Archive | November, 2011

Landvetter 2.

Posted on 30 November 2011 by Judit

Leizzadok, amikor az ajtóra mutat. A magas, szőke rendőrnek nagyon jól áll a sötét egyenruha. Semmi fenyegető nincs a fellépésében. Inkább kedves, előzékeny. Én mégis leizzadok.  Nem régi beidegződés miatt, hanem mert okom van rá. (előző rész)

A derékszíján egy SIG Sauer pisztoly, extra tár, szétnyitható gumibot, bilincs, paprikaspray, kulcsok és kesztyű. A vállán rádió adóvevő. Bal karján egy gyakorlatilag tönkretehetetlen SNOON GTLS Streetfighter karóra. A férfi körülbelül harminc, harmincöt lehet. Nem lehet pontosan megmondani, az egyenruha kortalanná teszi az embert.

Kinyitja az ajtót, és én belépek. Egy csomó pultot látok, olyanokat, mint az indulási részen, ahol a kézi poggyászokat ellenőrzik. Már érzem, hogy majd elsüllyedek szégyenemben. Idegességemet leplezendő, vigyorgok, mint egy vadalma. Ezt viszont észreveszi, és valamit mond angolul, azt hiszem, angolul. Nem vagyok biztos benne. Abban sem, hogy hozzám beszél. Meg is fordulok, mögöttem senki. Csak ő és én. Azt sem tudom, mindez szabályos-e: kettesben egy férfival egy üres szobában. Ráadásul még jóképű is. Sőt, egyenesen izgató. Egyenesen izgató, a fene egye meg.

A bőröndömre mutat.

– Volna szíves kinyitni?

Most már értem, mit mondd, de a szívem továbbra is a torkomban repdes. Egy jól irányzott mozdulattal kinyitom a bőröndöt, és felcsapom a fedelét. Arra kérem, ha meg akarja vizsgálni a csomagom tartalmát, legyen olyan kedves, és tegye meg maga, én oda se bírok nézni. És ellépek a pulttól.

Kissé meglepődve, de tapintatosan kérdez rá:

– Az öné a bőrönd?

– Igen. De még egyszer kérem, nézzen meg mindent, amit csak akar, csak nekem ne kelljen odanéznem. Értse meg, szégyellem magam.

Kesztyűt húz, mint valami rutinos nőgyógyász, és egyenként kezdi kiemelni a tárgyakat. Amikor az átlátszó műanyag zacskóhoz ér, megremegek.

Karácsonyra kaptam. Sokkal nagyobb volt, mint a méretem, óriási és flamingórózsaszín. Sose használtam, csak külsőleg. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem fért volna be, hacsak nagy erőlködés árán nem. Úgy értem, ha megerőszakolom magam. Nem egy hétköznapi karácsonyi ajándék. Nem tudom, mire gondolt a barátom, amikor elhatározta, hogy vesz nekem egy vibrátort. Lehet azt, hogy ne csaljam meg az alatt az idő alatt, amíg nem vagyunk együtt, hogy nehogy ki éhezzek valaki másra a magányos hetek, hónapok, félév során. Mert nem találkoztunk gyakrabban a távolság miatt. Ezernégyszázötvenhat kilométer. Három óra repülővel. Átszállás nélkül. És sokszor átszállással is, mert úgy olcsóbb valami különös oknál fogva. Így legalább világot láttam: Amszterdamot, Koppenhágát, Párizst egy viharos délután.

Szóval igazán nem tudtam, miért kaptam ezt a játékszert, de a méret nem stimmelt. Az embernek mindenféle gondolata támad ilyenkor. Valami baj van a méretemmel? Vagy az ő méretével? Minek ez nekem?  Azt hiszi, mi nők nem bírunk ki hosszabb időszakot szex nélkül? Vagy ő nem bírna ki? Vagy a svédek egyszerűen csak szeretik a szexet? Esetleg olyan természetes nekik, mint az evés vagy az ivás? Aztán egy idő után hozzászoktam a gondolathoz: van egy túlméretes flamingórózsaszín vibrátorom, és azt használni is fogom. És ez így is lett.

– Szeret olvasni? – kérdezi a rendőr egyik kezében tartva a Baudolino angol fordítását, amit éppen akkor talált meg a bőröndömben.

– Igen. Maga is?

– Egyik kedvencem Eco – feleli, majd visszateszi a könyvet, és lehajtja a táska fedelét.

– Készen vagyunk. Köszönöm. És kellemes időtöltést Svédországban – mondja még.

Elbúcsúzunk. Kimegy a helyiségből becsukva maga után az ajtót. Én még elrendezhetem a holmimat.

Isten hozta Svédországban, röhögök magamban, és átkozódom, hogy lehetek ilyen birka, magamra vonom a figyelmet, nem is, egyenesen kikövetelem magamnak a poggyász átvizsgálását, holott tudom, azt már megteszik a felszállás előtt. Ez a folytonos kényszer, az ellenőrizve levés kényszere, ez mikor fog elmúlni?

Életemnek nem szerencsés periódusát élem, magyarázom magamnak. Februárban eladtam a lakásomat, hogy be tudjak fizetni egy épülő társasházba, és ideiglenesen odaköltöztem haldokló apámhoz és ideges anyámhoz. A társasház sose épült meg, mert az ügyvéd, aki az építtető társaságot képviselte, nem tudott építési engedélyhez jutni, illetve a korábban már elfogadott terveket az önkormányzat megtámadta, és a bíróság az önkormányzat javára ítélkezett. A pénz egy része már ráment a pereskedésre meg a telekkel kapcsolatos kiadásokra, amikor kiléptem. Ez már elegendő lehetett volna egy kisebb idegösszeroppanáshoz.

Nekem azonban csak az epegörcseim lettek egyre hosszabbak és elviselhetetlenebbek, amíg augusztusban el nem vitt a mentő. Akkor már két napja feküdtem felfúvódva hol a bal oldalamon, hol a jobb oldalamon, mert a hátamon már nem bírtam, valami nagy, kemény és nehéz húzott le. Galambtojásnyi kövem volt. Ez látszódott az ultrahangon. Az majd csak a műtőasztalon látszódott, hogy az epehólyag időközben valamikor szétrepedt, és közel álltam a szepszishez.

