Archive | May, 2011

Vilken kamera är bäst?

Posted on 29 May 2011 by Judit

Fiskelugn

Det enkla svaret; den du har med dig.

På senaste tiden har det vart en liten dip i mitt fotograferande, och jag har ofta känt att jag inte haft tid eller lust att ta bilder. Men, jag har ändå nästan alltid haft med mig kameran, till jobbet, när jag handlar, ute i trädgården etc… Med kameran så menar jag här min lilla Nikon kompaktkamera.

I Lightroom är det ganska enkelt att snabbt få översikt på vilken kamera man använt för att ta bilderna, och jag ser att jag hittills tagit strax över 2000 bilder med Nikon-kompakten, och “bara” 1800 med min stora Pentax. Dessutom vet jag att jag vid ett par tillfällen med Pentaxen tagit stora serier, t.ex. vid porträtttagning, runt 200 bilder, så i nuläget skulle jag nog påstå att runt 65-70% av mina bilder är tagna med den lilla kompakten.

Varför är det då så?

I slutändan kommer det ner till en enda faktor; storleken

Jag har med mig kompakten överallt eftersom den får plats i min jackficka. Om den inte hade gjort det hade jag inte haft med den.

Men, jag tar ju uppenbarligen ett par bilder med den stora kameran också, vilka fördelar har då den?

  • Högre upplösning. Inte en jätteviktig faktor. 14 megapixel framför 10 på kompakten är ingen jätteskillnad, och faktiskt är kvaliteten på pixlarna rätt jämspelta, vilket jag tror hänger på att Nikon-kompakten är nyare och har bättre sensor. Å andra sidan är den en hel del mindre än sensorn i Pentaxen, och en större sensor brukar betyda bättre kvalitet. I slutändan är dom som sagt rätt jämna, det är bara vid ISO 1600 och uppåt som Pentaxen har fördelen i bruskänslighet.
  • Möjlighet att byta objektiv. Detta är ju hela vitsen varför man har en systemkamera. Om man aldrig byter objektiv borde man inte valt en systemkamera. Om man bara kör på standard-zoomen som följde med kameran har man troligen också valt fel, då borde man också ha kört på en liten kompakt istället. Just att kunna byta objektiv är för mig enda skälet till varför jag inte har sålt min systemkamera med alla tillbehör.

Varför skriver jag då denna artikel? Jo, eftersom jag faktiskt gått och funderat en del på att sälja systemkameran och det mesta som hör ihop med den. Jag använder den nästan bara till porträtt- och studiofotografering, och det tror jag faktiskt även den lilla kompakten skulle hålla rätt bra för. Allt oftare vill jag nu hellre ha ett litet större skärpedjup, och f/1.4 använder jag numera väldigt sällan. Oftast snarare runt f/2.8 – 4, och det fixar även kompakten.

Men, största delen av värdeminskningen på mina systemkameror har redan vart, så frågan är hur mycket det skulle vara värt? Den gamla K10D skulle jag kunna sälja nu, det är en fullgod systemkamera, vädertätad, och håller fint för en person som vill skaffa sig sin första systemkamera. Tillsammans med kit-objektivet (18-55) och ett telezoom (80-200) skulle det vara ett prisvärt nybörjarkit för någon. Men, att sälja K-7’an? Nej, nu när K-5’an kommit kommer K-7’an att vara rätt dåligt eftertraktad. Är nog bättre att hålla på den en aning och se om något år hur läget är då. Dessutom kan jag ju fortsätta att använda den under tiden. Den har hittills gått 10000 exponeringar, vilket är ingenting med tanke på att den är beräknad hålla minst 150000…

Men, om du är sugen på att köpa min gamla K10D (som jag bl.a. tog bilden i denna artikel med), så dra ett mail till mig på m snabel-a dmlfoto.se, den kameran skulle jag bli glad om den hamnade hos någon som ville lära sig mer om foto.

Läs mer från Martin Larsson på www.dmlfoto.se

Comments (0)

Tags: ,

Sámánmandala, a szakrális tér 1.

