Mi borzongatna meg a legjobban? Ha a szőnyeg rojtjai megelevenednének, s egyetlen tekergő féreggalacsinná válnának? Azt aztán várhatod!  (1999)

Vissza szerettem volna térni a Seherezádé-szerű lányhoz. Elindultam a Kar utcán, a Kar utcai gyilkosság helyszínének irányába. A szél lökésszerűen fújt, majd diminuendo elhalkult, mintha Ravel Daphnis és Chloéját játszotta volna. (Csupa látszólagos megnyugvás.) Éppen az ellenkező irányba is mehettem volna, a Mester utcán végig, ám a bennem felhangzó Ravelhez jobban illett ez a rémségesebb utca.

Ma délelőtt egy fekete Mercedest láttam a Csonkatemplom előtt megállni. Az autóból két férfi szállt ki. Az egyik telefonált, a másik pár lépésnyire követte, s ide-oda tekintgetett. Az autóban maradt még egy pasas, az, aki vezetett. Járatta a motort, és mit sem törődött az antik időben trillázó madarakkal, a bennem megszólaló fuvolákkal.

Érdekes, nem féltem. Olyannyira nyugodt voltam, hogy könnyedén elkezdtem mindent és mindenkit – rajtam kívül – gyűlölni, még Seherezádét is. Leginkább őt. Magamat inkább szerencsétlennek éreztem, áldozatnak. Tökéletesen működött az önsajnálat. Utáltam az összes kutyát, hogy ugatni bírnak, a faágakat, a falon a salétromot, mert marni tud. És egészen el voltam telve a gondolataimmal. Ha lett volna egy gödör előttem, mindenbizonnyal beleesek – gondolkodás nélkül.

Megírta az újság, hogy egy akna vitte el mindkét lábát. A hirtelen és szabálytalanul eltört lábszárcsontok tüntetőleg meredtek elő a lifegő hús- és ruhadarabok közül. Vagy rakétatámadás volt? Az áldozat ilyet még nem látott: néhány perccel ezelőtt még – a legtermészetesebben – egész embernek érezte magát. Most pedig torzóvá vált, hirtelen nem lelte a saját végét, pedig belül semmit sem változott. Ez is olyan Seherezádé-szerű lény, morbid, se füle, se farka, istenem – hasított belé a fájdalom.

A kékre színezett égbolt alatt, a fűben hevert. Hevesen dobogott a szíve: nem mozdulhat, észrevehetik. Az eget bámulta, vagy a fűben minden előzetes terv nélkül karistoló hangyákat. Fűszálakkal játszott. Furulyázott. Mintha az ő lábára huzigálnák a gyűrűket. Egész nap így kellett lapulnia a tűző napon. A társait alig-alig látta. Csak éjszaka indulhatnak tovább, nappal moccanni se lehet. Lelki szemei előtt megjelent a túlélési könyv néhány fotója a rosszul álcázott katonáról: ha kevés, világítanak a gombjaid, a bőröd, ha sok, a magadra aggatott fűcsomóktól és faágaktól mozdulni se bírsz. Mi van, ha futni kell? Egy kisbari után. Balettozni a birkaganéban. Hirtelen csak annyit látott, hogy az egyik társa felemelkedik, és a szemközti lankáról hevesen tüzelni kezdenek rá…A napszúrás elvette az eszét a baromállatnak. Alkonyatkor tudtunk csak közelebb kúszni hozzá. Már meg volt merevedve. Temetésről szó se lehetett. Tovább kellett mennünk. Ott hagytuk temetetlenül.

A Csemete utcában, ahol a Seherezádé-szerű lány lakott, a rendőrségi gyilkossági ügyben nyomozott. Leszúrtak egy alig tizenéves fiút. A ház, amelynek az oldalában a holttestre rátaláltak, teli volt külföldiekkel. Tolmácsra volt szükség. Dolgoztam már a rendőrségnek. Seherezádéval a kihallgatások során ismerkedtem meg.

