Kezdett minden összeomlani. Pedig nem kellene még. Az órájára pillantott: 2011, február 28. Már a kismutatót nem tudta kivenni. Szemüveggel sem. Semmi sem működött úgy, ahogy kellett volna. Rendszeresen bekapcsolva felejtette a villanytűzhelyt, összeégtek a lábasok. Elfelejtette az egész heti ételt betenni a hűtőbe. Minden számla: a víz, a szemét, a villany, a telefon, a tévé, a bankkölcsön, egyszerre jött, és az a szemét fuvaros nem hozta a fát, ahogy ígérte.

Befagyott az ablak a negyvenhatodik születésnapjára. Vacogott, ahogy a körmével kis kémlelőlyukat kapart a jégvirágba. Már rég elhatározta, hogyha beüt a krach, összébb húzza magát, lekapcsolja magát a fűtésről, és csak a vaskályhában tüzel. De nem hozta az a szemét a fát, így a kályha egykettőre kihűlt.

Szóval a hétre nincs ebédem – gondolta a jeget kaparászva. Kenyéren és vízen fogok élni, mint a rabok, ebben a belső rabságban, ebben a fagyos szobában, a száműzetésben, ebben a fogságban. És elszorult a torka.

A fuvaros csak estére jött meg, a kutyák rettenetesen elkezdtek ugatni. Fél köbmétert hozott, az elég lesz a télen.

- Ha beosztom – mondta a fuvarosnak, és leszámolta a megbeszélt összeget.

- Több lesz egy ezressel, felment a benzin ára! – vágta rá az.

Zavarba jött. Nem volt több ezrese kéznél per pillanat.

- Ezek a felkelések az araboknál felnyomták az olaj árát.

Beszaladt a házba, hogy a lekváros szilkébe rejtett zacskóból előhalássza a pénzt. A fuvaros türelmesen várta a rakás fa előtt.

- Az arabok, az arabok…És mi közöm van nekem az arabokhoz? – motyogta.

- Á, manapság minden mindennel összefügg, Lábaskám!

Azzal a fuvaros felugrott a vezetői ülésbe, intett, és elhajtott.

De legalább ma este meleg lesz! És elkezdte behordani a fát a talicskával, hogy nehogy az eső szétáztassa az éjjel, ha netalán esni kezdene. De mínusz volt. Mégis úgy féltette azt a kis rakásnyi tüzelőt, mint az életét, és joggal, mert a mínuszban még meg is fagyhat az ember, vagy kihűl, vagy meghűl, és akkor vége, akkor ráfázik, nincs tovább.

Azzal kezdődött a leépülése, hogy megromlott a látása, a munkahelyéről kirúgták, és a számítógépét felfalták a vírusok. Úgyszólván minden kapcsolatot megszűntetett az emberekkel vagy azok ővele. Már a faluba se járt be. Naphosszat csak a házban tett-vett, időnként megetette a kutyákat, megnézte a postaládát, de soha semmi nem kapott csak számlát és reklámot. Azok pedig nem szórakoztatták különösebben. A kávét újratöltögette a bögréjébe, és az ablak előtt ült naphosszat, mint most is, hogy a fahordásban megizzadva belerogyott a karosszékbe. A vaskályha elkezdett kattogni, ahogy melegedett. Lábas minden kattanáskor összerezzent. A jégvirágos ablakba kapart lyukon nézett ki a sötétségbe.

Ha kimegyek a határba, még az élettől is elmegy a kedvem – gondolta, és belekortyolt a kávéba. Pusztul minden, s ami nem pusztul, azt pusztítják. Sokan, túlságosan sokan élnek itt. És elkezdte csóválni a fejét, csak úgy, magának.

