Archive | April, 2011

Tags: , ,

Csavar, kamion

Posted on 28 April 2011 by Judit

Első rész

 

Ennek a télnek sose lesz vége, tudom, mondta.

A benzinkutas furcsállóan nézett rá, és egy pillanatra megállt a keze a doboz tejjel a levegőben. Aztán átadta neki mégis.

Lesz még valami? – kérdezte.

Elkezdett egy kicsit gondolkozni. A khakiszínű dzseki zipzárjával játszott.

Nem, nem lesz.

A kutas beütötte az utolsó összeget is a kasszagépbe, majd átvette a húszast.

Van itt egy furcsa kamion már több mint egy hete – mondta miközben átnyújtotta a visszajáró tizenegy korona ötvenet. Meglepődött. A benzinkutas nem szokott ilyen bőbeszédű lenni. – Csak úgy mondom.

Megköszönte a visszajárót, és sarkon fordult. A kútnál furcsábbnál furcsább kamionok fordultak meg nap mint nap. Nem értette, mit akart ezzel mondani. Visszanézett.

Mit akar ezzel mondani?

Nem az én dolgom – gondolta meg magát a kutas.

Az enyém se.

Lassan kiballagott az üzletből, és a doboz tejet lóbálva a szatyorban, elindult hazafelé.

A parkolóban több kamion is állt egymást mellett, egy fehér húzódott csak félre. Biztos erre gondolt a kutas, gondolta. Felhúzta a kesztyűjét. Kutya hideg volt. A fehér kamion körül egy idősebb alak járkált le s fel. Gondterheltnek látszott. Amint közelebb ért, meglátta a kamion rendszámtábláját. Magyar volt. Összerezzent. Már évek óta nem beszélt senkivel magyarul, csak a kutyáival káromkodott ezen a nyelven. Több mint egy hete – visszhangzottak a kutas szavai. Pár napnál, a legtöbbször egy éjszakánál tovább nem állnak meg itt ezek. Úgy látszott, a le-fel sétáló alak egyedül volt. A háta mögé került.

Hozott túrórudit? – kérdezte az illetőt alaposan meglepve. Erre a kérdésre biztosan nem számított.

Magát az isten küldte – felelte egészen meghatódva. Reszketett a hidegben. Látta, a kezei kékek voltak.

Már megbánta, hogy rákérdezett a túrórudira.

Hogy-hogy? – kérdezte.

A hatvan-hatvanöt körüli férfi elmesélte, hogy több mint egy hete robbantak le. Ez megegyezett azzal, amit a kutas említett. A karburátor adta fel. De ez nem mondott neki semmit, nem volt jogosítványa. Az öreg egy fiatalabb kollegájával Norvégiába szállított, s a visszaúton ment tönkre a karburátor.

Hol van a társa? – kérdezte.

Lelépett.

Látszott az öregen, hogy nagy volt a baj. Szemét lesütve, mintha csak ő tehetne róla, mesélte el, hogy tűnt el egy reggel a társa egy holland vagy francia kamionossal összebeszélve. Magával vitte a bankkártyát, a benzinkártyát, mindent. A férfi majdnem sírt.

Kifosztotta?

Az bólintott.

Nem kért segítséget a benzinkutastól?

Nem beszélek én nyelveket. Meg várom, hogy a főnök hívjon.

Maga nem tudja hívni a főnököt?

Kiderült, olyan mobilja volt csak, amit a főnök tudott hívni. De a főnök már három napja nem hívta. Akkor még ott volt a társa, és arról volt szó, hogy megpróbálják megjavítani a karburátort valahogy.

És ha nincs pénze, mit eszik?

Van konzerv. Nem az a baj, de befagyott a vizem.

A kamionban nem tudott fűteni, a flakonokban pedig befagyott a víz, olyan hideg volt.

Éhes? Menjünk, veszek magának egy virslit meg kávét. Nem messze lakom innen, nem maradhat itt – ránézett az öreg kezére -, megfagy.

A kamionos elfogadta a meghívást. A kutas arcán valami olyan kifejezés tükröződött, hogy hát nem megmondtam, de egyúttal gyanakodni is kezdett, amikor meghallotta, hogy valami idegen nyelven beszél a két alak egymással. Az öreg kért egy doboz cigarettát is. Közben azt is elmesélte, hogy ez volt az első útjuk Skandináviában, és bizony, itt kutya hideg van. A kutas szó nélkül számolt. Tulajdonképpen, mondta a kamionos, ő csak kísérő volt a fiú mellett, a főnök nem bízott meg benne, ezért jött ő is. Már nyugdíjas. Azt megelőzően a Hungarocamionnál volt sofőr, bejárta az egész KGST-t, még Moszkvába is eljutott egyszer. Közlékeny volt, de amikor arra került a sor, hogy megbeszéljék, most mit tegyenek, elkomorodott, s mint valami makacs hajóskapitány, azt mondta:

Én nem hagyhatom el a kamiont, értse meg.