Egyszer a lovakat elevenen felfaló királylányról kezdett el mesélni. A királylány a nagy sah egyetlen leánya volt, a szeme fénye, a szíve legnagyobb gyönyörűsége, koronájának legfénylőbb gyémántja. Tettére úgy derült fény, hogy a sah megparancsolta a fiainak sorban, hogy figyeljék ki, miért tűnik el minden áldott nap egy-egy ló a királyi istállóból: tegnap még egy, két gyönyörű paripa mára, holnap már három, és így tovább az idők végezetéig. Ám minden fia elaludt, mikor közeledett az éjfél, így, a sah legnagyobb bánatára, semmit sem derítettek ki. Csak a legkisebb királyfinak sikerült egy éjjel ébren virrasztania, s meg is látta, hogy a testvérhúga az, a sah egyetlen leánya, a szeme fénye, a szíve legnagyobb gyönyörűsége, koronájának legfénylőbb gyémántja, aki éppen egy lovat marcangolt szét az istálló előtt. A fiúnak reggel mindent jelentenie kellett a sahnak. De mielőtt bármit is mondott volna, megeskette az apját, hogy nem veszi a vérét senkinek, sem neki, sem a tettesnek. Akkor pedig elmondta, mit látott az előző éjjel. Nagyon nekibúsult erre a hatalmas király, s így szólt a fiához:

– Menj, vedd az istállóm legszebb paripáját, s végy magadhoz annyi ételt-italt, amennyit csak elbírsz. Eredj aztán, ne is lássalak. Addig menj, amíg élelmed, vized és lovad bírja.

Fájdalmas az igazság, de Seherezádénál minden jóra fordul. Az elveszett gyermek megkerül, a gonosz varázslat megszűnik, a halottnak hitt szerelmes hazatér, az elvetemült királylány véréből újjáéled a kihalt város, a holtak pedig feltámadnak, a holtak pedig feltámadnak, a holtak pedig feltámadnak, a holtak feltámadnak…

 (Kép: Kay Nielsen: Seherezádé és a szultán)

Nekem erre most… Őszintén megmondjam? Nincs időm. Kérem, nekem békáim vannak a kertben, nem is egy, meg erdei sikló. (Megeszi a pucércsigát, még a spanyolt is.) Ezen kívül, ugye, fel kell szedni a korai krumplit, mert a sok esőtől megrothad. Halogatom egy ideje, ám nincs mese. A gazolás nem érdekel, legyen minden vad egy kicsit, és a békákra is gondolni kell. Gondoltam is, hogy a sporaidikusan kihelyezett esővízfelfogó hordóim helyett egy csinos tavat ások nekik, alig eltávolítva egy kis földréteget, hogy a horpadásban az esővíz megálljon – hogyha béka lennék, pancsolnék egész nap!

Aztán most van a gomba szezonja: mindenféle gombáé, jóféle és rosszféle gombáé, gombaszerű képződményeké, a sensu lato pórusosoké, a tüskés és redős termőrétegűeké, a lemezeseké, a kicsiké, a bunkósoké, a dögszagúék, a gumiszerűeké, a tejelőké. De nem az evés jár az eszemben, az a legkevésbé sem érdekel. A szín, a forma, a szag, a tapintás, a friss levegő és a fák folytonos jelenléte izgat, és vonz az erdőbe. A gomba dísz, kelmefesték, gyógyszer, és internet, a fák közötti kommunikációs hálózat. Ezen kívül, persze, sokukat meg lehet enni. És az sem mellékes, hogy igen jó az ízük.

Nem nagyon érek rá. Rotyog a vérvörös pókhálósgomba a festőfazékban. Nyers gyapjút színezek vele. próbaszínezés. Ha beválik, gyűjteni kell egy rakás vérvörös pókhálósgombát, szerezni kell egy kis timsót, ecetet, jó kártolt gyapjút, és uccu neki fakereszt!