A földet nem munkálják, szemétdombok gyűlnek mindenfelé, lopnak, amit látnak, ha nem látnak semmit, akkor betörnek, vágják ki az erdőt, átvágják az embert, az ember szemébe hazudnak, hazudnak a tévében, hazudnak a boltban, hazudnak a szemetek, mind – és megdörzsölte a szemét. Kint már koromsötét volt. A kutyák behúzódtak a fagy elől a kutyaólba, ahova a minap rakott ki néhány lyukas munkásruhát, hadd melegedjenek. Mínusz volt kint. Hideg. Összefolyt a könnye.

A vakság a legborzasztóbb. Ahogy a szem elveszíti a rugalmasságát, és homályos lesz a közeli és a távoli is, és gyakran egymásba olvadnak a kontúrok, vagy a tárgyak körül kis glóriák gyulladnak – majd minden egy árnyalattal szürkébb lesz, kifakulnak a hétköznapi színek, csak a neonreklámokat látja már meg az ember, meg a tévé ideges villódzását. Valahogy befagy az ember látása, mint a fűtetlen házban az ablakok, és a világ olyan kicsivé szűkül, mint a jégvirágba körömmel belekapart lyuk, amin át csak a sötétséget látni egyébként is.

Ha kinyílik egy korábban jól lezárt szelep, ilyenek törnek elő a kisüvöltő gőzben:

Kerti tanulságok gyűjteménye

Első tanulság:

Ne táplálj hiú reményeket, gránitba nem lehet gyökeret ereszteni.

A megoldáshoz legközelebb a fenyőfélék jutottak. Tanulj tőlük!

Nácizmus vagy nárcizmus, itt egyikről sem tanácsos beszélni. Ha svéd az ember, mindkettő majdnem tabu. Márpedig mindenki, aki Svédországban lakik, svéd – mondják a svédek, akik számára a nácizmus is, meg a nárcizmus is tabu. Az átlagsvédet, az itteni Kovács Jánost, Svenssonnak hívják, közepes méretű lakása, közepesen jó kocsija, közepesen elég fizetése, átlagos nagyságú családja van. Egy évben négy-öt-hat hét szabadsága szokott lenni. Nem tűnik ki semmivel, de nem is maradhat alul. Tudja, hogy a királyné töri a svédet, amikor nyilatkozatot ad a tévében. Egyszer még a királyné szüleinek a múltját is felhánytorgatta a média, de csak egyszer. Azóta Svensson megelégedett a királynéval és a sajtóval. Aztán itt az ember nem tömjénezheti önmagát, mert magamagának is áltagos, közepes, elég kell legyen, lagom – ahogy svédül azt mondják. Panaszkodni nem svéd. Nem is panaszkodhatom. Volt szerencsém Svédországot bennfentesként több szempontból is megfigyelnem. Ennél többet nem is lehet kívánni. Nem mindig jó azonban, ha az ember túlságosan bennfentes, ha túl sokat tud, mert annál többet kell hallgatnia. Hallgatnia a házinéniket, a házibácsikat, házigyerekeket, házisógorokat, háziszomszédokat. Szeretnék svéd lenni. Megelégedni azzal, ami van.

LAGOM I. adv (éppen) megfelelően v. eléggé; kellően; mérsékelten, mértékletesen (…) II. adj elegendő, kellő, illő, elég, elegendő, mérsékelt (Lakó György: Svéd-magyar szótár. Akadémiai Kiadó, 2010)

A szó a legenda szerint úgy keletkezett, hogy a mézsörös kupa, amit a viking körbeadott este a tűz körül, akkora volt, hogy a sörnek elegendőnek kellett lennie az egész tüzet körülülő vikingcsapatnak (csapat svédül lag), akkor a sörös kupa mérete megfelelő, lagom volt.

Spontan berättelse om upplevelsen över en romans författande

Hunden skäller.

Katten jamar.
(…)

Författaren författar.
(Läs:)…allar gör sitt.