A lábadozás körülbelül hat hétig tartott. Mindjárt utána megkaptam a felmondásomat a munkahelyemről: lejárt a szerződésem, és nem kívánták meghosszabbítani.  Közben szeptember 11-én az al-Káida terrorszervezet összehangolt öngyilkos merényletet intézett az Egyesült Államok ellen. Azon a reggelen al-Káida gépeltérítő szállt fel amerikai utasszállító repülőgépekre. A terroristák terveik szerint az USA fő jelképeinek számító épületekbe vezették bele szándékosan a repülőgépeket. A New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba két repülőgép csapódott be. Mindkét épület összeomlott két órán belül, az összeomlást követően több épület is az ikertornyokhoz hasonlóan összedőlt, vagy megrongálódott. A harmadik repülőgép a Pentagon Virginia állambeli arlingtoni épületébe repült. A negyedik eltérített gépet egyes feltételezések szerint a terroristák a Fehér Házba irányították volna, de az utasok visszafoglalták, azonban már nem tudták megmenteni a lezuhanásról, az utasszállító repülő Washingtontól mindössze tizenöt percnyire, Shanksville mellett csapódott a földbe. A repülőjáratok egyetlen utasa sem élte túl a támadásokat.

(Kép: http://www.fotoakuten.se )

Comments (2)

Landvetter

Posted on 24 November 2011 by Judit

http://www.fotoakuten.se/

Leizzadok, amikor az ajtóra mutat. A rendőrnek nagyon jól áll a sötét egyenruha. Kedves, előzékeny. Én mégis leizzadok.  Nem régi beidegződés miatt, hanem mert okom van rá.

 

 

November a legújabb december

Landvetter – rövidítve GOT – évi négy millió utasával Svédország második legnagyobb nemzetközi repülőtere a stockholmi Arlanda után, Göteborgtól negyven kilométerre délkeletre található egy azonos nevű kisváros határában. Itt állok, frissen landoltunk, várok a csomagomra, hogy az felbukkanjon a poggyászkezelő futószalagon, de még híre sincs.

Egyre többen gyülekeznek körülöttem, közben máshonnan is érkeztek járatok. Igyekszem a tőlem telhetően legjobban koncentrálni, hogy amikor a kis fekete bőrönd egy piros szalaggal a fogantyúján felbukkan az alumínium csúszdán, s nagy sebességgel lehuppan a futószalagra, már készen álljak azt elkapni, és egy elegáns mozdulattal leemelni a kemény gumilapokról. Az elegáns mozdulatra gondolok, amivel nem ütközöm másik utasba, nem lépek rá a lábára, nem vágom oldalba a bőrönddel, és főképp nem veszítem el a saját egyensúlyomat. Azt végképp nem szeretném. Inkább hagynám, hogy a csomag megtegyen még egy kört a szalagon – úgyis visszajön.

Elsőre sikerül. Én és a csomagom vidáman indulunk a kijárat felé. Landvetter nem nagy. Nagyobb, mint a másik göteborgi reptér, a City (GSE), korábbi nevén Säve, de közelükbe se ér az igazi nagy európaiaknak. Közelükbe se ér. Ezért túl gyorsan is a kijárathoz érek, és az útlevelemet még a kezemben szorongatva kétségbeesetten keresem a jól megszokott útlevélvizsgálatot. Nem találom. Ez még nem fordult elő velem. Nagyon jól tájékozódom. Különösen külföldön. Nem értem, hol lehet az a sok galambdúc a kiskapukkal. Nézem, jó folyosó felé megyek-e. EU és zöld. Semmi vámolni valóm nincs. Én csak a fel-feltáruló kaput látom a folyosó végén, fejeket néhány másodpercre, aztán becsukódik az automatikus ajtó. Az útlevél még mindig a kezemben, kicsit el is tartom magamtól, hátha elveszi valaki ellenőrzés céljából. De nem. Míg jobbra meg nem látok egy szürke ajtót, ami előtt egy egyenruhás férfi áll. Rendőr. Sötétkék, majdnem fekete a ruhája, az inge bal zsebén fekete alapon aranysárga felirat: POLIS. A jobb karján ugyanolyan fekete alapon kék címer aranysárga koronával, babérral. A címer közepén még három korona. Összesen négy egy kisebb tenyérnyi felületen – ha nem tudnám, a svéd királysággal állok szemben. A nadrágja szára túl rövid.

Hello – mondom, és odanyújtom mosolyogva az útlevelem.

Mintha meglepődne, zavartan elveszi és belelapoz. Érdekesnek találja, mert oldalanként végigmegy rajta. Egyik lábamról a másikra állok. Nem hiszem el, hogy még szúrópróbaszerűen sem ellenőrzik az embereket Schengenen belül. Pedig ez a rendőr itt csak dísznek állt, amíg rá nem erőltettem magamat, egyértelmű. Amikor befejezi az úti okmány alapos átlapozását, az ajtó felé mutat. Az én hibám! Én akartam, hogy megnézze valaki az útlevelem, mert ehhez vagyok szoktatva, az ellenőrzéshez, az irányításhoz, és ahhoz, hogy önálló cselekvésre képtelen legyek.  De ha megmondják, hova menjek, megyek. Most is.

Leizzadok, amikor az ajtóra mutat. A magas, szőke rendőrnek nagyon jól áll a sötét egyenruha. Semmi fenyegető nincs a fellépésében. Inkább kedves, előzékeny. Én mégis leizzadok.  Nem régi beidegződés miatt, hanem mert okom van rá.

(folyt.köv.)

Comments (2)

A csók szent

Posted on 23 November 2011 by Judit

Elisabeth Ohlson Wallin, svéd fotográfus képeinek gyakori témája a homo-, biszexualitás és transznemiség.

