Archive | July, 2011

Tags: ,

Mások történetei

Posted on 27 July 2011 by Judit

A megnyitás ősi vágyával ütemesen lépked lefelé a kávéház három lépcsőjén, hull a hó, meg se kérdezte, szabad-e áprilisban havazódni, tréfa-e, kegyetlenség, mit vele űznek, tréfa-e az élet vagy csak malheur, bamba dongó, ami dönögve kutat fészeknek való rés után. Fájdalom, fantomlélek ez, mi ütemesen lépeget, elégszer figyelmeztetve, hogy micsoda felelősség és micsoda malheur, igen, malheur, hogy élünk. S akkor még egész más volt, mint most, vagy mint annak előtte, amikor még egyáltalán nem is jutott eszébe, hogy létezik.

 

Libegő arcvonások. Három lépcső le.

 

– Meg tudná mondani, hol a legközelebbi metróállomás?

– Keressen egy lyukat, ami a mélybe vezet.

 

Örökké a metróállomásokat keressük. Hopp, három a lépcső. Ütemesen lüktet lefelé, vállára kar, eltakarja a lengő lapockáit, beleütődő nyilallás a csontjában. Nem vak, csak megtalálja azt az átkozott metrót, és végre hazaér. Egy egész mozdulat és szünet. Maradj még!

 

Szinkópa az ajtón. Vajon miért nyit rám ez a felelősségteljes malheur?

 

– Balhé blöki? – szegezik neki a kérdést. Latolgat. Hogy mit válaszoljon.

– Látogatóba jöttem.

– Mondjad, blöki!

 

Picit reszket a levegő, ahogy ki-be lélegzik. Érzi.

 

– Bökd ki, angyalom!

 

De csak a gázok cserélődnek, süket a zenére, a lélek ideges szinkópáira, szemhéjára por pereg, meg se rebben. Vajon tényleg hazaértem? Jön, nyit, első lépés, ahogy lezökken a pepita mezőn a gyalog, majd a futár is.

 

– Pihenjünk egyet! – mondja a kajla futár -, zűrös napom volt.

– Nincs kifogásom ellene – így a gyalog, s egy elegáns mozdulattal máris elernyeszti végtagjait. Pihenj. Elemózsiát keres, de inkább egy viharvert, meggyűrődött szál cigarettát vesz elő. Más nincs?

– Túl steril nekem itt a terep – szól a futár -, nem túl nagy a mozgásterületünk, de legalább van egy kis időnk, hátha kitalálunk valamit, amíg az ellenfél lépésre szánja el magát.

– A sporttárs – helyesbít a rövidéletű gyalog.

 

– Nincs mit veszítenem. Mondd ki, mit akarsz.

Akarni? Akarni nem lehet. Zökkenő nélkül lemenni a lépcsőn. Kiismerhetetlen az időjárás, pustol a hó, reszketnek a rügyek, kipattanjanak-e végérvényesen, vagy hogy a fenébe lehetne zöld duzzanatként maradni, míg az ellenfelek, illetve a sporttársak lejátsszák ezt a középkori esélyegyenlőtlenségesdit. Nem lehet újra kezdeni, ha egyszer már megtörtént, megtörtént. Történne csak meg.

 

Felpattintja a kávéspohár fedelét. A sporttárs, nevezzük mi is így, még gondolkodik. Két sasszé jobbra, hopp, szabálytalan, elfogytak a négyzetek. Nem lehet akarni.

 

– Mire gondoltál a vonaton?

– Azon nevettem, egyszerűen nevetnem kellett a felismerésen, hogy ez így átfutott az agyamon, még a peronon, amikor még csak vártuk a vonatot, hogy kivel is utaznék ennyi balfácán közül, hogy kivel kerülök egy kupéba, kivel, s hogy megláttalak a pneumatikusan nyíló ajtó mögött, hogy rám nézel, hogy pont az, akit én is ennyi balek közül, és jóformán észbe se kaphattam, máris, és egyre inkább, szóval, ahogy egyre többször föltűntél az érintésre három másodpercen belül nyitódó ajtó mögött… Csak erre gondoltam.

 

Én már nem vagyok ártatlan.

 

A rövidéletű gyalog ekkor úgy dönt, hogy mégis eszik. Úgy tűnik, lesz rá ideje. A futár még habozik. Nézi, ahogy a gyalog kipakol: kenyeret, konzerveket.

