pszichikai erőszaknak volt kitéve, mielőtt a páncélajtó mögött működő menedékhelyhez fordult.

A norvég nők – és általában véve a középosztálybeliek – jobban szégyellik, ha megerőszakolják és megverik őket, mint az egyre növekvő számú, alacsony jövedelmű bevándorló nők, mivel az előbbiek sokkal emancipáltabbnak számítanak – mondják pszichológusok és a nemi erőszak eseteivel foglalkozó tanácsadók.

A férfidominancia végső kifejeződése

Knut Storberget norvég igazságügyi miniszter a nők elleni erőszakot kiemelt kérdésként kezeli. José Luis Rodríguez Zapatero spanyol miniszterelnökkel, Ban Ki Mun ENSZ-főtitkárral és másokkal nemrég csatlakozott a Férfiak a nők elleni erőszak ellen elnevezésű ENSZ-kezdeményezéshez.

Norvégiának fejlett a nemi erőszak eseteinek kezelésére létrehozott infrastruktúrája. Minden megyében van az áldozatokkal foglalkozó központ, olyan egészségügyi intézmény, ahol az áldozatok ingyenes tanácsadásban és orvosi ellátásban részesülnek. Függetlenül attól, hogy a rendőrség foglalkozik-e az üggyel vagy sem, igazságügyi orvos szakértő is megvizsgálja őket. Minden rendőri körzet köteles legalább egy olyan személyt alkalmazni, akit felkészítettek a családi erőszak, és azon belül a szexuális támadások kezelésére.

“A baj azonban az, hogy a jó szándékok nem mindig hoznak jó eredményeket” – magyarázta Helle Nesvold, a legrégebbi, szexuális támadások áldozataival foglalkozó norvég központ orvosa.

A legtöbb áldozat, főleg a házastársuk által bántalmazottak nem mennek kórházba, hogy látleletet vetessenek magukról. Akik pedig mégis vállalkoznak rá, azoknak a 60 százaléka nem akarja, hogy a rendőrséget is bevonják az ügybe. Az öt lépcsős eljárásban gyűjtött bizonyítékok így archívumba kerülnek.

“Ha a rendőrség bekapcsolódik az ügybe, akkor se mindig veszi magához az összes bizonyítékot” – közölte egy dossziékkal teli szobára mutatva Nesvold, hozzátéve, hogy “a helyzet fokozatosan javul”.

Miért van jelen még mindig nagy gyakorisággal a nemi erőszak olyan országokban, ahol a nemek közti egyenlőség terén jelentős eredmények születtek? Egyes szakértők, mint Liz Kelly, úgy vélik, hogy ha egy társadalomban átalakul a nemek közti hatalommegosztás, előfordulhat olyan átmeneti időszak, amelyben fellángol az erőszak mint a férfidominancia végső kifejeződése.

“Ahogy a nők társadalmi státusa erősödik, több pénzt keresnek és elfoglalják az őket megillető helyet a társadalomban, egyes férfiak fizikai erejükhöz folyamodhatnak” – fejtette ki Kelly, megállapítva, hogy a legtöbb családon belüli nemi erőszak mögött a kompenzálás szándéka fedezhető fel.

A legtöbb szakértő egyetért abban, hogy hosszú távon az erőszak legjobb ellenszere a még nagyobb nemi egyenjogúság. “Minél függetlenebbek a nők a férfiaktól és minél egyenlőbbek a fizetés, a státus, a képzettség és minden más egyéb tekintetében, annál valószínűbb, hogy sikerül visszaszorítanunk ezt a fajta bűnelkövetést. Ha bűn történik benne, a hálószoba megszűnik privát hely lenni” – mondta Astri Aas-Hansen, a norvég igazságügyi miniszter helyettese.

