Archive | May, 2010

Tags: , , ,

Az ebéd az első

Posted on 28 May 2010 by Judit

Nyomás vissza a szellemszobába! Minek van az embernek szellemszobája, ha nem használja azt? – hallotta Róza a belső hangot, és igazat adott neki.

Azért vannak a dolgok, hogy használjuk azokat. Amit nem használunk, nincs is.

Szél Róza anyja sokat beszélt Bazsiról, anyai nagynénjéről, aki belezúdította a cukrot a hurkába. Vele kapcsolatban mondható el, hogy ha valamelyik izmot nem használjuk, az elsorvad. Egész életét a kilencedik emeleten élte le. Először csak nem akart lejönni. Utána már nem is tudott. A teste akkorára növekedett, hogy már nem tudott lábra állni.

A halogatás nem jó taktika. A hangok úgyis utolérik az embert. Igen, ez sorskérdés. A hang sebességét nehéz átlépni – gondolta Róza.

Szertartásosan megterített a fehér damaszttal. Kirakta a két nagy levesestányért meg a kanalakat. Aztán behozta a hatalmas fehér porcelántálat a főtt hússal és a zöldséggel. Ádámnak megrezgett a tokája, ahogy a nyakához gyűrte a szalvétát.

Aperitíf nincs?

Anyád picsája!gondolta Róza, és az almáriumhoz ment.

­ – Vegyes jó? Nincs más.

Ádám beleegyezett. Róza levette az üveget, és töltött. A poharat sose mosta el, csak rátöltött. Ádám mindjárt felhajtott kettőt is.

– Te nem iszol?

– Absztinens vagyok.

Hazudik.

A belső hang lihegni kezdett kissé, az is lehet, hogy elpirult. Nem ment még Rózának a hazudás olyan jól, pedig gyerekkorában színésznő akart lenni.

A színésznők nem hazudnak, hanem játszanak – javította ki mindjárt a belső hang.

Kirakta az asztal közepére a levest csigatésztával, a tepertőt, a frissen sült kolbászt, a hurkát: vérest is, májast is, az ötliteres uborkát, az újbort, a pogácsát.

Fáj a kezem, a bütykeim, igen. Ezt a disznót pedig meg kell szeretnem, nincs más választásom – és beleszúrta a súlyos ezüstvillát egy nagy petrezselyemgyökérbe.

A vendégek sorra felhörpintették a pálinkát, és hozzáláttak a levesnek. A forró és zsíros levesek a gyomorban összevegyültek a pálinkával, hogy előkészítsék a helyet a következményeknek. Róza nem ivott, de kicsit már megszédült a büfögésektől.

Imádlak, Mrs Dalloway!

Róza,

Szívesebben maradnék a Mr. Dalloway-nél, androgünia, inverzió ide vagy oda, impozáns hímvesszőm van, amit, tudom, hogy gonosz, romlott, passé és üldöznivaló hímsovinizmus, de büszkén viselek:-)

Monsieur Bovary, az álruhás diszkónindzsa

Kedves MR. Dalloway!

Ezen Szél Róza elpirulna. De én nem. Semmi kétségem a hímvesszője impozánsságáról. Sőt! Nem azért üldözném, mert gonosz, romlott etc. 😉 És már irigy sem vagyok rá, mint régen. Ha éppen tudni akarja, a sámánbotomat faragom: impozáns és ellenállhatatlan erővel bír. Ha éppen tudni akarja, a bot tud valamit, ami jobb a legjobb szexnél. De vitathatatlan, hogy a szeretkezés/nemzés annak a hatalmas fúziónak az emberi szintű változata, amit nekem sikerült megtapasztalnom.

Sámánanyja Selma

Valaki a sarokban megszólalt:

– Van még kenyér?

Az asszonyok kezdtek kétségbe esni: nagyon fogy az étel, nagyon fogy. Hogy lehet ennyi éhes embert összeterelni? A temetés nagyon elhúzódott, és a torra majdnem mindenki hivatalos volt. Nem osztottak ugyan meghívókat, de nagyjából mindenkit ismernek majd – gondolták. De nem így volt. Az emberek csak özönlöttek már a temetést megelőző szertartásra.

Le kellett teríteni az udvaron egy nagy sátorlapot, hogy mindenki le tudjon ülni. Szép napsütéses nap volt. Talán ez is csalogathatott ki annyi embert. Aztán a temető is közel, szépen átsétáltak a halottas háztól. Ez volt az utolsó út. Róza nem ment. A konyhában maradt. Gőz futott a kontya alá.