– Ideadnád a sót? – szól a vézna futárnak a rövidéletű gyalog. A futár előveszi rozsdás páncélja mögül a hófehér sóval teli zacskót.

– Meddig utazol?

– Meddig utazol?

 

Arcán hótorlasz. Nem kérdezte, hogy szabad-e áprilisban havazni. Nem kérdezte a lepkét, hogy szárítkozhat-e a lapockáján. Mit lehet tenni? Már leélték előttünk az összes variációt. Csak én, csak én nem emlékszem a lépésekre! Még a következőre se! A nyitásokra se emlékszem! A hangokra sem. Szorítsa meg, kedves, a kezem. Hajtsa le a fejét, ki kell fényesítenem: jönni fog a múlt. Holnapra csempesimára borotválom a múltját.

 

– Most nézd, kérlek, ezt a konzerves dobozt! Ha akarom, kinyitom; ha nem akarom, nem. Egyszerű. De az ember nem konzerves doboz, az mindig nyitva jő, véletlenül és bambán. Kívül hordja önmagát.

 

Sóváran néz a járókelőkre, mert árván, és félelmetesen árván maradt, akár meg tud válaszolni a kérdésekre, akár nem. A megválaszolatlan kérdések mindig valakit védenek, nem tudom kit, de védenek:

 

HA ELLÉP A KIRÁLYNŐ ELŐL, LEÜTÖM.

 

– Most kinyissam vagy ne?

– Hagyjad a fenébe! – méltatlankodik a vézna futár. Lepleződött a sóvársága, sértődötten vágja még oda: – Nem eszem.

 

Pihe, pihe orr. Valami nem történhet meg csak úgy, ahogy egyik napról a másikra leesik a hó, nem jöhet, és nem maradhat meg, mint a lábnyom. Csupa lucsok a járda. Tekintete ágról ágra ugrál. Kavarja a szél az álillatokat, a hazug hangzatokat, mint a hópihét. Hamis a mosoly, a fogsor, a vágyak hazugak, a fájdalom ál, a lélek fantom, istenem, istenem, az emlékek valótlanok, a halottak hamisítványok, az igazolványom apokrif.

Love is a Loosing Game

Comments (0)

Tags: ,

Zucchini in applebed

Posted on 25 July 2011 by Judit

 

Do you have many of these? Squash or in other words zucchini. Difficult to find new ways to prepare it? I was pretty tired of squash in tomato sauce, so I decided to make something totally different this time.

Photo: Martin Larsson

  • 2 zucchinis
  • 1 medium onion
  • whole fresh fennel
  • 250 g minced beef or chopped mushroom
  • one egg (can be skipped)
  • 2 sour apple
  • oil
  • salt, pepper, sugar, cinnamon, lemon

(ingredients for four people)

Fry the chopped onion, the fennel and the meet/mushroom in oil. Salt and pepper the mix.  Keep the green leaves of the fennel for decoration. Cut the zucchinis into half, scratch out the middle, but keep the vegetable meat. Salt the inside of the boats. Mix the onion-meat mash with an egg when cooled down. (Egg is not necessary, it’s just to keep the whole filling in one. Vegans can simply skip it.) Fill in the zucchinis. Place the scratched out zucchini pieces in a casserole, add 2 sour apples in slices, put the stuffed boats on the top, pour a little water under and bake the whole thing for 30-40 mins in 200 Celsius warm oven. Lift out the zucchini boats. Pour the cooked small pieces of zucchini and apple into a mixer, add a teaspoon sugar, a teaspoon cinnamon, a splash lemon juice (if the apples weren’t sour enough) and mix it into a smooth sauce. In a deeper serving plate have the apple sauce layer first, then the filled zucchini and decorate it with fresh fennel leaves. Serve it with boiled new potatoes.

 

Photo: Judit Szeles

Hope you like it! Bon apetit!

Comments (0)

Tags: , ,

Sebaj, magyar vagyok

Posted on 25 July 2011 by Judit

Előző rész

Felálltak az íróasztaltól a rendőrök, és elindultak feléje.

Mindenre felkészült.

De azok csak álldogáltak, és azt mondták vigyorogva:

– Herr Rüszváj, icc OKÉ! OKÉ! Frí. Gó!

De Robi csak hitetlenkedett, és nem akart felállni. Le van tartóztatva, vagy nem?

Az egyik rendőr visszament a számítógéphez, és valamit pötyögtetett, és ki is nyomtatta, hogy majd azzal a szöveggel tisztázza a helyzetet Robi számára.