 

 

Share

Comments (0)

Tags: , , ,

A szerelem retorikája – Valentina-napi extra :-)

Posted on 14 February 2012 by Judit

 

A nő szőrös. És mégsem borotválkozik. – gondolta Szél Róza. – A szemöldöke felfogja a homlokán legördülő izzadságcseppeket, az ajkai fölötti pelyhek pedig megakadályozzák, hogy a könnyeit le kelljen nyelnie. A haját olyan formában és színben tarthatja, amin a legtöbb férfiszem megakad. Más szőrzetét pedig gondozgatja, hogy az mentes legyen a lapos tetvektől és a halszagtól

A disznó mindent megeszik. A disznó megeszi a disznót.

-Ki volt Éva? Maga okos nő, Róza, de ezt nem érti majd, azt hiszi, hogy bolond vagyok, de ha nagyon ragaszkodik hozzá, megmondom. Éva egy majom volt, sőt majomnak se mondanám, inkább csak a majomság kezdete, nem tudom, miért hágtam meg – mondta a férfi Rózának, s Róza megbotránkozással, majd szomorúan hallgatta a beszámolót. Odáig nem jutott el, hogy kacagjon, pedig azt kellett volna. Végül már nem is jutottak el Ádám szavai – mert Ádámnak hívták a férfit – a füléig. Valahol a koponyája magasságában lengtek-kerengtek a hangok, a dobhártya berezgett, de a hallóidegek valami mással voltak elfoglalva.

Valami más hanggal. Gyereksírás? Tipikus lett volna. De mégsem.

Minden férfi disznó – gondolta Róza, de nem szólt egy szót sem. Sötéten csillogott a szeme… és hallgatott.

Ez fontos, hogy hallgatott – folytatta a férfi a történetet Éváról, az első nőről -, nem makogott, mint a makákó, nem vinnyogott, mint a rémideges pávián, nem hisztizett, mint a banánra ugró babuin, tökéletesen csöndes volt, mint utóbb kiderült, valószínűleg néma is.

A babuin egy páviánfajta – kommentálta magának Szél Róza. És figyelmét egyre inkább valami más kötötte le, mint a férfi provokatív beszámolója az emberiség kialakulásáról, és a saját perverz fantáziájáról.

Én főzök, de mindig attól félek, hogy kifut a leves.

Olajbogyó babuin, érző szemölcs Anubis.

-Azt hiszi, hogy szörnyeteg vagyok, lehet, de talán maga is az, csak nem tud róla, gondoljon bármit, tény, hogy nem sokkal később kiástam a lány koponyáját és mindenhová magammal cipeltem. Tudja, mit? Borzongjon hát: az őt követő nők koponyáit is kikapartam, s egy idő után összegyűjtöttem egy helyen, valahol Kurdisztánban volt a hegy, az a barlang…

Vajon a leves rotyogása kötötte le Szél Róza figyelmét? Valóban, már reggel odatette főni a tyúkhúslevest, attól tartva, hogy vén volt tyúk. Nem lehetett tudni. A tyúkok, amit az anyja vágott, mind puhák, omlós húsúak voltak, s egyik sem tokos. A bolti tyúknál nem lehetett tudni. És még arra is gondolt közben, hogy míg a leves fő, kiszaggatja a pogácsát. De Ádám nem hagyott neki békét. Azt mondják, a nők sokat beszélnek, de a férfiak traktátumaival nem lehet versenyre kelni.  Mondják, jól mondják, hogy körbebeszélik a nőt. Megnyerik, mint Nóniusz a lóversenyt.