Tegnap a gombakörrel nagy vadászaton voltam. Mindent leszedtem, amit csak érdekesnek találtam, mert volt velünk egy gombaszakértő, aki utána egyenként végigment a kosarakon, hosszasan magyarázva minden egyes példánynál a tíz pár csillogó szemnek. Mondanom sem kell, hogy az én kosarammal kezdte, mert sikerült mindjárt az elején és tökéletes iskolapéldáját megtalálnom a Phallus impudicusnak, vagyis erdei szömörcsögnek. (Gombaszakértők itt kuncoghatnak egy sort, már tudják, miért velem kezdték.) Én korábban csak könyvekben olvastam erről a gyönyörűséges formájú gombaféléről, igazán nem is hittem a létezésében, ezért kissé meghökkentem, amikor sejtésem beigazolódott: a legelső, utamba kerülő gombuci egy kifejlett péniszformájú dögszagú phallosz volt! Dögszagú, ezzel vonzza a legyeket a nyálkás undormány spóratestre. Na, ezért kezdte velem a szakértő. A példánynak megvolt a tojáshéja (boszorkánytojásnak hívják a még ki nem fejlődött kicsiket), abban kocsonyás trutymóval, a törékeny nyél, s a nyélen az olajzöld fejjel. A gombaszakértő azt mondta, minden rendes gyűjtő lezárt befőttes üvegbe teszi az ilyeneket, de nekem ez volt az első szömörcsögöm. Amit, természetesen, nem tarthattam meg, azonnal jó messze el kellett dobni, s nem azért, mert nem ehető, mert ehető, csak ki az ördög bírna a szájához emelni egy ilyen bűzölgő valamit!

Ezer szerencse, hogy volt még a kosaramban a gyilkos galócának egy klasszikus példánya: bocskor, gallér, minden megvolt, kifejlett, remek kalap, hófehér, nagyon szép. Aztán a vérvörös pókhálósgomba, ami szintén alkalmatlan a fogyasztásra, de annál alkalmasabb a gyapjúfestésre. Úgyhogy megtarthattam. Most ennek a levében fő a bariszőr. A hűtőben pedig a tegnap megpárolt ízletes vargánya, barna nyálkásgomba, barna érdestinoru, kormostönkű érdestinóru, tarka fenyőtinóru, rókagomba, krómsárga galambgomba, tarkahúsú galambgomba – már a nevük hallatán is beindul az ember nyálelválasztása.

Mennem is kell! Ma az ősök szellemének áldozok. Friss taplógombát égetek. Nem is akármelyiket, hanem parázstaplót. Füstjét a szúnyogok rettentően utálják, de az ősök szellemei nem, sőt, kifejezetten szeretik a savanykás, fojtogató szagot, a pirit kénszagú szikráival vegyítve.

(Jó dizájn)

Fantasztikus ez a láb: csupa csont és bőr, semmi lerakódás vagy püffedés a lábfejen vagy a boka körül, a talp sima, hibátlan a bőr. Feszes és finom. A lábujjak hidegek. Kicsit nyurga az illető, és ifjú – talán azért. És melankolikus is, mintha a feje csak imbolyogna a hátgerincen, de nincs igazán összeköttetésben vele. Sápadt arcú. A fellegekben jár, igen, ez a helyes kifejezés. Nincs jelen. De most majd lehozom a földre, és talpra állítom ezt az angyalt. A jobb láb artikulációjával kezdem.

(Fotó: Honey Case)

(…)

Arra kér, hogy csókoljam meg a lábát. Azt nem szoktam. Felül az asztalon, és derékból előrehajol a bokájához, mint valami gumibaba vagy jógi, és megfogja a kezem. Ezerszer láttam már, hogy végződnek az ilyen pornófilmek, de nem akarok melodrámát, és a szemébe nézek. Azt próbálom elérni, hogy ő jöjjön le a földre, hogy ő szálljon magába, erre én nem tudom levenni a tekintetem róla.

– A klienseimmel nem szoktam viszonyt kezdeményezni – mondom nagyon szakszerűen főképp magamnak.

Visszafekszik. De amikor a prosztata zónájához érek, azt hiszem, erekciója van. Fantáziál. Rászorítok a mellékvese pontjára, olyankor az ember éles fájdalmat érez a talpa közepén. Ő is felszisszen, hogy az mi volt, de megnyugtatom, hogy csak a mellékvese, és ne aggódjon, mert ez mindenkinek a gyenge pontja. Kacag.

Amikor az emberek a kezeim közé kerülnek, megtudok mindent róluk.

Ennek itt nincsen semmi baja, csak túl hamar nőtt fel. Nem volna jó a szex vele, mert tapasztalatlan, és hamar elélvezne. Talán még meg is ijedne önmagától, hogy milyen hamar! Szégyellné. Elszaladna. Megutálna. Szerintem szűz. Ez egy szűz lábai. Nagyon vonzóak, mert ha az ember rátalál a megfelelő pontokra, azok, mint egy szelep, működésbe jönnek, és a páciens rákapcsolódik a saját friss, szűzi energiáira. Ezeket a szelepeket nyitogatom, és azt hiszi, hogy kívánom.

