Archive | October, 2011

Tags: ,

A neonáci színházigazgatóról a svéd sajtóban

Posted on 28 October 2011 by Judit

Már vártam erre a cikkre! Ugyanis nem lehet szó nélkül hagyni még itt , ebben az unalmas svéd őszben sem.

Ervin Rosenberg cikkét a Dagens Nyheter kulturális vitaoldalán olvashatjuk. A magyar kormányzat antiszemita vezetést nevezett ki Budapest egyik legnagyobb színházának az élére. Ami egy újabb bizonyíték az ország riasztó nacionalizmusára – írja Rosenberg. Már korábbi cikkében (DN. 2010. szept.7.) felhívta a figyelmet arra, hogy a FIDESZ és a szélsőjobb között elmosódtak a határok. Az Új Színház korábbi vezetése semmi okot nem adott arra, hogy ne kapjon bizalmat a folytatásra. A széles repertoáron politikai szemmel sem lehetett kifogásolni valót találni, írja. (sic.!) Amint tudjuk, két pályázatot adtak be, és a politikai hovatartozását nem titkoló Dörner György beadványát Rosenberg hitetlenkedve ismerteti.(Ennyi eszementség – olvasom ki a félelmektől nem mentes sorok közül.) Nem marad ki Csurka István és Tarlós István sem. A Tarlós döntése elleni tiltakozás erős volt. De hiába a színháziak munkamegtagadása, hiába Christoph von Dohnányi távolmaradása, a tiltakozások eredménytelenek, értékeli Ervin Rosenberg. A történések mögött politika színjátékot érzékel: a FIDESZ egyértelműen a Jobbikot támogatja. Az most már mindegy, hogy ez most arra bizonyíték, a FIDESZ ugyanazokat az alapeszméket vallja, mint a Jobbik, vagy ez csak egy taktikai húzás, nehéz azt elképzelni, hogy a FIDESZ-t nem kényszerítik bele – vagy magától is  egyre inkább a szélsőségek felé tendál. Már régóta ebbe az irányba halad.

Mégis, mi a fene folyik Magyarországon? – kérdem én.

Share

Comments (1)

Tags: ,

Nem én kaptam a Nobel-díjat…

Posted on 28 October 2011 by Judit

…ne fogadjatok rám!

Van egy alapvető problémám az irodalmi díjakkal – hogy túl sok a nem-irodalom körülöttük. Gyarló az ember, de ez nem mentség: olvassunk, és ne csak beszéljünk a könyvekről. Pár évvel ezelőtt hívott az egyik ismerősöm Göteborgból, hogy mit tudok erről a Pamukról. Mondom, olvastam egy regényét, amit még a koppenhágai könyvtáros ismerősöm ajánlott, meg láttam vele egy remek beszélgetést a norvég tévében. Hogy nem tudnék-e valamit írni róla, mert megkapta a Nobel-díjat (2006). Ki kellett ábrándítsam: nem tudtam, egy könyv ahhoz kevés. A Nobel-bizottság mindig tud meglepetéssel szolgálni – feleltem élcelődve. – Ideje, hogy elkezdj Pamukot olvasni, ha a lelkiismereted annyira bántja! És ennyiben maradtunk.

De kerültem máskor is kínos helyzetbe a Nobel-díj miatt. Már Svédországban éltem, amikor Kertész Imre is megkapta (2002). Gondoltam, ebből nagy baj lesz. Magyarországon szinte senki nem ismeri. Jött is vigyorogva hozzám a svéd könyvtáros, hogy gratuláljon, milyen nagyszerű, hogy magyar kapta meg. Elszégyelltem magam. (Máskor is előfordult már, hogy elszégyelltem magam a származásom miatt.) Hát még akkor, amikor arról faggat, milyen a hír fogadtatása odahaza. Nem szólok semmit. Kikölcsönzöm a Sorstalanságot svédül.