När jag förberedde mig inför den här föreläsningen, tänkte jag igenom, vilka kommer att lyssna på det här. Eftersom jag föreställde mig den potentiella publiken som åtminstone tvåspråkig, funderade jag över om jag kunde improvisera på två språk. Svaret är självfallet: nej. Jag bestämde mig för att skriva ner min spontana berättelse om upplevelsen i förväg för att översättaren ska ha tid att tolka det…
Alltså författaren skriver. Just nu en roman. En deckare som utspelar sig i Göteborg. Jag tänkte att på ungerska (alltså främst för ungersktalande) har det inte skrivits många romaner om Göteborg. Staden är ju fantastiskt (APPLÅDER) – den förtjänar därför även en roman på ungerska. Svenskarna blir ändå så nyfikna på vad man har skrivit om dem på ungerska att de översätter det till svenska.
Sjävklart är denna uppläsning utomordentligt riskabel! På grund av den enkla anledningen att även författaren är en människa. Och som sådan blandar hon hejdlöst sina upplevelser, sin kunskap och fantasmagorier. Ja, allt detta vet vi. Fast om jag får uttrycka mig så att hunden är begraven här; ni är allihopa en del av författarens mänskliga dimension.
Jag sitter i Göteborg. Mitt emot mig sitter min inspirationskälla: Göteborg och göteborgarna. Jag tackar för att ni finns. Och jag ber er att vara tålmodiga och kärleksfulla gentemot romanbebisen. Den formar sig efter våra händer.
(…)

Läs mer snart i antologin: Lågor

På Facebook

Spontán élménybeszámoló egy be nem fejezett regény írásáról

A szöveg svéd fordításban hamarosan megjelenik a Lågor ( Lángok) című antológiában.

A kutya ugat.

A macska nyávog.

Az író meg ír.

(Lefordítom:)  mindenki teszi a dolgát.

Amikor erre a felolvasásra készültem, végiggondoltam, kik is fogják majd hallgatni, és mivel a potenciális hallgatóságot minimum kétnyelvűnek képzelém, azt is átgondoltam, tudnék-e két nyelven improvizálni. A válasz persze: nem. Úgy döntöttem tehát, spontán élménybeszámolómat megírom előre, hogy a fordítónak legyen ideje lefordítani…

Tehát az író ír. Most éppen regényt. Bűnügyi regényt, amely Göteborgban játszódik. Gondoltam, magyarul (főként tehát magyarul tudóknak) még nem sok regényt írtak Göteborgról. A város pedig fantasztikus (TAPS) – úgyhogy megérdemel egy regényt magyarul is. Aztán majd a svédek meg olyan kíváncsiak lesznek, hogy úgyis lefordítják svédre, mert meg akarják tudni, mi a fenét írhatnak róluk magyarul.

Persze ez a felolvasás rendkívül kockázatos! Annál az egyszerű oknál fogva, hogy az író is ember. És mint ilyen, élményeit, tudását és fantazmagóriát féktelenül egybegyúrja. Igen, igen, ezt mind tudjuk. Csak, hogy úgy mondjam a kutya itt van elásva: ti itt mindannyian az író emberdimneziójának egy része vagytok!

Göteborgban ülök. Szemben velem a regényem élményforrása: Göteborg és a göteborgiak. Én megköszönöm, hogy vagytok. És kérem, legyetek türelmesek és szeretetteljesek a regénybébi iránt. Kezeink között formálódik.

Szinopszis:

Egy magyar származású tanárnő Göteborgban kap állást, s az ő szemén keresztül ismerkedünk meg a város életével, nevezetességeivel, göteborgiakkal, azon belül pedig a göteborgi magyar kolóniával. A család, akiknél lakik, a hatvanas években került Svédországba. A könyv bemutatja a bevándorlólét különböző rétegeit, de ugyanígy széles képet nyújt a mai svéd társadalomról visszanyúlva annak történelmi mozgatórugóihoz. Történelmi, társadalmi, lélektani, bűnügyi regény. A főhős szűrőjén keresztül derül fény egy gyilkosságra, az olvasó a főhőssel együtt nyomoz. A regény fontos kérdései az emberi kíváncsiság, a szubjektivitás, a fantázia szerepe.

