Archive | June, 2011

Tags: , , ,

Sámánmandala, Amanti termei

Posted on 23 June 2011 by Judit

A templomdombnál női kórus énekét lehetett hallani. Elkéstem, gondolta, és futtában a mellényzsebéből előhúzott órájára pillantott. A mise már elkezdődött. Ahogy felért a dombra, látta, a masszív kapukat bezárták, és az ajtón felirat, amit az arra sétafikáló turisták kiábrándultan olvastak: a székesegyház nem látogatható a mise ideje alatt. Jeges szél söpört végig. Végleg elkésett. Arra gondolt, ha már otthon nem volt egy perce sem, hogy leüljön, és felkészüljön egy meditációra, legalább a mindenszenteki misére jutna el. De – úgy látszik – még az sem. Közelebb lépett a kapuhoz, hogy saját szemével is lássa a feliratot, amikor az ajtó megmozdult, és egyenletes elektromos berregéssel kísérve megnyílt. Két alak kiment. Egy biztonsági őr ott állt fekete öltönyben. „Elkéstem” – mondta neki. „Be lehetne még menni?” – kérdezte félénken. Az őr legalább annyira meg volt lepődve, mint ő, és hirtelen nem is tudta, mit válaszoljon. „Hol tartanak?” – érdeklődött tovább. Az öltönyös a pontosság kedvéért fellapozta a programfüzetet. „A hallelujánál.” Egy percre elgondolkodott, aztán azt mondta, hogy menjen be nyugodtan, csak csendben. Az csak természetes. És örült, mint majom a farkának. Egész idő alatt az az e-mail járt az eszében, amit a minap kapott a csillagkapuról. Ezért akart ma meditálni. A kapu, ami ma megnyílik. Vigyorogva surrant el a baloldali sorok mellett, keresztet vetett, és leült szélre. Biccentett a padszomszédjának. Az Úr legyen veletek! És a te lelkeddel! Emeljük fel szívünket! Felemeltük az Úrhoz! Adjunk hálát Urunknak, Istenünknek! Méltó és igazságos! A legjobbkor jöttem, gondolta. Őáltala, ővele és őbenne a tiéd, mindenható Atyaisten, a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség, mindörökkön örökké! Ááááááámen. Tudta, hogy már a vikingeknek is templomuk volt Uppsalában, éppen pont itt, a székesegyház helyén. Azt is tudta, hogy a legenda szerint állt itt egy hatalmas örökzöld fa, talán maga az Yggdrasil, a világfa. S ha belegondolt, még a vízforrás is stimmelt a templomdomb lábánál, meg a pincesor a domboldalban. Az úrfelmutatáskor hirtelen megvilágosodott számára, hogy nemcsak a legjobbkor érkezett, de jobb helyen nem is lehetett volna ezen a szent napon, amikor az Amanti termeibe vezető csillagkapuk megnyíltak a halandók számára. Diadalmas mosoly ragyogott fel az arcán. Átváltozott. Legyen békesség köztünk mindenkor, nyújtotta mindenki a jobbját. Az áldozást csendes áhítattal nézte végig, és szépen kivárta az utolsó hangokat is az orgonán. Az áldást az elbocsájtás követte, s csillárok ragyogó fényében az egész templom gyülekezetestül, püspökkel és a lánykórussal egyetemben átfordult: a menet megindult feléje. Legelöl a zászlóvivők, majd a szüzek kékbársony ruhában, utánuk az áldozópapok, a ministránsok, az elöljáróság. Minden fény fényesebb lett, minden arc felé fordult, és átszellemülten énekeltek. „Nagyon kedvesen vagytok” – rebegte – „Igazán nem kellett volna.” És valóban meghatódott, hogy ennyire rendesek az emberek, ilyen nagy katedrálist építettek neki, ennyi kristálycsillárral, arannyal, selyemmel, drágakővel, hogy ilyen nagy ünnepi miséket rendeznek a tiszteletére…

A felső világ a sámánmandala legfelső traktusa, ahol az ősök szellemei vezetik a sámánt. Az én mandalámban a felső világ alján egy bölcs öregasszony ül egy kőrakáson, a kezében görbe vikingbot, jobbján és balján egy-egy tulokszarvú zöld sámán alakja. A banyától egy nagy kopár hegyen vezet tovább az út, a hegy lépcsős piramisban, a piramis üvegkristályban végződik. Mint a mesében, túl az üveghegyen egy kehelyformájú trónon ül egy alak, akit angyalokhoz hasonló szárnyas lények vesznek körül, s mind tapsolnak. Az alak mögött egy kék lény áll a bal oldalt, kezét az alak vállán nyugtatja. Az alak a trónon én vagyok.

Ja, és még annyit akarok mondani, hogy a felső világ meg az angyalok nem olyan halál komolyak, mint azt hinnétek! Nem ám! Amikor először találkoztam a felső világból való lényekkel, ugyan nagy pompával lebegtek előttem, mint valami királyi légpárnás hajók, de huncutul vigyorogtak felém. Őszintén szólva, be voltam tojva, hogy most mi lehet, meghaltam vagy elhagytam a testem, hiperventilláltam, hallucinálok vagy mi. De azok barátságosan felém nyújtották a karjukat, és így köszöntek: HELLÓ, KITTY! Aztán hintázni vittek. Nekik vannak a legeslegnagyobb lián hintáik a világon. Egész nap ott hintáznak a végtelenben. Nekem aztán elhihetitek!