Hallom a halk nyögdécselést, amikor az arcüreg pontjait nyomom. Kérdem, volt-e megfázva mostanában. Nemleges a válasz. Aztán kiderül, a fül pontjainál még nagyobb a baj. Rákérdezek: tinnitusz? Az, igen. Finoman masszírozni kezdem a területet, míg a másik kezemmel támasztom a lábat, és hagyom, hogy élvezze a fájdalmat.

– Ettől majd elmúlik!

(…)

Amikor befejezte a könyvet, és azt becsukta, vette csak észre, hogy a kávéja teljesen kihűlt. Elfelejtette meginni. Elmosolyodott, lerakta a könyvet a kisasztalra, csak a könyvjelző maradt a kezében, azt forgatta-pörgette az ujjaival, mint valami motollát – ahogy az öregek forgatják a hüvelykujjaikat az összekulcsolt kezek fészkében. Kinyújtózott, s fölállt, hogy új kávét töltsön. A könyvjelző a könyvön landolt: s a két láb ott lóbált tovább a könyv gerincén. Új könyvre várt. Helyre akart kerülni. Funkcionális akart lenni megint, hasznára valakinek, mint a jó dizájn.

(Szokatlan könyvjelzők a Honey Case-től, az oldalra a Designpumpa hívta fel a figyelmet)

Déli tizenkettő. Az anyósom hív az otthoni vezetékesen. Azt mondja:

– Jó reggelt!

Aztán megkérdi:

– Otthon vagytok?

Ezzel kijelölve a telefonbeszélgetés helyiértékét.

Aztán mindjárt Kosterre[i] tereli a szót, hogy képzeljem csak el, most már nemcsak a flakmopedistákat [ii]büntetik, hanem a bicikliseket is.

– Az ittas bicikliseket?

Nem, nem, mondja, megállítanak mindenkit, és ha nem működik pl. a biciklin a lámpa, már kapja is az illető a büntetést, ami, mit gondolok mennyi?

– Kétszáz, háromszáz korona[iii]?

– Nyolcszáz! – vágja rá.

Kuncogok. Jól ismerem a kosteri bicikliállapotokat.

– A göteborgi rendőrök elbújnak az árokban, és lesből támadnak.

Már röhögök, s mondom, hát, ez elképesztő nevetséges. De nem vonom kétségbe az anyósom szavahihetőségét, mert már az újság is megírta.

Koster legendás hírű nyaralóhely a svéd riviérán (Nyugat-Svédország). A kis ikerszigeten országosan is a legtöbb a napos órák száma, és tapasztalataim ezt is igazolják: nálunk, a szárazföldön esik, dörög, Kosteren meg már hetek óta nem láttak még egy bárányfelhőt sem. Valahogy az óceán felől érkező felhőtömegek simán átbuckáznak a forrón párolgó kosteri gránitsziklákon, hogy aztán minden mérgüket – és az esőt – a parton adják ki.

De népszerűségét nemcsak a kellemes klímának, hanem a szigetre jellemző sajátos életmódnak is köszönheti. Lévén természetvédelmi terület, csak különleges engedéllyel lehet gépkocsit, traktort és hasonlókat vezetni. Észak- és Dél-Kostert is simán be lehet járni gyalog, de aki siet, biciklizhet. Az eredetileg rák- és heringhalászatból élő helyiek árufuvarozásra a flakmopedet használták már évtizedek óta. Egyszóval nyugis, tiszta hely Koster.

A harmadik tényező, ami olyan vonzóvá teszi, minden bizonnyal a svéd tengerparti szigetvilágra olyannyira jellemző autonóm, szabad, időnként túlságosan is öntörvényű felfogás, ami szerint, ha bekap az ember egy sört a szomszédnál, még simán hazamotorozhat. Nem is volna ezzel semmi baj, ha az eredetileg 300-350 főt számláló helyi lakosság egy-egy sört lenyomna esténként. A baj ott kezdődik, hogy a szigeteket nyáron turisták ezrei lepik el, és a ráktálhoz nem csak egy sör gurul le. Aztán biciklire, flakmopedre, és újabban már quadra pattannak és össze-vissza ütköznek a keskeny, kikövezetlen utakon, árokba borulnak, gyalogosokat gázolnak. Ez azonban nem egy elszigetelt jelenség, hasonló viselkedés figyelhető meg a többi, turisták által elárasztott szigeten is.

