Took some pictures.

I got a used Pentax K10D which I can use for playing with light. My very first real camera.Yesterday evening it was a good opportunity with the Chinese ink painted sunset to take some shots. It can be seen that I’m rather interested in painting.

Hőlégballon Skee fölött (Kép: Martin Larsson)

- Csak ne vinnyogna annyit, mindjárt gyorsabban menne. Add csak ide a kisebbik kalapácsot, ezt itt megerősítem. Jobb egy lúdnyak tíz tyúknyaknál.

Rettenetesen gyorsan történt minden. A vihar a semmiből jött, a hullámokat több méteresre korbácsolta fel, és a remek jacht az elemek harcában nem tűnt erősebbnek egy lélekvesztőnél.

Építs bárkát! Persze, de egy ekkora viharról nem volt szó.

A kialakult helyzet minden hajós képzeletét felülmúlta: a rakomány pánikszerűen hol a bárka orrába, hol a tatba gyűlt, tovább veszélyeztetve a hajó stabilitását. Stabilitás? Arról már régen nem beszélhettünk! A hullámok kényük, kedvük szerint dobálták az alig-alig ellenálló tömeget, rajta és benne temérdek rémült állattal, és még rémültebb emberekkel.

Félő volt, hogy néhány pillanaton belül elsüllyednek.

(A projekt még a negyvenes években kezdődött, amikor a Csepeli Szabadkikötőben egy hajózástörténeti kutatócsoport megépítette a bibliai Noé bárkájának hasonmását. Az építkezést a legnagyobb titkolózás vette körül, és a háborús Magyarországon kialakult kaotikus állapotok éppen megfeleltek a célnak, mert a zűrzavarban a kutyát sem érdekelte a tudomány és a bárka. Bár a Biblia többször említésre került. Szerencsére nem a kezdetek, hanem inkább János Jelenései.)

Kezdetben volt a nagy víz, és isten lelke a nagy víz fölött lebegett, és tőle függött mindent, még az is, ami nem létezett, amit csak ezután gondolt ki a mindenható. Aztán a víz motívum többször visszatért.

De a bárka nem volt jó ötlet. Noé azt gondolta, a vizek ura legalább tisztában van a hajóépítés szabályaival, de mint az a vihar során kiderült, ez korántsem így volt. A megadott méretek, az állatok elrendezése, a tér beosztása, a gyanta fajtája – egyszóval semmi sem stimmelt!

Próbáltak aztán mindent utólag megreparálni, ahogy ez szokás. De igazán nem értett senki a dologhoz. A legénység veszekedett, már-már lázadás tört ki. Noé szelíd volt – ezért választotta ki az Úr -, de nem úgy az állatok nagy része, elszabadult a pokol, mint a belgrádi állatkertben a németek, majd a NATO bombázása idején.

A tigris megette a libát, a hörcsögöt széttépte a karvaly, a sast felfalta a medve, a pingvint a farkas… Csak a mókus menekült meg, elbújt egy mogyoróvajas dobozban. Később megtudta, hogy a felesége megszökött a rókával.

Az anyagi rombolás még nagyobb volt. A mozgó hajóköteleket mind elsodorta az ár: a legszembetűnőbb darab, a horgonykötél, amit hiába toldottak meg még egy vastag lánccal is, leszakadt; a nagyvitorlát felhúzó grószfal vitorlástól a vízbe esett. A viharfok alig-alig tartotta magát; az alba, ami a bummot feszíti lefelé, és a dirk, ami a bumm felemelését hivatott szolgálni össze-vissza lógott, a kötélszivekből kihulltak a seklik.

Noét és a hajózástörténeti kutatócsoportot a kétségbeesés marcangolta, mint a prófétát.

A legénység tagjai között volt Szél Gyula. Ezerkilencszázharminckilencben került Budapestre inasiskolába. Vasmunkásnak tanult, és az elsők között lépett be a kommunista pártba. (Ez még jóval az előtt történt, hogy megismerte volna S. Margitot, későbbi leendő feleségét, Szél Róza és másik két gyermekének anyját.)