Fekszünk a hitvesi ágyban a párommal. Szokásos esti eszmecsere, ő kezd elálmosodni, én kezdek belemelegedni.  A beszélgetésbe. Azt kérdezem tőle, mit szólna, ha lenne egy barátnőm. Hümmög, de nem szól. Féltékeny lennél? – kérdem. Nem tudom – válaszol, és én megpróbálom konkrét példával megvilágosítani. Emlékszel, kérdem, amikor Linn itt volt? Emlékszik. Azt viszont nem vette észre, hogy pár napig teljesen bele voltam esve a csajba. De ő határeset – folytatom, mert transzszexuális, fiúnak öltözött lány. Ha lenne egy másik pasim is? Egyértelmű a válasz. Ha lenne egy leszbikus traszvesztita pasim? Most már teljesen össze van keveredve.

– Aludjunk, jó?

Még egyet lehet rá aludni. De már csak egyet.

A hétvégén fotóvásáron voltunk Stockholmban. A számomra legizgalmasabb rész a fényképkiállítás volt. Lehet, hogy csak az én szenzoraim ennyire túlérzékenyek, de mintha a képek nagy része a nemek közötti határok elmosódásáról szólt volna. (Leszámítva a gyönyörű természetfotókat, persze.) Láttuk Magnus Wennmann testépítő hölgyeit, a Ladyboys of Bankok legszebb lányait, az Aorta csoport önző modelljét pózolni. A stratégiailag is középre helyezett Jeruzsálem-sorozatával Elisabeth Ohlson Wallin volt mindenképpen a vásár origójában.

Elisabeth Ohlson Wallin, svéd fotográfus képeinek gyakori témája a homo-, biszexualitás és transznemiség. A legnagyobb vihart Ecce Homo című kiállításával keltette, de hasonló, ellenérzésektől sem mentes hatást ért el a 2010-ben Göteborgban kiállított Jeruzsálem-képekkel is. (Az Ecce Homoról Heidi Kriz, az In Hate We Trustról E.D.) A vallási alapon való diszkrimináció áldozatává váló LMBT (leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű) egyének ábrázolása a szent városban, Jeruzsálemben erős kontrasztokat húz a kérdés köré. Jeruzsálem három nagy vallás bölcsője: a kereszténységé, a judaizmusé és az iszlámé. Ráadásul évezredek óta húzódó vallási háborúskodás árnyékolja be a helyszínt. A Ohlson Wallin fotóin ez az árnyék is megjelenik, de nem vonja el a figyelmet a valódi tárgytól. A fényképek alá olyan idézetek helyezett a Bibliából és a Koránból, amelyek a diszkrimináció alapjaivá váltak, és azok is a mai napig. Háromezer év óta.  (Erről ír: Jesus in Love)

Én nem hiszem, hogy szélsőséges nézeteket képviselne a Jeruzsálem-sorozat. Az emberek nagy többsége irtózik a provokációtól, mert az veszélyezteti a jól bejárt utakat, azokat a sztereotípiákat, amiknek eleinte fontos szerepe volt a túlélésben, de, hogy úgy mondjam, már kinőttünk belőlük. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e tényleg felnőni. A férfi-nő címkék nem valóságos polaritáson alapulnak, hanem csak az igencsak vegyes és színes valóságnak a leegyszerűsítései. (Vö. a BBC  Me, My Sex and I című sorozatával) Vannak férfiak, nők, férfiból-nők, nőből-férfiak, férfinak öltöző nők, nőnek öltöző férfiak, aszexuálisok, biszexuálisok, transzszexuálisok. Ragozzam tovább? Vannak. Ez a tényállás. És nem betegek, hanem az élet változatosságának, színességének a megnyilvánulásai. Akár tudomásul vesszük, akár nem.

A helyzetet azonban lényegesebben megkönnyítené, ha nem háromezer éves dogmákra hivatkoznánk, hanem az eredeti üzenetre: a szeretetre, ennek kell a  párbeszéd alapjának lennie.

Jeruzsálem a Fotóvásáron

Comments (1)

Tags: , , , , ,

Egy szociális gondozó meséje Dzsingisz kánról

Posted on 22 November 2011 by Judit

A személy helyzetének leírása
(NÉV), 541001-xxxx

Lakókörülmények
Egyedülálló, a lakás többé-kevésbé akadálymentesített. Tudja használni a kerekesszéket segítség nélkül a legtöbb helyiségben (hálószoba, fürdőszoba, nappali, konyha). Mivel rossz az egyensúlyérzéke, nehézséget okoz neki, hogy felálljon, és a polcokon lévő dolgokat segítség nélkül elérje. Szüksége van segítségre a mosogatógép használatában is, mivel nagyon zsúfolt a konyhában, és nem tudja a kerekesszéktől kinyitni és betölteni a mosogatógépet.

Egészségi állapot
J.  korán cukorbeteg lett. Be tudja magának adni az inzulin injekciót. A betegség jellege miatt rendszeresen táplálkoznia kell. Az étel elkészítésében is segítségre van szüksége, mert a szeme világát szinte teljesen elveszítette. Nemrégiben elveszítette a jobb lábát. Egy közönséges, manuálisan meghajtott kerekesszékben ül otthonában. A szabadban motoros kerekesszéket használ, de azt nem képes önállóan kezelni, mert nagyon rossz a látása.
Van protézise, aminek a használatát rendszeresen gyakorolja, de nem tudja gyakran használni egyelőre. A cél az, hogy használni tudja a protézist kerekes járókerettel és/vagy mankóval.
A bal lábát műtötték, a láb vérkeringése nagyon rossz, a beteg nem érez semmit térd alatt. A lábat napi rendszerességgel kell ellenőrizni, hogy megelőzzük a nyomás hatására kialakuló fekély keletkezését. Heti rendszerességgel lábápolásban részesül a s-i kórházban.
Lelki állapotára jellemző, hogy nagyon depressziós, és gyakran úgy érzi, hogy ellene fordulnak. Rendkívül motiválatlan és a passzív, mások bátorítására és motiválásra szorul. Az érintéses masszázst és más relaxációs technikákat jól lehet alkalmazni.