A kinyomtatott szövegben ez állt magyarul:

Minden rendben van, uram. Elmehetsz már. Nem probléma. Mi sajnáljuk, a kellemetlenséget! Van egy kellemes időtöltést!

A két tag kedvesen mosolygott rá, előzékenyen össze is csukták a táskát, és az ajtó felé mutattak.

– Báj, báj!

A mai világban egyáltalán nem olyan könnyű hősnek lenni, lépett ki Robi az utcára. A legjobb lesz, ha fog egy taxit.

Oslóban az épületek nem monumentálisak, nem húztak fel sem bazilikákat, a tereket beárnyékoló hatalmas épületeket, sem felhőkarcolókat. Emberi lépték, így mondják. Embertelenül üres utcák. Irtó nehéz taxit találni a Hammersborggatán – mert Robinak mintha úgy tűnt volna, ez az utcanév állt kiírva az egyik épületre.

– Clarion Hotel Royal Christiania – vezényelt a fekete bőrű taxisnak, aki valami arabosnak hangzó zenebonát hallgatott az egész egyperces úton. Azt nem árulta volna el a fránya, hogy gyalog lehet, hogy közelebb lett volna. Sőt, biztos! Hatvanhárom norvég koronát kért el, ami uszkve kétezer forint lehetett, vagy egy kicsivel több is talán. Norvégia marha drága, vonta le a következtetést.

 

Foto: Martin Larsson

A szállodában Robi úgy döntött, hogy gyorsan ledobja csak a cuccait, majd városnézésre indul. Az eddig megtapasztalt fölöttébb bosszantó, vagy egyenesen elkeserítő élményeket ki kellett szellőztesse a fejéből.Benne volt a kisördög, hogy tegyen egy kis túrát a környéken, sörök beszerzése céljából. Talált is a Sentralstasjonen mellett egy ICA nevű boltot, ahol huszonkét koronáért, cirka hétszázötven pengőért, adták a Carlsberg dobozost. A pénztárhoz érve azonban nagy meglepetés érte: nem lehetett megvenni, nem adták el. Akkor most mi van?

– SZÖNDA! – fröcsögte a pakisztáni kinézetű pénztáros.

Milyen szonda? Nem részeg még.

– ALKOHOL! – ütögette reumától görbe ujjaival az ürge a dobozt.

– Tudom, hogy alkohol… – válaszolta bambán Robi. Nem értette. Ez olyan lehet, mint a Mátyás-királyos mesék, gondolta. De a pénztáros csak azt hajtogatta:

– Szönda, isse alkohol, ikke, nix, oké?

Egyáltalán nem oké, mérgelődött Robi, de nem mehetett a kasszánál tovább, hiába lengette a százast, a pénztáros nem vette el. És mivel semmi módon nem tudta megértetni vele, hogy nem részeg, és volna szíves kiszolgálni őt, és azt sem fogta fel a nyilvánvaló nyelvi tudatlanságból fakadóan, hogy a töpörödött pakisztáni-afgán-bengáli-arab mit akar elmagyarázni, inkább lecsapta a bevásárló kosár fülét, és ott hagyta az egész ICÁ-t, mint pap az oláhokat.

Csalódottan tért haza a hotelbe, ahol bánatában a minibárból igyekezett kiszolgálni éppen magát, ahol volt sör is, és üveges pepszi is, csak a nyitóról feledkeztek meg. Sebaj, magyar vagyok – gondolta, s az ajtó zárján pattintotta le a kupakokat. Még egy utolsó sörrel igyekezett magát álomba ringatni. Első nap Oslóban. És első éjszaka. Nem hitte volna, hogy ennyire komplikált és idétlen lesz. Titokban arra vágyott csak, hogy most majd legalább Rékával fog álmodni a Clarion Hotel Royal Christiania keményre vasalt ágyneműjében.

(A szövegben szereplő søndag szó norvégul vasárnapot jelent; az alkoholárusítás Norvégiában korlátozott)

 

Comments (0)

Tags: , ,

Oslo, te drága!

Posted on 24 July 2011 by Judit

(Részlet)

Fogalma sem volt, hogy mivel vonhatta magára a rendőrök figyelmét. Ehhez hasonló dolgokról csak az apjától hallott mindig, aki előszeretettel szidta a magyar későszocializmus rendőrapparátusát. Leszállt a repülőtéri buszról, és egy kicsit megállhatott, hogy tájékozódhasson. Valószínűleg elkalandozhattak a gondolatai. Később arra már határozottan emlékezett, hogy amikor a rendőrök köszöntek neki, és kérték az iratait, éppen Réka testének hajlatain időzött lelki szemeivel.