 

 

 

Comments (0)

Homo ludens

Posted on 21 June 2011 by Judit

Amikor a szociális hivatal a blogomat olvassa majd

Háttér:

roppantnyugdíjas vagyok, előtte már évekig on-and-off táppénzen voltam, mert az élet szar, és az érzékeny idegrendszerűeknek nem való a bérből és alamizsnából való megélhetés. És erről most ennyit. A lényeg az, hogy azt írta az újság, hogy – idézem: a szociális hatóságoknak jogában áll a segélyen lévők blogjait és a Facebook-ot olvasni, ha meg akarja ítélni a támogatásra való jogosultságot. Az ügyintézők számításba vehetik például, ha úgy néz ki, valaki feketén dolgozik vagy egyedülálló. *kackac* – ahogy a vén troll mondaná. Ugyanis én a virtuális valóságra nem alapoznék. Ugyanis mondhat bárki bármit, senki sem köteles az igazat írni a neten. A valóságot lényegesen elfedő image-et lehet kreálni magunkról, ha éppen arra szottyan kedvünk. Ez mind megengedett.

Az én szerény véleményem szerint az internet az összes blogjával, közösségi portáljával egy hatalmas homokozó, játszótér, ahol lehet tényirodalmat közölni, dokumentum filmeket bemutatni, de éppen ennyi erővel új világokat lehet teremteni, mesélni, játszani, szerepet játszani. Van pár netes kifejezés, amit a hatóságok szíves figyelmébe ajánlanék. Mindjárt itt van ugye a “virtuális” kifejezés. Virtual Reality, nemlétező, képzeletbeli stb. valóság. “A virtuális valóság tulajdonképpen egy olyan, számítógépes környezet által generált mesterséges, a valóságban nem létező világ, melybe az adott felhasználó megpróbál minél inkább belemélyedni, vagyis beleéli magát a virtuális térben történő dolgokba.”  (A virtuális valóság jelentése) (Mélyebben a témában pl. Fehér Katalin) Márpedig az általam létrehozott virtuális világ nagy mértékben függ a fantáziámtól. Ha a fantáziám gazdag, ne adj isten, bizarr, akkor a valóság, amit kreálok, és amibe beleélem magam olyan távol állhat a valóságtól, mint Makó Jeruzsálemtől. Már jócskán a pszichológia területén járunk, amikor a virtuális valóságban manifesztálódó vágyakról kezdünk el beszélni.

Másik kedvenc kifejezésem az “avatar” szó, ami évtizedekkel az azonos című film előtt létezett. “A hinduizmusban az avatára (szanszkrit Avatāra „alászállás”,) az isten alászállása és halandó lényben (akár állatban) való megtestesülése a földön a világ megmentése, a törvények helyreállítása vagy híveinek megoltalmazása céljából. Eközben részben megőrzi isteni természetét, részben földi természete lesz.” (Wikipedia)

  • Videojátékok esetén a játékos által a játék kezdetén kiválasztott és a későbbiek során általa irányított játékbeli karakter, amelynek megjelenését a játékos módosíthatja (kinézet, öltözék, felszerelés stb.). Többszereplős játékokban a többi játékos számára is ez az avatár jelenik meg.
  • Internetes fórumokon egy kis méretű kép a felhasználók azonosításának megkönnyítésére, amit a felhasználó magának állít be profilján. Általában a tag hozzászólásai mellett jelenik meg, ezzel jelképezve magát a személyt. (Wikipedia)

Az én interpretációmban például van egy karakterem a Facebook-on vagy a Tumblr-on illetve az iwiw-en, ami nem feltétlenül egyezik meg Szeles Judittal. (Az én esetemben a felhasználói név igen ritkán valódi név. Nem azért, mert nem akarom, hogy ismerőseim megtaláljanak, hanem éppen abból a nézetemből fakadóan, hogy a net játék.) Ha a szociális hivatal ráültet egy pszichológust a blogomra vagy a közösségi fiókjaimra, hamar azt a következtetést vonhatja le, bizony, ez az illető jogosult a rokkantsági nyugdíjra, mert akkora paranoiája és multiply személyiségtorzulása van, mint egy ház. *kackac 1.2* Nárcizmusról, skizofréniáról nem is beszélve!

Emlékszem még a régi szép időkben, amikor a mIRC-en csak nerd-öket és perverzeket lehetett csak találni.Kedvenc képem ebből az időből:

Szóval, már alig várom, hogy a Svéd Betegbiztosító elkezdje olvasni a Panno-t! Mert játszani jó! 😉 Eller hur?

 

Huizinga: Homo Ludens

Szeles Judit a neten:

a Facebook-on

Középvilág

Szeles Judit (FB-oldal)

Panno (FB-oldal)

Lingon

Homeless Site

Jávorszarvaslesen

a Flickr-en

a Twitter- en

az Indán

az iwiw-en

(A többi most nem jut eszembe. 😛 YouTube, MySpace stb.)