Érdeklődési kör, hobbi
Fő érdeklődési köre a hangoskönyvek hallgatása. A rádió vagy a televízió gyakran be van kapcsolva. Kedvenc műsorait a vígjátékok, krimik, talk show-jellegű műsorok. Mozilátogatás, vagy egy-egy kiállítás is érdekes lehet számára. Mielőtt állapota súlyosabbra fordult, sokat főzött.

Mindennapi tevékenységek
Miután J.  felébred,  saját személyes higiéniát önállóan ellátja, és elkészíti a reggelit. Tud kávét      vagy teát főzni, szendvicset készíteni, tojást főzni. A gyógyszereit ApoDos gyógyszertári kiadagolásban kapja, és nincs szüksége a gyógyszerek bevételében sem. Nem használja a Braille-t, az olvasásban és írásban mások segítségét igényli. Az ételt fel tudja melegíteni a mikrohullámú sütőben, de nem tud főzni magára.

Szeret a helyi boltban vásárolni, ahol gyakran találkozik régi barátokkal és a szomszédokkal. Szeret a könyvtárba menni, vagy sétálni a városban. Kedvenc éttermei: az Iroda és a Park.

Hetirend
A páciens hetente kétszer fizikoterápiás kezelésen vesz részt. Ennek időpontja változhat kívánság szerint, de általában akkor kedden és csütörtökön van. A takarítás pénteken van (porszívózás, padló felmosása, portörlés, fürdőszoba), mosás és ágyneműcsere minden második héten. Nagytakarítást havonta lehet elvégezni. Megjegyzés: a hűtőszekrény és a fagyasztó tartalmát ellenőrizni kell, J. nem látja romlandó áruk szavatosságát.
S., 2010. január 24.

Nekem arról beszélt a legtöbbet, hogy előző életében Dzsingisz Kán volt, és rengeteg embert legyilkolt és megnyomorított. Látta maga előtt a csatamezőt a nagy füves pusztán, ahogy mindent vér és levágott végtagok borítottak. Hallotta a csatakiáltást, az ordítást, a jajveszékelést, a megtermett férfiemberek sikoltozását. Minden álmában megvakíttatott pár ellene forduló vezért, és megkínoztatta a foglyokat. Érezte az égett emberi hús szagát. Egyszerre érezte a kán könyörtelenségét és a megkínzottak iszonyú poklát. És azt mondta, most azért vak és nyomorék, mert ez a büntetése. És láttam magam előtt a büszke nagy kánt, ahogy mindent és mindenkit megvető tekintettel végignyargal egész Eurázsián. És még azt is mondta, hogy ha nem Dzsingisz kán volt előző életében, akkor csakis egy falábú, félszemű kalózkapitány lehetett.

Amikor először jártam nála, nagyon párás, meleg nyári nap volt. Alig találtam parkolóhelyet, nem is voltam benne biztos, hogy nem tilosban parkoltam. Nyáron a sok turista miatt tiszta cirkusz a parkolás. Nagyon izgultam, mert ez volt az első találkozásom vele, és a személyes benyomástól függött, hogy megkapom-e az állást vagy sem. Korábban már dolgoztam látássérültekkel, de az ő helyzete rendkívül nehéz volt. Tudtam, hogy az első mondatok, a hanghordozás fog mindent meghatározni.

dzsingiszA konyhaasztalnál ültünk, ő a kerekesszékben, én a konyhaszéken. Megmondtam a nevem, de még lihegtem kicsit a fülledtség és idegesség miatt. A fejét a hang irányába fordítva figyelt. Láttam, hogy nem lát, de szeretne elképzelni. Azt találtam mondani neki, jobb is hogy nem lát, mert szörnyen röstellem magam, hogy teljesen le vagyok izzadva, és elmázolódott a szemfestékem. Erre kacagni kezdett. Én is vihogtam vele. Azt felelte felszabadultan nevetve, hogy még soha senki nem mondott neki ilyet, és fel vagyok véve. Mindjárt az interjú után kérte a munkáltató önkormányzat, hogy írjak egy jellemzést és helyzettanulmányt, és csatoljam azt a napi jelentéseimhez.

J.-nél fél évig dolgoztam. Hétköznap segítettem, a hétvégéket egyedül töltötte. Egy ilyen hétvégén hunyt el, a hétfő reggeli szociális szolgálat talált rá az ágyában. Aznap már nem kellett jönnöm. És aznap a munkahelyem is megszűnt. J. meghalt. Én pedig munkanélküli lettem.

Comments (2)

Tags: , ,

Átalakítottuk

Posted on 17 November 2011 by Judit

Nem sokat kellett a képen piszkálni. Az eredetin mind a két Mónika 32 éves és eladó.

Comments (2)

Tags: ,

Ragnarök

Posted on 17 November 2011 by Judit

Megérkezett. Mint minden évben. A mitológiai idő. Az éjszakák lényegesen hosszabbak, mint a nappalok, és a napos órák száma – különösen a ködös nyugaton – a nullával egyenlő. Ahogy errefelé mondják: felfalta a napot a farkas. Hideg nincs. Néhány fagyközeli éjszakát leszámítva, nulla és hat fok között tartja magát a hőmérséklet. Szélcsend. A sűrűsödő ködmassza mindent hideg nyálkával von be, az égboltot pedig szokatlanul lassan vonuló felhőréteg borítja. De nincs hideg. A fű még zöld, de már nem nő. Ragnarök, szoktam mondani, az istenek alkonya.

Nincs hideg, se hó, se jegesmedvék. Csak sötétség, még napközben is. Egész északon már egyáltalán nem jön fel a nap. De legalább ott már van hó, amin meg-megcsillan a kékes-zöldesen imbolygó északi fény. Fény. Relatív. Nálunk, a nyugati parton félhomály, vagy már egészen az.

Mostantól fogva a közvilágítás szinte állandóan be van kapcsolva. A fényérzékelő szenzorok nem érzékelnek semmit. Lassan minden érzéketlenné válik. Ami, aki teheti, hibernálódik. De az emberek persze nem. Az élet megy tovább Skandináviában is.

