Most már, hogy ezek az emberek nem élnek, beszélhetek róla, mondta. A fiatalember figyelmesen hallgatott. A kezét egy kissé előrébb tolta az asztalon, hogy jobban megtámassza a karját – hosszú vallomásra számított. A filmekre gondolt, ahol ilyenkor előhúzzák a doboz cigarettát, és rágyújtanak, de elfelejtik szívni, még a hamut sem érkeznek lepöckölni, olyan mértékben elmélyülnek az események felidézésében. Meg fog lepődni, fiatalember, de nem hiszek abban, hogy a halottakról jót vagy semmit. De a fiatalember nem lepődött meg. Inkább csak fokozódott a kíváncsisága, ki is lehet igazán ez a másik ember, aki most azon fáradozik, hogy beavassa életének eddig elhallgatott részeibe. Már nincsenek rám hatással, még ha vissza is járnának. Mit gondol? Nem gondolt semmit. Meglepte a kérdés, nem számított rá. Kérte, hadd gondolkodhasson el rajta. Aztán csak ennyit mondott: nem hiszek ilyesmiben.
Az öregedő férfi arcát számtalan barázda szántotta, keze reszketett, és egész valójában azt fejezte ki, neki már nincs mit veszítenie. Túléltem mindegyiket, mosolyodott el. Még azt a kis vidéki picsát is. De a fiatalember nem értette, kire célzott az öreg. Nem is számított arra, hogy az ilyen szavakat használjon, mert nem volt semmi gúny a hangjában. Úgy pattant minden szava a konyhakövön, mintha gumilabdák lettek volna. Ezt a határozottságot és egykedvűséget csak egy bizonyos kor után lehet elérni, gondolta a fiatalember. Neki nem voltak kellő számú és mélységű tapasztalatai. Mért hallgatott eddig? kérdezte. Az öreg nem szólt. Meddig is? folytatta a fiatalember. Egész életemet át, válaszolta a másik. És miért akarja most mégis elmondani? Most már nem árt vele senkinek? – faggatta a férfit. Nem csak ennyiből áll az egész! – csillant meg az öreg tágra nyílt szemeiben egy könnycsepp. Könnyíteni akarok a lelkemen. Igazságot akarok. Azt akarom, hogy egyszer engem is meghallgassanak, valaki, mondjuk ön, fiatalember, ha már azok, akiknek meg kellett volna, sose tudtak, s most már, ha akarnák, se tudnának, mert meghaltak mind.
Fáztak. Az öreg fentebb tekerte a gázkonvektort, ami erre kattogni kezdett. Jól jött volna az a doboz cigaretta a fiatalembernek. Legalább az ujjai hamarabb felmelegedtek volna. Az öreg sajnálatát fejezte ki a kellemetlenségért, és azt mondta, ő már alig veszi észre, ha lehűl a levegő. Talán el is kezdett hibernálódni, ami valószínűleg az öregedés velejárója. Nézze, fiatalember, én mindig is nehezen álltam meg, hogy ne szóljak, ha az igazság csorbát szenvedett, de a család, az más volt, családi terepen az ember önszántából hallgat és tűr. A családi összetartás végett. A békesség végett, érti? Igen, értette. Hogyne értette volna. Mennyit hallgatta a saját szülőanyjától, hogy mennyire hülye, hogy elment az esze, hogy egyetlen döntését sem fogadta el, egyetlen barátját sem szívlelhette, hogy kiutálta a feleségét, hogy megkérdőjelezte, bárki is szeretni tudná úgy, mint ő, pedig ő aztán sose szerette igazán, csak magát szerette, csak magát akarta ráerőszakolni, a maga képére formálni, az önimádatának élt, önmagának, és sohase másért. Az ilyennek minek a gyerek? Az öreg összerezzent: Mit mondott? Ezt hallotta? Csak hangosan gondolkodtam, válaszolt. Fiatalember, a gondolataim között olvas. Nincsenek titkaim. Akiket féltettem, és akiktől féltem, már nincsenek közöttünk. Ezért bátran elmondhatok mindent. Nincs már értelme az öncenzúrának, vagy ahogy Ibsen mondta, az élethazugságnak. Mert így vagy úgy, élethazugságban élünk, ha nem tudunk egymással őszinte lenni. De akkor is, ha valami hályog fedi a szemünket, ha nem látjuk a fától az erdőt. És valóban, az önzés az egyik ilyen akadály. Minek az olyan embernek gyerek, aki nem lát a saját orránál tovább.
A fiatalember előtt hirtelen lepergett egész gyermekkora, az iskola, a gimnázium, az egyetem, a házassága, a gyerekek, a válás – és mindegyik kép fölött ott lebegett egy még nagyobb kép: az anyjáé. Mondja, öreg, miről akar itt beszélni? – kérdezte meghökkenve. Az öregember nem értette, miért lett a fiatalember hirtelen olyan zaklatott. Nem is mondott még semmit el a történtekből. A nem várt hatás eltántorította attól, hogy megossza élete legnagyobb fájdalmát egy vadidegennel. Kér kávét? –kérdezte, de a fiatalember még nyugtalanabb lett, és mocorogni kezdett a széken, nem fogta a hely. Nem kérek, mondta ingerülten. Mit akar tőlem? Az öreg csalódottan ingatta a fejét. Töltött magának a kávéból, és reszkető kezekkel elmorzsolt bele egy szem kockacukrot. Nem akarok semmit. Jó volt elbeszélgetni magával. És úgy döntött, megtartja magának a felhalmozott sérelmeket. Isten nem bottal ver – visszhangzott a fejében az, amit az öreganyjától annyiszor hallott. A családtagoknak mind kijutott, és a maguk élethazugságában meg is haltak. Ehhez valóban nincsen semmi köze ennek a kedves idegennek. Mindenkinek megvan a maga baja, öreg, nyugtázta a fiatalember, felállt, köszönt, leakasztotta a felöltőjét a fogasról, és még elmentében hallotta a konvektor kattogását.
Egy igaz történet Astrid Lindgrenről, a Harisnyás Pippi, Háztetey Károly és Juharfalvi Emil szerzőjéről és a szkinhedről.