Nem tudta, mit keresett az oslói buszpályaudvaron, az oldalán egy-egy norvég rendőrrel, mint valami bűnöző, és arról sem volt sejtelme sem, hogy azok mit akarnak kérdezni tőle, annál az egyszerű oknál fogva, hogy egyetlen európai nyelvet sem beszélt a magyaron kívül. A rendőrök gesztikulációjából és pár elcsípett szóból arra következtetett, igazolnia kell magát, hát elővette az útlevelét.

Azonban azt követően már semmit nem értett az egészből. Ezért jobbnak látta elővenni a repülőjegyét hazafelé, és a kinyomtatott e-mailt, amin a szállásfoglalást erősítették meg.

– Robert Rüszvái?! –integettek neki, hogy kövesse őket a POLITI feliratú autóhoz. És elvitték szépen a Sentralstasjonenhez legközelebbi rendőrirodába, ami nem is volt annyira közel.

Ott megint megkérdezték a nevét, hogy honnan jött, mit akar, és bizonyára még sokkal többet is, csak Robi nem értette.

– Turiszt, turiszt – hajtogatta, és mutatta a hotel címét a papíron.

Akkor rámutattak a nagy kofferra, hogy az övé-e.  És némileg meglepődve azt tapasztalta, hogy ezek ketten itt talán terroristának nézhették, mire majdnem hangosan elnevette magát. Az első magyar robbantós terrorista! Aztán gyorsan helyesbített önmagának is: nem, nem az első; az első magyar robbantós terrorista Matuska Szilveszter volt, nem ő.

Foto: Martin Larsson

 

De hamarosan elmúlt a nevethetnéke, mert kinyittatták vele a táskát. Benne egy rakás selyempapírba gondosan becsomagolt madár alakú cseréptárgyat találtak. És hiába próbálta magyarul többször is:

– Ajándék, ajándék, barátok, gyerekek!

Az igazi meglepetést mégis az okozta a rendőröknek – de Robinak meg pláne – hogy a körtemuzsika mellett egy rekeszt a női fehérnemű, felsőruházat, egy pár kisméretű jeans, női cipő, tisztálkodási eszközök, dezodor, parfüm, egy könyv és egy aprócska vibrátor töltötte ki.

Jézus Mária! – sápadt el Robi – Réka összes cuccát ebben a táskában felejtettük!

A rendőr kiemelte a könyvet a kofferből, és elmosolyodott:

– Lord of the Rings? – kérdezte.

Robi lángoló fülekkel bólintott. Aztán megkérték, hogy üljön le, és várjon. Máris úgy érezte, le van tartóztatva. Még mielőtt bármit is látott volna a mesés Norvégiából, le lett tartóztatva. Hogy az apjának milyen igaza van a rendőrségről, a népi demokratikusról, a simán demokratikusról, a monarchikusról és mindenféle egyéb végrehajtó szervről egyetemben. Csak az anarchia lehet az egyetlen megoldás, az anarchia, a drága jó anarchia, anyukám, az a valami. Ezt hogy fogja kimagyarázni? Hogy fogja ezt kimagyarázni Rékának? Az ember kínjában csak röhögni tud. És röhögött.

Ezen közben a két rendőr a számítógép előtt pötyögtetett és telefonálgatott. Mindkettő elég lassan ment nekik. Úgy látszik, a norvég rendőr sem tud gyorsabban gépelni, mint a magyar – gondolta Robi. Azok norvégul beszéltek, de nem teljesen ugyanazzal a dialektussal, ezt mindjárt megfigyelte. Még ha nem is beszélt egyetlen idegen nyelvet sem, süket nem volt. Az egyik rendőr folyton felvitte a mondat végén a hangmagasságot, mintha valami vidám dologról beszélne, és ez irtóra idegesítette Robit.