Minden azzal kezdődött, hogy megláttam egy vértócsát a szomszéd lépcsőfeljáróján.

Nos, kezdjük a vértócsánál…

(részlet a regényből)

…a Svéd Nemzeti Múzeumban található Rembrantnak egy híres festménye, a Julius Civilis összeesküvés.  Julius Civilis vezetésével a Batáviaiak szövetkeztek a római hódítók ellen. A kép középpontjában Bobinus Chatti feje látható. A legenda szerint Rembrandtnak egy zománckép szolgált modellül, egy kép, amely egy kardmarkolaton díszlett korábban, Bobinus fiának a kardján. Rembrandt egy barátjától, a westerbinningi Sir Alexander Dicksontól kapta – aki maga Bobinus Chatti leszármazottja volt.

Bobinus egy germán törzs vezére volt, a Chattiké (Macskák). A Macskák a mai Hessenben, vagy ahogy akkor hívták, Turingiában éltek. És bár a Julius Civilis összeesküvés sikeres volt, Bobinus Chatti, aki nem akart a rómaiaknak szolgálni, kiválasztotta törzsének néhány jeles tagját, és 76-ban szedte sátorfáját, és Észak-Skóciáig meg sem állt. Caithnessben (Chattiness) telepedtek le. Skócia kívül esett a római fennhatóság alól, míg Nagy-Brittania nagyrésze római provincia volt. Bobinus, aki betolakodónak, idegennek, bevándorónak számított Észak-Skóciában, hamar beilleszkedett, olyannyira, hogy a pikt király lányát elvette feleségül.

Skócia viszonylag hamar áttért a kereszténységre. A VII. és IX. században gyakorta keveredtek konfliktusba a vikingekkel. Elsőnek Norvégiából érkeztek hódító-fosztogató céllal vikingek, de fokozatosan megtelepedtek és kereskedelmet folytattak. Később a dán király, Villásszakállú Svend idején két dán csapatot is Skóciába vezényeltek Skócia meghódítása céljából. Villásszakállú Svend Dánia, Norvégia és Anglia királya volt, apja, Kékfogú Harald családjával együtt megkeresztelkedett, és Svend a keresztény Ottó nevet kapta. A Skócia ellen küldött csapatokat egy Camus nevű parancsnok vezette, aki 1010 körül próbált partra szállni Firth of Fourthnál.

A skótok királya, Második Malcolm (Cináed mac Maíl Coluim fia, Máel Coluim mac Cináeda) szörnyen kétségbe volt esve, az összecsapások során nem szerepelt jól a skótok összevont csapata. A barry-i csatában a Keith (Chatti) család fejének, Robertnek sikerült megölnie a dán hőst, Camust. De a harcokban Robert is halálos sebet kapott. Mielőtt az örök harcmezőkre távozott volna, Malcolm három ujját Camus vérébe mártotta, s az ujjait végighúzta Robert homlokán és pajzsán.

„Igaz Keith vagy. Légy te és utódaid Skócia nagymarsalljai.”

Amikor ez elhangzott, felébredtem. Még láttam a skótok királyának sisakját, halványan, ködbe veszőn. Boldogság öntött el és meleg vér – erre ébredtem. Végül is megdicsőültem, nem? De legalább is túl sokat olvasgattam a városi könyvtárban Örgrytéről meg a Dicksonokról, akik ennek a Robert nevű vikinggyőzőnek a leszármazottai voltak.

. . .