A rendőrség pedig példát akart statuálni. Méghozzá Kosteren. A közlekedési rendőrség kihelyezett egy motoros rendőrt. Megírta az újság is. Azt is megírták, hogy a törvény szerint a bukósisak használata a flakmopeden is kötelező. Meg hogy a platón személyek szállítása tilos. Ezt nehéz volt a kosterieknek megemészteni. Más jármű híján a gyerekeket mindig is flakmopeddel vitték az iskolába, bukósisak meg sose volt senkinek a fején. Minek? Olyan lassan megy a moped, hogy az ember talpra áll, ha le is dőlne róla. Ám a törvény az törvény. Meg kellett venni azt a fránya bukósisakot – ha még egy hokisisak sem volt valahol a padláson! (T.i. hokisisakja minden svédnek van.) A jó öreg halászok dörmögtek, morgolódtak, de pár helyszíni bírság után elment a kedvük a dörmögéstől is.

És most már a biciklisekre is rászálltak! Azt mondja az anyósom, az árokba bújnak, és onnan, rajtaütésszerűen kapják el a működő lámpa nélkül kerékpározókat. Nyolcszáz korona a bünti! Cirka huszonnégy ezer forint. És ehhez az ember még nem is ivott.

Kuncogok, rötyögök tovább. A kosteriekről  azt szokták mondani, bockete emberek. Bockete, vagyis önfejű, konok, magának való (tájszó). Fejjel megy a falnak[iv]. De most már törvényileg letörték a szarvukat, és bukósisakot húztak a fejükre. Az apósom kosteri. Hogy úgy mondjam, személyesen érintett vagyok tehát az ügyben. Anyósom hírforrása apósom anyja (magyarán az anyósom anyósa), aki  – magas kora ellenére – a mai napig Dél-Kosteren él. Álmában sem gondolta, hogy ezt is megéri!

Az viszont sose derült ki számomra, hogy az anyósom mit is akart déli tizenkettőkor. Talán tudni akarta, hogy visszajöttünk-e a nyaralásból. Vagy csak meg akarta osztani felháborodását. Figyelmeztetni akart, hogy nehogy rossz biciklire szálljunk. Vagy ő is röhögött magában, hogy végre rájár a rúd a szabados rokonságra Kosteren.

– Menj el, vazzeg, menj el, ha azt hiszed, máshol jobb! – lobogtatta az újságot, ahol ma is az angliai zavargások álltak a címlapon. Elkeseredettségében még oda is csapta az asztalhoz párszor. Aztán még azt is hozzátette: – Mindenhol idegen leszel. – Aztán letette az újságot az asztalra. Erőszakkal nem lehet semmire menni. De szép szóval sem.  Kifogyott az ötletekből. Abban igaza volt a feleségégnek, hogy a fizetés csak kevesebb lett, az árak meg húztak felfelé, hogy már évek óta se nyaralás, se gyerekek, se új autó, a régi Suzukit nyúzták, ha menni kellett, de – szerencsére – nem kellett menni. Munkába tömegközlekedés, amiből főként a tömeg volt meg, a fáradt, izzadt tömeg, a tumultus, a verekedés, zsebtolvajok, retkes csőlakók. Az embert simán megtámadhatták és kirabolhatták fényes nappal a Ferenciek terén. Máshol is. Munkából egyenesen haza a legjobb, s otthon a négy fal között a tévével, a szomszéd gyerek építőkocka-tologatásával, az enyhén dohos külső fal, a csak apránként szétmálló vasbetontudat, télen túl hideg, nyáron túl meleg. Az ajtóig három méter pontosan, az ablakig kettő, összesen hetvenhárom négyzetméter, vécével, konyhával, erkéllyel, ablakpárkánnyal. A tévében nagy házakban laknak az emberek, gyerekeik vannak, kutyák, macskák, vadi új kocsik, sima arcbőr, ép, hófehér fogsor, mosoly, finom vacsi, picsi-pacsi.

