avagy mennyire veszik komolyan a nőket
Magyarországon a híradókban, rádiókban, lapokban megszólaló szereplők mindössze negyede nő. Öt éve még fele ennyien sem voltak– derül ki egy 108 országot érintő médiavizsgálatból. Ami a hírek készítőit illeti, minél fontosabb egy téma, annál kisebb eséllyel tudósít róla nő. A politikai és gazdasági hírek harmadát készítik nők, míg a hírességekkel, művészetekkel és sporttal kapcsolatos beszámolók jóval több mint a felét.
– írja a Népszabadság a Nálunk a nő anya vagy diák a hírekben című cikkében. A szerzője nő, Matalin Dórának hívják.
Az elemzés egy 108 országot érintő médiavizsgálat eredményét mutatja be. A vizsgálat célja az volt, hogy az érintett országok sajtójából kiszemezzék a nőkre vonatkozó híreket, hogy a zsurnaliszták hány százaléka nő, és hogy milyen képet mutat a média a nőkről.
A legmegdöbbentőbb számomra az, amit a jelentés is kiemel: a tudósításokból egy olyan világ tárul elénk, ahol a nők gyakorlatilag láthatatlanok az otthonon kívüli munka tevékeny résztvevőiként. Egy kategóriában voltak jelentősen többen: áldozatszerepben. És ez nem feltétlenül szexuális erőszakot takar, hanem akármilyen bűncselekményt, természeti katasztrófát, balesetet. Magyarán a nők olyan cikkekben tűnnek fel, aminek a hírértékét a nők áldozatszerepe adja. Még konkrétabbra véve, csak az a cikk érdekes, amiben a nőt, mint áldozatot látjuk.
A cikk kitér arra is, hogy vajon mi lehet ennek a hátterében. Az egyik oknak azt találja, hogy a nők szerepe a politikában, a közéletben és a gazdaságban jelentősen kisebb, tehát nem szerepelhetnek elég arányban az ezekről szóló cikkekben sem. Ami az anyagok készítőit illeti, Magyarországra is igaz, hogy minél fontosabb egy téma, annál kisebb eséllyel tudósít róla nő – hívja fel a figyelmet Matalin Dóra. Vagyis a fontos témákban nem kérik ki a nők véleményét. Ez viszont a magyar sajtó erőviszonyairól is árulkodik.
A médiának komoly felelőssége van abban, hogy milyen képet tükröz és erősít meg a közvéleményben. Azon valóban nehéz lenne egyik napról a másikra változtatni – bár miért ne?! -, hogy a politikai és gazdasági vezetők között több nő legyen. De azon nem, hogy a nőnemű újságírók ne csak bulvárcikkeket írjanak, hogy a szóvivők szavahihetősége ne az illető nemén múljon, hogy a nőkre ne csak akkor kerüljön reflektorfény, amikor már áldozatokká váltak.
Továbbra sem értem, miért van az, hogy az újságokba a női alanyok 26, míg a férfiak csak 17 százalékáról került be fotó. Azt sem értem egyébként, hogy a nők miért szerepelnek a reklámokban még mindig DEKORÁCIÓKÉNT? Még mindig nem szexuális erőszakról beszélek, hanem a nők eltárgyiasításáról. Nem kell ugyanis egy nőt egy olyan társadalomban megerőszakolni, ahol úgy nő fel, hogy neki a konyhában a helye, vagy a pucérnős naptáron, mert a nő hagyja magát, és közben vagy utána eszébe sem fog jutni, hogy személyiségi jogait sértették meg valami módon.
Csak az a keserű szájíz, az marad meg. Az a pókhálófinom félelem. Esetleg önmarcangolás, hogy hol rontottam el már megint, ami miatt annyira nem működik ez a kapcsolat.
Mindnyájunk, de főképpen a média felelősségéről beszélek. Nem szabad annyira lesüllyednie az újságírás színvonalának, hogy szenzációhajhászó, az eltorzított, vagy teszem azt, bűncselekménnyel határos írások szülessenek. Mert én, ha olvastam volna, bizony, feljelentettem volna azt a bulvárlapot, ami Agyonlőtte Szilviát börtönőr társa – Szerelmi dráma Székesfehérvárott, a rácsok mögött címmel számolt be egy gyilkosságról. A cikk az áldozatot név szerint említette, az elkövetőnek csak a foglalkozására utalt. Kizárólag férfiakat kérdeztek meg, és olyan kifejezésekkel illették a gyilkosságot, mint „szerelemféltés”, „szívbe markoló tragédia”. És hogy ez miért baj? A nemzetközi médiafigyelő projekt szerint ezzel a készítők azt sugallták, hogy az ilyen típusú erőszak elkerülhetetlen tragédia, amely két ember között, négyszemközt történik, amelybe környezetükből senki nem képes és nem is kell hogy beavatkozzon. – Egy-két mondat elég lett volna arról, hogy vannak kiutak egy bántalmazó kapcsolatból – tette hozzá Sáfrány Réka, a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség munkatársa. (kiem. tőlem)
Vannak kiutak?
Olvassuk el a cikkhez tartozó kommentárokat is!
Kapcsolódó cikk:
A tűzhelytől a bársonyszékig – Hol a nők helye a politikában? (Inotai Edit-Dési András)