Temetés, lakodalom, keresztelő, disznótor – mindig ugyanazok a vendégek. Ez most egy kicsit különlegesebbre sikerült. Sok az idegenruhás.

– Nem az a baj, hogy nincs elég étel, az a baj, hogy azt fel is kell szolgálni – mondta Rózsika néni.

Jaj, jaj, nyomás vissza a szellemszobába!

Share

Comments (0)

Blogregény

Tags: , ,

Megpróbálom lerajzolni

Posted on 28 May 2010 by Judit

Blogregény

Haló, hát nem figyeltek! Az atyaúristenit neki! 18ezer szó – az jó nekünk?

Share

Comments (0)

Tags: , , , , ,

Madártoll és gipszcsőr

Posted on 26 May 2010 by Judit

V: Jó napot kívánok! Reklamálni szeretnék… Elnézést Miss!
T: Hogyhogy Miss? Nem látja, hogy férfi vagyok?
V: Bocsánat meg vagyok fázva… Reklamálni szeretnék!

ford. Galla Miklós

„Egyedül akarok lenni, egyedül akarok lenni” – hajtogatta magában Szél Róza miközben idegesen tűrte le a harisnyáját. Viszketett tőle, mint ahogy a madártollaktól is viszketett.

Nem értette az utazást, hogy miért éppen a sólyom először. Az erdeifenyőn! Ráadásul mindjárt rászállt a mellkasára, és elkezdte azt csipkedni.

– Vagy felveszed azt a jelmezt, vagy nem mégy a jelmezbálba! – mondta egyszer az anyja. De mondott mást is. Például azt, hogy azért kell minden nap tiszta fehérneműt venni, mert ha, teszem azt, az embert baleset éri, és kijönnek érte a mentősök, milyen szégyen, ha meglátják rajta a koszos bugyit.

„Milyen nyomorultak vagyunk, hogy még egy halálos balesetben is a szaros bugyin jár az eszünk, hogy vettünk volna fel tisztát erre a nagy napra, a halálunk napjára!” – zokogott Szél Róza, s úgy érezte, a sólyommadár sassá nőtte ki magát, és csak tépkedte, tépkedte a húst a mellkasáról.

Nem értette a madarakat. Ha medve, ha farkas, ha tigris – igen sokat álmodozott a tigrisekről. De amint a sas végzett a mellkasán, széttárta a szárnyait, Róza pedig kitárt karokkal ráfeszült. Így szálltak a magasba.

Nem kérdezte a sámánt a sas jelentéséről. Úgy érezte, valami jelentőset, valami rendkívülit képviselt. És erről jobb, ha hallgatott. Ha sámán, akkor úgy is tudja mondás nélkül is.

De nem tudta elképzelni, hogy madár legyen, vagy madara legyen. Túlságosan is földhözragadt volt. Vagy legalább is ezt gondolta.

Mindennek tetejében végül megjelent egy – mások elmondása szerint – nagy vörös arapapagáj, hatalmas lelógó farktollakkal, mint egy főnix vagy egy sárkány.

„A papagájokhoz, a papagájokhoz semmi közöm nincsen” – gondolta.

Aztán valami olyasmit látott, amit még eddig soha.

A nagy, ötméteres arany Buddha-szobor felállt, odalépett Rózához, és azt mondta:

– Emlékezz, mit mondtam, hogyan lehet kiszabadulni a kalitkából és elszállni! Ahhoz, hogy elnyerd a szabadságodat, nyújtsd ki a lábad és csukd be a szemed!

Róza emlékezni kezdett, és úgy tett, ahogy azt a Buddha mondta.

Amikor a gazdája visszatért, látta, hogy a papagáj ki van nyúlva, szemei csukva. Megriadt, hogy az megdöglött. Hogy meggyőződjön róla, kinyitotta a kalitka ajtaját, hogy kivegye a madarat. S akkor Róza, huss!

Azt mondta, SZABADSÁG! – egy lendülettel, és többet nem látták.

Share

Comments (2)

Tags: , , , ,

Minden állat szomorú

Posted on 24 May 2010 by Judit

(POST COITUM az előző bejegyzéshez)[1]

COMPLETE COLLAPSUS. Úgy lehetne fordítani: vége.