Nem értette meg.

De megfagy itt.

Kibírom. Megpróbálom megbütykölni a karburátort.

Rosszallóan csóválta a fejét, ez az ember nem normális, éjszaka mínusz harminc is lehet.

Kérek egy kis töltést valamelyik kollegától – kereste tovább a kifogásokat. A valódi ok, ami miatt nem hagyhatta ott a kamiont az volt, hogy a rakományt nem lehetett őrizetlenül hagyni.

Figyeljen ide, ott a házam, látja? – mutatott az út másik oldalán egy szürke házra. A kamionos odanézett, de nem győzte meg. – Onnan látja a kamionját.

Az öregnek ez becsület kérdése lehetett. És nagyon megmakacsolta magát.

Nézze, akkor hívom a rendőrséget. Nem hagyhatom, hogy megfagyjon, akármilyen csökönyös is.

A rendőrség hallatán sem tántorodott meg.

Mi a főnöke telefonszáma? Felhívom az én telefonomról.

Nem tudom.

Hol él ez az ember, gondolta, és már végképp kifogyott az ötletekből.

Hogy hívják a céget?

Az öreg csak rázta a fejét: nem tudom, nem tudom. A főnök az unokaöccse volt. Úgy kérte meg, hogy jöjjön el a biztonság kedvéért.

Hol van a szállítólevél? Annak csak kell lennie! Azon rajta van a cég neve, címe.

Felmászott a cockpitbe, és előrángatott néhány gyűrött papírt. Nagy nehezen kiderült, mi a cég telefonszáma. Mindketten reszkettek a hidegben.

Pakoljon össze. Zárja be a kocsit. Megyünk hozzám – lobogtatta a hivatalos papírokat. Ezek nélkül a kamionos bajba kerülhetett volna. Jobbnak látta elindulni a másik magyar után.

Teljesen átfagyva értek haza. A meleg szobában az öreg felengedett egy kissé, de kérte, ne említse meg a főnöknek, hogy nincs ott a járműnél.  A másik alig bírta türtőztetni magát, hogy be ne olvasson az öregnek, hisz a társa kirabolta, ott hagyta a lerobbant, szétfagyott kamionnal, a főnöke baszik felhívni, elindulnak télvíz idején egy távoli országba, semmilyen idegen nyelvet nem beszélnek, mínusz harminc fok van, a kezei szederjesek, mi a fenét csinált volna még pár napig?!

A cég főnökét nem volt egyszerű elérni, de végül sikerült. Sajnálatát fejezte ki a történtek miatt. Biztosította, hogy pár napon belül küldenek ki egy új karburátort vagy végső esetben egy másik vontatót. Érdeklődött, hogy a rakomány épségben volt-e, de a sofőrről nem kérdezett.

Ember, mit csináljak az alkalmazottjával?

Az nem érdekelte. Mint kiderült, nem is volt az alkalmazottja. Csak az áruról meg a karburátorról volt hajlandó tárgyalni.

Ezek bolondok, döntötte el. Megadta a főnöknek a benzinkút címét. Felhívta a benzinkutat, hogy hamarosan egy expressz küldemény érkezik majd a gyorsfutárral, és az a lerobbant kamionhoz lesz. Aztán eligazította az öreget: itt a szobája, itt a fürdőszoba, ha akar, feljöhet a nappaliba tévézni, vannak magyar csatornák, s ha dohányozni akar, legyen szíves, azt a bejárati ajtó előtt tegye, és ne a házban. Az idős férfi csak bólogatott. Nem volt ideje ellenkezni.

folyt. köv.

Comments (0)

Tags: ,

Nagycsütörtöki svéd boszorkák

Posted on 23 April 2011 by Judit

Ideje elővenni a seprűt, leszedni a pókhálót, tenni pár próbakört a nagycsütörtöki kirepülés vagy berepülés előtt. Mert ne adjisten berozsdállt a tudás, és irányíthatatlanná válhat a rakoncátlan takarítóeszköz. Az éves nagygyűlésről lemaradni szégyen. A helyszínre sem a Swebussennek, sem az SJ-nek (Svéd Vasutak), sem a helyi közlekedési vállalatoknak nincs járata. Nincs más mód a Blåkulla mezején tartandó húsvéti boszorkányszombatra eljutni, mint a seprűjárat. Manapság azonban az ember nem használja a seprűjét minden nap, a tudás kihasználatlan, s meggyöngül. Repülni pedig nem olyan könnyű! Most néztem meg a YouTube-on pár jumbojet keresztszélben való landolását. Brrrrr.