A Duna-parti csónakháznál segédkezett, és filmekben vállalt statiszta szerepet. Augusztus 19-én szervezik be a Bárka-akcióba. (Ugyanezen a napon szerződött lovásznak, Pejacsevich János grófhoz, Aperianov Zakariás, minden idők legtöbb derby győzelmét arató tréner. 16 lovával nyert Magyar Derbyt.)

A hajókhoz – alföldi legény lévén – Szél Gyula is csak annyit értett, mint az isten, aki ezt az istentelen vihart támasztotta. S a kétségbeesés marcangolását meg éppen annyira érezte ő is, mint a társai a hajón.

- Társaim a hajón! Testvéreim a hitben! – kiáltozott a kapitány, mikor elérkezett az idő. Az oroszlán ekkor nagyra tátotta a száját, s mindannyian abba az irányba néztek, ahová az oroszlán.

A távolban, ahol mintha tisztábbnak tűnt volna az ég, megláttak egy léghajót – amit az I. világháború óta ember nem látott. Szél Gyulának egy könnycsepp gördült le az arcán.

- Megjött az isten! – mondta, és hozzátette még – Léghajón!

Aztán a vihar nem sokkal a léghajó csodás feltűnése után lecsendesedett. Az ég kitisztult, és áttetsző azúrban ragyogott.

A léghajó ahogy jött, el is tűnt. Talán Amelia Earhart, aki sok olyan utat tett meg Lockheed Vega monoplán gépével, mely férfiak számára is erőt próbáló lett volna, vezette. Nem lehetett tudni. Nem is volt fontos éppen most, amikor megmenekültek.

Negyven napja voltak már úton, és ez az utóbbi vihar annyira tönkre tette a hajót, és a legénység morális alapjai is megrendültek, hogy a kapitány kénytelen volt egy galambot előhozatni a raktérből, s azt szabadjára engedni. Amerre a szem ellátott, csak víz és víz, szárazföldnek nyoma sem volt.

De minő szerencse! A galamb visszatért. És a csőrében egy papírtekercset tartott. Nem hogy szárazföldnek, de emberi civilizációnak a nyomát!!!

A kapitány az összesereglett legénység és állatok szeme láttára tekerte szét a papírlapot, amelyen ez állt:

Ezt elkúrtuk, Joachim! Szeptember elsején, 4 óra 55 perckor megtámadom Lengyelországot!

Ezek után minden nagyon gyorsan megtörtént. Legalább is a néhai Szél Gyula Béla így emlékezett rá.

„Vivere non est necesse!”

én főzök, de mindig attól félek, hogy kifut a leves – Aaron Blumm

Szél Róza azon a disznóölésen lett reumás, amikor Rózsika néni túlságosan felöntött a garatra, és összeveszett Bazsival.

A disznóölés forgatókönyve minden évben ugyanaz volt: azzal kezdődött, hogy a disznónak már csak ecetes vizet adtak, hogy kitisztuljanak a belei. Egy délután megbeszélték Rózsika nénivel, kit hívjanak. Kellett elegendő férfi és asszony is a feldolgozás különböző fázisaihoz. Szél Róza rendelkezett a legkevesebb tapasztalattal, ezért ő mosogathatott.

Rózsika néni nem volt idősebb Szálkai Sárinál, Szél Róza nagyanyjánál, mégis ő tudott a legtöbbet a disznókról. A hentes és Rózsika néni nélkül nem zajlott le egyetlen disznótor sem. De a hentes csak hajnalban volt ott. Akkor kapott pálinkát, elvégezte a dolgát, feldarabolta a disznót, kapott megint pálinkát, aztán reggelit is, de akkor már talpon kellett legyen mindenki, s kezdtek hozzá a hús darabolásához, a belek tisztításához, a belsőségek főzéséhez. És a hentes elment a fizetségével a zsebében.

Rózsika néni nem igazán merült el egyetlen munkafázisban sem, mert neki mindenütt ott kellett lennie. A zsírnak valót kezdték sütni, főtt a máj, a szív, darálódott a hús, a nyári konyhában nem lehetett látni a gőztől, ahol a beleket pucolták a teknő fölé hajolva az asszonyok. Szálkai Sári pedig töltötte a pálinkát a poharakba.