Az ismerősük Észak-Londonban lakik, Wood Greenben. Egy banglához ment feleségül. Emlékszik, amikor látogatóban voltak náluk, a környéken csak külföldieket lehetett látni, de mind angol volt. A karibi negyeden kellett átmenni, ha hozzájuk tartottak. A paki negyedben vásároltak, a busz a magyarok és lengyelek lakta részen haladt keresztül, még magyar kolbászt is látott, meg savanyú káposztát, és ott volt az Arzenál meg a Tottenham Hale vasútállomás, ahova Stanstedről érkeztek. A földalattin sok magyart hallott. A buszon meg sok jamaikait. Sose értette, hogy mit mondanak, pedig angolul beszéltek. És egy kicsit mindig úgy érezte, hogy világkörüli utazáson vesz rész, pedig csak egy szimpla londoni csuklós buszon lötyögött a tarkabarka tömegben.

A tömeg, aminek a nyelvét nem érted, tarkabarka; aminek érted a nyelvét, az retkes csőcselék. A tömeg, aminek beszéled a nyelvét, mindig túlordítható; a tömeg, aminek nem beszéled a nyelvét, szépen rád tapos, mint valami büdös bogárra. Na, ezért sem akarta, hogy elmenjenek. De csak menjenek! A földgolyóbis elég nagy ahhoz, hogy körbe-körbehurcolkodjanak, országról országra, faluról falura, mint valami bolygó hollandi. Megint a bogár jutott eszébe. Az is csak rohangál fejetlenül, ha kipiszkálják a lyukából.

Ett ögonblick; en flock gäss flyger förbi stranden i Borre, Vestfold (Norge). Klicka på bilden för att se den större.

Kråkan satt i ett träd hela dagen utan att göra någonting.
– En liten hare kom förbi och frågade: Kan jag också sitta stilla hela dagen utan att göra någonting?
– Klart du kan, svarade kråkan.
Haren satte sig under trädet och satt där stilla hela dagen. Plötsligt kom en räv och käkade upp haren.
Historiens lärdom: Ska du sitta hela dagen utan att göra någonting ska du sitta på en hög position….

(Source: Facebook)

Hol lehet Norvégiában nyaralni? Mindenhol. Hol a legjobb? Nekünk Borréban. A héten kánikula volt egész Skandináviában, és a legjobb választásnak egy strand tűnt. De strand itt is van, ahol lakunk (Strömstad) – de még milyen jó kis strandok! Pl. Saltö vagy  Capri (vigyázz, reklám…és igen, Cohen magyarokról is énekel). Mi mégis ezt választottuk: M/S Bohus kompot Sandefjord irányába.

Sandefjord Délkelet-Norvégiában van, éppen a Skagerrak másik oldalán Strömstaddal szemben. A svéd oldalról nem túlságosan nagy a forgalom, annál több norvég hajózik be Strömstadba, hogy vásároljon. Mi azon kevés svéd közé tartozunk, akit a kíváncsiság a másik partra hajtott bennünket.

Sandefjordból Stokke felé vettük az irányt. Stokkéban érdemes egyet sétálni a “Bokemoa” bükkerdőben. (Ha arra járnátok, említsétek meg a bükkfáknak, hogy én ajánlottam a helyet!) Mi meg is ebédeltünk a vasútállomás melletti étteremben. Aztán meg sem álltunk a borrei családi kempingig. Négy napot töltöttünk itt a kölcsönlakókocsiban.

Jókat lehet sétálni, biciklizni a környéken. A strand kilométereken át sekély, homokos, az enyhén lejtő partról csodálatos a tenger (a tönsbergi olajfinomítót leszámítva). A hangulat Balaton+++. Az oslói árok mentén kialakult vulkanikus kőzeten gazdag a vegetáció, és gazdagok a parasztok. A kikötő melletti mesebeli erdőről sokat írtam a borrei ihletésű szövegeimben – – – nem most jártam itt először! Az erdő egyenes folytatása a Borrehaugene, ahol királyi sírhalmokon ezeréves tölgyek nőnek. A falu templomát 1100-ban építették.

Borrétől 4 km-re délre Åsgårdstrand nyúlik el. Simán el lehet sétálni a tengerparti sétányon. A hófehér halászházak között romantikus sétát lehet tenni Edvard Munch festményei között.

Åsgårdstrandi utca

Meg lehet nézni Munch nyaralóját, piknikezni a kertjében, élvezni a különleges, festőket megihlető fényviszonyokat a gesztenyefa alatt.

A hang

Igen, a legjobb, ha egy teliholdas éjszakán érkezünk (speciális tárlatvezetés nyáron!!!). Bár Munch szellemével nappal is remekül lehetett kommunikálni… Festők, bohémok, kísértetek minden sarkon!