Szél Róza figyelmét mindig a konkrét, gyakorlati dolgok kötötték le. Vagy érzelmek. A kettő egymást kiegyensúlyozandó. Ha azt érezte, mindjárt elönti a méreg, a forróság, a keserűség, sírhatnékja támad, vagy hasonló gyöngeség kerülgeti, tekintetével szisztematikusan pásztázni kezdte Ádámot. A feje búbjánál kezdte. Gyér haj. Patkányszőke. Nem, a patkány nem szőke, hanem szürke, fakó, de nem is barna, seszínű, igen, patkányseszínű haj. Amikor megizzad, a hajszálak összetapadnak, és lelapulnak a koponyára. Se nem jó, se nem rossz. Hanem leírás. Vélemény-e, ha Róza megjegyzi magának: Ádám kopaszodik, nem biztos. A tarkóján pihék. A férfi szőrös. De borotválkozik. Nem minden nap, és ez nyilván bosszantja Rózát. Nem mintha a borosta nem lenne erotikus, csak szúr, dörzsöl, főként a finomabb bőrt, a nyálkahártyát irritálja. És még ez is pusztán tárgyilagos leírás.

Ádám háta is szőrős. A bőre ragyog, az arca is. A jó zsíros ételek: a csülök, a birkasült, a tyúkhúsleves, a tokány, a minden-szerdán-pacal a talponállóban meglátszik a bőrén, és főként a nyakán, ahol a bőr tokává duzzadt az évek során. Ezért valahány kép készül Ádámról, arcát semelyiken nem mutatja. A sörhas hátulról pedig nem annyira látszik meg. Mindezek ellenére Rózának akármi eszébe jut Ádám testéről, csak az nem, hogy visszataszító lenne – még meztelenül sem!

A fehér ing ujját könyékig feltűrve viseli, hogy látszódjanak a kar inai és izmai, az erek, amelyekben jól láthatóan és vadul árad a vér. A karja is szőrös. A mellkasa is, de az most nem látszik. Az ingét begyűrte a nadrágja korcába, amit egy zsíros bőrszíj tart meg a sörhas alatt. A farizom az egyik legkönnyebben formálható testrész, Ádám csak azért nem állt neki a formálásának, mert már maga a feszes fenék gondolata is elérhetetlennek tűnt a számára, pedig csak a kitartás, az edzésre fordítandó idő, a rendszeresség hiányzott. A nők eddig még nem vetették a szemére, hogy nem elég kerek, feszes a feneke.

A lábakhoz érve Rózát ismét elfogta a remegés. De ezt nem az érzelmek váltották ki. A látvány és a hallási ingerek értek össze. Ez vonta el kezdettől fogva a figyelmét Ádám szövegeléséről is, ez a kopogás. Most saját szemével is megbizonyosodhatott arról, hogy nem hallucinál itt, az ebédlőasztalnál ülve, miközben a konyhában fő a tyúkhúsleves, és a pogácsa bizonyára elkelt. Ádám fénylő arccal, kihevülten szónokol a nő és férfi viszonyáról, Éva kismillió formájáról, hogy miként hódította meg minden formájában és fajtájában A NŐT – és közben a szó szoros értelmében kilóg a lóláb…Rózából pedig kitör a jóízű kacagás!

Adam Sude története CENTAURI honlapján.

Share

Comments (3)

Tags: ,

Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog

Posted on 13 February 2012 by Judit

Amelyben Gyógy Attila és Pista sógor találkoznak Leninnel, aki Elvis, az örmény ördög megcsapolja a legjobb borát, és a földalatti mozgalomnak újabb lelkes tagjai lesznek

 

Amikor Pista sógor rávette Attilát a Róka Jurtájában, hogy az estét folytassák egy vidéki kiruccanással, még egyikük sem gondolta végig, milyen állapotban és módon fognak haza keveredni. Csak az a közvetlen cél lebegett a sógor szemei előtt, hogy Csocsónak sok bora van, sok-sok bora, nagyon sok-sok bora, meg pálinka is, jó magyar törköly. És az édes egy komája, Attila mester, aki a vásznak akrobatája, mázas és máztalan köcsögök valamint körtemuzsikák világhírű megformázója, nem halálozhatik el addig, amíg meg nem kóstolja a Gödöllői-dombság és a Pesti-síkság találkozásából serkent nedűt. Arról nem is beszélve, hogy Csocsó, olimpiai bajnok súlyemelő rendelkezett Magyarország legfurcsább relikviagyűjteményével. Ennek ahhoz is nyilvánvaló köze lehetett, hogy a falu, Maglód, nyugati oldalán a Barátság I., délkeleti oldalán a Barátság II. kőolaj- és a Testvériség földgázvezeték haladt.