Utálom a melodrámát, de újabban a kommunikációval vannak alapjában problémáim. Többnyire csak a papírral tudok kommunikálni. Az személytelen, nincs felelősség. Fáraszt minden, ahol játszani kell, figyelni kell, mit mondott a partnerem. Én a tényeket sem tudom leírni, csak a gondolataimat, érzéseimet, vágyaimat.

Most úgy érzem: egyszerre vége is, meg nem is. Megoldás nincs. A vizsgáim nem fognak összejönni, ha ennyire romokban vagyok. (Összejöttek. – A szerző megjegyzése)

Fél tizenkettő. nem csináltam megint semmit. Rohadt érzés. Rohadt érzés, mert olyan, mintha szétfolynék. Cselekvésképtelen vagyok. Amikor ezt az időt kellene kihasználnom arra, hogy, mondjuk, a vizsgámra összeállítsam az előadásanyagot…stb. Nem tudom élvezni ezt a tehetetlenséget. Nyomasztó…

Egyedül vagyok 10-20 éve, úgy, hogy senkitől se kérhetek segítséget. Sem szülőktől, sem baráttól, sem barátnőtől, sem házastárstól. Van néhány ismerősöm, de barátom, az nincs.

Mindenféle értelemben káosz.

Könyvek leszedve a polcról, ruhák kihányva a szekrényből, jegyzeteim rendszer nélkül, halomban, testem beteg (légcsőhurut), fejemben zűrzavar, semmit nem tudok tenni: se elpakolni, se tanulni, se boltba menni (nincs is pénzem), se a gyerekemhez menni, nincs kinek telefonálni – csak fekszem erőtlenül, csak a toll jár a kezemben, s csupa lelkiismeret-furdalás vagyok – volna dolgom.

A falak csupaszok, a képek levéve, az anyáknapi-születésnapi virágok elhervadtak.  minden félben van, félúton. S én is mintha mindörökké félúton lennék csak. „Menni kell. Kell menni, menni.” „el kell menni, csak hova?” (Kb.)

Mi ez? Mi lesz? Engem megőrjít minden kötöttség, kötelezettség, béklyó, lánc, bilincs. miért akarja az egyik ember a másikat? Miért akarni? Olyan érzésem van, mintha a fejem búbjától fél centire betonplafon volna, s azt próbálnám áttörni. („a fene fátumok / mozdíthatatlan zárait átüti”) Vagy fordítva van mégiscsak ez a világ, és én egy medence betonjába ütögetem a fejem?

betonba ütötted a fejed

megszédültél az azúr betontól

Meg kellene érteni a férjemnek, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek ő szeretne engem. S hogy van értékrendem, csak az más, mint az övé. Completely different.

Most mintha azt várnám, hogy haza jöjjön, s természetszerűleg rettegek is attól, hogy itt nekem megint cirkuszoljon.

Nem tudom, mit kellene még tennem: elmondtam, megbántam, nyilatkoztam, szeretkeztem is az óta kétszer vele. Ő mégis bánt. Hagyja eluralkodni magán a kétségbeesést.

Hat évig sohasem érdeklődött a lelki világom iránt, a naplóim iránt. Megpróbálta leépíteni bennem a reményt: együtt kell legyünk. Úgy éreztem, én többet-többet adok magamból a családnak, s ő nem, vagy nehezen.

Csak azzal kezdődött, hogy szégyellt engem az ismerősei előtt. Míg normális esetben az ember büszke a társára.

Bántott, hogy számára nincsenek ünnepek; hogy minden lelkiismeret-furdalás nélkül:  önmaga volt a legfontosabb.

Én ezenközben azt éreztem, elveszítettem önmagam, háztartási gép vagyok, szervezőség, árnyék, semmi: önbizalmam semmise, közérzetem rossz, labilis, bizonytalan, üres vagyok. Nagyon hiányzott valami: én magam. Amikor majdnem inni kezdtem emiatt, szerencsére orvoshoz mentem, és keresni kezdtem önmagam.

Teli voltam kiéletlen energiákkal. ha elkárhozom, én akkor is találtam valamit Győrött. Az ember mindennapjai nem lehetnek olyanok, mint egy fesztivál. Ez igaz. Nem is tudom, hogy most mi fog következni. lehet, képtelen vagyok szeretni s szeretve lenni, mint Adrian Leverkühn. Egyetlen dolog tűnik biztosnak: élni kell, ameddig lehet. És lehetőleg élni. Meg élni.