Posted on 26 May 2011 by Judit

Egy sámán hiteles beszámolója

 

„Eredetileg közép, tehát szintáttörés lehetséges helyszíne minden szent tér, vagyis minden olyan tér, ahol hierophaniára kerül sor, s olyan realitások (vagy erők, alakok stb.) jelennek meg, amelyek nem e világból valók…”  Mircea Eliade: Samanizmus és kozmológia IN: A samanizmus

A mandala (szanszkrit: मण्डल, maṇḍala) általánosan a kozmosz illetve különféle istenek ábrázolása. Elkészítési folyamata maga is egyfajta meditatív szertartás. A sámánmandala minden egyes eleme révülés során kerül a tudat felszínére, aztán azok vizuális formában manifesztálódnak. A mandala egy olyan szakrális tér, ahol a tudat mélységeiből előhívott képek segítségével lehetőség nyílik a psziché egyes részeivel és ezáltal a kozmosz különböző részeivel való kapcsolatba kerülésre. A mandala készítője az egyes elemeket egyetlen vizuális felületen realizálja, a részeket egymással összekapcsolja, megteremti azok egységét: a személyes Világegyetemet.

 

Utaztam. Az alsó világ négy égtája közül először délre, ahol egy hatalmas jéghegyen egy jegesmedvét láttam. A jéghegyből csak egy kis rész látszódott a felszínén, a nagyobbik rész a víz alatt volt. Megkérdeztem a medvét, hogy mit hozott nekem.

– Olyan erős vagy! Én vagyok az erőd! – mondta a jegesmedve.

Szó szerint idézem, mert mestereket szó szerint vagy sehogy.

A medve az őserő, a születés, a bennünk szunnyadó ösztön. A medve maga a nagy gyógyító. A tavaszi nap első sugarainál bújik ki a barlangjából. A jegesmedve fehér színével egy tisztább, spirituálisabb formája a medveségnek.

Ugyanakkor zöldes kígyóformák tekeregtek elő és egyenesen az égbe törtek. A smaragdkígyók Vénusz hírnökei, kundalínikígyók, amik feltekerednek a világfára.

Északon egy kis rubinvörös katicabogarat találtam. Milyen szép! Azt mondta:

– Fel, fel! Nyílj fel! Szállj fel! Fel, fel!

Keletre tartottam. A keleti erdős pusztán tizenkét ágú agancsai között gyémánttobozt tartó szarvassal találkoztam. Megismertem egyből: a csodaszarvas volt.

– Én vagyok az otthonod, a szeretet, a tisztaság.

És a gyémánttoboz ragyogni kezdett a szarvai között.

Ezután nyugatnak vettem az irányt, ahol egy fehér madár repült szembe velem. Kis pamacsok voltak a fején, mint a fülesbagolynak, de fehér volt, akár a hóbagoly. Jóváhagyást, beavatást jelez. Azt mondta:

– Egy vagy közülünk.

És ezzel véget ért az alsó világban való utazásom.

Legközelebb a középső világ négy erejéről, a női és férfi princípiumokról, a romboló és építő erőkről fogok mesélni.

És azzal összetekerte a sámánmandalát.

Lejegyezte: Szeles Judit

 

Comments (1)

Tags: , ,

The Sacred Space

Posted on 26 May 2011 by Judit

Mandala Exhibition at Sjaman Gathering 2011

VELKOMMEN, WELCOME, BUORES BOAHTIN
to a shaman gathering, a weekend about shamanism. Solstice is the day of shamans, and this gathering finds place at the first weekend after sunturn, in the period of 24th to 26th of June at Viubråtan vacation centre in Harestua. GO TO HOMESITE

 

In various spiritual traditions, mandalas may be employed for focusing attention of aspirants and adepts, as a spiritual teaching tool, for establishing a sacred space, and as an aid to meditation and trance induction. According to David Fontana, its symbolic nature can help one “to access progressively deeper levels of the unconscious, ultimately assisting the meditator to experience a mystical sense of oneness with the ultimate unity from which the cosmos in all its manifold forms arises.” The psychoanalyst Carl Jung saw the mandala as “a representation of the unconscious self”.