Elég nagy bajba keveredett. A nagy sietségben elfelejtették átpakolni Réka összes ruháját és tisztálkodási szereit a nagyobbik úti táskából a kisebbikbe. Akkor most Rékának egy hétre mindent meg kell vennie, vagy nem cserél ruhát, de törölközője sincsen. Amikor a kis vibrátorral gondolt, elpirult, de ugyanakkor rettenetesen mérges is lett: hogy nem elég annak a kis kurvának a teljesítmény, amit ő nyújt, rendesen összeroppantotta a férfibüszkeségét. Mert a vibrátort nem ő vette Rékának, az az egy biztos. És Réka egy szóval sem említette, hogy valami nem elég. Elkeseredett. Ő mindent megtenne ezért a lányért. Ezért van itt. Ezért ment bele ebbe az egész rohadt ügyletbe. És most még el is kapták. Mindjárt a buszról leszállva. Még szét se nézett, még el se kezdte a cuccot árulni, amit most majd bizonyára lefoglalnak, őt pedig kiutasítják Skandináviából örökre. Jó nagy szarban van, gondolta. És további pár centimétert süllyedt a karosszékbe.

Aggódott is, gyűlölte is, mert megszégyenült, hiányzott is neki, meg látni sem akarta, és egyáltalán nem bírt megülni a seggén az a lány. De mindig is ilyen vagány volt. Így született. Igaz, látszani nem látszik rajta, olyan normálisnak, szerénynek néz ki, némileg védelemre is szorul, az ő, Rusvai Róbert, védelmére, a karjaira, az ölelésére. Csak ezt a törődést nem hálálja meg, nem mutatja, hogy szereti egy cseppet sem. Szomorú, nagyon szomorú. És most már a halántéka is izzadni kezdett.

Felálltak az íróasztaltól a rendőrök, és elindultak feléje.

folyt. köv.

Comments (1)

Tags: , , ,

Könnyű, nyári zenehallgatás

Posted on 20 July 2011 by Judit

Minket csak a zene tart össze, a szanaszét hallgatott hangszalagok és az összekarcolódott arcú cd-lemezek. A mi nemzedékünk összetartó ereje a zene. Így találkoznak az emberek, ez a közös téma, az egyetlen program, ami ellen nincs egyikünknek se kifogása, ezzel üzenünk: I love you, baby… There is something in your eyes… Dance with you tonight… I’ll survive your naked eyes….Hullámverés: Mondd meg nekünk, lányom, hogy mi az az érték, amit az idegenek hoztak ide?….A zenéjük….Most menj ki, Bess Niel, és várakozz!!! És ez az, ami megoszt minket a kezdetektől fogva. Táborokra szakít minket, és a táborok között nincs párbeszéd, de mindenkit ösztönösen irányít a zene összefoglaló néven nevezett ősi valami, a legősibb, a legmélyebb művészet, mint a germán istenek… a világ összes hangnemében és ezer hangon karmol belénk barázdákat, erre osztódunk és szaporodunk, és az utolsó utunkra is ez kísér. Kit milyen. Hát nem morbid? Ha valami állandót kellene az életben keresni, nemigen találnánk már mást: a szellőzőcsatorna fütyülése, a nadrágszár súrlódása, amiért élni érdemes…I never want anyone more than you…Az üvegszálakon végigsuhanó információ folyamatosan csöpög a számítógépbe, számítógépből számítógépbe. Mikor megtelik a kis rekesz, akár a lép kicsiny sejtje mézzel, mielőtt túlcsordulna, meg kell hallgatni. Au Pays De Merveilles. Halkan kezdődik, de a dobok hamar felrázzák az embert, először franciául, aztán arabul. A fájl szétolvad az ember fülében, torkán, szanaszét árad, mint az energia, és a gyomorban furcsa borzongás kezdődik, a hanghullámok rezgésszámával megegyező remegés. A dobok erősebb hullámai azonos időközönként apró robbanásokat idéznek elő, egész teste felmelegszik, és sugározni kezd, akár a nap. A hangja méz, amit napfényből és nyálból köpültek a méhek. Mosolyra fakaszt, boldoggá tesz… au fond egy nagyon kellemes állapot, egy nagyon kellemes állapot, kellemes, kellemes… Egy ágyon fekszem melletted, nagyon közel hozzád… Érzed, hogy milyen közel vagyok? Érzem… Milyen érzés, hogy ilyen közel fekszem hozzád? Nagyon kellemes… Mit érzel? Érzem a lényedet, hallom a lélegzésedet. Be van csukva a szemem… Szemben fekszel velem. Szemben fekszem veled. Nagyon közel… Megölellek. A karomat olyan szorosan rád fonom, ahogy csak lehet… Ölelj meg te is! Ó, én is megölellek, a karjaimban tartalak, szorosan…Nagyon jó érzés, olyan, mintha már ezer év óta így feküdnénk…vagy az idők kezdete óta… Mit érzel? Vízben vagyunk….lebegünk…langyos vízben, és egy kicsit hullámzik is…Ez szerintem az óceán. Összetapadva lebegünk a vízben, és háttal a tengerfenék felé zuhanunk….Angyalnak érzem magam…Fehérnek látlak, tisztának és fényesnek…fölöttem repülsz…Igen, olyan, mintha repülnénk, könnyűnek érzem magam és puhának…minden nagyon fényes, szörnyű fényes…könnyű vagyok…a szárnyaim miatt…teli vagyok levegővel…óóóó…Egyre közelebb vagyok hozzád… Azt érzem, hogy hátrafelé zuhanok… Semmit sem látok. Ha most valaki szólna hozzám, minden bizonnyal szörnyethalnék. Akkor ne mozdulj, csak add át magad ennek a kellemes érzésnek, hogy teljesen átjárjon, és a határról átbillenj az édes álmodásba…én nem búcsúzom el, itt vagyok még veled, szép halkan, itt vagyok, csak a telefont teszem le, és  álmunkban folytatjuk tovább…itt vagyok veled…velem Álmodsz… mélyen…