Az első hetem lassan telt az új albérletben. Egész nap az iskolában, este pedig abban a városi könyvtárban csücsültem, ami a korábbi lakhelyemhez tökéletesen közel feküdt, a mostanihoz azonban kétszer is át kellett szállnom a busszal. Az sem vígasztalt, hogy álmomban nagymarsall lettem, és a filantróp, nagylelkű leszármazottaim alapították az első nyilvános könyvtárat – annak az ősét, ahol éppen ültem – Göteborgban.

Az egyik este már alig láttam a sok olvasástól, amikor hazafelé tartottam. A buszon pára sűrűsödött és emberszag. A Centralennél sokan szálltak fel, mint mindig, és ugyan nem nyomakodtak, de látszott, hogy elcsigázottan igyekeznek hazafelé a munkából. Nem szokás ugyanis tolakodni.

A körforgalomnál jeleztem, és ahogy a busz befordult, láttam, a mi megállónkban már csak én szállok le. Elég késő volt, olyan tizenegy körül. A gimnázium hatalmas épülete koromsötéten uralkodott a környéken, csak a vészkijárat lámpái égtek. Az utcában elég sok fa állt, az utcai lámpákat eltűntették a fák kusza lombjai. Sárgás-barnásan vibráltak az őszi levelek. Amit nem szerettem, hogy ősszel minden nyálkás lett. Úgyhogy a lábam alá kellett nézzek, nehogy megbotoljak egy-egy kiálló gyökérben, vagy elcsússzak az avaron. A tőlünk három házra lévő kis parkolóban most is ott állt a lengyel kisbusz, amit már első látogatásomkor megfigyeltem. Kicsit összerándult a gyomrom, amikor arra gondoltam, talán lengyel vendégmunkások gyilkolták meg a szomszédot.

A gimnázium után a katolikus óvoda, utána a püspök háza, majd a parkoló jött. És éppen ilyen sorrendben lett egyre sötétebb – a püspöknél még égett a lámpa a verandán. Aztán még egy ház, és a szomszédunknál semmi fény, de nálunk sem. A bejárati ajtóhoz közeledve szerencsére a kinti lámpa felgyulladt, legalább azt láttam, hova dugom be a kulcsot. De bent már nem találtam a villanykapcsolót. Az ember pár nap után nem emlékezhet az összes nyavalyás kapcsoló elhelyezkedésére! Elég volt megjegyeznem, mi hol van azon az emeleten, ahol én laktam, meg a konyhában. Bár pár dolog még ennyi idő után sem akaródzott működni. Apró kellemetlenségek, mint hogy nem mindig volt melegvíz a fürdőszobában, és nem bírtam a logikáját megfejteni: mikor van és mikor nincs. Aztán kanalat se találtam a konyhafiókban, kést, villát igen, de kanalat nem. És az előszobai villanykapcsolót sem. Ezért ki kellett a bejárati ajtót nyitnom, hogy a kinti villany félhomályában megtaláljam a kapcsolót. Aztán már gyerekjáték volt a lépcsőházban tájékozódni. Csak, úgy látszik, sokat csöröghettem, mert ahogy mentem fel a lépcsőn egyszer csak azt hallottam, valaki svédül kiabál:

„Ki az? Ki van ott?”

Válaszoltam, majd susmogást hallottam, aztán ugyanaz a hang még egyszer megkérdezte, mintha nem is válaszoltam volna:

„Ki az?”

Aztán csak azt éreztem, valami hatalmas és hirtelen légnyomás beborítja az egész fejemet, és elsötétül előttem minden. Valahogy így érezhetett Camus kapitány, amikor a koponyáját beszakították.