A svédek híresek rendkívüli mértékű kávéfogyasztásukról. Bögrékkel isszák, vödrökkel, nem kis csészékből, mint az eszpresszót. De nem mondanám, hogy gyenge volna. Sokkal erősebb, mint az amerikai vagy a norvég. A legtöbben feketén, cukor nélkül fogyasztják, cukros-fahéjas péksüteménnyel. Naponta többször rátöltenek.  Egyébként nem lehetne elviselni a fényhiány okozta melankóliát.

Meg a lámpák. A soha ki nem kapcsolódó utcai lámpák mellett kislámpákat állítanak az ablakokba, azt az illúziót keltve, hogy a fény forrása az ablakon túl van. És már csak pár hét adventig, amikor aztán minden fát, bokrot, hidat, erkélyt, zászlórudat színes adventi lámpácskákkal borítanak, hogy már-már látni is lehet, hova lép az ember. Kivilágítás. A karácsony és a vízkereszt csak amolyan fordulópontok. A valódi ünnep a november végétől februárig tartó kivilágítás. Az ember a napot akarja.

***

Egész nap esett. Úgy tűnt, mintha mindig is esett volna, és örökké esni is fog. Egyenletes mennyiségben hullt az eső.

– Valami volt a telefonommal, de hívtam szerelőt – szabadkoztam az ismerősömnek. A telefonommal persze semmi baj nem volt. Csak vannak napok, amikor semmi nem jön össze. A távolból úgy hangzott, mintha egy üvegfal mögött ülnék, és nem hallanám, hogy mit mond.

– Én is itthon vagyok. Átmehetek hozzád? Nem zavarok?

A vonal másik végéről sokáig nem lehetett semmit hallani, még a lélegzést sem. Ez elbizonytalanított.

Szeretnék veled találkozni – mondta, közben én az ablakon megcsorgó esőcseppet néztem. – Régen láttuk egymást, nem?

– Igen – mondtam a készülékbe

– Meglátogatnálak egy délután…

Az esőcsepp leért a párkányra, és eltűnt a párkány repedéseiben.

Ha nem zavarok…Mit szoktál délután csinálni?

Kis recsegés.

–  Hallod? Délután…Neked jó?

– Nem hiszem – válaszoltam.

– Elfoglalt vagy? Mit szoktál csinálni?

– Mit szoktam csinálni? Nem tudom.

– Hogyhogy nem tudod?

– Úgy értem, mikor mit, nem tudom.

Egy másik esőcseppet akartam találni, de elfogytak. Letettem a telefont. Aztán az megint elkezdett csörögni.

– Halló? – kérdeztem.

És megint letettem. Végleg letettem, kikapcsoltam, és kimentem a konyhába. Megérkezett. Mint minden évben. A mitológiai idő. Ragnarök, szoktam mondani, az istenek alkonya.

 

 

 

 

 

 

 

Comments (0)

Tags: ,

WILD IS THE WIND

Posted on 08 November 2011 by Judit

Busszal az út – még gyorsjárattal is – hat-hét óra. Vonattal hasonló. Van belföldi repülőjárat azoknak, akik annyira sietnek, hogy már semmire sem kíváncsiak az út menti vegetációból. Sharhiar sem volt kíváncsi semmire, a szótárában a ’táj’ szóhoz nem nagyon rendelődött semmi, hacsak az unalom nem. Azt gondolta, a buszon lesz majd valami film, szóval, ha lehet, menjenek busszal Sundsvallba. A járat délben indult a stockholmi City Terminalenből. Kint hűvös volt, inkább bent vártak a fecskefészek székeken. Mögöttük egy félrészeg viking böfögött, fején a tengerészsapka félrecsúszott. Ha nem szóltak hozzá, egészen jámbor képet vágott. Vajon honnan jött? Keresztelőből? Halotti torról? Az üvegfalon túl beállt két busz is. Tíz perc múlva tizenkettő. Nincs tolakodás, csak sorakozás. Annánál még volt szénsavas margitszigeti ásványvíz. A legjobb helyeket már elfoglalták a buszon, mire felértek, és nem is találtak egymás mellé helyet, csak egymás mögé. Anna mellett egy fekete hajú, szemüveges emolány ült. Könyvet olvasott: Johan Theorin Sankta Psyko. Kriminek nézett ki a fedőlapja alapján. Shahriar mellett pedig egy ötven felé közeledő, sovány szőke nő, akit állandóan hívtak a mobilján. A sofőr udvariasan köszöntötte az utasokat, röviden szólt az előttük álló útról, az időjárásról, a várható menetidőről, az igénybe vehető büféről és a vécék használatáról. Röviden, de alaposan tájékoztatott mindenről, ami az utazás alatt fontos lehet. Aztán közben gázt adott, és az emeletes busz lomhán kigördült a terminálból, mindjárt egy alagútba, majd kisebb stockholmi utcák mentén a piros, sima autópályára. Közepes volt a forgalom. Mindenki a maga adottságainak és útirányának megfelelő sávban haladt. Arlanda – Uppsala – Sundsvall. Szemerkélő eső. A nap valahol a felhők mögött volt, vagy délebbre, sokkal délebbre, bágyadtan. Ragnarök. A szél is fújt, lehetett látni a fákon. Stockholm ezúttal érintetlen maradt Anna jelenlététől. Talán majd visszafelé. Vagy máskor. Vagy soha már.