 

 

Comments (2)

Egy nagy kakasról, amely a fazékban végezte

Posted on 17 June 2011 by Judit

Petri György emlékezetére

Egyszer volt egy Mirko Kovač nevű szerző, aki ugyan még most is él mint író; valahol arrafelé, ahol a hazát újabban rendre szülőföldemnek nevezik, és meg is tudom őket érteni, tudniillik a házaikat földig rombolták, meg egyébként is, arrafelé más furcsaságok  is történtek, például amiből ab ovo kettő volt, azt szépen elosztották, legalább kétfelé. Sose találkoztam a Mirko Kovač nevű fickóval, bár szerettem volna. Szerettem volna azt is, hogy – mint Kovač regényében – egyszer csak nálam is jelentkezik egy alak az élettörténetével, egy Zlatko Marković vagy Márkó királyfi, hogy írjam meg a történetét, vagy legalább is hallgassam végig. (Arról ne is beszéljünk, amikor a Testvériség és Egyenlőség autópályán, ha jól emlékszem – aznap nagy köd volt Szerbiában! – egy szőke, hosszú lábú nő beült Kovač mellé az autóba. ) Szóval se Márkó, se Marković.

A dolog úgy történt, hogy – működő szövegről lévén szó – megfőztem Pasolini kedvenc spagettijét, amelynek a receptjét Mirko Kovač volt szíves közölni az említett regényében. Kultúrmissziót teljesítve terjesztettem a receptet városszerte. Úgyhogy nálunk már mindenki tudja, mi Pasolini kedvenc spagettije, de halvány segédfogalmuk sincs, ki az a Mirko Kovač. Azt meg végképp fel nem foghatják, hogy egyes népeknek miért van kizárólag csak szülőföldjük, másoknak hazájuk, megint másoknak államuk, tartományuk és így tovább. Mindig csak a kulináris élvezetek.

Egy másik szerzőtől viszont egy egészen brutális receptet olvashattunk szerintem nem is olyan régen valamelyik hazai – melyik haza? vagy ahogy egy harmadik szerző, a legkisebbik mondaná: hova haza? – irodalmi folyóiratban. A kakasvérleves munkaigényes, de igen ízletes, szóval megéri a fáradságot, kezdve azzal, hogy a kakas vérét az utolsó cseppig fel kell fogni egy, lehetőleg öblös tálban, mert később nagy szükség lesz rá. Egy üveg száraz vörösborra szintúgy. Ez utóbbinak a nyakára hágni, ha másért nem, hogy a bátorságunkat növelje, nem árt. De mi legyen előbb? Bor vagy a vér?

Hova Al Haza, a kairói varázsló a kérdést sokkal elegánsabban oldotta meg. Ő a saját szemem láttára pusztán imával és némi varázslattal ölt meg egy tyúkot. Persze egy tyúk nem kakas, ezzel teljesen tisztában vagyok, nagyon is nem kakas, de ennyi csúsztatás engedtessék meg nekem is.

Kairó a győzelem kapuja. Mint minden rendes iszlám város, ez is kétszínű. A központtól keletre kezdődik Kelet, nyugat felé sétálva pedig mind közelebb jutunk a Nyugathoz. Ha kitartóak vagyunk, meg se álljunk Gibraltárig, sőt tovább is van, mondanom se kell. Váltsunk hajót és alsóneműt, mint az egyszeri utazó, és jobban tesszük, ha ezután minden kapunál a nevén szólítjuk a kapust.

A varázslót, aki a tyúkkal kapcsolatban azt a furcsa dolgot művelte, természetesen Kelet-Kairóban találtam meg, Kelet-Kairó zegzugos sikátoraiban. Nyugaton ilyen élménye az embernek csak a Grand Canyonban lehet. A meredek házfalak közt az égre tekinteni garantált szédülés, mintha egy kék szalag tekergőzne a fejed fölött. Szorongató érzés, még ha ez a kígyó ezerszer jobb, mint az, amelyik esetleg a lábad előtt tekereg.

A jó illatú nád füstjét követtem, amely a labirintus mélyére csalt, egy hófehérre meszelt palotáig, amelynek kőcsipkés ablakait mind lefüggönyözték.

– Joj, kúme! Ha a tyúknak volna melle, nem kellene a csirkéknek a földet csipegetniük!

Hova Al Haza még a háború – de melyik háború, atyaisten! – előttről ismerte Richard Bruntont. Nem igazán vették egymást komolyan, a saját módszereivel mindkettő átverte a másikat. Brunton nem tisztelte Al Hazát, inkább félt tőle; Al Haza pedig kihasználta a nyugati ember hiszékenységét. Szerintem volt valami közös vonás Al Haza és a perzsák között, hamuszürke maszkja alatt a varázsló is mindig nevetett.

A varázslóra sok kérdezősködés és alapos cserkészés után sikerült végre rábukkannom. Áthaladtam egy főútvonalon, amelyet régi kövek borítottak – talán még a nagy Szfinx orrából lopkodták el őket – s befordultam egy zajos forgalomtól nyüzsgő, keskeny és festői külsejű régi negyedbe, amely az El Azhar mosé és a szomorú Bab el Vazir temető között fekszik. Azután sokáig kóboroltam gyalogszerrel és magányosan, sötét sikátorokon keresztül, keresve a varázsló házát.