Nyugodt…jó a kedve, jó a kedélye…nagyon örül ennek a kirándulásnak, nagyon jó, vidám társasággal van  együtt… kellemes történetet hallgat…valami érdekeset mesélnek magának…szellemeset, humorosat…érdekeset, szellemes, érdekes vicceket…van csattanójuk…kellemes, kedves, ahogy elmondják…szikrázóan humoros…aki ilyen kellemes történeteket tud mondani, arra rá kell mosolyognia…mosolyogjon…mosolyogjon…még jobban, mosolyogjon… nagyon jól érzi magát…ezzel a kedves mosollyal kifejezésre juttatja, hogy milyen jól érzi magát, jó itt lenni, jó ezek között az emberek között lenni…kellemesen érzi magát…mosolyogjon még egyszer rájuk…hadd lássák, hogy vidám, hogy jó a kedve…még jobban mosolyogjon…még jobban mosolyogjon…még jobban mosolyogjon…nagyon kellemesen érzi magát…nagyon jó a közérzete…nagyon kellemes…mondjon valamit suttogva…köszönje meg a történetet…mondja azt, hogy köszönöm…suttogjon…halkan…köszönöm…próbálja  utánam mondani? Köszönöööm… még egyszer köszönöööm, nagyon kedveset hallottam… mondja: nagyon kedveset hallottam… még egyszer: köszööönööömm… még egyszer köööszöönööööm…

Enyedi Ildikó még főiskolás korában készítette a FLIRT című rövidfilmjét a hipnózisról. Egyetlen kamerát használtak, jobban mondva, csak elhelyezték a hipnotizőr rendelőjében vagy szobájában egy karosszék elé. A film főszereplője maga Enyedi Ildikó, aki aláveti magát a hipnózisnak. A film a moziról vallott ars poeticája. Amit ki akart fejezni, az többek között az volt, hogy nem igazán az akarat csinálja a filmet. A nézők számára tulajdonképpen a film nézése egyfajta hipnotikus állapotnak való alávetettség, amikor beülök a moziba, a film akaratát fogadom el. Az alkotó, a film és a közönség kapcsolatát a film címével határozta meg Enyedi Ildikó: flört, persze így: FLIRT. Amikor arról nyilatkozott, hogy érezte magát a hipnózis során, azt felelte, úgy gondolta, mindvégig tudatánál van, és tulajdonképpen a hipnózis nem sikerült, de amikor visszanézte a felvételeket, jött rá, volt egy húszpercnyi rész, amire egyáltalán nem emlékezett, egyáltalán nem.

Comments (0)

Tags: , , , , ,

Csókjaim

Posted on 20 July 2011 by Judit

Muskátlivásár Deventerben

 

Kedvesem!

Mint minden évben, idén is megrendezik a nemzetközi

muskátlivásárt a legzöldebb holland városban, Deventerben.

Az egész nap tartó látványos virágvásár teljes bevételét az Oroszlán Malom

felújítására  ajánlotta fel a szervező bizottság. Cím: Oude Molenweg 3.