Anna a képernyő előtt ül. Garbareket hallgat, Mari Boinet. Kaj jut eszébe az Ivaj Iljics halálából. Nem fél. Kaj jut eszébe. Kimegy a konyhába. Kinyitja a mélyhűtőt, és kivesz egy jégkrémet. Mosolyog. Nem fél. Képeket nézeget. A szomszédban elkezdenek a madarak csipogni, pedig fel se kelt még a nap. A kanárik. Fél négy. Kint először a rigók szoktak ébredni, aztán a verebek, s akkor már félhomály van. A lakása ideiglenesen keletre néz, úgyhogy a napfelkeltéből ki se lehetne maradni. Mindig is keletre nézett az ablaka, bárhol is lakott eddig. Emlékszik arra az ablakra, ahol a tizennegyedik születésnapja érte. Az ablak alatt üres olajoshordók voltak, kettő. A hordókra ki lehetett lépni, onnan pedig le. A tizennegyedik születésnapján gyanúsan verőfényes volt az idő. Karamellszín hálóingét végighúzta az olajos hordókon. Még aludtak a szülei, amikor kimászott az udvarra, előhozta a garázsból a nyugágyat, és kifeküdt a napra. Előtte pár napig nyugatról fújt a szél, aztán tovább, északnak, de azon a verőfényes napon minden sugárszennyezett porszemcse visszahullott Kelet-Európára, finom, láthatatlan filterrel vonva be a növények levelei. Ott hevert, a nyugágyban. Úgy tetszett, mintha valami kísérteties gépzene szólna, aztán nem soká mindenki megtudta, hogy nagy robbanás volt Ukrajnában.

A buszon nem volt film. Shahriar megpróbált aludni. Anna igyekezett fennmaradni, amit lehet, rögzíteni: a vörös sztrádát, a nagy útjelző táblákat, táj, táj, táj, nincs két egyforma négyzetcentiméternyi hely sem. Néha, ha elbóbiskolt, és felriadt, hószagot érzett. A Gävlét jelző táblánál eszébe jutott Stefan. Onnan hívta először. Vizet, nagy vizet keresett, és átkeltek egy nagy hídon, egy sebes, széles folyó fölött. Sót szagolt, és tíz percre tippelte Sundsvallt és a tengert.

Jan Garbarek szól: Molde Canticle Part 1. Utána kicseréli Patrik Isaksonra. Aztán Bo Kaspers Orkester. Stefan fényképeit nézegeti. Bo Kasperst és Lisa Ekdahlt hallgat…Svårt att säga nej…nehéz nemet mondani. A férfi a nőt keresi, a nő a férfit. Mosolyog. Ez volt az első dal, amit még annak idején letöltött a Shahriar ftp-szerveréről. Akkor, amikor már tudta, hogy vége. Stefan egyszer Lisa Ekdahl mögött ült mindfullness meditáción. A fenekét nézte, másra nem is lehetett volna figyelni Stefan szerint.  A tudatát az énekesnő hátsójára irányította. Lisa Ekdahlnak jó feneke van. Mosolyog. Amikor hazajött Svédországból, és bekapcsolta a tévét, éppen Lisa volt a Music tévén. Az első képet Stefanról a netről töltötte le, ezért a feje fölött sötétkék füst látszik, ahogy elvesztek az adatok az éterben. Aztán van néhány szilveszteri képe is. Stefan fekete selyeminget visel…inget…inget nummer. Vagy vászoninget. Tőle akart svédül megtanulni. Találkozni akart vele. A nyelve hegyéről akarta leszürcsölni a svéd magánhangzókat, a torkából, a szájpadlásáról, az ajkáról lenyalni a mássalhangzókat, hogy ő tanítsa meg a nyelvét melegen, rugalmasan, nedvesen mozogni svédül. Tizenkilenc volt. Bara nitton och han skakar på mig…Csontig…A harmadik képen egy öbölben, kövek között, nagy kövek, kis kövek, vándorkövek, nyírfák, fenyő, sirály, hideg, sós pára, csípőre tett kézzel, 2000. július hetedikén, már a fű is nő, egy kicsit az övé, egy kicsit már benne van, hívta: sokat kerestelek ma – az utcáról beszélt, s lehetett hallani a lihegését – futottál? Igen. Nem is tudom, hogy mit vacsorázzunk. Valami olasz. Vissza tudnál hívni? Igen….om och om igen[i]

Järfälla szinte már nincs is rajta a Stockholm-térképen. Erdős, falusias rész. Nyugodt, tiszta levegőjű. Sok a családi ház. Az egyik iskola udvarán egy hatalmas piros dinoszaurusz mászóka. Beesteledett, mire megérkeztek, lepakoltak, megvacsoráztak. A vacsora után elmentek sétálni. Erdei ösvényeken jártak, finoman permetezett az eső. A szélárnyékos helyeken a füvet hó borította, a tócsák be voltak fagyva. Shahriar a háromméteres hegyi emberről beszélt, a sundsvalli rémről. Vadul fújni kezdett a szél, és sötétedett. Anna a tengert akarta látni. De hirtelen két kötekedő részeg jött szembe az ösvényen, és jobbnak látták visszafordulni. A svéd tenger unalmas Shahriar szerint. Pedig tenger unalmas nem lehet, az képtelenség, gondolta Anna. A hűvös távolságtartást Shahriar törte meg, és hátulról megölelte Annát. Aztán csókolóztak is. Otthon pedig szeretkeztek.

 

 

 



[i] újra és újra

Comments (1)

Perverst arrangemang på Sydkoster

Posted on 06 November 2011 by Judit

Ibland händer stort sett ingenting i Strömstad, ibland är det kaboom. Strömstad är en stad av stora ytterligheter. För några år sen åkte vi på en tråkig och svinkall vinterkväll  till Folkets Hus i Krokstrand. Vi var inte fler än 40-50 personer som satt där och blev förtrollade av en världsmusikgrupp : Bazarpool – The Cairo Project. En riktigt unik upplevelse arrangerad av Musik i Väst, en väldigt intim och fin konsert med harpa, oud, trumpet, violin, basguitarr och slagverk. Asita Hamidi‘s persiska texter fyllde Idefjorden med mystik.