A kőcsipkékről már írtam, a karóba húzott időről, a kardélen forgatott nyelvről, a futár megoldhatatlan nyelvéről is. Arról ugyanis, hogy az elfogott futárból semmit sem tudtak kiszedni, le pedig nem vetkeztették, mert ki törődik ma már a hagyománnyal. Senkinek eszébe se jutott, hogy a futár semmiről sem tudhat, a bőrére van tetoválva minden, senkinek eszébe se jutott – hogy le kellene venni csak a ruháit, s feketén-fehéren ott ragyogna az egész titkos üzenet, ezidáig ismeretlen titkosírással rajzolva a nyelv hátára.

– Mit óhajt, kérem? – kérdezte tőlem lágy hangon egy körülbelül tizenhét évesnek látszó fiatalember a varázsló házának kapujában. – Na, most segíts, Halál Angyala! Egy nevet, adj a nyelvemre egy nevet!

Mikor megemlítettem a varázsló nevét, a fiatalember meglepetten hőkölt vissza. Az európaiak nyilvánvalóan nem tartoztak az ügyfelei körébe.

Elővettem egy ceruzával írott ajánlólevelet. Brunton egy régi könyvéből másoltam ki. Amikor a varázsló fia kibetűzte a levél aláírását, szeme barátságosan csillant fel.

– Jöjjön! Foglaljon helyet!

Bevitt az előcsarnok melletti szobába és vendéglátó mozdulattal mutatott egy tiszta, fehér vászonnal áthúzott pamlagra.

Felcsendült lelki füleimnek a tevepásztorok lompos, csörgő táncánál hallott zene: sípok, dudák, dobok, csörgők, kolompok, csengettyűk, s minden, ami mozdítható lehet egy oázisban. Ez is csak Tedzsribet műve lehetett!

A lépcsőn hamarosan megjelent a varázsló.

– Allah! Allah! Ugyan mi jelest találhatott ezen a fiatalemberen a mi tudós Tedzsribetünk!

A királyok leggazdagabb virágháza, a két világból összegyűjtött növénykincseivel, szegény és változatosság nélküli ahhoz képest, mit most a szabad lég alatt magam körül szemléltem.

Az ellentétek egyesültek, hogy tündéri varázsaikkal izgassák érzékeinket.

Bozsik Göteborgban

A sötétzöld fenyű vörös virágú gránátfákkal, fehér rózsával és jó illatú jázminnal ölelkezék. A clematis folyondárai felnyargaltak a komor alakú somra, mely karcsú babérok, szeszélyes orchideák és a szerelem játékairól suttogó mirthuszok közt lakott. Az erős cserfa meghajolt a legcsodálatosabb színű növények terhe alatt, melyek büszke koronája körül szélesen elterjedt függőkertet alkotának, hol a gallyakon gyémánttüzű kolibrik röpkedtek, és az indákról gerezdekben csüngtek le mirjádjai a fényes rovaroknak…Nem folytatom, az idő villámgyorsan repült, s nem kezdtek még táncukba a karcsú, könnyű leánykák a hold fényénél, mikor vendéglátóm néhány rövid szóval kifejtette, mennyire megtisztelőnek tartja látogatásomat és kért, hogy fogadjak el némi könnyű frissítőt, mielőtt a továbbiakra rátérnénk.

Kértem, hogy ne fáradjon a kávékészítéssel. Erre perzsiai teát ajánlott, és ezt a kitűnő italt köszönettel elfogadtam.

Joj, kúme, ha tudtam volna, hogy hova vezet az a porolás, nekem minden olyan elképzelhetetlenül veszett. Mese, mese…

Nincsenek már homokdűnék, hova lehajtsd a fejed, kő, csak kő, csipkekő, kőmező, nem ez a hazád. És akkor megláttam a hegy oldalán felvezető ösvényt.

Joj, a próféták lábnyomára esküszöm, ez mese, mese…

A szolga behozta a tipikus egyiptomi édességeket, mézzel kevert búzalisztből sütött nagy süteményeket, banánt, kétszersültet és kis poharakban a perzsa teát…

Megint ott botorkáltam a szűk, poros sikátorban, amely az öreg varázsló rozoga, ódon házához vezetett. Éppen az ellenkező irányba is mehettem volna, az Attaba el Khadra tér mögött, ám a tyúkpiac bennem felhangzó énekéhez jobban illett a rémségesebb utca. Egy kis, kövér és fehér tyúkot szorongattam, jobb hónom alatt. Bal vállam fölött pedig aki átnézett, Izráil volt, a Halál Angyala.

Megálltam a kapu előtt, ahogy Xerxes megállt a 77. hadtesttel Abadan kapuinál.

-Hova Ahasvérus? Nema haza, nema haza.

A kakasvérleves gyöngyözve ütközött ki homlokomon. Azoknak, akiket az ősi misztériumokba beavattak, ünnepélyes esküt kellett tenniük, hogy sohasem fogják elárulni azt, ami a szentelt falakon belül történt.