Maglódon ismerkedtek meg Petőfi Sándor szülei, Petrovics István és Hrúz Mária, itt járt általános iskolába Domján Edit, színésznő, aki miatt Szécsi Pál öngyilkos lett (de ez utóbbi csak egy, nemrégiben előkerült levélből derült ki biztosan); a lakosság nemzetiségi összetétele: kilencvennyolc százalék magyar, másfél százalék szlovák, fél százalék egyéb (cigány, német, román, örmény); vallási hovatartozást tekintve: katolikus negyvenhárom százalék, evangélikus tizennyolc százalék, református tizenhárom százalék, egyéb vagy nem ismert huszonhat százalék; középfokú végzettséggel Maglód  lakosságának egy harmada, felsőfokú végzettséggel nyolc százaléka rendelkezik.

Csocsó nemzetiségét tekintve egyéb, vallási hovatartozását tekintve a nem ismert huszonhat százalékhoz tartozott, bár Pista sógor nagyon jól tudta, hogy Csocsó elvhű kommunista volt. Ez igen hamar kiderült Gyógy Attila számára is, amikor az alacsony, de kötött szakállas-bajszos torzonborz alak a kapuból átvezette őket a garázshoz.

– Gábor vagyok, szervusz! – mondta a szőrös.

Én a zen buddhista televízió férfi bemondónője vagyok, magasságom 171 centi uszkve, mélységem putty putty putty putty… – válaszolta Attila, mert benne még mindig a Bizottság szólt.

Ez rendkívül tetszett Csocsó-Gábornak. Pista sógor azonban udvariatlannak tartotta a művész úr viselkedést, és miközben a Park Büfé, cég t.: Fülöp Péter felirat alatt elhaladva feltárult előttük a magyar kommunizmus történetét hitelesen bemutató privát kis múzeum a szőlőlugas árnyékában, a sógor nem győzött hümmögni.

Attila felismerte a műbőr széket még tizenéves korából. A szocialista eszpresszók alapvető berendezési tárgyai közé tartozott a nyolcvanas években a kerek asztalokkal és kerek üveg hamutartóval egyetemben. De nem volt teljességgel biztos benne, ébren volt vagy álmodott, és akkor azt álmodta, hogy ül az Ibolya presszóban – Debrecen, Péterfia utca 56., nyitva tartás non stop, a legolcsóbb üveges sör kábé tizenhét negyven, extrák: játékgép, zenegép, csocsó vagy áll, vagy alig áll.

Egy fekete bakelit telefon, még a tárcsás fajta, mellé könyökölt be, és onnan nézegette a falon lógó Marx-, Lenin- és Sztálin-képek végeláthatatlan sorát.

– A második világháborút nem Eisenhower, hanem Sztálin nyerte meg! – jelentette ki Csocsó, mikor is egy csinos tálcán előhozott egy pálinkás butéliát és három poharat. – Törköly. Grappa. A tavalyi préselésből megmaradt szőlőhéjból.

És már töltött is egyet.

– Sztálin elvtárs egészségére!

Attila aggódó tekintettel pislantott a sógorra. Mi lesz ebből? – gondolta. És nem merte továbbgondolni.

– Érezzétek magatokat otthon!

A vörös csillagok, a régi Sztár-üdítős reklám, a nyolcvanas évekbeli naptárok pucér női, a bajnoki érmek, a különféle megsárgult újságkivágások, a MOM-falióra, az utánpótlás országos bajnokcsapatok fényképe, a Maglódi Vas-Fém K.T.Sz. Kossuth brigádjának zászlaja és egy Orion rádió között ott lógott valami elképesztően furcsa kép, ami Gyógy Attila lelkét mélyen felkavarta.