Visszakerültem a csatatérre. Láttam Második Malcolmot. Kissé arrébb tőlem ott hevert a dánok Camusje. Vacogtam, és angyalokat láttam, mintha már Camus is röpködött volna, vagy a negyven hattyú az Északi-tavon. Mindenbizonnyal látomásom volt. Csak azt hallottam, a király bejelenti, a mieink győztek. Aztán ahelyett, hogy az időben visszamenve újra átéltem volna az életem során velem történteket – mint minden rendes haldokló -, az időben előrefelé szálltam. Láttam a skót királyokat, és a Keith nagymarsallokat, akiknek időnként nagyobb hatalmuk volt, mint a királynak. Láttam utódom, Robert Keithet, aki birtokainkat kiterjesztette, és a nagy népi hőst, „Dick” Keithet is, akinek a gyermekei kapták először a Dickson nevet.  Láttam az aberdeeni egyetem alapítóját, George Marsallt, a püspököket és espereseket, kiket mind a mi családunk adott Skóciának.

Valahogy aztán Svédországba is megérkeztünk.

Persze sok időnek el kellett telnie. A múltat vagy jövőt megszépíti az emlékezet. A várakozás, a bizonytalanság, a szegénység, az utazás nehézségei, az idegen emberek és szokások, az ismeretlen nyelv, a furcsa időjárás – mind-mind az ellen szólt, hogy az ember elhagyja a hazáját.

(Köszönöm a figyelmet!)

Eredetileg a hu.se.t művészeti csoport éves bemutatkozásán hangzott el pár éve.

A hu.se.t idei programja

Dina tizenöt éves kora óta nem élt nemi életet. Hiába mondta a nagyanyja, hogy úri lányok nem fütyörésznek, mint a nagyfiúk, és egyébként is, a sok fütyöléstől megnő a melle, nem hallgatott rá. Így tizenöt éves korára akkora mellei nőttek, mint a görögdinnye, a csípője pedig húsos párnákkal rakódott körbe, és úgy ringott, mint egy gondola a vízen. Akkor az egyszer, s azóta nem.

A családdal mentek nyaralni Horvátországba. Hajnalok hajnalán kellett útra kelni, és a magyar-horvát autópályákon végigszáguldozni, hogy időben megérkezzenek a komphoz, ami a szigetekre ment Rijekából. A nagyanyja Rijekát is ismerte. Azt mesélte, hogy érettségi ajándékként azt kapta a szüleitől, hogy egy hetet nyaralhatott az akkor még Abbáziában. És a lelkére kötötte Dinának, hogy vigyen magával egy extra lepedőt vagy plédet, mert a szállodák személyzete nem szívlelheti, ha a szállóvendégek leviszik az ágyneműt a plázsra.

Ott látott életében először pálmafát, és nemcsak kicsiket, mint otthon a teraszon a dézsában, hanem nagyokat, hatalmasakat, vastag szőrös törzzsel, amelyek büszkén meredeztek a sétányokon.

Egy ilyen sétányon történt. A szülei egy zenés mulatóhelyen töltötték az időt, ahol kólóztak is, de legfőképpen lerészegedtek, és ebből Dinának hamar elege lett. Azt nem vette észre, hogy kifigyelték, hogy előre eltervezték, le fogják szólítani. Csak annyit vett észre, hogy a tömegből feltűnik egy kedves arcú fiatalember, és elindul feléje.

Azt nem értette, miért akarta a fiú megmutatni a szobáját, és az állítólagos szobához miért pont a bozóton keresztül kellett menni. A fiú az öngyújtójával világított, a másik kezében Dina kezét szorongatta. A lányt össze-vissza karcolták a tövisek mire egy elhagyatott helyre értek.

De semmi sem úgy alakult, ahogy azt elképzelte, ahogy azt a filmekben látta, vagy a könyvekben olvasta. A valóság az volt, hogy senki nem kérdezte, mit akar, akar-e valamit, teljesen semmibe vették még a létezését is, csak a testét akarták. A testet, amivel neki kevés kapcsolata volt, nem is vett róla tudomást, olyan kövérnek és otrombának érezte magát, amióta görögdinnyényi melle és gondolányi csípője nőtt. Akkor végképp el is vesztett mindent, amit lehetett. És azóta sem hajlandó testekkel szóba állni soha többé ebben az életben.