In common use, mandala has become a generic term for any plan, chart or geometric pattern that represents the cosmos metaphysically or symbolically, a microcosm of the Universe from the human perspective.

Shaman mandalas consists of three levels: the underworld with the four-direction power animals, the earthly world with the positive and negative feminine and masculine powers and the upper world with guides and ancestors. Every element of the mandala is brought to the shaman though drum journeys.

Our exhibition is to show the visual manifestations of series of deep journeys into the sacred space and to inspire others to take the journey. The drawings/paintings are works of Saivo-students, ordinary people who were introduced to shamanism by Ailo Gaup.

If you have taken part in Saivo with Ailo and you kept your mandala, please, feel free to bring it with you to the gathering if you wish to share it with us! BE THE INSPIRATION SOURCE!

Contact person: Judit “Mighty Eagle” Lingon Szeles

judit.szeles@panno.se

drum

traditional Viking drum with henna decoration

 

 

 

Comments (0)

Tags: , ,

Bergeni rózsabokrok

Posted on 19 May 2011 by Judit

Egy bizonyos svéd szerző írása Bergenről nagy felháborodást és zavart keltett a kilencvenes évek végén. Úti beszámolójában végigjárja a norvég kikötőváros híres, a Hanza virágkorából származó rakpartját, a tekintélyt parancsoló fekete-fehér Rosenkrantz-torony környékét, a Rózsa-negyedet, az arborétumot, és a Fløyfjellet erdeit. A részletes és élvezetes leírás akkor fordul közfelháborodást okozó irányba, amikor a szerző a város hangulatát – vagy ahogy azt a rómaiak mondanák, a genus locit – igyekezik bemutatni. Azt írja, hogy a nyomasztó hangulat akkor lett rajta úrrá, amikor a rakpart negyedbe jutott. Bizonyossá vált számára, hogy a sok turista, s az azokat csalogató színes forgatag, az árusok, a zenés, zsúfolt éttermek, mind csak maszkara. A látványosságok mögött bergeniek surrannak szürke, kopott ruhában, idegesen, karikás szemekkel egyik kapualjból a másikba, mint a patkányok, vagy résnyire megnyitva a zsalut kandikálnak ki örök másnaposan a dohos lakásból. A helyieket kereste, és csak fáradt, sápadt, riadt árnyakat talált. Valamint Skandinávia legnagyobb metadon-klinikáját. A metadon eredményesen csökkenti a heroin megvonásakor keletkező súlyos tüneteket, ezért alkalmazzák elvonókúrák során (Dole-Nyswander módszer).

 

A Bryggen, a volt német kereskedő- és rakodóközpont a világörökség része 1979 óta. A többszázéves épületeket vörösfenyő gyökeréből építették, hogy ellenálljon a sós tengeri levegőnek és a nyirkos teleknek. A vörösfenyő (Larix) gyantajáratokkal átszőtt, vöröses fája nagyon tartós és szilárd; ez a legértékesebb fenyőfa. Nagy gyantatartalmának köszönhetően az időjárás viszontagságait jól tűri, emellett rugalmas, szívós, könnyen hasítható. 1360-ban a Hanza elszámoló házat létesített Bergenben (akárcsak Novgorodban, Londonban és a flandriai Brugge-ben), és a város fontos kereskedelmi központtá fejlődött. A rakpartot is továbbfejlesztették. A Bryggen hivatali épületei számos helyről (főleg Németországból) származó hivatalnokoknak és kereskedőknek adtak szállást. A raktárak tele voltak áruval, főként Észak-Norvégiából származó szárított hallal és délről érkező gabonával. Ezen a helyen alakult ki a város német közössége, amely a kereskedelmet tartotta kezében. Azt azonban kevesen tudják, hogy a kereskedők csak nyáron éltek itt, és kizárólag csak férfiak. A német kereskedők pompás termekben gyűléseztek, és rendeztek orgiákba torkolló lakomákat. A feleségeiket mind otthon kellett hagyniuk, nem követhették férjeiket az üzleti utakra. Bergenben gyökeret eresztett a prostitúció. A helyi nőknek ugyanis ez a szerep jutott. A hegyoldalban, a Bryggen fölötti utcákban sorra nyíltak a bordélyházak. A kereskedelem, a prostitúció, a Fekete Halál, a bűnözés, az alkohol-, majd kábítószer-csempészet, a sárga angolmák és néhány fagyérzékeny rododendron egész évben virágzott.