– Ezt meg ki festette? – szólalt meg Attila a legtisztább magyarsággal és teljesen józanul, és közben karját a magasba lendítette leverve a telefont és egy narancsos piros lámpaburát, és egyenesen a Lenin-portréra mutatott. Vlagyimir Iljics Uljanov magas, előre buggyanó Elvis-sérót viselt a képen. Míg maga a hagyományos Lenin-portré fekete-fehér volt, a háttér rikító vérvörös.

– Elvisről ugyanazt el lehetne mondani, mint Leninről – s Csocsó már kezdte is harsogni a jól ismert szlogent –: Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog!

– Ámen –vágta rá Pista.

Attilának leesett az álla:

– Csak nem azt akarod mondani, hogy ezt te festetted?

Látszott, hogy Csocsó erről erősen vonakodott beszélni.

– Nem megmondtam, hogy ez az ember egy kincs, egy zseni! Milyen helyre hoztalak, arany apám! – vágott ismételten közbe Pista sógor, hogy saját érdemeit fitogtassa megint, és hogy bátorságot öntsön a mesteri Lenin-portré feltűnően szerény alkotójába, de az csak szabadkozva rátöltött a pálinkára.

– Mutasd meg a többit is, meg a bicikliket!

– Ezt is mutassam meg? – kérdezte Csocsó, és félénken felemelte a fekete nejlonzsákot a három Csepelről, a Jawáról és egy gyönyörűen felújított ragyogó vörös és fekete Pannónia T5 márkájú Duna oldalkocsis motorbicikliről.

Attila egyik ámulatból a másikba esett.

Aztán egyre több és több kép került elő. Mindegyik szocialista témájú, és neoavantgárd szarvasbika szagú.

Brezsnyev és Honecker csókja – re-made, ugyanő Kádárral, forrón ölelkezve és csókolózva, Lenin hosszú Mátrix-kabátban és napszemüvegben, Hamlet, kezében Lenin mellszobrával a vén bolond, Yorick koponyája helyett, hullámzó arany búzamezők fölött elhúzó kecses MIG-29 “Super Fulcrum”-ok.

– Ki kellene állítanod – szaladt ki meggondolatlanul Attila száján. Csakhogy gyorsan el is nyelte a mondatának a folytatását.

– Bizony, az a büdös nagy helyzet, hogy ezt ki kellene állítani, és az egész múzeumot meg kellene nyitni a széles érdeklődő tömegek számára. Ez egy kincses bánya. Bűn ezt a sok kincset rejtegetni! Bűn! Bűn!

Attila azonban túlságosan is találva érezte magát. Egy szempillantás alatt érdektelenné váltak Csocsó bizarr képei. Helyette a saját kiállítatlan képei bukkantak fel lelki szemei előtt, és a saját elvesztegetett tehetsége miatt érzett fájdalma miatt kezdett el nyilallani valahol a szíve helyén lévő nagy kemény krumpli körül.

– Rosszul vagy? – kérdezte Csocsó részvéttel.

– Ismeritek a székely viccet: csak akkor fáj, ha nevetek.

– Erre inni kell! – mondta ki Csocsó a végszót. – Azt javaslom, vonuljunk a föld alá.

Arra a borospincére célzott, aminek a lejárata a garázzsal átellenben, a ház oldalából nyílt. Néhány lépcsőfok vezetett a nyirkos és zsúfolt pincébe, ahogy legalább húsz boroshordó állt. Igen, erre gondolt Pista sógor, amikor lelki szemei előtt a rengeteg sok bor megjelent. De Csocsó – ráérezve, hogy Gyógy Attilával rokon lelkek – másképp határozott ezúttal.

– Tudjátok mit? –kérdezte sokat ígérő tekintettel.