Az egész azzal kezdődött, hogy a trákok Dionüszosz-ünnepeihez hasonló eszement tavaszi tobzódás az ősskandinávoknál is dúlt. A hagyományos hosszúházban jól leitta magát az ember, és nyíltan kefélt mindenki szeme láttára. Ennek a szokásnak áldásos hatása volt a népszaporulatra. Basztak, mint a (húsvéti) nyulak. De a cölibátust fogadott keresztény papok ezt megirigyelték, és az orgiákat a sátánnal való lepaktálásnak titulálták, és mindjárt be is tiltották. Mivel pedig a férfinemnek a legnehezebb a gyöngeséget beismerni, az egészet a nőkre kenték. És elkezdték üldözni az igéző szemű, varázslatos testű, elbájoló szépségű lányokat, asszonyokat, hogy BOSZORKÁNY!

witch-burning-300x283Na, innen kezdve aztán ténylegesen elszabadult a pokol. A baszást és ivászatot úgy, ahogy van, a gonosz művének nyilvánították, és az egész vikingségnek elment a kedve az élettől is. Mind mély depresszióba estek, és titkos perverz fantáziákban élték ki magukat a szexcsatonákon. Ami persze megint csak bűn. Ettől még nagyobb depresszióba estek, és immár nem tudták sehol sem kiélni a természetes vágyaikat. Kitört a morálpánik. Elkezdtek boszorkányokat üldözni, máglyázni, kínozni.

Ha előveszek egy tűt, amivel fúrok egy lyukat a falba, és felpattanok a seprűre (ha nincs cirokseprűd otthon, jó egy nyaláb gally vagy egy háziállat is), akkor a lyukon keresztül kirepülök Blåkullára, ahol egy nagy réten áll egy nagy kapu, amin keresztül egy kisebb rétre jutok. Itt már látom a hosszú házat, a házban a hosszú asztalt, ami – mint egy lakodalomban – meg van rakva minden jóval. A kartársnők már ott ülnek szépen sorban. Látom, hogy a falnál megvetett ágyak várják a felajzottakat.

Látom, az Ördög szürke kabátot visel, az egyik lábán piros, a másikon kék harisnya. A szakálla veres, a fején tornyos kalpag a szivárvány minden színéből szőtt selyemmel borítva. Nadrágtartója feszes. Kiválasztja a legjobb nőket, és azokkal bujálkodni megy.

Az egész úgy néz ki, mint egy férfisoviniszta perverz fantázia. Holy shit! Gyorsan megfordítom a seprűt! Tünés innen! Még szép, hogy nem vagyok hajlandó belekerülni egy csökött férfi fejébe. Inkább tíz alternatív gyógyító nagyvásár vagy altáji sámánfesztivál. De a seprű nem fordul. Rántok egy nagyot rajta, de azért sem, az visszaránt. Egyenesen zuhanunk a hosszú ház irányába. Most már folyamatosan rángatom, próbálok bedőlni, de csak megperdülünk, s a csökönyös jószág repül tovább. Ha felfelé húzom, hátulról csap vissza a cirok. Ha lenyomom, csúszni kezdek. Szidom magam, hogy egész évben ott állt a seprű a sarokban, és még seprésre sem használtam, mert van porszívó.

Nincs asszony, aki elkerülné a sorsát! Egy nagy, festett ólomüveggel berakott ablakon keresztültörve landolok éktelen csörömpöléssel éppen az ünnepi asztal közepén. A kartársnők sikítozva rebbennek szét. Valahol a sarokból izzadt tincsekkel a homlokában felüti a fejét az Ördög, hogy MI AZ ÖRDÖG AZ? Én még mindig szétvetett lábakkal ülök a seprűnyélen, ami végre lecsillapodva nyugszik meg a szeméremajkak és egy tál fokhagymaszószos kékkagyló között. Ártatlanul pislogok. Közben látom, hogy a blúzom elszakadt, és a mellem kibuggyant. Nem csoda, hogy az Ördög mindjárt feleségül is vesz, a többi boszorkát gyorsan kisöpörve a házból. Azóta, amikor süt a nap és esik az eső, és a nép szája azt mondja, hogy veri az ördög a feleségét, akkor tulajdonképpen rólam van szó. De az igazságot el kell áruljam: nem ő ver, hanem én verem őt! Hahaha! A rakoncátlan seprűm nyelével.

Kellemes húsvéti ünnepeket!