Mi volt akkor is, amikor a perzsák a Királyok Királya vezetésével Babilont indultak bevenni? A káldeusok halálos nyugalommal lakmároztak-dőzsöltek, a főterem tarka szőnyegein henteregtek – ismerem már ezt az érzést, a kék szőnyegből kiálló partizánok, bajonettek, tőrök karcolásának nyomát a mai napig a hátamon viselem.

A szolga a pamlag mellett állt, bal karját a háta mögé tette, rezzenéstelenül várakozott, csak pislogásából lehetett tudni, hogy élő ember, és nem szobor. Mintha csak kettesben lettünk volna a varázslóval. A tyúk a szoba közepén topogott. Úgy éreztem magamat, mint az európai turista, akit véletlenül bezártak egy éjszakára a Nagy Piramis Király Termébe. Ha volnának okok és célok, hogy miért csákányoztak ki ilyen hatalmas kőtömeget a Nagy Piramishoz a közeli Tourah mészkőbányáiból, és a távolabbi Sziene gránitbányáiból, nem állna tanácstalanul és értetlenül az a turista. És nem félne. Nem azért, mert éjszaka van, mert a verőfényes egyiptomi ég alatt, a szúrós minaretek között is egyszerűen nem odaillőnek érzi magát. Csodás, de nem szeretem. Már-már kínosan éreztem magamat.

A szegény tyúk végül is megrémült és elszaladt a szoba sarkába, ahol is egy szék alatt keresett menedéket. A mágus erre felszólított, hogy fogjam meg és hozzam vissza a szoba közepére. Én azonban kijelentettem, hogy semmi kedvem még egyszer hozzányúlni. Erre a fia jött be, megfogta a madarat és visszahelyezte arra a helyre, ahonnan elmenekült.

Csakhamar megint felrebbent és másodszor is a sarokba akart menekülni, amikor a varázsló kemény hangon ráparancsolt, hogy maradjon a helyén.

És a tyúk abban a pillanatban mozdulatlanná vált.

Majd észrevettem, hogy elkezdett egész testében remegni, de annyira, hogy csak úgy rezegtek a tollai.

A varázsló alig hallhatóan énekelni kezdett. Nem hangosabban, mint mondjuk amennyit a homokszemek percegéséből hallani lehet. Kicsit karcosan dalolt, az egyik ujjával a térdét ütögetve ellenpontozta a ritmust. A tyúk egy irányba nézett, mozdulatlan volt, akár egy szobor, önkívületében még nem is pislogott. A kis állat egyre nehezebben szedte a levegőt, alig észrevehetően erőtlenedett el a pihegése, majd légcsöve görcsösen megmerevedett, sípolva-erőlködve próbálta magába vonni a levegőt. Tollai felborzolódtak, és szörnyű danse macabre-ba kezdett.

Joj, kúme, ha a tyúk ismerné Izráilt, ahogy én ismerem!

A tyúk végül annyira elerőtlenedett, hogy a lábai nem bírták többé a terhét, úgyhogy leroskadt a padlóra, de testét még képes volt egyenesen tartani. Két perccel később már ez is megszűnt. Oldalára fordult és végignyúlt a padlón. Ám szelleme fellázadt a végzet ellen, szörnyű erőlködéssel igyekezett megint lábra kapni, de kimerülten újra visszaroskadt. Még néhány perc telt el és ekkor teste görcsösen rángani kezdett, tollai pedig szánalmasan remegtek.

Majd ez a mozgás is mind jobban lassult, míg végre teljesen abbamaradt. A test mozdulatlanná vált, a fej megmerevedett és láttam, hogy az a meleg kis élőlény, amelyet fél órával ezelőtt hoztam a bazárból, kiadta a páráját. Elállt a szavam is.

A varázsló ekkor közölte velem, hogy a szellem, amelyik a tyúkot elpusztította, azért engedelmeskedett, mert hajlandó ezután engem szolgálni.

Megnyíltak Abadan kapui. És a tenger hullámai vértől vörösen-haragosan nyaldosták a partot. A partot, amelynek homokja édesen émelygő párát lehelt ki. A győzelem kapui kinyíltak, és a dicsőséges 77. hadtest visszafoglalta Abadant.

Cocq au vin

Egy nem túl koros, kb. 1, 5-2 kilós kakast vágunk, vérét egy vájdlingba eresztjük, amelybe előbb egy kávéskanál ecetet tettünk, megelőzendő a vér megalvadását. A kakas belsőségeiből, lábából, alsó szárnyából, nyakából és fejéből, valamint fél kiló marhaszegyből és leveszöldségből húslevest főzünk. A kakas nemesebb részeit (mell, combok, felsőszárnycomb) nyolc darabra vágjuk. Tíz deka, lehetőleg húsos kolozsvári szalonnán két nagy fej, apróra vágott makói hagymát megpirítunk, aztán hozzáadjuk a kakashúst, és szép vörösesbarnára átsütjük. Ezután leöntjük a korábban elkészített húslevessel, a kakas vérével és egy liter száraz vörösborral. Ha a kakas megpuhult, a húsdarabokat kiemeljük, és például langyos sütőben melegen tartjuk. A főzelékhez két púpozott evőkanál lisztet adunk, és állandóan kevergetve mártás sűrűségűre főzzük. A mártást a húsra öntjük, és csiga- vagy eperlevél-tésztával tálaljuk. Bár szerintem legjobb friss kenyérrel, köret nem illik hozzá.