Soha ilyen vastagon nem telepedett meg fájdalom és félelem egy városrészen! Soha ennyi kiontott könny nem borította az évszázados fatákolmányokat! Soha ennyi nyughatatlan, kóbor szellem nem kísértett! Soha ennyi hirtelen halál, gyilkosság, bűn, bűn és bűn nem szennyezett egy várost! Soha ennyi riadt lélek, soha ennyi mélyen barázdált arc, ennyi sápadt, angolkóros leányanya! Hallani, ahogy a Bryggen jajgat, ordít, és könyörög az utazónak.

A szerző hivatalosan bocsánatot kellett kérjen a várostól. De a történelmen már nem lehet változtatni. Ezzel maguk a bergeniek is tisztában vannak. Azonban hallgatnak. Szorgosan gondozzák a rózsabokraikat, és tárt karokkal várják minden tavasszal, hogy ismét eladhassák magukat a turistáknak.

Martin Larsson fényképei

Comments (2)

Ki él, hogy él, mi él?

Posted on 18 May 2011 by Judit

Élek, de hogy kiélném, azt nem mondhatnám. Nem is merném. Te igen? Beleszorultam. Honnan tudom? Érzem: fáj. Fáj itt is, ott is, de nem csúz. Az időváltozást is érzem. Szoktam kiabálni – de csak magamban – hogy eresszenek ki, eresszenek ki, mert nem férek el bennem. Sem evés, sem ivás nem segít, a fű meg illegális nálunk. Nálatok is. Megszívnám. Hogy élek? Az relatív. Mihez képest? Él az, ami mozog. Él az, ami szaporodik. Él az, ami táplálkozik. Él az, amin táncolok.

Nálunk halálbutiknak hívják a muzulmán rítus szerint árusító boltokat. Bevándorlóbolt. Mondhatnátok, a bevándorlókra halál vár. Jogos. Éles. Életveszélyes. Mint a vipera, ami tegnap besiklott az ismerősömék konyhájába. Rohant haza az ismerősöm, hogy agyonüsse, de akkorra már a dög olyan bűzfelhőt nyomott szét az egész konyhában, hogy okádni lehetett. Azt mondja az ismerősöm, nyomatékosan figyelmeztette a viperát, hogy hagyja el a helyiséget. De lehet, nem kellett volna, mert erősíteni kell a viperafajt, nehogy belterjes legyen. A hazai (svéd) farkasállományt és a rókákban újonnan felbukkanó galandféreg (Echinococcus multilocularis) állományát is meg kell védeni, ahogy a homoszexuálisokat és a bevándorlókat is. Már-már nem is a belterjességtől, hanem a kihalástól.

Persze, az ismerősöm paraszt. Bárányai vannak, amit meg-megtizedel a farkas, akár belterjes, akár finn-orosz vérrel frissített. Neki a bárányok szempontjából kell a farkasokat megítélni. Nekem meg itt élni.

(a Librariuson is olvasható!)

Comments (0)

Tags: , , , , , , , , , , ,

A világszellem szaga

Posted on 18 May 2011 by Judit

Hogyha az ember hagyja a vázában elhervadni a virágot, sőt, még el is rothad, akkor elkezd olyan szagot árasztani, mint amilyet Szél Róza árasztott.

Szél Róza a jó szellemeket mindig elzárva tartotta egy arra megfelelő helyiségben, a szellemszobában. Abban a szobába igen ritkán járt, és másnak pedig be sem lehetett belépni. Az ajtóra egy fényképet ragasztott a bajuszos nyúlszarvasról, hogy a belépni szándékozót eltérítse a szándékától, vagy legalább is egy pillanatra kizökkentse.