PS: Ha az idei Blåkullát nem érnéd el, ne aggódj, a boszorkányszombatot Walpurgis-éjszakáján nemzetközi szinten is megtartjuk! Szeretettel várunk!

Az Ördög nevében: a neje

Comments (0)

Tags: , , ,

Gondoltam, írok a norvég konyhaművészetről

Posted on 19 April 2011 by Judit

Mit szólnátok?

A sós-füstölt hal krumplival meg barnamártással az konyhaművészet? – kérdez vissza gyerekkori barátom, Józsi.

Nem. Kicsit vadasabbra gondoltam – így én. – Rénszarvasszív? Vérpalacsinta? Birkafej karalábépürével?

Engem igazából érdekel a norvég konyhaművészet! – kezdi úgy, mire Dömdödöm berágna kapásból. – Csak nem tudtam, hogy van-e olyanjuk ezeknek a derék norvégoknak.

Vigyorog. Aztán egy hosszabb monológba kezd:

A konyhaművészet szerintem a találékonyság. Nekem, mondjuk, amit az angolok- amerikaiak-ausztrálok  művelnek, nem konyhaművészet, függetlenül attól, hogy én is szeretem. Végy egy szép szelet húst, halat, szárnyast. Egy palacsintasütőben hevíts valami zsiradékot füstölésig, és egy percig az egyik oldalát, egy percig a másik oldalát süsd meg. Ezzel kész is van. A serpenyőben lévő zsiradékot felöntjük tejszínnel vagy húslével, összeforraljuk és nyakon öntjük vele a húst. És mindennel ezt csinálják. Hát, nem tudom, ez nem konyhaművészet…. Anyámnak van egy kis füzete, amiben van vagy ötven féle sütemény, és cukron, liszten, élesztőn, tojáson, vajon kívül nem sok minden kell hozzájuk. A linzertől a krémtortáig. Na, az konyhaművészet. Egy sertésnek a fogán meg a szőrén kívül mindent fel lehet használni és végtelen variációban. Na, az konyhaművészet. Eszembe jut még a kínai meg mindenféle délkelet-ázsiai konyha, meg az indiai, akik öt féle alapanyagból száz féle ételt tudnak csinálni. De kíváncsi volnék, a derék norvégok mit tudnak!

Nem akarok a norvégok védelmébe kelni, csak álljon itt néhány beszámoló magyarok tollából.

„Amilyen eltérő tájanként a norvég természet, olyan eltérő az ország konyhája is.” – írja Iván Andrea a Konyhaművészet oldalán A trollok asztalánál című cikkében. –„A hagyományos norvég konyha alapanyagai területenként váltakoznak, szinte minden városban akad egy fogás, melyet büszkén vallanak a magukénak a helybeliek. A tengerparton természetesen a hal a leggyakoribb alapanyag, míg a szárazföld belsejében a szarvasmarha és a birka. Norvégia már a viking kor idején fejlett mezőgazdaságú állam volt. Leginkább rozsot, zabot és árpát termeltek, szarvasmarhát és juhot tenyésztettek. A part mentén halászatból éltek, a Golf-áramlatnak köszönhetően a nyugati partok mentén a víz télen sem fagy be, lehetővé téve ezzel számtalan halfaj fennmaradását. Cserébe a nyugati szelek hatalmas mennyiségű csapadékot hoznak. (…) A hagyományos norvég konyha a középkori parasztok konyháján alapszik, ezért alapvetően kevés fűszert használ. A már említett húsokon (főként birka – a szerk. megjegyzése) kívül sok zöldséget és gabonafélét is fogyasztanak. Szinte minden norvég büszke hazája mezőgazdasági termékeire, állításuk szerint a nagy mennyiségű csapadék miatt itt a sárgarépa, káposzta, borsó, spenót, karalábé ízletesebb, ropogósabb, mint a déli országokban. Tény, hogy errefelé alig fordulnak elő növénybetegségek, és az asztalunkra került állatok is szabadon legelésztek egykor a füves domboldalakon. Számunkra mégis a halak rejthetik a legtöbb kellemes meglepetést. Felsorolni is sok lenne a felhasznált halfajok, rákfélék számát. A halfélék ára megdöbbentően alacsony, jobban járunk, ha itt hús vagy sajt helyett azt fogyasztunk. A halat gyakran megdarálják, krumplival, hagymával és más fűszerekkel összedolgozzák, majd fasírtszerű gombócokat formálnak a masszából, és megfőzik. Máskor a darált halat tejjel fellazítják, és vízfürdőben főzik, ez a halpuding. Kedvencem a klippfisk, sós, szárított hal ez, melyet a spanyolok is igen kedvelnek. A középkorban keresett exportcikk volt a norvég szárított hal, ezt tükrözi a bacalao nevű norvég fogás is, mely a klippfisk elkészítésének spanyol módja, paradicsommal, hagymával, krumplival. A norvégok a halakat és a húsokat számtalan módon tartósították, a füstölt, szárított, sózott ételek mellett érdemes megemlíteni a graved laksot, azaz a sózott, cukrozott, légmentesen lezárt lazacot, mely bár hasonlít füstölt társához, de zamata még azt is felülmúlja.”