Tönsberg, a környék legnagyobb települése, a legősibb norvég város, a nevét 1130-ban említik először, és minden valószínűség szerint 871-ben alapították. A környéken rengeteg a vikingkori emlék, itt találták meg az osebergi hajót, amit az oslói Vikingmúzeumban lehet megtekinteni (a helyszínen csak a másolata látható). Párja, a gokstadi hajó is a környéken került elő, de találtak hajót a borrei királyhalmok egyikében is.

Osebergi vikinghajó

 Tönsbergben rengeteg időt el lehet tölteni, mi egy Gowalla-trip vonalán haladtunk nagyjából, és szürkebarátokkal, hippikkel és alkoholistákkal találkoztunk. A Stoltenberg-család (Jens Stoltenberg, norvég miniszterelnök) őse, Henrik Monssen (Stoltenberg) is tönsbergi. A Stoltenbergpark közelében található Møllegaten-on leültünk egy padra, és csendesen néztük az örökmécseseket és a rengeteg vörös rózsát…

(keletkezéstörténet)

– Itt van, ni! Minden pergamenen van.

Ehhez a fejezethez hallgassuk Momčilo Bajagić Bajaga: Montenegro című nótáját…Montenegro zove tebe, Montenegro zove mene…náná nánáná. (Bajaga urbánus, dezillúziós, bőrdzsekis, de mégis érzelmes, doromboló hangú, markáns arcú nők-kedvence.) Most kezdődik. Egy panelház egyik túlfűtött lakásában. A távolból trance szól. (Ugyan mi más is szólhatna mindjárt a kezdetek kezdetén. De igyekezzünk Montenegróra összpontosítani!) A lakás nagyobbik szobájában ketten vannak. A kisszoba ajtaja napok óta zárva. A nagyszobában két nő: az egyik és a másik. Kezdetben az Egyik és a Másik voltak. De ahogy az ember hozzászokik a panelléthez, degradálódik minden.

És Isten újra szólt:

– Majd meggyilkolom én!

A falon félig levált a poszter, egy amerikai plakát: coca-cola, marilyn monroe, szexuális forradalom. Mellette: a szovjet könyv hete. A kisszobában egy albérlő lakik, de a két nő régóta nem látta, s már kezdték azt hinni, hogy örökre lehunyta a szemét a foglalkozását tekintve hugybanéző.

– Na, oda a Mars! – mondotta a kisebb és fiatalabb, de egyben ostobább nő.

– Nahát, ez túlkapás a maga részéről! A legutóbb két meleg comb után vágyakozott.

– De ebből nem lehetett tudni, hogy valójában éhes volt-e, vagy pedig megkééévánt egy nőt – érvelt hamiskásan tovább a kisebbik. Az arcát ferdén az égbolt felé fordította, vagyis ahol az égboltot sejtette, valahol fent, ahova a világító testeket pakolták (A nagyobbik világítót, hogy uralkodjék a nappalon; és a kisebbik világítót, hogy uralkodjék az éjszakán, s hozzá a csillagokat.), de a fényük már nem ér idáig.

A másik az asztalnál ül, az íróasztalnál, mint Njegoś, Petar Petrović, a fejedelem a Lovćen tetején, kezében az Iliász orosz fordítása, amikor világok csapnak össze alant, és látja Njegoś, hogy az égben ugyanez a helyzet, illetve eredendően ott játszódnak le ezek a dolgok, a földön csak ismétlődnek, és hozzákezd eposzához, aminek A mikrokozmosz fénye címet adja.

– Én álmomban beszélni sem tudtam – mondja a másik, a komolyabb. – Akkorát robbantottak, hogy betörtek az ablakok, és a hugybanéző feltámadt.

– Fel, fel! Ááá! Falra fel! Feltámadt a szomszéd is – céloz a kicsi az trance-re.

– Az ostoba paripa képlete vagyunk mi – jegyzi meg a Njegoś-forma nő -, tudniillik élhetetlenek.

***

Momčilo Bajagić Bajaga

(Ezekkel a sorokkal kezdődik egy másik kisregény:

A NAGY FEKETÉSBARNÁS ZÖLD KÖNYV

             Ancien rhétorique

majd azt is megmutatom egyszer, hogyan végződik! LOL )