Ez a kizökkenés, igen, nem szeretjük, hogyha akaratunkat keresztezi. Róza azonban folyton kizökkenve élt. Arra kényszerült, hogy elfogadja azt mint létformát, még akkor is, ha ez nem könnyen ment: folyamatosan kizökkenve lenni.

A szobában meleg volt, félhomály, amit a borvörös tapéta még misztikusabbá tett. Itt, ebben a pár négyzetméterben sűrűsödött össze a tökéletes béke, és a levegő növényi füstölők illatától.

A nyúlról jut eszembe! – gondolta Szél Róza mikor belépett a szobába.

A nyulak bagzanak. És a húsuknak húgyszaga van.

A barlangban pár csontot talált és szőrcsomókat. Az indiánok már itt voltak, és nem hagytak hátra semmit. Csak hosszas és alapos vizsgálódás után tudta Róza megállapítani, hogy ezek valóban indiánok voltak, és tőlük szokatlan módon, egy barlangban húzták meg magukat az ítéletidő elől.

A csontokat összeszedte, és belerakta egy bőrtokba. Még hasznát veheti valamikor. (A ház többi szobája teli volt dolgokkal, amiknek még hasznát lehet venni valamikor.) Aztán úgy döntött, az éjszakát itt tölti, a barlangban.

Azon a helyen rakott tüzet a magával hozott tüzelővel, ahol az indiánok tábortüzének nyomait vélte felfedezni pár mikroszkopikus méretű széndarabban. Az indiánok gondosan eltüntették a tűzrakás nyomait, nehogy a gonosz szellemek megtalálják őket vándorlásuk során.

Ha belegondolok, az angyaloknak olyasmi szárnyuk lehet, mint a libáknak vagy a hattyúknak. Ezek szerint a szárnycsattogásukra felébrednék! – gondolta Szél Róza.

A hattyúkat többször hallotta egészen közelről. Nem gágognak folyton, mint a libák, és a szárnycsapásaik által keltett iszonyú légáramlat süvítését jól lehet hallani. Amikor a hattyúk a ködben röpültek a ház előtti mező fölött, maguk a hattyúk beleolvadtak a tejszerű ködbe, és csak a szárnyak hangjából lehetett következtetni a madarakra.

Mint a barlangban az árnyak.

A szobát kizárólagosan a világszellemnek tartotta fenn Szél Róza. A világszellem időnként szárnyak süvítésében, angyalok kacajában, de gyakran egy szellentés vagy egy ellobbanó láng szagában mutatkozott meg Rózának. Róza szerette ezt a szellemet. Minden vágyát, álmát, szeretetét feláldozta volna neki.

Szerencsére a látogató nem tudta, hogy a bajuszos nyúlszarvas képe mögött valójában mi rejtőzik. Ha a kizökkentés ellenére sikerült a titkos szoba ajtaját feltépnie, bent a félhomályban és sűrű füstben csak kegytárgyakat, Buddha szobrot, szentek képeit (például Kőrösi Csomag Sándor) és ehhez hasonlókat látott. Ja, és egy bőrtarisznyát vagy bőrtokot, ami az ajtófélfáról lógott a szentképek fölé: csirkecsontok vagy nyúlcsontok lehettek benne, és enyhén rothadó szagot árasztott.

(Illusztráció: LOGO – http://www.mymission.se/ )

Comments (0)

Tags: , ,

Csavar, kamion 2.

Posted on 05 May 2011 by Judit

Mondja, Elemér, van magának útlevele? – kérdezte az ablak előtt álló kamionost egy hét reménytelen várakozás és ingerült telefonbeszélgetések sora után. A szállítmányozó sem az öreggel, sem a rakománnyal nem törődött már.

Van. Hozzam fel?

Hozza.

Azt találta ki, hogy felhívja a stockholmi magyar nagykövetséget, előadja Vígh Elemér magyar állampolgár, bábolnai lakos teljes históriáját, és kéri a nagykövetség segítségét. Úgy érezte, patthelyzetbe került. Sem alkatrész nem érkezett, sem másik vontató, sem senki, az öreg már egy hete ette a kenyerét, szívta a napi két doboz cigarettát, és állandóan csak macerálta, hogy kerítsenek egy autószerelőt, akivel le tudja venni a karburátort. Arról hallani sem akart, hogy a rakományt ott hagyja, és hazautazzon. Egyébként sem volt miből. Már nagyon megbánta, hogy magyar szóra áhítozva akkor megszólította.