„Rendkívül sok hal – főleg hering és lazac – és rák fogy errefelé, főleg erdei gombákkal és erdei bogyókkal. Északon nem ritka az asztalon a bálnasteak, a rénszarvas-szív, a fókaragu, de a Spitzbergákon a jegesmedvét és rozmárt is megeszik.” – Lucullus élménybeszámolója Észak-Norvégiát és annak konyháját mutatja be az OnGo odlalán. Mindjárt két receptet is közöl, a füstölt rénszarvashúsét és a krumpligombócét.

A Norvégia.hu videóval megspékelt rövidke írása pár igazi különlegességre hívja fel a figyelmet, például a kecsketejből különleges eljárással készített sajtra, azaz a brunostra. Ez az édes, barna színű sajt nem igazán ismert Norvégián kívül, de hazájában minden korosztály kedveli!

Végül, de nem utolsó sorban álljon itt egy remek kis receptgyűjtemény a Konyhamestertől.

A kedvencem innen:

Norvég csörögefánk

Hozzávalók:
3 tojás
25 dkg cukor
fél liter tejföl
1,5 dl tej
1 teáskanál só
2 teáskanál kardamom
75 dkg liszt

A tojásokat és a cukrot habosra keverjük, és óvatosan hozzáadjuk a tejfölt és a többi hozzávalót, majd a masszát hűtőbe tesszük. Másnap 1 cm vastagra kinyújtjuk a tésztát, és koszorúcskákat szaggatunk ki belőle, amiket zsírban sütünk meg.

Fókazsírban – teszem hozzá.

Józsi meg fintorogjon.

 

 

Comments (2)

Tags: , , ,

Rántott hal másképp

Posted on 15 April 2011 by Judit

(updated)

Itt, Skandináviában nem szűkölködünk a (tengeri) halban. Főleg mi nem, a nyugati partvidéken.

Hagyományos halászvárosba költöztem, de még mindig úgy vagyok a halakkal, mint arab a hóviharral. A tengeri herkentyűk megejtő gazdagsága, a halak változatai egyszerűen zavarba ejtenek. Eltelt egy kis idő, míg rájöttem, hogy lehet a lazacot vagy a tőkehalat elkészíteni. De egy lepényhallal nem biztos, hogy tudnék mit kezdeni, az ördöghalról ne is beszéljünk!

(Gondolta volna a fene például, hogy a tőkehalikrát egyben megfőzik már a hajón, a kifogás pillanatában, s azt aztán vajon meg lehet pirítani és felszeletelni.)

"halbolt"

Nem szoktam recepteket közölni, de álljon itt most egy halkedvenc. A rántott hal minden formájában csodálatos. Egy kis petrezselymes burgonyával, meg egy pohár fehérborral. Az a változat, ami a sütőben sül, egy kicsit más, és kevesebb zsiradékot tartalmaz, és meg lehet bolondítani pár dologgal.

Ez a változat a tepsiben sült bundás hal dijonmustárral és mandulával. Ugye, már csorog is a nyálunk!

Kb. egy kiló kifilézett tőkehalfélét (fehér húsú hal) veszek, amit egy tűzálló tál aljába teszek. Nem sok só kell rá, mert a mustár elég sós. A halat gazdagon bekenem dijonmustárral. Ez így, ahogy van, nagyon jó, de a bátrabbak további borsot szórhatnak a halra. Két tojásból, kis finomra aprított mandulával és annyi zsemlemorzsával, ami a tojást felissza, keveréket készítek. Pici sóval és őrült szerecsendióval fűszerezem. Ráhalmozom a halra. Néhány diónyi vajdarabot helyezek az egész tetejére, s kb. 40 percig, egy óráig 200 fokon sütöm, de legalább is addig, amíg a zsemlemorzsa szépen megpirul a tetején. Ehhez is a petrezselymes burgonya a legjobb.

 

Comments (4)

Tags: , ,

Mocsárban költő

Posted on 15 April 2011 by Judit

Egy ilyen csigaforgató kezdett el költeni a házunk előtti nedves-zsombékos réten:

csigaforgato

A helyiek “strandskata” néven emlegetik, ami annyit tesz, strandszarka. A magyar neve egy kicsit költőibb, latinul Haematopus ostralegus.