– Nem. Mondjad, drága cimborám!

– Ma rendkívüli nap van. És én éppen fél éve vagyok elvonón… – kezdte a vallomását. – És nem ünnepelhetném ezt méltóbban, mint ezzel a két illusztris vendéggel. És a legjobb borommal.

– De mit mondott az orvos? – aggodalmaskodott Pista sógor.

– Hát, hogy ne igyak. De én csak annyit ígértem meg, hogy töményt nem iszom, s amint láttátok, csak a nyelvemet értettem bele.

– Mást nem mondott?

– Nem ihatok fél liternél több bort sem. Anyagot meg végképp nem. Vagy csak anyagot, de akkor nem ihatnék rá.

Közben szertartásosan megközelített egy fém csapóajtót, ami két hordó között a sarokban nyílt.

– Itt még te sem voltál, Pistukám – fordította el a kulcsot a lakatban, és elhúzta a nehéz fémreteszt.

– A bunker?

– A bunker. Az életművem.

Attila nem bírta követni a beszélgetést. Milyen anyag? Milyen bunker? Milyen életmű?

– Csak óvatosan – intette a vendégeket az olimpikon. – Vigyázzatok, el ne csússzatok.

Ami feltárult a szemük előtt, az vetekedhetett volna bármelyik nagyszerű székesegyház katakombáival, vagy bármelyik nagyváros földalatti csatornarendszerével. A tökéletesen megformázott boltíves falakat vörös és fekete téglából rakták ki. A rejtett megvilágítás olyan fénybe vonta be az egész alsó pincejáratot, hogy még a legmaterialistább marxista is lúdbőrözni kezdett volna a látványtól.

Csocsó csak a hordókat mutogatta: ebben juhfark van, ez egy hároméves hárslevelű, ez egy ötéves.

– De nem ezt akarom megmutatni – mondta izgatottan, és egy pókhálós hordóra vetette tekintetét.

– Csak nem akarod ezt miattunk csapra verni? – hitetlenkedett Attila.

– Nem csak miattatok, nem csak… – matatott a dugóval. – De ti csak nézzetek szét!

A folyosó hosszan elnyúlt a kert alatt. A legvégében egy padlóba süllyesztett kút mélyedt, teli vízzel, a kút alján egy reflektor, ami alulról fölfelé világította meg az egész kutat, mintha az egy kerek medence lenne.  Az ellenfényben alig lehetett kivenni, de ez nem is a legvége volt a pincének. Csakhogy az utat a kút lezárta, mert ami mögötte következett, a kút irányából meglehetősen bajos lett volna megközelíteni, hacsak át nem úszik rajta az ember.

– Ezt egyedül építetted? – kérdezte Attila hitetlenkedve.

– Hát, igen. Pár évig ástam. És egyszer egy helyen be is dőlt. De azt mondtam magamnak: kezdd újra, kezdd újra, Gabikám, kezdd újra.

– Ez hihetetlen.

– Ezt kóstoljátok meg!

A poharakban az arany és a halvány rózsaszín finom árnyalata csillogott.Ez a bor nemes volt.

– Furmint. Őshonos magyar fajta. Kutatók szerint a XII–XIII. században vallon telepesek hozták magukkal Magyarországra. A legjobban aszúsodó fajtánk.

– Ha a dugó csavaros, akkor furmint – jegyezte meg a sógor.

– Ezt én is ismerem – kacagott Csocsó, de Attila nem értette.

– Gondoltam – mondta Pista- , hogy te ezt nem hallottad még. Hogy is van, Gáborkám?

