A Franciakrémes-Napoleonbakelse sugárúton most rád gondolok, az üde közömbösség combján pengeéles fény, tavaszi zöldségek, inkább nézek, mint tevékenykedem, inkább a jól körbejárható kisszoba, mint a széles sugar, őt nézem, hasonlítgatok, de nekem sose lesz olyan sovány, feszes testem, seggem, a legszélesebb terep, az ismert, jól bejáratott terep: az ágy, rajta gyűrött bodrok, paplan, rajta esernyő, amit időnként kinyitok, aztán leülök a lyukacsos fémpadra és én is a most már sárgászöld, éles fénypászmákban szitakötőszerűen rezgő légteret szemlélem, nézek, látok, de nem megyek innen sehova, leemelem a rémes fedelét, a fejem tetejét, és kiengedlek anélkül, hogy oda mernék nézni, csak érzem, hogy itt vagy, a jelenléted összeszorítja a levegőt a szobában, én csak terebélyesedem, terebélyesedem, mint a vadkörtefák, a felváló leveles tészta, a cukor, a máz, a levegő a lapok között, a szaggatás, elmondhatatlanul elterebélyesedtem, hogy betöltsem azt a kevés teret, ami számomra  adatott, s ha neked pedig landolnod kell majd, angyal, mindig puhára ess, ugyan nekem még mindig nem sikerült egybesütnöm a fizikai testet az asztrál testtel