Az áldozati állatot nem szabad semilyen körülmények között megenni. Én is a varázslat befejeztekor fogtam a tyúktetemet, becsomagoltam az El Ahram (A Piramis) egyik számába, és hazasiettem. Amikor hazaértem, átadtam az egész csomagot fiatal arab szolgámnak, azzal az utasítással, hogy eszébe ne jusson azt kibontani. De figyelmeztetésem felesleges volt, mert amikor közöltem vele, hogy a csomagban egy áldozati tyúk van, amelyet egy varázsló ölt meg, a szolga rémülten húzódott vissza tőle, és amennyire csak lehetséges volt, még a szomszédságát is kerülte.

A madarat másnap éjfélkor kellett a Nílusba dobnom. A Kaszr-el-Nil hídról hajítottam le egyenesen az iszapszürkén kavargó hullámokba. Az újságpapír szétnyílt, mint két nagy szárny, s a tetem hangos csobbanással merült el a sodrásban.

Arab szolgám hálát mondott Allahnak, amikor épségben visszatérni látott. Oly boldog volt, mint a kismacska, amelynek sikerült az első egeret megfogni.

(Köszönettel a Debreceni Egyetem Magyar Irodalmi tanszékének,

Bozsik Péternek, Richard Burtonnek, Kemény Zsigmondnak,

Babek Adili-Khamsnak és a kairói mágusnak)

Comments (0)

Tags: , , ,

Sámánmandala, a négy princípium

Posted on 11 June 2011 by Judit

A középső világ, az emberek világa unalmas, hétköznapi, mindenkinek van tapasztalata, véleménye róla. Nincsen benne semmi misztikum vagy fantasztikum. Minden blog erről szól: a Librarius, a Műút, a Litera, a Tükör, az Urban Legends, a KULTer, a kkóóór, a  Vörös Postakocsi (kiragadott példák) és ez is itt.

Ám ehhez a világhoz is lehet egy más szemszögből közelíteni: a felszíni tapasztalatok alatt áramló törekvések, energiák felől. Éppen ez az a perspektíva, amivel a mandalát festő sámán dolgozik. Előtte négy ív üres papír. Ezekre kerülnek majd a négyféle energia képi vetületei, a pozitív maszkulin, a negatív maszkulin, a negatív feminin és a pozitív feminin. Hogy miért éppen négy? Lehetne nyolc is, három is, száz is, mindegy, mivel végül minden egy. De a négy az anyagi teremtés, a materiális világ, a föld száma a számmisztikában, kétszer kettő. És mi, emberek, anyagi megvalósulásunkban (azaz testi formánkban) két nemre váltunk szét: hímre és nőre, hogy aztán majd megint egyek legyünk az anyagi teremtésben. A teremtésben és a rombolásban is. Kétszer kettő, azaz négy.

***

Képzeljünk magunk elé egy körülbelül egy méter átmérőjű kört, amibe majd dobszóra beleugrunk, és engedélyt adunk arra, hogy a körben az adott energiafajta uralma alá kerüljünk. Aztán a dobolás végén ugyanúgy ki is ugrunk a körből, a rajzasztalhoz rohanunk, és lerajzoljuk, amit átéltünk – mondta a fősámán. A tanítványok bólogattak, hogy értik, hogy mehet, kezdhetik. Az izgatottság szaga elárasztotta a termet.

Először azt éreztem, hogy egy teljesen más dimenzióba kerültem, amikor beleugrottam a körbe. Más volt az atmoszféra, a levegő szaga, töltése, más a táj, a színek. Egy hatalmas erő kerített a hatalmába, egész belsőm forrt, és olyan erős lettem, hogy puszta kézzel kezdtem el fojtogatni az ellent. Minél jobban fortyogott bennem a gyűlölet és agresszió, annál inkább ordítottam, így, magyarul: MEGÖLLEK! És teljes erőből elkezdtem a padlót ütni a két öklömmel, míg azt nem éreztem, a láthatatlan ellenség elpusztul, megszűnik létezni, eltűnik. Akkor – hopp – kiugrottam a körből, mert megszűnt a dobolás, és az asztalhoz szaladtam, hogy belerajzoljam a mandalába a két öklöt.

Másodjára sok pici pálcikaember voltam. Terveztünk, építettünk, teremtettünk mi, az erős, okos, tiszta kék fényben ragyogó logika. Még sose éreztem, hogy ilyen magabiztos és átgondolt lettem volna. Hidat építettünk, úgy emlékszem, látom magam előtt az íveit. Érzem az egészséges, friss szél fuvallatát a híd tetején. Na, gondoltam, ezt rajzold le!

Harmadjára megint elragadott egy romboló erő, és torkom szakadtából sikítani kezdtem, mint valami hisztérika. Gyűlölet és féltékenység öntött el, és legszívesebben mindenkinek kivájtam volna a szemét. De nem csatamezőn voltam, mint legelőször, hanem egy boszorkánytanyán. Fáradt voltam, elegem volt mindenből, szívből utáltam és irigyeltem mindenkit. A képen egymást nyiszáló fűrészfogak között fröccsenő vér szimbolizálja a harmadik kört.