Csocsó nem itta és anyagozta el teljesen az eszét, vagy ha igen, akkor nagyon-nagyon sok lehetett neki eredetileg, mert egyetlen hiba nélkül végig tudta mondani a borászok miatyánkját:

Az isten kétféle bort teremtett, úgy, mint a szürkebarátot és a leánykát. A szürkebarát és a leányka csinálja a többi bort úgy, hogy a szürkebarát beteszi a dugóját a leánykába. Ha a dugó pont jó, akkor, ezerjó. Ha a dugó puha, akkor a leányka elkezd szamorodni. Ha a dugó el van szorítva, akkor kéknyelű. Ha a dugót felaprítva teszik a leánykába, akkor, szemelt rizling. Ha a dugó nehezen megy be, akkor visontai. Ha a dugó sehogyan sem megy be, akkor pusztamérgesi. Ha a leányka nem kap dugót, akkor csongrádi vörös. Ha a dugót egy másik szürkebarátba teszik, akkor homoki vagy melegeshegyi. Ha a leányka nem akarja a dugót, akkor kövidinka. Ha a dugó csavaros, akkor furmint. Ha a dugót rossz helyre teszik, akkor malaga. Ha a szürkebarát 25 éves, akkor bikavér. Ha a szürkebarát 75 éves, akkor aszú. Ha a szürkebarát költői hajlamú, akkor siller. Ha a leányka fekete, akkor Pinot noir. Ha a leánykán erényöv van, akkor vaskúti.

Nem csodálkozunk, hogy a kiváló este a kút jéghideg vizében ért véget. Seggeseket ugrott  felváltva a téglafalra felapplikált istentelen nagy vörös csillag alatt a három jó barát: Pista sógor, Gyógy Attila és Csocsó, az olimpikon. Reggelig.

http://theinspirationroom.com/daily/2009/bruderkiss-in-berlin-wall-east-side-gallery/

Share

Comments (1)

Tags: , ,

Számi nap

Posted on 06 February 2012 by Judit

Február 6-a a számik (lappok) nemzeti napja.  Az 1917. február 6-án Trondheimben (Észak-Norvégia) tartott első számi kongresszusról emlékezik meg, amelyen lefektették az egész nemzetet összefogó, a finn, svéd, norvég és orosz országhatárokon átívelő számi nemzeti együttműködés alapjait.

 Ma február hatodika van, hóvihar és hideg, nem éppen szabadtéri játékokra alkalmas időjárás. Február hatodikán sohase lehet igazán egy jót ünnepelni, és nemcsak Lappföldön, sehol sem, ahol a jég az úr.

Jég, ősi finnugor szó. Még tán abból az időből, amikor az Ural táján együtt gyűjtögettünk a számikkal. Jiekŋa – mondják számiul. Lehet, hogy csak véletlen, de az is lehet, hogy tényleg együtt bogyózgattunk. Ebbe most nem merülnék bele. Nekem a legközelebbi rokonaim jelenleg a számik.

Itt laknak a kert alatt. Egy kutyaugatásnyira. Ha igazi (sic.!) számit akarok látni, csak elugrom Osloba, ami uszkve egy óra kocsival. Ha pedig a fülemnek ismerős melódiára vágyom, bekapcsolom délután a nemzetiségi rádió számi adását, és hirtelen minden hangsúly a szó első szótagjára esik, bár a diftongusok nem pont úgy hajlanak, ahogy nekem jól esne. De én már csak egy igen elvetemült szatmári szökevény vagyok!

Annak idején a Debreceni Egyetemen választani kellett egy uráli nyelvet, amit az ember egy kicsit alaposabban tanulmányozott, és írni kellett egy beszámolót. Nekem egy tanárom azt mondta, olyan témát válasszak mindig, ami senki mást nem érdekel, hogyha sikeres akarok lenni. Hát, a számit senki nem akarta választani. Főleg azért nem, mert akkoriban magyarul nem túl sok szakirodalmat lehette találni ebben a témában.

Nem nagyon emlékszem már, hogy miről is értekeztem a beszámolómban. De mindenki – a tanárunkat beleértve – vidáman bólogatott, mert abban a pillanatban én voltam a legnagyobb jelenlévő szakértő. Szóval sikerem volt. És természetesen megkaptam az ötöst.