Most meg ez a Tranströmer-ügy! Megmagyarázom: a fogadási csalás. Azt írja a svéd újság október nyolcadikán, hogy az állami korrupcióellenes testület kivizsgálja, hogy a Svéd Királyi Tudományos Akadémia az irodalmi Nobel-díj várományosának nevét órákkal a hivatalos eredményhirdetés előtt kiszivárogtatta volna, ugyanis a Ladbrokes fogadási irodánál 14:1 arányról rekord alacsonyra, 1,66-ra esett a fogadás. Odd Zschiedrich, az akadémia koordinátora a szokásos rutinellenőrzéseknél többet azonban nem tart szükségesnek, és teljesen kizárja annak a lehetőségét, hogy megvesztegették volna a Nobel-bizottság bármelyik tagját is. Peter Englund, a Svéd Királyi Tudományos Akadémia titkára honlapján hosszasan elemzi, miért nem lehet megvesztegetésről szó.  Fejtegetéséből kiderül, hogy senki nem lett volna olyan ostoba a bizottság tagjai közül, hogy egy, valószínűleg a fizetésüknél kisebb összegért (kb. max. 15.000 ezer korona, cirka 450.000 forint, amit kaphattak volna) kiszivárogtattak volna bármit is. A fogadáson még a legvadabb spekulációk szerint sem lehetett volna vagyonokra szert tenni. Úgyhogy Englund szerint az egész kavarodást maga a fogadási iroda, a Ladbrokes kelthette. Aztán a híreket az újság is megerősíti 13-án: nem lesz semmiféle kivizsgálás. A kedélyek pedig megnyugszanak. A magyar sajtó pár nap késéssel reagál, de csak az első hírre. Kapom is a telefont, hogy hallottam-e a fogadási bundáról. De már akkor, amikor nálunk a második hír is megjelent. Mondom, várjál, én nem is tudtam, hogy lehetett Tranströmerre fogadni! Ugyan nagyon jól tudom, hogy az ég egy adta világon mindenre lehet fogadni a mai világban. Mit mondasz, hogy az akadémia szivárogtatott? Az lehetetlen! Nem kevered össze a wikileak-szel? Majd utána nézek. Közben elképzelem, hogy a szegény nyolcvanéves Tomas Gösta Tranströmer áll a versenybokszban, a zsoké még utoljára megcsókolja a keresztet a nyakában, lezárulnak a fogadások, felcsattannak a kapuk, és rettenetes vágtába kezdenek az izzadt, feltüzelt költők és írók. Ja, lehetett rájuk fogadni. Az irodalmat több szinten is lehet értelmezni, van, aki egész életében a lócitrom szintig jut csak el.

Share

Comments (1)

Jelölt

Posted on 19 October 2011 by Judit

Tudta, hogy nem lesz könnyű a dolga. Fiatal, erős szervezet, remek vérkép, egészséges szervek, olyan, mint a gyom, megszorítod az egyik helyen, kibújik a másikon, gyakorlatilag kipusztíthatatlan. Az apósa is mondta neki – jól emlékszik még, pedig már tíz éve elvált -, amikor epekőrohama volt, és nem tudták az ügyeletes orvost előkeríteni hétvégén, és egy napot végigfetrengett térdeit az állához szorítva, hogy nem adják azt olyan könnyen! S úgy értette, a halált. Aztán már a műtőasztalon, de csak szétszakadt az epehólyag, gennyes zöld váladékát kiengedve a hasüregbe. Kipakolták. És túlélte. Hogy az apósának igaza legyen.

