Posted on 15 March 2011 by Judit

Bivval. Lappföld. Annyira megenyhül, hogy a hó latyakos lesz, és elkezd kicsit olvadni. Bivval idején gyakran szélcsend van és szürke minden. Pára vagy köd?

Pustol. – tavaly karácsonykor ezt láttam, amikor kinéztem a kisház ablakán. A nagy tavat jégpáncél fedte, amit a frissen szállingózó hó kegyesen elfedett. Hamar friss hó temette be a lankákat. A nyáron vadkacsáktól hangos tó egybeolvadt a közeli és távoli hegyekkel. A kacsák elmentek vagy hallgattak – olyan nagy lett a csend.

Délután a francia nő vacsorát készített. A sítalpak kint vártak az ajtófélfának támasztva, hogy még a lemenő nap utolsó sugarainál a nő esti sétára vigye a négy kutyát. Nem is hinné az ember, hogy egész évben kint lehet élni a hegyekben, kétezer méteren. A nagy faházban egyedül lakott, vadászkutyákat tanított télen-nyáron. Télen hótalpakon, nyáron hegyibiciklivel közlekedett, bevásárolni a nagy fekete landroverrel ment.

Új hó – Ott semmit sem találsz. De mindent fel kell adni. Aki törekszik, csak akadályokat lel, falakat és lavinát, ami betemet. Aki akar, az nem lát, mert elvakította a hó, a hó, a hó.

A havazás napokig, három-négy, talán öt napig sem állt el: mindig hozzátevődött valamennyi a már meglévő hótakaróhoz, s egyre vastagabban befödte a tábort, egyre tisztábban és egyre vastagabban rakódott réteg rétegre, a sudár fenyőfák ágai meghajoltak a hó terhe alatt, minden, ami szürke volt, minden, ami fekete volt, minden, aminek színe volt korábban, hófehér lett, tiszta, érintetlen, üres, tabula rasa, fény és semmi. A külvilágtól elzártan, behavazva, elszigetelten, elfödve, és csupaszon. A naponta frissen esett hó lehetetlenné tette, hogy bárki is észrevétlenül a tábor határain túlra kószáljon: minden nyomott hagyott a hóban, még a fákról  csomókban lehulló hó is. Azt lehetett érezni, hogy a havazás magát a megtisztulást, az elvonulást jelképezi, és mintegy megkönnyíti az önfegyelem gyakorlását, hiszen nem volt semmi, ami a figyelmet elvonja még a kinti séták során sem, sem száraz falevelek, sem görbe ágak, sem kövek fényes háta. Nem szórakoztatta az elmét a táj látványa, egyszerűen minden sima, fehér, majdnem egyenletesen fehér volt. Az ember vagy átadta magát a fehérségnek, vagy nyomorultul érezte magát ebben az ingerszegény környezetben, és kapaszkodókat keresett, fantáziált, történeteket talált ki az imitt-amott kirajzolódó állatlábnyomokhoz, a hó alól kidomborodó vakondtúrásokhoz… Egy reggel arra ébredetek a tábor lakói, hogy a kinti séták területén valaki úgy ment körbe, hogy a hóban egy szív rajzolódott ki, egy hatalmas szív, éppen úgy, hogy ha a francia nő vagy a segédtanár kinézett az ablakon, azt láthatta. Pedig tilos volt mindenfajta kommunikáció. Még a hóban való kommunikáció is. Még a szívvel való kommunikáció is. Mindenféle, a Nemes Csend némasági fogadalma értelmében.

Njäjgastit – Vállevágge április végén. Lappföld. Ne becsüld alá a havat! A njäjgastit olyan hó, amely kívül kőkemény. Nagy hidegben az ember arcába mar a szél. Ne becsüld alá a havat.

 

(Yngve Ryd: Snö c. könyve felhasználásával)

Print Friendly, PDF & Email
Share

1 Comments For This Post

  1. Judit Says:

    Behavazott vonat Debrecen felé:
    http://hvg.hu/gallery/5bc8c7a7-6b44-45a7-837f-eb89c6299274

Leave a Reply

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................