Végül már nem ugrottam, hanem beleléptem a negyedik körbe, de mindjárt le is guggoltam, és átöleltem magamat, mintha én lettem volna az anya is, és a gyermek is. Hasam kidomborodott, melleim megdagadtak, és friss, meleg tej kezdett el csurogni belőlük. Boldog voltam, mint még soha! Ahogy ringattam magam, rózsabimbók fakadtak körülöttem a szőnyegrojtokból. A rózsaszín rózsák és hófehér liliomok boltívbe kanyarodva hajoltak fölénk, és arany fény vett körül bennünket. Én, aki már voltam anya ebben az életben, tudom, ezt az érzést éreztem már abban a pillanatban, amikor megtermékenyültem. A szoptatás eksztázisába majdnem belefeledkeztem, amikor a dob ismét elhallgatott, és kézbe kellett venni a rajzszerszámot.

Azt mondják, mindenkinek van női és férfi oldala (anima, animus), de vagy egyik, vagy másik dominál; és hogy lehet, valaki alapvetően pesszimista, negatívan áll hozzá a dolgokhoz, vagy folyton pozitív, optimista, de én ebben nem hiszek. Bármennyire is nehéz szembenézni vele, én ugyanakkor, hogy odaadó, jó anya vagyok, képes lennék puszta kézzel megölni valakit. Az irigység, az önpusztítás, a gyűlölködés és a tiszta szeretet, az önzetlenség, a rendszeretet éppen úgy része az egésznek. Bármennyire is szeretném jó fényben feltüntetni magam, és elnyomni a negatív tendenciákat, azokat nem lehet kitörölni a személyiségből. Mind a négy energiának megvan a maga kijelölt helye (köre) és szerepe az életben. Engem is úgy neveltek, hogy a rossz tulajdonságaimat vetkezzem le, de az átélésük és megértésük nélkül félember az ember. A cél nem az, hogy kiradírozzuk magunkból, hanem az, hogy beismerjük, igenis, tudunk gonoszak is lenni, de nem leszünk. Mert a mandalán a körök, mint négy kis labda: a negatív maszkulin a jobb felső sarokban, a negatív feminin a bal felsőben, a pozitív maszkulin a bal alsóban, a pozitív feminin a jobb alsó sarokban. Nekünk pedig semmi más dolgunk nincs, csak – mint a zsonglőrnek – folyton egyensúlyban tartani a labdákat a levegőben. A négy energia találkozik egymással, egymásba olvadnak, de erről már a következő történet fog szólni.

 

 

Comments (0)

Tags: , , , ,

Harminchárom és fél

Posted on 10 June 2011 by Judit

De küldjed az angyalaidat! – hallom még utoljára, amikor megszakad a Skype-kapcsolat közöttünk. Lekattan. Afganisztán kurva messze van, akadozik az internet. A legjobb barátnőm adta el magát az ördögnek, és még csak meg sem tudtam akadályozni. Akkora a lakáshitel, és olyan kicsik a gyerekek! Nem volt ütőkártyám. Most ott csücsül a homokviharban, harminchárom…és fél.

Nem tehetek róla, de a Népszabadságban megjelent Három és fél horrorisztikus hónap a bordélyházban cikkről nekem az Afganisztánban szolgáló barátnőm jutott eszembe. A címszavak hasonlítanak: szegénység, rászorultság, nő, kényszer, félelem, erőszak, háború, drog, hatalom. Pénzért valami erkölcstelenséget végrehajtani. Jó, nem szabad összemosni a békefenntartók (sic!) tevékenységét egy német bordélyházzal. A nagy összefüggések azonban mindig leredukálódnak egyéni sorsokra. A politikai döntések absztrakt világa is csak egyének kicsinyes érdekeiből adódik össze. Én már nem hiszek istenben. Csak egy-egy eltorzult arcot látok, fintort, lefagyott videó képet a Skype-on. És azt hazudom, hogy imádkozni fogok érte, pedig már nem tudok imádkozni.

Hogy jobb lesz a világ? Hogy lesz jobb? De hogy? – szeretném kérdezni. Majd jobb lesz egyszer. A legtöbben azt hiszik, hogy majd magától lesz jobb. Egyszer. Majd kialakul. De nem. Nem lesz jobb magától a büdös életben sem! Nem lesz se Merkel, se Orbán, se Obama, se Putyin, se Sarkozy, se Gandhi, se senki, aki majd megjobbítaná nekünk.