Och nu hände det igen. Fast den här gången var arrangemanget mycket olyckligt. Det var en del av Planeta Festivalen och Kultur i Väst  var en av huvudarrangörerna. Komponent 1. var Hotell Ekenäs på Sydkoster med sina fina firmafest-gäster från Norge som fick vet-ej-hur-många-rätters middag och massa sprit, komponent 2. en inte mer än 3-4 centimeters lång annons i Strömstadstidningens slutända om konserten, komponent 3. var att sista vanliga Koster-båten tillbaka till stan gick från Ekenäs ungefär samtidigt som konserten började om man inte ville betala extra för en taxibåt för 100/pers kl 12 (konserten slutade inte förrän kl 01), komponent 4. placeringen av det rent musikintresserade gästerna var bakom alla bord och festande i ett hörn och vid fönsterkanterna…och komponent x. en musikstjärna med 6 världsklass musikanter: NATACHA ATLAS och hennes grupp (Samy Bishai, violin, Alcyona Mick, piano, Andy Hamill, bas, Louai Henawi, ney, Vasilis Sarikis, slagverk och Ivan Hussey, cello). Visst är det “bara” ett särskilt skikt som är fascinerade av hennes röst och en ännu mindre grupp som fattar vad hon representerar. Men att gömma publiken som TROTS ALLT fick veta om konserten och tog båten ut i dimman (och kanske t.o.m. övernattade i en liten sommarstuga som vi gjorde), längst bak vid fönsterkarmen, är en skandal.

Jag själv satt där mitt i mellan min sambo och min granne from Skee och försökte fokusera på musiken, men jag bara hörde massa klang och prat från de glada norrmännen – matserveringen fortsatte under första delen av konserten (med Emil och Sofia som sjöng fina, vackra låtar inspirerade av skandinavisk folkmusik) och sen under Natachas perfomance. Kyparna var jätteduktiga, inte ett glas var tomt, varken kaffekopp eller vinglas. Det är inte gästernas fel, många hade ingen aning om programmet. Inget fel med firmafest heller, och dricker man och blir glad så applåderar man ännu mer –  det är bara kanon! OM det är en barmusiksångerska med en barpianist. Förstår ni? Min granne sa att det var en konstig, bizarr upplevelse  att se en sådan musikstjärna i matsalen av Hotell Ekenäs. Och jag själv kunde inte hålla mig längre glömd bakom dom findukade borden, jag gick fram och satte mig ner på golvet framför ensemblen. Det var jag och operatörerna från SVT i första raden. Natacha var själv också lite distraherad i början liksom musikanterna. Men dom spelade och spelade och på slutet kunde ingen sitta där utan att vara påverkad av musikens virvel… Nej, det var inte hennes bästa konsert, men på något sätt var det ändå den bästa: hon lyckades skaka upp cirka 150 fulla skandinaver med sin arabiskt baserade world fusion musik.

 Sista delen av programmet var bara grädde på moset: folk- och världsmusikföreningen World Fusion Collective var med och anordnade denna festivalkväll och bidrog med ett storband som spelar röjig, vacker och inlevelsefull musik. Trummisen från Atlases ensamble, Vasilis Sarikis jammade tillsammans med unga begåvade musikanter från Göteborg. Publiken flippade.

 …och under tiden på de dimmiga ängarna på Sydkoster idisslade fåren stillsamt och bräkte då och då.

(Fotograf: Martin Larsson)

 

Comments (0)

Tags:

Svéd szibilánsok

Posted on 02 November 2011 by Judit

A szomszédunkban pár hónapja bútorboltot nyitottak Fjällbacka Hallen néven, meglehetősen szerencsétlen névadás, ha nem egyenesen félrevezető, ugyanis a mi kis falunkat Skee-nek hívják, és Fjällbacka is helységnév, csakhogy tőlünk jó pár kilométerre délre található az Atlanti-óceán partján. Fjällbacka már egy korábbi bejegyzésünkből ismerős lehet az olvasónak, az ottani Sybillát Camilla Läckbergnek hívják. 🙂 De nem erről akartam írni. Hanem a bútorboltról, ami leginkább kacatlerakat.

Az úgy működik, kérem, hogy a csődöt jelentett üzletek árukészleteit olcsón felvásároló kereskedő bácsi szépen Skee-be szállítja a műanyag székeket, napernyőket, grilltűzhelyeket, strandszatyrokat. Aztán mindennek egy hangyányit magasabb árat szab, mint azt a nagy diszkontáruházak (mivel ilyen áruház nincs a közelben). Aztán várja az arra járó gyanútlan külföldieket (norvégokat), Skee ugyanis a E6-os, a Malmöt Osloval összekötő főút mellett található, egészen közel a norvég határhoz. ( Egy jó kutyaugatásnyira – ahogy a lappok mondják fent északon.)

A bútorbolt közelsége csak elenyésző kellemetlenséggel jár. Példának okáért berepül a csomagoló papír a gyepünkre, meg a terrierünk, az a kis veszett dög, naponta megugat tíz-tizenöt kocsit, mert a kerítésünk tövébe parkolnak. Az előnyök ennél számosabbak. Állandó társaságom van, és nem kell attól rettegnem, hogy az E6-os drogmaffia ukrán származású chip’n’dale fiúcskái rám törik az ajtót, elkábítják a masztiffomat és a fent említett őrült  terriert, majd megerőszakolnak és könyörtelenül kirabolnak. Falunk híres lesz! És végre mindenki megtanulja kiejteni a nevét is.

Tudniillik arról van szó, hogy a svéd hangkészletben három szibiláns is található: ɕ, sz, ɧ, és ezek betűvel való jelölése nem egységes, különösen a  ɕ  és a ɧ  hangok ortográfiája okoz gondot (lásd ‘tjena, tja’, Enikő!). Az ’sk’ kombinációval jelölt hang is magas magánhangzók előtt  ɧ -nek ejtendő a svéd eredetű szavakban. Így kis falunk neve helyesen [ɧ eː e]. Ám ez a fránya hang nincs meg minden svéd dialektusban, illetve erősen variálódik a képzés helye, majdnem hogy attól függően, kinek mekkora a nyelve görbületje.  Arról nem is beszélve, hogy a bevándorlók nagy része (én sem) nem hallja a különbséget a ɧ és a ɕ között. Ezt valószínűleg a nem egységes betűjelölés is megerősítheti, és összemosódnak a különbségek a fonémák között. Skee nevének írásmódja tovább növeli a bizonytalanságot, ugyanis az ’ee’-kombináció eléggé szokatlan a svédben (de nem úgy az angolban). Az anyanyelvi svéd valami turpisságot sejt, és azt hiszi, norvég vagy angol szó. Így mivel mind az angolban, mind a norvégban az ’sk’-t szk-nak ejtik, azok, akik nem helybeliek, sokszor szkéének mondják.