Költőhelyén parti csigákkal, fövényférgekkel, kagylókkal, tengerisünökkel, apró rákokkal és rovarokkal táplálkozik – írja a mindentudó wiki. Mondom, hogy KÖLTŐ! Csak azt nem tudom, a sünjeink mikor tanultak meg úszni!

 

 

Comments (1)

Tags: , ,

Mosókonyha, szauna és óvóhely

Posted on 14 April 2011 by Judit

Nézzed már a felhőket! Ezek mindig ilyen gyorsan mennek? – kérdezte anyám, amikor először volt nálunk, Nyugat-Svédországban. Nekem fel se tűnt eddig.

Nekem fel se tűnt eddig, hogy az időjárás mennyire változékony. Reggel még hét ágra süt a nap, igaz, hideg szél fúj az Északi-tenger felől. Szépen kiteregetek, mert az erős napsütésben és szélben szárad a legjobban a ruha. Aztán a széllökések nagymértékben erősödni kezdenek, gyorsan viharossá válnak, és beborul. Arra sincs időm, hogy bekapkodjam a ruhát, és máris esik az apró szemű eső, ami olyanná teszi a levegőt, hogy az ember hirtelen még belül is érzi, hogy milyen hideg és nyirkos mindene.

Emlékszem, anyám egy nap ötször ázott meg kerítésfestés közben, pedig mondtam neki, hogy egyáltalán nem garancia a jó időre, ha reggel nem lát felhőt az égen. És a felhők jöttek is, mentek is, olyan gyorsan, hogy a nézésükbe beleszédült az ember. Ő ahhoz szokott, hogy valahol az ég alján gyülekezni kezdenek, s a vihar csak lassan vonul át, s van még idő beszedni a kint lévő dolgokat: ruhát, széket, napernyőt. Szépen, komótosan.

Az egyik nyáron itt volt az egész rokonság. Gondolták, ha nyáron jönnek, nem kell annyi ruhát csomagolni. Június vége volt. Fújt a szél, az, amelyik olyan, mint a hosszú tű, ami a csontokig beszúr. Könyörtelenül esett, és átnedvesedtek a vékony lenvászon nadrágok, a selyemblúzok és a nejlonharisnyák. Gyorsan kaptak kölcsön dzsekit, anorákot, sapkát, pamutharisnyát és gumicsizmát. Hiába szomorkodtak, hogy nem lehet kirándulni, megnézni a nevezetességeket vagy hajókázni. Vacogtak.

Vannak jó ruhák, mondom, s ha fáznak, be lehet gyújtani a kandallóba. Van is egy olyan svéd közmondás, hogy rossz idő nincs, csak rossz ruházat. De csak néztek.

Anyámmal sokszor veszekedtem, hogy ne álljon kint a szakadó esőben. Meg azon is, hogy a kimosott ruhákat tegyük bele a szárítógépbe. Nem, nem, ő tudja, hogy kell kiteregetni, megszárad az hamar a napon, minek az áramot pocsékolni, minek az urizálás. Hallgathattam. De a ruha nem száradt meg két nap alatt sem. A levegő páratartalma folyamatosan magas a tenger és a gyakori esőzés miatt. A régi, alföldi berögződéseivel anyámnak is szembesülnie kellett. Csak csóválta a fejét. De hát hogy csinálták a régiek, itt Svédországban? Azoknak nem volt szárítógépük!

A régi világban nem volt szárítógép, de volt mosókonyha, ahol a vizet tűzön melegítették, és a melegben megszáradtak a ruhák. Mosókonyha most is van, szinte minden házban. Nálunk az alagsorban, a kazánház mellett. Ott van a mosógép, a szárítógép, a kifeszített ruhaszárító kötél. A bérházak alagsorában is – a központi fűtést elosztó hely, az elektromos főkapcsolók, a főcsap és az óvóhely mellett – ott a mosókonyha, sok esetben egy külön szárítószobával. A helyiséghez a lépcsőházban lakóknak és a karbantartónak van kulcsa. A mosókonyhában legalább két nagy teljesítményű mosógép áll – az egész heti szennyes belefér! A hatalmas centrifugán kívül egy vagy két szárítógép, attól függően, hogy van-e külön helyiség a szárításra. A szárítóhelyiség nem más, mint egy nagy üres szoba, ahol csak szárítókötelek és egy nagy meleg levegőt fújó ventilátor van. Itt szépen ki lehet teregetni.