Forrás: http://www.deventer.nl/bezoekers/evenementen/evenementen-kalender/geraniummarkt

 

Itt fogunk találkozni. A műsor Csajkovszkij Mazeppájával fog kezdődni. Onnan tudod, hogy ott vagyok, hogy a karmester, Bartók, megbotlik egy hajszálnyit, amikor bejön. Én leszek az eszét vesztett Marija. Ne feledd, ebben az operában a svédek a szövetségeseink a cár ellen. Mazeppa Deventerben tanult ballisztikát, ezért muskátlibimbókkal fogja lőni a cárt, hahaha, mint egy igazi muskétás. A végén tiszta zöld vért fog okádni az orosz medve. De te csak üld végig az egész színjátékot. Három felvonás az egész. A végén Mazeppa megöli az én drága Andrejemet, és én is meghalok valahogy. Szerintem bánatomban. Szereti a tik a meggyet, ketten szeretünk mi egyet… Ezt fogom énekelni az én kis babuskámnak.

Az öltözőmben fogunk találkozni. Ne várd meg, hogy a függöny lemenjen, rohanj mindjárt hátra, amikor meghalok. Mint mondtam, a svédek a szövetségeseink, nem fognak megállítani az öltözőkhöz vezető folyosón! Hozz egy üveg pezsgőt és óvszert, mint régen, amikor a Moszkva-téren randiztunk. A kulcsot eldugom az öltözetőnőmtől. Hahaha! Emlékszel, amikor még őt is meg kellet dugnod, mert elfelejtettem a kulcsot. Most sem ellenkezne, ahogy ismerem.  Nem lesz egy fél óránál több időnk. Amikor levonul a közönség, az impresszárióm rám küldi a sajtót. Addigra készen kell lennünk.

Várni foglak.

A te muskátlibimbód

(A következő turnén Verdit fogok énekelni. Remélem, akkor is be fogod verni!)

 

(A szöveg a Légyott 2011 antológiában szerepelt, a kép a szerző felvétele)

Comments (0)

Tags: , ,

Warren Brodey’s message from the future

Posted on 13 July 2011 by Judit

I have to dip into my engagement book  in the evenings to create some kind of time structure in my head, since the conventional time approach is more nuisance than help for me.

I attended a shaman conference in Norway, and I had the honor to meet personally my master’s mentor, Warren Brodey the visionary psychiatrist in his nineties. This conference was as a matter of fact held in honor of him, and the high point, the most exciting moment of the event was when we were trying to squeeze in more and more people to the small wooden cottage to listen to the great master.

Warren Brodey MD, doctor in psychiatry, participated in the NASA program to develop artificial intelligence, a charter member of the American Society of Cybernetics, comes from Canada and living in Norway. When he was asked to give a speech at the conference, the theme wasn’t determined, we only asked him to share a wise, old soul’s experiences with us.

He started with apologies, then he was talking of the (other) voice always present in him, that he was going to ask him, and he was going to mediate the voice’s message. And he didn’t do anything else but started talking with a quiet, calm and determined tone. Sometimes he stopped tol isten, asked the inner voice if the voice serioiusly meant it, and we only giggled.

he was talking about the parts of the universe, that everything is alive, even if they don’t seem alive for us. Eveything has it’s pace, time: people, bacteria, animals, stones, minerals, everything. I would even add that there is difference between the time of individual people as well. What can be annoying for me, is not necessarily the source of stress for someone else. If I don’t want to live in my own time,but in someone else’s, I won’t enjoy myself, especially when the time is faster than it should be.

The lifestyle dictated by the human world to me is unbearably fast. But it is me who decides whether to run with it, or to get out.

There was a Hungarian expat Swedish philosopher artist, Ladislaus Horatius (born Horvath Laszlo) who in the begining of the nineties (1993) had a scandalous action called the Turtle Operation: he pulled the emergency breaks on the famous Swedish supertrain X2000. When he was inpeached he replied: it has speeded up too much.

I think I stop here and get out of the supertrain. Anyways I already started feeling sick. If i go on foot from here, i might be able to see something of the landscape,  I can even start a chat with someone or something, a human, an animal, a stone. As Brodey says don’t try to be someone else than you already are. This is my time, I can’t operate on other frequencies. Fortunately I’ve found the emergency breaks.

 

This is a translation of a previous post in Hungarian.

Comments (3)

Tags: , ,

Warren Brodey üzen a jövőből

Posted on 13 July 2011 by Judit

Esténként nézegetnem kell az előjegyzési naptáramat, hogy kialakuljon a fejemben valamiféle időstruktúra, ugyanis a konvencionális időszemlélet számomra inkább nyűg, mint segítség.