A vonaton is. A következő állomás Szkée, Szkée a következő. A skee-iek csikorgatják a fogukat. Vagy amikor az ismerősöm felhívta a menetrend-tájékoztatót, és be kellett mondania az indulási állomás nevét, és a telefonautomata rávágta: nem értem, mit mond, legyen szíves ismételje meg. Majd ugyanezt még háromszor, mielőtt az ismerősöm bosszúsan letette a kagylót. Mondtam neki, figyelj, azt kellett volna mondanod, hogy Szkée, nem azt hogy ɧ eː e!

Susogó, nem sziszegő. Sőt, shjushjogó! Lágyan, zöngétlenül, alig érintve a nyelv közepét a lágy szájpadláshoz, kisapáim!

Comments (0)

Fotómodell vagyok és ács

Posted on 01 November 2011 by Judit

Imádok helyszínt választani, sminkelni… s aztán látni, hogy képpé áll össze mindaz, amit előtte kitaláltam. Számomra tök természetes, hogy latexet húzzak magamra. – Vendégszerzőnk polar.is a http://tukor.nolblog.hu -ról

 

Támogatom az alternatív szexuális megnyilvánulásokat, s szeretném, ha az átlag Svensson, aki azt gondolja, egy trans nem lehet teljesen komplett – miközben ő maga titkon arról álmodozik, hogy más lábujját szopogassa – szóval ha ő is elfogadhatónak tartaná a ‘másakat’.

Az én alternatív modell-karrierem olyan helyzetben kezdődött, amilyenbe sokan belefutnak kamaszkorban: éppen lázadtam az anyám ellen, s arra vágytam, hogy az apám végre észre vegyen! Azokban az években megkeresett néhány fotós, ám egyáltalán nem tudtam elképzelni magamat modellként. Aztán mégis úgy döntöttem: nekifutok, kipróbálom… de a saját elképzeléseim szerint!

El kezdtem fotósokat keresgélni. 16 voltam, mikor egy téli napon összehoztam az első fényképezést, méghozzá kint a szabadban! Magam találtam ki a külsőmet, s a ruhákat is. Még nem igazán jöttem rá, mit is akarok, még nem találtam meg a saját stílusomat… emlékszem, egy sikító-rózsaszín szoknya, s hozzá valami csillogó top volt rajtam.

Amit ma csinálok, már teljesen átgondolt. Kedvenceim a vintage-alsóneműk, a régimódi fűzők, a teljesen letisztult fekete vagy fehér modellek, esetleg éppen ennek az ellenkezője: valami eszméletlenül frivol, rikító színű, esetleg egy őrült latex darab. Ezekhez szívesen választok színhelyül elhagyott házakat vagy magam építette környezetet. Egyszer összevásároltam egy zsáknyi régimódi bizsut, amelyek úgy hatnak a képeken, mintha aranykincseken lennének… A fotóimat többnyire lapok vagy ruhatervezők vásárolják meg. Amelyek teljesen a személyes elképzeléseim alapján valósulnak meg, a portfóliómba kerülnek.

Mint ács, általában fél hatkor kezdem a napot, elindulok az építkezésre, Stockholm valamelyik kerületébe. Összeszedem a törmeléket a kollégáim után, bámulom, hogyan malteroznak az öreg szakik, bepucolok néhány ablakpárkányt vagy éppen felporszívozok egy frissen elkészült konyhát. Fél négy körül aztán hazamegyek. Ebben a melóban az a legjobb, hogy korán végzek, hogy (a zajvédő helyett) fülemen lehet a zeném, s nyugiban járhat az agyam mindenfélén. Klassz, hogy elég jól keresek, s van módom utazgatni.

A munkahelyemen nem sokan tudnak arról, hogy alternatív-modell is vagyok, nem nagyon szoktam erről velük beszélni. Számomra fontos, hogy különválasszam a hétköznapi énemet a modell-énemtől. Amikor modellkedem, különféle szerepekbe bújok: hol édes-habos kis nőci vagyok, hol fekete szuper-boszorka, hol pedig dögös-vörös vamp, egy Russ Meyer filmből. Rohadt jó belemenni egy-egy ilyen szerepbe, de azt azért nem szeretném, ha valamelyikben is összetévesztenének a hétköznapi életben.

Akik ismerik a modell-énemet is, gyakran kérdezik, sokat keresek-e, s találkoztam-e már valami undorító nyálcsorgató fotóssal. Soha, se szavakkal, se másként nem volt zavaró egyikük sem, de olyanok akadtak, akikkel nem akarok újra dolgozni, de csupán azért, mert nem voltak profik. Majdnem mindenki meglepődik, amikor elmesélem, milyen sok nő van a profi fotósok között – ami szerintem baromi jó. Az általam ismertek között is egy csajszi a legjobb… Wow, micsoda képeket tud csinálni – főleg nőkről!

A képeim elég változatos reakciókat váltanak ki. A szüleim nem kedvelik őket, de ezen nem is vagyok meglepve. Viszont rengeteg fiatal lány csodálja, amit csinálok – van, aki borzongva, van aki ámulva… A fiúk mind csak dicsérnek. Mostanában elég jól megy a modellkedés, fotóztam Európában s Amerikában is, ott legutóbb egy rakás tehén és tyúk között… egy minneapolisi étterem számára. Érdekes találkozni más országbeli fotósokkal, örültem, hogy volt szerencsém egy csomó nekem való alternatív fotóshoz is.

Nem akarom túlzottan felpörgetni ezt a melót, nem célom, hogy kizárólag ezzel foglalkozzam. Sokan azt képzelik, ebből élek, méghozzá fényesen… s telejsen paffok lesznek, mikor bemondom, hogy ács vagyok. Az álmom igazából az, hogy egyszer majd a filmezésnek élhessek, mindegy is, melyik szakmában.

(Köszönet Amelie F-nek)

(Az fenti portré első része egy laza sorozatnak, mely mai svéd nőket mutat be)


Comments (0)

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................