Tárgyak

Posted on 03 June 2010 by Judit

Az emberek után tárgyak maradnak csak– gondolta Szél Róza, miközben éppen a fényképeket nézte át, hogy ne maradjon semmi kompromittáló. A szürke árnyékok közül csak keveset ismert. Ezek mind olyan rokonok voltak, akikkel alig, vagy sohasem találkozott, vagy az apja fiatalkori barátai.

Az apja után is csak tárgyak maradtak, és viszonylag nem is sok: a ruhái, a szerszámai, a szemüvegei (három pár, meg néhány régebbi, olyan vastagkeretes), az orvosi papírok, fényképek és egy nagyon-nagyon régi bőrtárca, amit rögtön felismert. Gyermekkora óta jól ismerte már a nyílását is: Két doboz Fecske, és vegyél magadnak is valamit. Úgy tűnt, mintha az apjának nem is lett volna másik, csak ez az egy tárca egész életében, s úgy tartozott hozzá, mint valami attribútum, mint a szemüvegei, vagy, hogy kék a szeme.

A tárca majdnem üres volt. Valahol legbelül lapult csak kétszáz forint és két vonaljegy. A lehetőség, a túlélési, menekülési tartalék. Hogy tudja az ember, az a kétszáz forint és a jegy mindig ott van a biztonság kedvéért. A szabadság lehetőségét jelentették számára, a lehetőséget, amit halála napjáig nem használt ki.

– Itt van kétszáz forint – szólt az anyjának.

Zavarban volt. Kétszáz forintot hagyott rájuk az apja. Ennyi az öröksége. Ennyi, sem több, sem kevesebb. De legalább adósságot nem hagyott ránk. Hogy is hagyhatott volna, soha nem kért senkitől semmit – gondolta, s megint megsajnálta az apját. Szegény, szegény, meghalt… És majdnem sírni kezdett.

– Apádnál nem volt pénz – hitetlenkedett az anyja.

Hát, mégis volt. Egy kis dugipénz. Talán más dugi-dolog is előkerül. Ő akarta megtalálni. Az anyja olyan kegyetlen, semmi érzéke nincs a szentimentális részletekhez. Lelke csak van, de azt olyan mélyre sikerült elásnia, hogy senki még a közelébe se férkőzzön. Titokban azért biztos sír.

Sokszor elgondolta már, hogy például szokott-e az anyja sírni. Vagy régebben, hogyan ölelik meg egymást a szülei, ha egyáltalán megölelik. Nem tudta. Ezek sohasem zajlottak a szeme előtt. Úgy érezte, van valami hatalmas légüres tér közötte és a szülei között. Egy amolyan áthidalhatatlan, és egyúttal mesterségesen fenntartott légüres tér. Nem emlékezett, mikor ölelte meg utoljára az apját. Nem emlékezett, hogy egyáltalán megölelte-e valaha.

Ezen is majdnem sírva fakadt.

De sírás helyett tovább pakolt. Az anyja is. Pakoltak, ahelyett, hogy sírtak volna. Sírtak volna, ha a komiszság, a ridegség, a tartás, a dac, a tökély, a sokk hagyta volna, hogy sírjanak. De a gyász már rájuk száradt, mint a vasárnap délutáni arcpakolás.

– A ruhákat majd én kiválogatom. Kiviszem Gábornak, meg a kertbe.

Az anyja nem hagyta, hogy a ruhákat kiszedje, már így is nagy pusztítást végzett a papírok között – amit csak lehetett, apró darabokra tépett. A nagyfontosságú papírok mindjárt feleslegessé válnak, ha az ember kilehelte a lelkét. A korábban az apja által gondosan sorba rendezett orvosi papírokat el sem olvasta. Minek, a test, amelyről tudósítottak a leletek, nem létezik többé. Ami korábban létfontosságú volt, most, hogy a létezése bevégeztetett, visszanyerte eredeti alakját és értékét: semmis kis papír fecnik voltak, mindenféle nyomtatott jellel, krikszkraksszal, olyan titkos nyelven íródtak, amit amúgy is csak a beavatottak érthettek meg. Nem akart beleolvasni a kórházi jelentésekbe, még akkor sem, ha tudta, némely betegség örökletes.