An original animated film by Edward Monkton. Watching it is likely to make you a happier person. Sharing it with your friends is likely to make them happier too. So spread the love & press play.

Voice by Geoffrey Palmer
Animation by Andy Veasey for Essence
Music by Simon Bass
Sound by Zak Kurtha and Scott Marshall for Angel’s Egg
Post Production by Essence
Produced by Giles Andreae

…när jag fotograferar är något som jag verkligen försöker tänka på, men inte alltid lyckas med.

Så som jag jobbar finns det oftast inte tid för fotografering med dagsljus varken före eller efter mitt jobb, och vägen till och från jobbet är alltid densamma, 15 minuter i egen bil. De tillfällen jag får på en vanlig veckodag för att ta min dagens bild är därför nästan alltid de samma;

• Vissa dagar; en 10-15 minuters promenad på min lunch vid mitt kontor, som ligger rätt ödsligt, dvs. ingen chans för gatufoto, utan det är träd, snö, is, gamla E6′an och bilar som gäller…
• Eller; hemma eller ett kort besök i en livsmedelsbutik på väg hem från jobbet.

Jag skulle visserligen kunna fotografera mina kollegor också på jobbet, men jag vill försöka behålla sämjan med kollegorna, så det har jag legat lågt med

Vissa dagar lyckas jag hitta något jag inte har fotograferat förut, och/eller fotografera något på ett nytt sätt, men vissa dagar, som idag, så känns det som bilderna bara är små variationer på ett bekant tema. (Bilden ovan till höger är tagen för 10 dagar sedan, bilden nedan idag.)

Reminder to self; leta nya motiv hellre än att försöka ta mer av samma gamla vanliga, det är inte kameran som sätter största begränsningen på vad och hur jag fotograferar, utan min fantasi…

Lassan nyolc éve annak, hogy kitántorogtam Svédországba, de jól emlékszem még az első néhány évre. Nyelvtanfolyásra jártam az SFI-be (Swedish For Immigrants), az állam által támogatott nyelvi programra, amit bevándorlóknak szerveznek. A csoportomban főleg nők voltak, a három fiú: egy szerény lengyel orvos, egy amerikai ifjú szerelmes vicces svéd kiejtéssel és egy észak-afrikai szerencsevadász remekül érezte magát a hölgyek népes koszorújában. De nem erről akartam írni, hanem a hölgyekről, a főleg orosz, thai, fülöp-szigeteki, iraki csajokról, közöttük mutatóban egy német és egy magyar. Azt nem tudnám megmondani, hogy miért volt több nő, mint férfi. Lehet, hogy a bevándorlók között több a nő, vagy csak a nők érnek rá tanfolyamra járni, a férfiak már mindjárt kapnak valami bevándorlónak is való szaros munkát, nem tudom.

A fő beszédtéma legtöbbször a család, a háztartás és hasonlók voltak a szünetekben, meg persze az is, hogy került ide az ember, miért pont ide, és mik a terveik. Igen, sokan közülünk azért költöztek ide a távoli thai dzsumbujból vagy a kirgizisztáni pusztákról, mert svéd pasit találtak. Vagy a svéd pasi találta meg őket? Volt, akit feleségül vettek, kapott svéd nevet – később még talán munkát is. Volt egy thaiföldi lány, aki már a második fiújától szabadult volna, egy orosz csaj, aki norvéghoz ment férjhez, de már elváltak, egy nő három gyerekkel az előző házasságából, akinek egy gazdag, de meglehetősen lestrapált nyugdíjas jutott. Mesélték, főznek, mosnak, takarítanak, gyereket nevelnek, gazdálkodnak otthon, amíg a férj/barát/élettárs keresi a pénzt a munkahelyén.