Aztán volt a tűz. Álmukban érte. Már mindenkit kimenekített a borzasztó fekete füstből, csak a macskáért ment vissza, amikor a gerenda – tipikus – leszakadt mögötte, bennragadt, és elájult a füstben, csak arra emlékezett, hogy olyan édes lett hirtelen minden: a nyelve, a torka, a mellkasa, és a forróság helyett hideget érzett, meg tejfehér ködöt, és hirtelen átfutott a fejében a gondolat: ha most ebbe a finom, édes ködbe belépek, nem fogok tudni visszajönni többet, meghalok, és nem volna szép a gyerekeket árván hagyni. És belépett. Látta magát, ahogy belépett. Mivel nem lehetett nem belépni. De három nap múlva csodával határos módon magához tért a kórházban. Új bőrt kapott aztán, és új életet.

Jó bőrben volt. Az epeműtét után csakis egészségesen táplálkozott. És sportolt is időnként. Úgyhogy tudta, jól át kell gondolnia, ha biztos akar lenni a dolgában. Azonnal meg akart halni. Nem, mint az öregek, a betegek, akik hetekig, hónapokig húzzák, és csak fokozatosan épül le a szervezet, kiszárad, lefogy, elsorvad, míg végül a felismerhetetlenségig összeaszott testből kiúszik az elme. Összeomlik a keringés, megszűnik az anyagcsere, leáll a légzés, és mint egy mérgező felhő, kipárolog az élet. De erre nincs ideje. Jobban mondva, bátorsága nincs. A sok részvétteljes tekintet, aggódás, sírás-rívás, a hülye, szívtelen betegápolók, katéterek, infúzió, morfium, lélegeztető gép, s ki tudja, még mivel nem tudják húzni-halasztani az elmenetelt. Nem, köszöni, ebből nem kér. Hirtelen halált akart. Ahhoz pedig nagyon tudnia kellett, mit mivel.

Ez élet-halál kérdése! – hallotta a telefonban a barátnője hangját.

Tudom – felelte. S a másik úgy értette, hogy biztos átérzi, milyen nagy a baj, és megkönnyebbülten öntötte ki a lelkét csupa szeméttel, felesleges kacattal elárasztva. De nem figyelt rá. Csak hallgatott, hadd fecsegjen.

Akkor jössz? – kérdezte a barátnő, de fogalma sem volt, miről beszélt. Egész idő alatt letompított érzésszervekkel tartotta a telefont, mintha egy akvárium meleg vizében üldögélt volna, s a barátnő az üvegfal másik oldaláról beszélt volna hozzá.

Nem – felelte, és letette a telefont. Az megint csörgött, de nem vette fel, hanem kikapcsolta. Már csak egy finom, leheletnyi réteg választotta el a döntés meghozatalától.  Cselekednie kellett.

Share

Comments (0)

Tags:

1800 kép Szél Róza nyaralásáról

Posted on 18 October 2011 by Judit

Share

Comments (0)

Tags:

Szél Róza szabadságon

Posted on 18 October 2011 by Judit

“Dis, Blaise, sommes-nous bien loin de Montmartre?”

Egy hét a naptárban Szél Róza életében éppen egy évet tett ki – pont elég egy sem nem túl hosszú, sem nem túl rövid szabadságra, amit egy nagy utazással lehet eltölteni. De hogy lehet szert tenni egy 365 vagy 366 napos szabadságra? Szél Róza pontosan tudta, hogyan. Keresett egy vastag zsírkrétát az asztalfiókban, és a fehér falra nagy betűkkel felírta először is, hogy: SZABADSÁG!

Ahogy a cipész kirakja az üzlet ablakába: szabadságra mentem, úgy határozta el Róza is, hogy a leírt szó erejével terjeszti ki akaratát a körülményekre. Egy lendülettel kiugrott az ablakon, és többet nem látták.

Moszkváig repült, mint Kun Béla. A sok repülőgép-szerencsétlenség ellenére nem félt. Moszkvában jegyet váltott a transzszibériai expresszre. Nem bánta a zsivajt, a szegénységet, a húgyszagot. A vigyorgó aranyfogak a gyerekkorára emlékeztették. A Kreml olyan volt, mint egy hatalmas tatár torta aranymázzal bevonva. A hófehér katedrálisok nagy manduláival és a harangok mézédes aranyával…Egy öreg szerzetes a novgorodi legendát olvasta fel. Szomjas volt. És az ékírást betűzgette. Azután a Szentlélek galambjai hirtelen felszálltak a téren.