– Tudtad, hogy apu epilepsziás volt fiatalkorában? – kérdezte az anyját.

-Áááá, nem volt már annak semmi baja, amikor mi összekerültünk… apáddal.

Hirtelen csak azt látta, amikor gyerekkorában egy este bement a hálószobába, és az apja ott feküdt az ágy mellé esve, rázkódott is, és nem mert közelebb menni hozzá, hanem mindjárt kiszaladt a konyhába, hogy szóljon az anyjának. Lehívták az orvost. Adott valami injekciót, s azzal magához tért. Kicsit megijedt, de neki akkor nem volt még fogalma sem a halálról. Úgy nőtt fel, hogy az apja szívbeteg, és az epilepsziáról sem tudott.

De úgy látszik, amiről nem veszünk tudomást, az nem is létezik.

Pár fényképet eldugott a zsebébe, hogy az anyja ne lássa meg. Csak úgy ösztönösen, minden érzelmesség nélkül. Végtére is a fényképek azért vannak, hogy fenntartsanak valami állapotot, valami viszonyulást – gondolta önmaga megnyugtatása végett. S hogy miért sunyiban, stikában? A viszonyulás gyengeség… gyengeség. A gyengeséget pedig nem szabad kimutatni.

A papírt a diagnózissal széttépte. A szemüvegeket otthagyta a szekrényen.

„Nem is tudom, mi legyen a szemüvegekkel” – mondta az anyja. Nagyobb lélekjelenlétet követel az ilyen tárgyaktól való megszabadulás. Az ember még ott látja a szemüvegkeret mögött a kicsit vizenyős, véreres szemeket, a keret körül a megtört arcot, a ráncokat, a bőr évtizedes elszíneződéseit, a makacsul kitolakodó borostát, még érzi a bőr illatát, a savanykás izzadságszagot, a gyógyszert, a cigarettát, az apaszagot. Egy szemüvegben benne van az ölelés, a szeretet, az összetartozás. Még ha nem is emlékszik rá, hogy megölelték volna egymást valaha, érzékelhető volt mindig is egyfajta cinkos összetartozás-érzés a családban. Egy hallgatólagos megegyezés: mi egyek vagyunk.

Most eggyel kevesebben.

S aztán egyre kevesebben.

Az utóbbi pár évben halt meg a nagyapja, a nagyanyja, a keresztanyja, jutott eszébe, s most az apja. Rossz sorozat. De még nem szokta meg, hogy emberek csak eltűnnek nyomtalanul. Nem, nem egészen nyomtalanul: tárgyak maradnak. Az emberek után tárgyak maradnak csak…

Mákos tésztát ebédeltek. Evés közben nem beszéltek még annyit sem, mint máskor. De evés közben nem is beszél az ember, legalább is a magyar ember nem. A villával némán kapkodták fel a fekete csíkokat a tányérról. A gondolatokat is igyekezett a fekete csíkok köré terelni. Fontos, hogy amikor eszünk, együnk, és ne másra figyeljünk, például ne olvassunk újságot, ne nézzünk tévét, és főként NE BESZÉLGESSÜNK… Meg ne csámcsogjunk, az is fontos. Hogy evés közben ne nyeljünk le sok levegőt. De most minden darab mákos kígyócskával egy-egy könnycsepp is lenyeletésre kárhozott. Igen, nyelte a könnyeket. Befelé sírt. Majdhogynem fuldokolt a könnyekkel kevert tésztától. Talán az anyja is küszködik az étellel. Talán neki is el-elszorul a torka. Jó volna tudni. Tudni, hogy nincs egyedül a könnyeivel. De anya olyan távol ült tőle: az asztal másik végében. És gondosan elbástyázta már magát a ne-zavarjatok-gyászolok kifejezést öltve az arcára. Törékeny alakját feketébe pólyálta, semmi smink, semmi ékszer, csak az özvegység kötelező görnyedt tartása.

– Majd én elmosogatok – mondta végül az anyja. – Te vidd le a szemetet!

S így került minden a helyére. A tárgyak legalábbis.

A szöveg nyomtatásban megjelent a Székelyföld kulturális havilap legfrissebb számában
Print Friendly, PDF & Email
Share

1 Comments For This Post

  1. 2XTI Says:

    …………

Leave a Reply

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................