Mit akar vele? – nyújtotta át az útlevelet.

Felhívom a nagykövetséget.

A nagykövetséget? Minek? Azoknak van autószerelőjük?

Ne csökönyösködjön. Értse meg, a főnöke szarik magára és a rakományra. Miből fizetné ki az autószerelőt?

Nem segít? – kérdezte csalódottan.

De segítek. Méghozzá úgy, hogy most felhívjuk a követséget, és kitudjuk, hogy lehet magát hazajuttatni.

Elemér csak csóválta a fejét. Nem akart hazamenni.

Az attaséasszonnyal beszélt. Az nehezen fogta fel, hogy mit is akar mondani, a történet hihetetlennek hangzott. Igazat adott, hogy a svéd rendőrséget nem vonták be. De folyton arra akart kilyukadni, hogy miért nem lehet elkísérni az állampolgárt a legközelebbi buszpályaudvarra, és feltenni egy Európa irányába induló buszra.

Erre, kérem, nekem nincsenek anyagi lehetőségeim. Kétszáz kilométerre lakunk a legközelebbi várostól, ahol ilyen nemzetközi terminál lenne.

Rakja fel a vonatra, ami Göteborgba megy.

Kicsit halkabban kezdett ekkor beszélni.

Azt hiszem, a bácsi demens. Nem beszél nyelveket. Úgy eltévedne, mint a pinty.

Az attaséasszony elcsendesedett egy rövid időre. Hallani lehetett, hogy elgondolkodott.

Vígh Elemér hazaszállításán kívül abban is segítségüket kérem, mondta, hogy a szállítmányozó megfizesse a költségeimet. A sok telefonálást és az öreg egy heti ellátását.

Megegyeztek, hogy az attaséasszony megbeszéli az ügyet a nagykövettel, és aztán majd visszahívja őket.

Megfogalmazta a hivatalos faxot, amiben a szállítmányozót felszólítja a költségek megtérítésére.

Az öregnek adott vacsorát.

Még két napig ment a telefonálgatás.

Végül amilyen szerencsétlenül indult a történet, olyan furcsán is ért véget. Vígh Elemér diplomáciai ügy lett.

Az oslói magyar nagykövetségből éppen Koppenhágába készült egy munkatárs. A benzinkút annak a nemzetközi útnak a szélén állt, ami Oslót Koppenhágával összekötötte. A terv az volt, hogy a benzinkútnál a diplomata gépjárművel felveszik a kamionost, és elviszik a koppenhágai magyar nagykövetségre. Onnan egy kollega kiviszi a bácsit a repülőtérre, és felrakja a budapesti járatra. Ferihegyen pedig a bábolnai család várja a rég nem látott családtagot.

A szállítmányozó átutalta a követelt összeget. A bácsi épségben hazaért. A felesége telefonált még aznap, és megköszönt mindent. A magyar állam költségeit a családnak kellett kifizetnie.

Kis idővel az eset után kapott egy levelet. Személyesen a stockholmi nagykövettől. A levélben hazafias és önfeláldozó állampolgári cselekedetéért fejezi ki háláját és nagyrabecsülését a Magyar Köztársaság nevében. Az egész Magyar Köztársaság nevében. Amikor ő eredetileg csak egyetlen magyarral akart kicsit magyarul beszélgetni.

Az öregről azóta sem hallott. Nem volt benne száz százalékig biztos, hogy az felfogta, mi is történt valójában, vagy csak nem akarta kimutatni a meghatottságát. Régi kamionos volt, kemény gyerek. Kíváncsi lenne, megismerné-e. Emlékezne vajon az esti tévézésekre, a kandalló melletti beszélgetésekre a távoli fagyos kis skandináv faluban?