Az expresszen egy lengyel férfi csatlakozott hozzá, aki Mongóliába utazott. Mikinek hívták, és Nauskiig csak összeesküvési elméletekről beszélt, és arról, hogy ha az ember – különösen teleholdkor – egy nagy teleszkóppal megvizsgálja a Holdat, még az autókat is láthatja, ahogy a Hold felszínén, mint a hangyák, mennek le s fel. És a Hold másik oldalát még senki nem látta! – mondta a csodálkozó Rózának. De Miki Nauskiban, az utolsó orosz állomáson leszállt.

Lehet, nem is Mongóliába tartott – gondolta Róza.

Éppen akkor fogyott el az utolsó fityingje is. Pár nap éhezéssel és nélkülözéssel telt, és az első osztályú hálókocsijegyét el kellett cserélnie némi pénzért, hogy legalább Ulánbátorig kitartson. Ahogy a nagy költő mondta: a Nagy Láma dühös kis mongoljai! És mentek, mentek gyalog a sztyeppén, míg nem találkoztak egy fehér tevéket terelgető pásztorral. Akinek akkora kutyái voltak, mint az oroszlánok, és olyan haragosak is voltak, csaholtak és a levegőbe haraptak nagy álkapocs-csattogtatással. Ha nem lettek volna a kutyák láncon, nem maradt volna közülük senki életben, vagy legalább is gatyaszaggatás nélkül.

Azt mondják a mongol pásztorkutyákról, hogy nincs a világon eltökéltebb és bátrabb kutyafajta. Szembeszállnak emberrel, farkassal, medvével, de még a hóleopárddal is. Még a saját gazdájukat is megharapnák, ha az nem adna nekik enni. A legkülönösebbek a feketék, amiknek a szeme fölött két fehér folt látható. Azt mondják, azzal a jövőbe látnak, és egy évre előre megérzik a földrengést vagy más katasztrófát.

A fehér tevéket legeltető pásztor éppen el akarta pusztítani az egyik ilyen kutyáját, mert az annyira megvadult, hogy még a gazdáját sem engedte közel. De a láma, aki Szél Rózával utazott, arra kérte a pásztort, hadd mehessen ő oda a kutyához.

Úgy kell elhatározni, hogy az ember SZABAD lesz, ahogy a láma – a pásztor aggodalma ellenére – egyetlen lendülettel odalépett a megkötözött kutyához, lehajolt hozzá, mélyen a szemébe nézett, majd homlokát a kutya fejéhez érintette. S attól fogva a kutya kezes bárányként engedelmeskedett.

(…)

De Róza transza ezzel nem ért véget. A rövid kitérő után visszamászott a hússzagú zöld vagonba, hogy folytassa útját Peking s aztán Vlagyivosztok felé.

A majmok nagyon érdekelték Rózát, de Mongóliában nincsenek majmok. Vagyis csak egy volt, egy makákó, egy szerzetesé. És Róza a kis mongóliai kitérő során meglepetten tapasztalta, hogy a makákó milyen ügyesen alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez. Indából származott, és Mongólia a maga száraz, szélsőséges klímájával nagyon messze állt attól, amit a kis állat élete első pár hónapjában megszokott.

A szerzetest is érdekelték a majmok. De más szempontból. Tetveket tartott a majmon, hogy azokat összefogdosva, egy mozsárban megtörve, és közönséges út porával elegyítve kis golyócskákat formáljon belőlük, és azokat jó pénzért eladja a tibeti orvosoknak.