Nem tudom, hogy szeretem-e a férjemet. Azt sem, hogy nem szeretem-e. Különösnek tartom már eleve az összeköltözésünket is. Most valami történt. S még mindig nem vagyok semmi, még mindig félúton vagyok, azt sem tudom, merre tartok, nem vagyok önellátó, végül is nem csinálok semmit, nem dolgozom, nincs velem a gyermekem, a férjem se, nincs a városban egyetlen ismerősöm se, akit érdekelne, hogy mi van velem, nem kapok levelet senkitől, nem lehetek őszinte senkivel, nem járok templomba, nem tudok megoldani semmit, nem tudok elmoccanni az ágyból, félelemmel tölt el elkezdeni bármit is, arra fogom, hogy hurutom van, hogy nagyon boldogtalan vagyok.

Egy emberre várok, hogy hazajöjjön: a testvérem. Egyébként meggyilkolnám magam. Ahogy Lysenko[2] filmjében..

Milyen szép volt, ahogy a zsilett nyomán a sötétvörös vér szétterjedt a vízben, milyen szép volt, ahogy a sötétvörös vér átvette az átlátszó víz helyét, ahogy konkréttá tette a vizet, az önmagában megfoghatatlant. Milyen szép volt, ahogy a fiú a határnál összeesett, milyen szép volt, ahogy a golyók nyomán elszálltak karjai, s a földre zuhant, milyen szép volt, hogy az ujjai átértek még a szögesdrót alatt a szabadságba. milyen szép volt a halál.

Ugyan, mit ér egy ember élete? Hol fontos az, ki létezik, ki nem? Hol számít az, hogy mit csinálsz? Milyen kicsin múlik az, hogy valaki létezik vagy nem! Kiszalad a kezem közül minden. Mindinkább úgy érzem, mindegy, mit csinálok. Nem gondolom, hogy valaminek, vagy valakinek szüksége van rám, nem gondolom, hogy alkalmas vagyok. Teljesen elveszítettem magamat. Csak a toll jár a kezemben. Ha tudnék beszélni, csak a szám járna. Látod, mégis csak neked volt igazad: vége, vége, vége…vége


[1] Szél Róza 4. titkos naplójából

[2] Sergei Lysenko: A lezárt határ (The Border Under Lock) – A Mediawave díjnyertes filmje 1994-ben

Share

Comments (1)

Tags: , , , , , , , ,

1993

Posted on 24 May 2010 by Judit

1993[i]

Amor meus, pondus meum;

ilio feror, quocumque feror.

Szent Ágoston

URAM, tégy engem a te békéd eszközévé, hogy

ahol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek,

ahol sérelem van, oda megbocsájtást,

ahol széthúzás, oda egyetértést,

ahol tévedés, oda igazságot,

ahol kétség, oda hitet,

ahol kétségbeesés, oda reményt,

ahol sötétség, oda világosságot,

ahol szomorúság, oda örömet.

Hogy ne vigaszt keressek, hanem vigasztaljak,

hogy ne megértést keressek, hanem másokat értsek meg,

hogy ne engem szeressenek, hanem szeretetet gyújtsak.

Mert amikor adunk, akkor kapunk,

mikor megbocsájtunk, nyerünk bocsánatot,

mikor meghalunk, születünk meg az örök életre.

Ámen.

aug.25.

Megint magamra hagytak, akik nem írnak! Türelmetlen és mértéktelen vagyok. Zalán elfeledett. Tímea? Ki tudja? Lacinak talán sok dolga van. Csak azt nem tudom, Zsolt mit akar! Leginkább bosszant. Mert mintha megkergült volna: tudathasadás – az egyik énje ír, a másik önmaga kettőződésétől és tőlem is irtózna.

– Ön sörös vagy boros, kisasszony?

(Akkor már vörösbort ittam.)