A mosókonyhát időbeosztás alapján használhatja bárki, aki a lépcsőházban lakik. Mindenki maga után takarít, elpakol, felmos, ha kell. A gépeket a karbantartó javítja, a közös költségből jut rá. A mosókonyha egyfajta közösségi találkozóhely: még ha az ember nem is biztos, hogy összefut a szomszéddal, gyakran láthatja a gatyáit száradni a kötélen.

Anyám ezt soha nem értené meg. Túl indiszkrét számára egy közös mosókonyha.

Vagy teszem azt a szauna, ahol fürdőruha nélkül ül az ember többedmagával. Először én sem hittem a szememnek. A forró kövekről felsistergő gőzben dinnyényi csöcsök lógtak, szeplős seggek vigyorogtak, fazonra borotvált tinikkel és ránckollekciókkal egy sorban. Egyedül csak rajtam volt fürdőruha. Bele is pirultam. Ennyi meztelen nőt még sose láttam egy helyen! Nem ebben nőttem fel. Anyám mindig a diszkréten elfüggönyözött fürdőszobában zuhanyozott. Apám egyszer festett róla egy háttal álló aktot, de anyám rásziszegett: azt azonnal tüntesd el!

Vagy az óvóhely. A svédek komolyan vették a hidegháborút is. Mindenhol jól láthatóan megjelölt óvóhelyeket lehet látni, sokszor a mosókonyha mellett az alagsorban. Az a közös a mosókonyhában, a szaunában és az óvóhelyben, hogy mindhárom helyen jól lehet ismerkedni, teljesen demokratikusan, és mind a három helyen az a figyelmeztetés áll az ajtón: Tessék bezárni!

Nálunk nem illik elégedetlennek lenni az időjárással kapcsolatban. Ez van, ezt kell szeretni. Az óceáni időjárás velejárója az eső meg a szél meg a változékonyság. A környék rákhalászai minden időben kihajóznak. Igaz, kemény legények, komorak, arcuk cserzett és nehéz velük barátkozni. Különösen az idegenekkel és a külföldiekkel távolságtartóak. Meg vannak győződve, hogy lehetetlen egy kívülállónak megérteni a bohusläniek[1] életét.

 

 

 

 

 

 


[1] Bohuslän Nyugat-Svédország Göteborg és a norvég határ között elterülő területe

Comments (0)

Tags: , , ,

Összetört szív

Posted on 14 April 2011 by Judit

2011. január 20-a délután a Hertz Ferihegy 1. termináljánál lévő irodájukban M. S. kollegájuknál autót béreltem Sz.J. néven.
A korábban telefonon kétszer is egyeztetett ún. “Hosszú hétvége” kedvezmény értelmében, ha 20-án délutántól január 25 kora reggeléig (nyitás előtt) bérelem az autót, a bérlet összege 274 Euró.
Telefonon is, és aztán személyesen M. úrral is ebben az összegben állapodtunk meg.
Kértem, hogy GPS-sel is rendelkezhessek, amit napi 10 Euróért, összesen 40 Euró, kaptam meg.
A szerződést a fentiek értelmében írtam alá.

A gépjárművet az átvételkor  megvizsgáltam, és a szerződésben megfelelő állapotban találtam (korábbi sérüléssel ajtón).
A gépjárművet a megbeszéltek szerint parkoltam le január 25-én, a kulcsot a Hertz postaládájában helyeztem el. Az autón újabb sérülést nem találtam.

A bankszámlámról 2011.január 26-i dátummal két összeg került levonásra.
5289,87 svéd korona, ami 590 Eurónak felel meg, illetve 1652,80 svéd korona, ami 185 Eurónak felel meg.
Mivel az összegek egyike sem egyezik meg azzal, amit vártam, telefonon felhívtam a Hertz Ferihegy 1. irodáját, ahol tájékoztatásomul elmondták, hogy a kölcsönzést nem a korábbi összeg szerint számolták fel, és hogy egy új sérülés (lökhárító elől) volt található a járművön. Nekem a sérülésről nincs tudomásom, a sérülést nem én okoztam.

Sokszor a valóság írja a történeteket.

Az első magyar kifejezés, amit a párom egy Tom Clancy-könyvből tanult meg az volt, hogy “a nagy kapu mellett mindig van egy kis kapu”. Ez a kis kapu, egy rés az, amit a Hertz kihasznál. Reggel kilenckor ugyanis még nincsen az irodában senki, de a kulcsot be lehet dobni a postaládájukba. Magyarán a reggel 9 és az átvétel közötti idő alatt az autót ért kárért én vagyok a felelős. Akkor most azt mondja már meg nekem valaki, hogy ha az autó a parkolóban áll, és sérülés éri, akkor az hogy lehet, hogy olyan sérülés, amit mozgás közben jöhet létre (ti. a lökhárítón húzott nyom).