Róza két évig élt ennél a szerzetesnél. Bár ez a két év a valóságban nem lehetett több pár napnál. A szerzetes megtanította neki a Vadzsrajána-imákat és a tantrikus jógát. Elmesélte, hogy a tibetiek a fehér majomtól és egy emberevő óriástól származnak. És azt is mondogatta még, hogy Rózának a Himalája másik oldalán van dolga. De az adott valóságszeletben Rózát még nem annyira érdekelték a jógik és a Vadzsrajána, hanem csak a majmok – és a szerzetestől elszökött egy vándorcirkusszal.

Elszökött, gondolta ő, de nem tartotta semmi igazán vissza. A cirkusznál is voltak makákók, és csimpánzok is. Meg csontsovány elefántok.

Azt pedig tudjuk, hogy az artistanő mire tanította meg.

Áááááááá, mit tud maga a tibeti pásztorkutyákról!

Korábban a mongol kán udvarában nemcsak majmok, szerzetesek és cirkuszi artisták voltak, hanem pekingi kacsák, magyar lovak, lengyel kémek is. A kánok udvarában, mint egy múzeumban, szinte mindent meg lehetett találni. A Mongol Birodalom sikerének az egyik titka az volt, hogy mindent magába fogadott vagy magába foglalt.

(…)

Szél Róza egyedül utazott a transzszibériai expresszen. A fürkész vagy éppenséggel rosszindulatú tekinteteket folyton érezte, és amióta az első osztályú hálófülkés jegyét el kellett adnia, a rá tapadó tekintetek meghatványozódtak. A másodosztályon nemigen utaztak európai nők egyedül.

Különösképpen akkor lett nagy keletje Rózának, amikor ismét elfogyott minden pénze (még valahol Vlagyivosztok előtt), és nem maradt más választása, a testét kellett áruba bocsájtania. Ám ez eleinte nem ment olyan egyszerűen, mint gondolnánk. Olyasmit kellett csinálnia megint, amit még korábban sohasem, tapasztalatok nélkül improvizálnia, és ezek az improvizációk gyakran komikus vagy egyenesen veszélyes helyzetekbe sodorták. Egyszer még le is akarták szállítani a vonatról – egy irigy orosz vasutasnő, és Rózának kínjában csak idétlen vasutas viccek jutottak eszébe. Ekkor egy francia utazó, valami Blaise, mentette meg.

– A hölgy velem utazik – mondta oroszul, és azzal a dolog el lett intézve.

Az érdekes az volt, hogy a legegyszerűbben a nyugati férfiakat lehetett felcsípni.

A jelzéseim nagyon is európaiak – gondolta Róza, amikor megpróbált magyarázatot találni a tapasztalataira.

És ez egészen Moszkváig ki is elégítette Rózát.

Amikor a vonat befutott a Jaroszlavszkij Pályaudvarra, és letelt az év, Róza akkor vette csak észre, hogy nem jutott tovább a Lehel-téri piacnál, és nem is telt el több idő egy hétnél, azaz hét napnál. Az emlékezetében mégis élénken élt az első pillantás a Kremlre, a lengyel férfi a teóriákkal, az usánkás orosz katonák Szibériában, a kínai szerencsefánk-árusok, a mongol sztyeppe démonjai, a kutyák csaholása, a lámák, a kínai Nagy Fal, a nyugati férfiak nyálas csókjai, és ahogy a péniszük behatol a kalandra éhes testébe, a kínai kacsák, a majmok, az emberevő óriások, a hó áprilisban a Nazivaevszkaja állomáson, és a borjú Nauskiban. Az, hogy volt gazdag és szegény, friss és izzadt, egészséges és beteg, hogy találkozott Szél Rózával a sivatagban, hogy egy baskír váltókezelő miatt majdnem kisiklottak Uszty Katavnál, hogy szerelmes lett egy artistanőbe, hogy egyszer összetévesztették a francia Szent Johannával, a Volga, a Káma, a Tobol, az Irtis, és sorolhatnám tovább.

Szél Róza blogja

Share

Comments (1)

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................