Egy sámánkonferencián vettem részt Norvégiában, és abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy személyesen találkozhattam mesterem mentorával, Warren Brodey-val, a kilencvenes éveiben járó vizionárius pszichiáterrel. A konferenciát tulajdonképpen az ő tiszteletére rendeztük, és az eseménysorozat fénypontja, a legizgalmasabb pillanat az volt, amikor egy kis faházba minél többen igyekeztünk beszuszakolni magunkat, hogy hallhassuk a nagymestert.

Warren Brodey M.D. a pszichiátria doktora, részt vett a NASA mesterséges intelligencia kifejlesztésének programjában, az Amerikai Kibernetikus Szövetség tagja, Kanadából származik és Norvégiában él. Amikor felkértük, hogy tartson előadást a konferencián, nem határoztuk meg a témát, csak arra kértük, hogy ossza meg velünk egy bölcs, öreg lélek tapasztalatait.

Az előadását szabadkozással kezdte, majd elmondta, hogy a benne örökké jelenlévő (másik) hangot fogja kérdezni, és annak az üzenetét fogja megosztani velünk. És nem is tett mást, csak halkan, nyugodtan, de határozottan mondta, mondta, mondta, amit hallott. Időnként meg-megállt, hogy hallgatózzon, rákérdezett a hangra, hogy komolyan gondolja-e, mi pedig vihorásztunk.

A világegyetem részeiről beszélt, arról, hogy minden él, még ha nem is tűnik számunkra élőnek. Mindennek megvan a maga tempója, ideje: az embereknek is, a baktériumoknak is, az állatoknak, a köveknek, az ásványoknak, mindennek. Az emberek ideje is más, a rovarok ideje is más, az ásványok ideje is más. Én még azt is megkockáztatnám, hogy az egyes emberek ideje között is lényeges különbségek lehetnek. Ami például engem már idegesít, másnak nem biztos, hogy a stressz forrása. Ha nem a saját időmben akarok élni, hanem valaki máséban, nem fogom magam jól érezni, különösen, ha az az idő gyorsabb, mint kellene legyen.

Az életstílus, amit a világ diktál, számomra elviselhetetlenül gyors. Azt viszont eldönthetem, hogy rohanok-e vele, vagy kiszállok.

Volt a kilencvenes évek elején (1993-ban) egy magyar származású svéd filozófusművésznek, Ladislaus Horatiusnak (született Horváth László) egy botrányos akciója Teknős Hadművelet címmel: meghúzta a híres svéd szupervonaton, az x2000-en a vészféket. Amikor felelősségre vonták, hogy milyen indokkal húzta azt meg, így felelt: az túlságosan felgyorsult.

Azt hiszem, itt most én is megállok, és szépen kiszállok a szupervonatból. Amúgy is már kezdtem szédülni. Ha innen gyalog megyek tovább, talán még látok is valamit a tájból, talán még szóba is elegyedem valakivel vagy valamivel, emberrel, állattal, kővel. Ahogy Brodey is mondja, ne akarj más lenni, mint ami vagy. Nekem ez a saját időm, én más frekvencián nem működöm. Szerencsére még időben megtaláltam a vészféket.

 

Martin Larsson fényképei a sámánfesztiválról

Comments (4)

Tags: , , , ,

Kis családi archívum

Posted on 12 July 2011 by Judit

Korosodom. Ennek nyilvánvaló jele az is, hogy elkezdtem régi fényképeket nézegetni. Az eredeti képeket nem én készítettem, főként apám, akit szintén érdekelt a fotózás. Az ő idejében még sötétkamra, előhívás és retusálás volt; én pedig iPhone-t, Instagramot és Photoshopot használok.

A hatvanas és hetvenes évek fekete-fehér világa elevenedik meg két helyszínen: Csenger és Szamosbecs. Édesapánk, Szeles Tibor Szamosbecsen született és nőtt fel sok testvérével együtt. Közülük már egyik sem él. Apánk a hetvenes árvíz után Csengerben telepedett le. Én és az öcsém már ott születtünk.

Édesanyánk, szül. Nagy Margit Hajdúböszörményből származik. 1968-ban esküdtek meg édesapámmal. A rokonság Debrecenben és környékén él.

Kattinston a képre:

 

Comments (1)

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................