 

Adom a képeket:

 

Ja, persze, azóta már több ismerős is azzal vigasztalt, hogy ez az egyik bevételi forrása az autókölcsönzőknek, meg hogy az angliai Hertz ebből élt.

Most már tudom.

Csak azon gondolkoztam el, van valakinek ötlete, rám hogy lehetne érvényes a mondás: MINDEN NAGY KAPU MELLETT VAN EGY KIS KAPU.

Comments (8)

Tags: , , ,

Váróterem Haldenben

Posted on 07 April 2011 by Judit

Halden trainNem kell annyira mellre szívni, Rozika! Kell egy kis virsli?

Kell hát – szólt oda Robi örömében. Amióta Norvégiában volt, nem hallott értelmes szót.

Hát maga magyar? – kérdezte ugyanaz a csávó, aki Rozikát igyekezett megnyugtatni.

Maguk is azok?

Nyem, nyem – a fiatalabb pasas rázta a fejét. – Nyeviem magyarszke.

Ez szlovák – fordította a jóval öregebb. – Aladár vagyok, hogy hívnak?

Hirtelen letegezte Robit.

Kiderült, hogy a magyar, a szlovák és a szlovák húga, aki úgy volt a húga, mint a Robié, útközben találkoztak.

Rozika elvette a virslit, és rúzsos száját kezdte tömni vele.

Én már beutaztam egész Európát – hencegett az öreg a koszos dzsekijére bökve.

És mit csinálnak itt?

A haldeni vasútállomás várótermében alig fordult meg valaki. A büfés tartotta csak szemmel a társaságot.

– Trondheimből jöttünk együtt, és várjuk a göteborgi vonatot.

Mintha csak ez lett volna a világon a legtermészetesebb.

Honnan van ezeknek erre pénze? – gondolta Robi, de nem kérdezett semmit, látszott, se csomagjuk, se ennivalójuk, valószínűleg jegyük sem volt.

– Hát, elmegyünk addig, amíg le nem szállítanak.

Munkát kerestek. Az öreg Aladár Marseille-ben kezdte, de nem nagyon adtak neki semmit, mert nem tudott franciául.

Ne tudd meg, a franciák milyen szemetek. A feketék a legszemetebbek az idegenekkel. De nem adtak munkát a hollandok sem, hogy a tetű essen beléjük. Akkor azt mondták nekem, hogy északon, favágás, halfeldolgozás, ilyesmi még van. Kellett a munkaközvetítőhöz hurcolkodni, de nem értettek bennünket. Csak norvégul tudtak.

Mióta, hogy így vannak? Egy nejlonszatyor.

Hogy mikor jöttem el otthonról? Fél éve.

Csak így? Semmi nélkül?

Nincsen semmink otthon a faluban. Nincs munka. A szüleim meghaltak már. A testvéreim is.

Robinak egyszerűen nem fért a fejébe, hogy ilyen megeshet. A két világháború között. Akkor igen. A világgazdasági válságkor. A csavargók, akik sokszor gyalog bejárták egész Európát. Neki konkrétan egy író jutott eszébe, akiről még Réka beszélt neki, amikor az érettségire készültek. Kassák, vagy hogy is hívták a pasast. Azt hitte, ilyenek csak a könyvekben vannak.

És ez a tag? – mutatott a szlovákra, aki elkezdett vigyorogni, mint a vadalma.

Nem tudom. Én nem ismerem. Alig beszélünk egymással. Azt mondja, az a húga – biccentett a piros lakkos körmeit szopogató csajra.

Rendőrségen nem voltak még?

Dehogy nem, voltunk bejelenteni, amikor ennek itt ellopták a fényképezőgépét. A szemetek. Ellopták neki a vonaton. De hát magyarázhattunk ezeknek!

Konokul felcsapta a fejét és megrándította a vállát, majd lemondóan elfordult az ablak felé.

A te vonatod lesz! – mondta Robinak. – Már meg ne haragudjál, hogy nem hívtunk meg egy hotdogra, de nekünk se futja többre. De mondd már meg, nem ismersz valakit Göteborgban, aki tudna munkát szerezni nekünk?

Nem. Én nem dolgozni jöttem.

Hát minek? – ámult az öreg.

Mennem kell. Ez tényleg az én vonatom.

Elköszöntek.

Robi alig várta, hogy felszállhasson, olyan bűntudata volt. Már nyaralni sem érdemes. Feldobta a kis bőröndjét a csomagtartóra, és befészkelte magát az ülésbe. Várta, hogy minél előbb átessen a jegykezelésen, és tudjon egyet aludni – mielőtt megérkeznek Oslóba.

 

Comments (3)

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................