A buddhista etikában van egy alapkitétel – Nemes nyolcrétű ösvény – hogy olyan életvitelt kell éljünk, amelyben javainkat békés úton, tisztességesen és másoknak szenvedést nem okozva szerezzük meg, illetve nem hágjuk át a helyes beszéd és cselekvés elveit. Buddha öt foglalkozást említ, bár elsőre idejétmúltnak tűnhetnek, ma is esedékesek: fegyverekkel, emberekkel, élőlényekkel, bódító szerekkel és mérgekkel való kereskedés. A fejemhez vághatjátok, hogy a buddhizmus idejétmúlt, naiv utópia, lehetetlen az elvei szerint élni a „mai világban”. De csak egyszer próbálnátok már meg! Mindenki, egyszerre, az egész világon. Nem kell buddhistává válnod, csak jobb emberré, szokta a Dalai Láma mondani. Ha keresztény vagy, kezdjed, mondjuk, a Tízparancsolattal. A nagy összefüggések mindig leredukálódnak egyéni cselekedetekre.

Azt mondja a barátom, szar a helyzet Magyarországon: nagy a szegénység, embertelen a politika, lehetetlen a megélhetés, nagy a bűnözés, a korrupció, a félelem. Harminchárom és fél. Nyelveket tanul, azt mondja, elhagyja az országot, és külföldön próbál boldogulni. Ott csak jobb világ van. Majd kiábrándul, hogy ott se jobb. Tulajdonképpen sehol sem jobb, amíg ott belül le nem kattan valami az emberben, hogy még jó pénzért sem csinál olyat, ami másoknak szenvedést okoz, amíg ott össze nem áll a kép, ott belül, az ember fejében – nem a tárgyalóasztalon – addig sehol nem lesz jó.

Mire gondolsz, amikor elmész a kurvához? – Hát ez az, nem gondolok semmire, senkire. Kiélem magam, oszt jónapot! – Mit élsz ki? – A természetes vágyaimat. – Mik a természetes vágyak? – Az ösztönök: evés, ivás, szaporodás – ül a konyhában, azt mondja, azért ül ott, mert várja, hogy feltegyem a teavizet. De én nem teszem fel neki. Hanem szép nyugodtan megmondom, hogy most aztán veheti a kabátját, és mehet, amerre lát. Mert lehet, hogy az anyukája mindig feltette neki a teavizet, megcsinálta a szendvicsét, kivasalta az ingét, kimosta a gatyáját, de az anyukája hülye volt, és én nem vagyok hajlandó a „mai világban” kiszolgálni egy férfit. Azt mondja, lehetnék kedvesebb, hogy kedvességből, törődésből tenném fel a teavizet. Meg Jézusra hivatkozik, hogy ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Kezdem elveszíteni a türelmemet, de még hirtelen eszembe jut, hogy ugyanaz a Jézus valami olyasmit is mondott, hogy csak olyasmit kívánj másoknak, amit magadnak is megtennél, de nincs kedvem hittanórázni. Ismeretségünk itt véget ért, mondom lakonikusan. Leakasztom a kabátját a fogasról, és a kezébe adom. Nem kell belenyugodni, hogy a világ kényszerpályán mozog.

 

„Dóra a barátnőjét kérte meg, hogy két napon át vigyázzon Zsófira, a kislányára, mert ő elutazik a kisvárosból munkát keresni. Zsófi akkor kétéves volt, az édesanyja tizennyolc. (…) Dórit hiába várták haza. Barátnője Zsófit a nagyanyjának adta vissza. A nagyszülők bejelentették a rendőrségen Dóra eltűnését. A rendőrség kiadta a körözést. Hosszú hetekig nem történt semmi.” – olvasom a Népszabadságban. A szöveg mellett screenshot a német bordélyház honlapjáról. Szép, nagy, piros kép. Figyelemfelkeltő. „Dórát a szekszárdi László fia, Sanyi fogadta a bordélyházban. Sanyi, a 35 éves, kopaszra nyírt férfi az ötödik emeletre vitte őt. Itt dolgoztak a magyar lányok, akik közül egyik sem önszántából került oda. Dórának az 54-es szobát jelölték ki. Kapott egy nejlonszatyor fehérneműt, majd megmondták neki: az ajtóban kell állni, s elcsábítani a lépcsőn fölérkező vendégeket. Tilos volt sminkelni, rúzsozni, nehogy a házas férfiak otthon lebukjanak. Magyar vendégeket nem fogadhattak, közölték velük: ha megteszik, agyonverik. Nem akarták, hogy bárkivel üzenni tudjanak.” A szöveg mellett itt egy fiatal nő hason fekve, két bekezdésnyi széttárt lábakkal. Lentebb a kommentekben valaki a Blikket említi, meg az erotikus munkára felhívó hirdetéseket.

Megint a barátnőm Afganisztánban jut eszembe. Harminchárom és fél. Együtt lógtak a lánnyal, aki a felborult páncélozott járműben lelte a halálát. Ő meg huszonnégy volt. De a kor nem számít. Az afgán nők, gyerekek is eszembe jutnak, akiket meg a tálibok. Aztán meg a végtelen mákmezők. Azt mondja a barátnőm, Khaled Hosseini regénye, a Papírsárkányok limonádé ahhoz képest, ami Afganisztánban van. Elszégyellem magam: költészetet csinálni ebből? De mindenki a maga módján, a maga tudásához, a lehetőségeihez mérten tegyen érte, TEGYEN ÉRTE, hogy jobb legyen.

 

 

 

(A cikkben szereplő barátnők és barátok részben fiktív alakok vagy a felismerhetetlenségig eltorzítottak)

Comments (15)

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................