Comments (1)

Tags: , ,

Bolha a piacon

Posted on 01 May 2011 by Judit

Harald Hårdråde[1], az ócskás, áll a kipakolt kacatok között. Süt rá a nap, égnek emeli a kezét, gesztikulál, a nadrág szára felcsúszik, éppen úgy, mint egy óvodáson, aki kinőtte a ruhát. Amúgy nem így hívják, csak a Harald stimmel, de nem árulhatom el a nevét, mert nem akarom köznevetségnek kitenni, bár akarom, nem akarom, már mindenki rajta nevet faluszerte, járásszerte, megyeszerte… Még szerencse, mondom, hogy a napos oldalon van a boltja, s nevet. A kis asztal megterítve: aprósütemény, kávé, csuprok. A karosszékben ül Kalle. Csak így, egyszerűen. Előtte kutyája hever, az örökké vidám Charlie. De most még mintha Charlie sem lenne vidám. Kalle felesége nemrég halt meg. Odamegyek hozzá, lehajolok, hogy meg tudjam ölelni az öreget, akinek a szemébe könnyek szöknek. Részvétet kívánok. Olyan gyorsan történt, tudja, olyan gyorsan, és magához szorít. Érzem. Nem tudom, mit keres itt, Haraldnál, akiről senki sincs jó véleménnyel, amióta egy ember eltűnt a faluban. Utoljára Haraldnál járt ugyanis az illető. De megértem, hogy még itt, az ócskaságok között is jobb, mint otthon. Kalle megtörli a szemét. Megsimogatom a kutyust. Megkérdem Haraldtól, hogy mennek a dolgok, s az elkezd beszélni. Mondja, mondja, hogy már fejenként egy üveggel lement. Aztán elmondja még egyszer. Amikor részeg, mindent kétszer-háromszor elismétel, és legalább háromszor visszakérdez a kanyarban. De megszoktam már. Hátbaverem. Olyan, mint az elakadt hanglemez, amit csak meg kell pöccinteni egy kicsit, hogy tovább menjen. Az új boltról kérdez, amit a szomszédunkban, az ő régi helyén nyitottak. Látom, sajnálja még mindig. Nem mert még visszamenni, talán sose nem is fog, az emlékek miatt. Érdekli, hogy újították fel, hogy a régi színpad megvan-e még. Mondom, meg. Megint megkérdi, mintha nem hinné, pedig tudom, csak elakadt megint a gyémánttű. Mert mindenkiben van egy gyémánttű, ami leolvassa a jeleket a bakelitről, talán te, fiamcskám nem is tudod, mi az a bakelit! De Kalle feláll. Nem fogja a hely. Megcsörren a zsebében a telefon. Felsóhajtok, hogy szerencsére van, aki gondját viselje szegény özvegyembernek. Csak azt nem tudom, mit szeretek ebben a Haraldban! Vén alkoholista, aki mások megunt kacatjait próbálja rásózni az emberekre. A nejével nem él együtt, de az asszonyt, aki mellesleg lengyel import, folyton ott láttam vele minden árverésen. Harald azt állítja, háza van Värmlandban, ahol annyi az áru, hogy tele vele a ház, még a mellékhelyiségek is. A nyáron elvették a jogosítványát, és lecsukták, mert ittasan vezetett. Most az úgynevezett uddevallai barátokra van szorulva, ha menni kell valami hagyatékot összeszedni. Talán Kalle is csak azért ült ott egy sort, a napos oldalon, mert meg akar szabadulni a felesége tárgyaitól. Nézem, Harald homlokán és orrán véres forradás. Kérdem, elesett. Nevetgél, és mutatja a kezével, hogy felhajtottak a garatra, meséli, a jó uddevallai cimborákkal a hétvégén. Kell egy kis szórakozás, mondja háromszor. Hátba verem joviálisan. Nevetünk. Tudja, hogy van ez. Aztán vigyázzon magára, Harald! Nehogy megint elessen! Mosolyog, és csoszogva behúzódik a lom közé. Még süt a nap. És a kanyarból visszaintegetek.


[1] III. Harald Sigurdsson vagy Keménykezű Harald

Comments (0)

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................