Gondoltam, úgy se lesz az életben szükségem semmilyen számikkal kapcsolatos ismeretre. Mint ahogy a hegymenetben való elindulásra sem – a vizsgáztatóm szerint, hiszen Debrecenben az egyetlen természetes emelkedő talán csak a Kistemplom melletti két sávnál van.

Ehhez képest mindjárt az első Svédországban töltött évben csak kézifékkel lehetett elindulni a parkolónkból. A számik meg seregestül özönlötték el a baráti köreimet, mihelyst átléptem a svéd-norvég határt.

Jó barátom, Ailo Gaup, „eredeti” számi. Az észak-norvégiai Kautokienoban született 1944-ben, de nem sokkal születése után norvég nevelőszülőkhöz került. Akkoriban nem volt szabad száminak születni. Valódi édesanyját és rokonait sokáig nem is ismerhette. Amikor vele találkozom, a szemében mindig látok tükröződni egy kis jégkék tavat, amit el nem sírt könnyek töltenek ki.

Nem csoda, hogy nem túlságosan bőséges a számikkal foglalkozó szakirodalom. Nem is olyan régen még hivatalosan nem is létezhettek. Ailo édesanyámmal egyidős. Élő történelem, vagy minek nevezzem.  Most, még amíg létezik a számiknak az a generációja, akik átélték a népirtást, kell megírnunk azokat a megíratlan tanulmányokat, amelyekkel adósok vagyunk. Itt, Skandináviában még mindig nem egészen egyértelmű ez. Az iskolai történelemkönyvek mélyen hallgatnak a számikról. A számik is hallgatnak.

Én pedig a számikat hallgatom. A nyelv dallamát. Az ízes cséket, ennyeket. A zöngés mássalhangzókat vesztett finn sosem állt ilyen közel hozzám. Az ismerőseim is gyakran azt kérdezik, amikor svédül beszélek, hogy számi vagyok-e. Még kissé töröm a svédet. A hangsúlyt, azt nem találom el! Azt a legnehezebb áthangolni. A szókészlet, a hangkészlet, a grammatika, minden elsajátítható. A melódiát csak az képes helyesen énekelni, aki már eleget hallgatta azt.

Share

Comments (6)

Tags: ,

Napi #fail

Posted on 03 February 2012 by Judit

A mai nap híre: a Malév törölte magát a repülőtársaságok sorából. Vegyes érzések. Gazdasági találgatások. Politikai összefüggések. Én ebben nem vagyok szakértő. Nem is akartam szóvá tenni a történteket, mégha annyira sérti is a nemzeti öntudatot, hogy megszűnt a Magyar Légiközlekedési Vállalat. Ráadásul ez a hirtelen halál pár ezer ember is magával ragadt – és nem csak az utasokra gondolok elsősorban, hanem a MALÉV alkalmazottaira.

Az újságok persze teli vannak a Malév körüli tényekkel és találgatásokkal. A hóhelyzeten kívül most ez a legnagyobb hír. És rendben is van, a sajtónak az a dolga, hogy a legnagyobb hírértékű eseményről nyomja a legjobban. De azért egy magára valamit adó lap nem rak a Malév-csőd mellé egy ilyen reklámot, ugye?

Juszt se mondom meg, melyik repülőtársasággal fogott össze a Népszabadság Zrt. Aki ezt viccnek szánta, hát, nem röhögtem. Szerintem a pórul járt utasok, az elbocsájtott/elbocsájtandó alkalmazottak és még jó páran nem tartjuk ezt annyira viccesnek. A NOL (Népszabadság Online) (kép)szerkesztői már nagyon a bögyömben voltak eddig is. Ezzel a kis reklámfogással sem lettek népszerűbbek.

Hol van egy komoly magyar online lap? Szemmel láthatólag a NOL nem az!

Share

Comments (0)

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................