Ismerem a másik oldalt is. Volt egy rokkant férfibetegem, amikor szociális munkásként dolgoztam, akinek az öccse thaiföldről hozott feleséget: dolgos, rendes, csinos asszonykát.  A pasas eljárt Norvégiába dolgozni, a feleség meg otthon nevelte a neveletleneket. A betegem sokszor ábrándozott, hogy ha ő is eljut egyszer Thaiföldre, keres magának egy kis feleséget, aki majd a gondját viseli. De miért nem keres magának itthon? Annak is megvan az oka. A svéd lányokkal ugyanis nem lehet azt művelni, amit sok importfeleség megtesz az urának. A svéd lányok tisztában vannak a jogaikkal, lehetőségeikkel, és tudják, hol a határ – ha pedig a férfi nem hajlandó tisztességesen játszani, fel is út, le is út. A svéd nők sem anyagilag, sem más szempontból nincsenek kiszolgáltatva a férfinemnek. Ezt tudják jól a lusta, csúf, gonosz pasasok, ezért mennek külföldre, ezért böngészik a neten a párkeresőket.

Most megírta az újság is, hogy az “importált” feleségek ellen elkövetett erőszak növekedőben van. Azt írják, hogy a  Roks (nősegélyező szervezetek országos szövetsége Svédországban)  által feleségimportnak nevezett jelenség azt hivatott kifejezni, amikor egy svéd férfi azért kezdeményez kapcsolatot egy külföldi nővel, mert ki akarja használni őt. Az erőviszonyok erőteljesen kiegyensúlyozatlanok, és a  nő ki van szolgáltatva, mivel nincsen tisztában a svédországi jogairól, és a kapcsolata felbomlásával azt kockáztatja, hogy kiutasítják. A nőegyesületek szerint 2009-ben a legtöbben Thaiföldről, Iránból, Irakból illetve Oroszországból jöttek. Gyakran azzal az ígérettel vonzották ide őket, hogy a férfi jól megfizetett munkával rendelkezik, nagy háza van, és képes gondját viselni majd a családjának. (DN.se február 16.) Aztán a kiszolgáltatott helyzetben kerülő nőnek nem lesz hova fordulnia, nincsenek kapcsolatai, de nem térhet vissza hazájába sem, és gyakran ezért tovább tűr és tűr és tűr.

Amúgy a szomszéd thai csajt láttam már kék-zöld karikákkal a szeme körül. Hiába a szürkés bevonat a barna bőrön, látom, hogy meg szokták verni. Az látszik már a menéséből. De ebbe én nem szólhatok bele. (Vándorlók) Sok bevándorló csaj ismerősöm rendkívül csendes, zárkózott, és a tisztelettudó és hűvös svédeknek nem tűnik fel, hogy nagy a baj. Nem pusztán kulturális összeütközésekről van itt szó, kérem. A félelem még színésznőt is varázsolhat egy amúgy átlagos háziasszonyból. A legjobban persze annak örülnék, ha meg tudnátok cáfolni! De sajnos a Roks által végzett felmérések nem valami reménykeltőek.

A szerkesztők korán kelnek. Ma, hajnali 5:12-kor felkerült a Libi oldalára egy honlapunkat bemutató cikk a szerkesztő (Podmaniczky Szilárd) billentyűzetéről.

Nem fogunk itt a februári mínuszokban kertelni, egyszerűen bemutatjuk új partnerünket, a www.panno.se honlapot, ami jól olvashatóan magyar-svéd cucc, mögötte új szerzőnk, Szeles Judit integet felénk, ő írt pár napja meglepetésszerűen Svédországról, és hamarosan nálunk is olvashatjuk Jávorszarvaslesen című blogját, és nézhetjük az ő szemén át Skandináviát, ami azért nagy előny a mi olvasóinknak, mert jövőre, ha minden igaz, Skandinávia lesz a Könyvfesztivál díszvendége. De ebbe most ne bonyolódjunk bele, olvassuk Juditot, hogyan született a Panno.

Tovább a Librariusra.