Zs. egy kedves barát. Sose tekintettem komolyan férfinak. Mindaddig, amíg fel nem fedeztem, hogy bántja a laza életvitelem, hogy megsérthettem, hogy sose vettem komolyan, és a füle hallatára hagytam, hogy egy közös ismerősünk magáévá tegyen. Ezt mindaddig nem értettem meg, amíg meg nem néztem a tévében a Varázshegyet – a könyv az egyik kedvencem volt eddig is. Ő ajánlotta, de sose olvastam el végig. Amikor a filmet láttam, már férjnél voltam, mint Tatjána. Rettenetes éjszaka volt: forró, izzadtságszagú, vörös, kába, mint egy kínai bordélyház. Az a pillanat, amikor rájöttem, hogy Hans Castorp életkora teljesen elkerülte a figyelmemet, s az is, amikor az asszony röntgennegatívját oly bálványozva nézte, nem kívánom senkinek, amit éreztem. Rettenetes bűntudatot Zs.-tal szemben, és langyos szerelmet, ami olyan gáttájon kezdődött felfelé kúszni, mintegy a köldökig, és álomba ringatott. Írtam neki, s válaszolt. Én az álomvilágból írtam, ő pedig ettől megrémülhetett, és eltűnt. Aztán csak úgy, küldtem neki egy lapot Bécsből, semmit sem remélve. Megint nehéz volt az idegkimerültségéről, kórházról, az élettársáról, múzsátlanságról, kedvtelenségéről olvasni. De azért gyorsan írtam. Nem akarom, hogy megsértsem. Teljesen korrekt akarok lenni vele. Sem durva, sem szívtelen. Arra emlékszem, milyen volt régen. Nem lehet, hogy teljesen megőrült volna. Az más, ha én.

(Az első levelében egy igazolványkép negatívja volt emlékeztetőként. A további leveleket is H.C. kezdőbetűkkel jelezte. Később már én is Mme. Chauchat –t írtam feladónak.)

Olvastam Schopenhauer írását a „Nemi szerelemről” – nem tudnám ilyen egyszerűen és sablonosan elintézni. Szoktak a filozófusok szerelmesek lenni, ha ilyen logikusak? Elméletben semmi sem él, inkább TORZ.


[i] Szél Róza  3.naplójából – 1993.aug.1-től okt. 19-ig

Share

Comments (0)

Tags: , , , ,

Photo of the day

Posted on 22 May 2010 by Judit

Today I’m on the first page of Strömstad photo club’s homepage.

What is the reason? (besides that I’m a real aesthetic joy)

My boyfriend, Martin Larsson is the member of the club and posts his photos regularly there. Yesterday we were at Lokstallet exhibition hall in Strömstad listening to some artists. And Martin took lots of pictures of the event.

Share

Comments (0)

Tags: ,

Ok

Posted on 20 May 2010 by Judit

Szél Róza hallgatásának oka van. Jó oka.

Azóta nem lehetett egy szót sem kihúzni belőle, amióta a sámánnal találkozott Szibériában. A rokonok azt kezdték rebesgetni, hogy rontást tettek rá vagy elbájolták, megszállták, megnyomták, vagy elvarázsolták.

Megbűvölték.

A hallgatás is beszéd, a hallgatás befelé való beszéd.

Share

Comments (2)

Tags: , , , , ,

How to gain freedom

Posted on 10 May 2010 by Judit

He Who Intentionally came from the West

Intentionally came from the West,

What method is best, if you please,

To escape this cage and leave?

………………………………………….

To escape the case, to escape the cage;

Stick out both legs. Shut both eyes.

That is the way to escape from the cage!

Read more: Google Books

Share

Comments (1)

Tags: , , , , , , , , , , ,

Mindennapi disznótor

Posted on 05 May 2010 by Judit

Szeles Judit: Velazquez Vénusz

– Ha megöregszel, te is Kati néni leszel – mondta Szél Róza a testvérének.

– Te meg Rózsika néni – felelt Kata.

Róza nem állhatta meg, hogy ne kezdjen el kacagni:

– A mindennapi disznótorunkat add meg nékünk ma! – s felhörpintette a következő barackot is.

Mindenki a maga kis diójába van bezárva, s ez különösen igaz volt ez Rózára. Az összefüggések csak az ő fejében függtek össze, mások nehezen vagy egyáltalán nem tudták követni – még a saját testvére sem. Attól még, hogy egyesek genetikailag összefüggenek, nem biztos, hogy egy hullámhosszon vannak. A külső hasonlatosságok szembetűnőek voltak: mindketten Nyanyónak a hosszú, nyerges orrát örökölték – Kata szerint mint valami átkot.

Az öregasszony el volt átkozva. És nem csak a családi fáma szerint, hanem szó szerint is. Mindig azt hajtogatta, hogy a lelkén angyal ül, de mindenki tudta, hogy az angyalt átoknak nevezték, és hogy a saját szülei átkozták meg azon a reggelen, amikor észrevették, hogy üres az ágy, és a leányuk csak úgy,egy lendülettel – szabadság, kiugrott az ablakon, és többet nem látták. Az sem volt titok, hogy férfi volt az ügyben, pontosabban az ablak alatt. Szél Róza apai nagyapja, Náci bácsi – akkor még Nácikám. Éppen ez az! Náci, ács és asztalosmester. Ez volt a bökkenő. Nyanyó – akkor még Mangikám – szülei ugyanis tehetős parasztok voltak, a legnagyobb házuk nekik volt a faluban.

Ah, legdrágább, sem a vágyakozás, sem a féktelen, brutális őrület, melynek áramában írtam neked az utóbbi napokban és éjszakákon, sem tested vad, állati kívánása nem az, ami hozzád vonzott, s még mindig fogva tart, legdrágább. Nem, egyáltalán nem ezek, hanem az ifjúságod, lyányságod és törékenységed iránt érzett, imádattal teli, különösen gyengéd, megbocsátó szerelmem. Ah, édes ez a fájdalom, amit szívembe ültettél! Milyen titokról ad hírt, ah, a hangod!

James Joyce: Levelek Nórához, 1909 decembere (Lantos László Triceps fordítása)

A szülői beleegyezés nélküli házasság (és lányszöktetés) következményeként első fiúk tizenkilenc éves korában hirtelen leukémiás lett, és hamarosan meghalt. Aztán szinte mindegyik gyerekkel lett valami. Nyanyó eltemette mindet, Náci bácsit is, csak Gyula, Szél Róza apja maradt meg, aki túlélte Nyanyót valami csoda folytán. A csodát Róza úgy értelmezte, hogy az apja nem volt fogékony a rákra, mert világ életében labilis lelki alkat volt. De ez az elmélet megdőlt, amikor Szél Gyulánál az első csomókat megtalálták a tüdejében egy tüdőszűrés során.

Az én hazám halálörvényes, igen nyirkos, cigánymisztériumos, németmisztériumos, Erdélyből eredeztethető. A sóúton hozták szekéren. A kerékre tapadt. Nagyapám ács volt, nagyanyám háztartásbeli…Haldoklik a kishúgom. Három hónapja lehet még hátra. Mintha egyik végtagom vágnák. Magam is félni kezdek. Helyette félek. Ő még csak három. És nem tudja. Helyette félek. Családom kétharmada rákban halt meg. Egyik nagybátyám leukémiás volt. A vérátömlesztés után a bőre pórusain préselte ki magából az idegen vért. Ismertem még egy embert, aki a bőrén át vérzett el. Permetezőméreggel lett öngyilkos. Harminc volt, magas és szőke. Szép volt, mint egy festett ikon, és véres, mint a böllércsizma. Amikor utoljára találkoztam vele, elkísért a sarokig. Mosolygott rám, a szeme is, a bőre is mosolygott, ahogy tolta a biciklijét mellettem. Mondtam neki, hogy van egy lányom. Kicsit gondterhelt lett ekkor, és megkérdezte, mennyi idős. Aztán gyorsan fejben kiszámolta, hogy a gyerek nem lehet az övé, és megtámasztotta a biciklijét a gyógyszertár kerítéséhez.

– Mi a fenét röhögsz? – kérdezte Kata.

– A nagyanyámra gondoltam.

– A nagyanyánkra?

– Nem, a nagyanyámra, az anyaira. Rózsika néninek hívták a komaasszonyát, aki a disznóvágást vezényelte le. Arra gondoltam. A disznóvágásra…Különben azt nem tudom, tudtad-e, hogy Nyanyó és Papó féltestvérek voltak – tette hozzá még Róza.

– Nem, nem tudtam.

– Ők sem…Ezért nem egyeztek bele a szülők, hogy összeházasodjanak. Aztán megtudták, de akkor már késő volt.

– Még szerencse, hogy rólunk kiderült.

– Nekünk nem lehet gyerekünk, te marha! – röhögött fel ismét Róza.

De ezt már Kata sem állhatta meg. Hirtelen összeállt a kép, az ő fejében is összefüggést alkottak az összefüggések. Minden mindennel összefügg. És még az sem biztos, hogy nem függ-e össze mindenki mindenkivel!

Share

Comments (3)

Tags: , , , ,

Another Little Red Riding Hood

Posted on 04 May 2010 by Judit

Slagsmålsklubben – Sponsored by destiny from Tomas Nilsson on Vimeo.

NO COMMENT – BIG SMIIIIIILE

Share

Comments (0)

Advertise Here

Photos from our Flickr stream

See all photos

Advertise Here

Twitter

Impresszum

Felelős kiadó:

Szeles Judit
...................................