Mindennek meg van az előzménye és a következménye. Az ősszel összeszedett gyümölcs mennyiségétől függött a kifőzött pálinka minősége; a pálinka mennyiségétől függött a télen a disznótor menete és a kolbász íze; a tor után füstölőre tett sonkától a húsvét, a húsvéttól a vetés, a vetéstől az aratás, az aratástól a vetés.

Azon a télen megveszekedett hideg volt. Szél Róza kezét a jeges patakvízből a forrázó vízbe, majd megint a jeges vízbe rakta, ahogy mosogatott egész nap. A véres, zsíros edények, kések, tálak csak gyűltek, gyűltek, s Róza csak mosogatott, mosogatott. A nagyanyja csak töltögette a pálinkát, töltögette a pálinkát. Rózsika néni csak ivott, ivott, ivott. De még nem annyit, hogy ne tudja eltalálni a kolbász ízesítését.

Szél Gyulát, Róza apját a szalonnával bízták meg, mert senki más nem tudott olyan keverékét a paprikának, fokhagymának és sónak összeállítani, mint ő. A nagy bekent szalonnatáblákat azután levitték ünnepélyesen a pincébe, ahol a földszagú krumpli és az aszott almák mellett majd gyönyörű fokhagymaszagot kezdtek árasztani a légbe.

A konyhában a gőz megtelt a fűszerek, a hús és a zsír émelyítő szagával. Szél Róza ezt még kibírhatatlanabbnak tartotta, mint hajnalban a disznó visítását. Örült, ha kimehetett a patakra vízért.

A nő szőrös. És mégsem borotválkozik. – gondolta. A szemöldöke felfogja a homlokán legördülő izzadságcseppeket, az ajkai fölötti pelyhek pedig megakadályozzák, hogy a könnyeit le kelljen nyelnie. A haját olyan formában és színben tarthatja, amin a legtöbb férfiszem megakad. Más szőrzetét pedig gondozgatja, hogy az mentes legyen a lapos tetvektől és a halszagtól.

Szél Rózát az izzadságcseppek zavarták a legjobban, nem a tetvek. Azoktól nem kellett tartania. A konyhából való ki- s bejárkálástól tüdőgyulladást lehetett kapni. A sok pálinkától agyvérzést. Az viszont meg se fordult a fejében, hogy ilyen fiatalon reumás legyen a keze a mosogatástól.

Rózsika néni már a májas hurkánál tartott, s azon folyt a vita Bazsival, a másik disznótorszakértővel, hogy kell-e a májas hurkába cukor vagy se. A káposztás hús éppen kész lett, azt próbálgatták nagy karéj kenyerekkel és pálinkával. S kezdett félő lenni, hogy Rózsika néni agyvérzést kap. Kis aszott feje egyre kerekebb lett, és egyre pirosabb. S ekkor Bazsi minden kérdezés nélkül beleöntötte a cukrot a Rózsika néni hurkájába.

Szél Róza arra érkezett be, hogy a két öregasszonyt a férfiak próbálják szétválasztani, legfőképpen Róza apja, aki nem szenvedhette a veszekedést.

Szél Róza azon a télen kapott reumát, amit egész életén át, mint disznótoros emléket hordott magánál.

De nem ment orvoshoz. Majdnem minden nőnek a családban köszvénye, csúza, reumája és hasonló nyavalyája volt a házimunkától. Foglalkozási ártalom – mondta Szálkai Sári, a nagyanya. S azzal el volt intézve.

A cukros hurka azonban sokáig nem volt elintézve. Többet nem lehetett Rózsika nénit és Bazsit ugyanabba a disznótorba elhívni, és Szél Rózának is be kellett állnia a bélpucolók közé, nem volt mese.

Sose szerettem a disznótorokat, de volt valami tiszteletre méltó abban az áhítatban, ahogy a nagyanyám korabeli emberek még a disznóhoz viszonyultak. Ahogy este megterítettek a fehér damaszttal, kirakták az orjalevest csigatésztával, a tepertőt, a frissen sült kolbászt, a hurkát: vérest is, májast is, az ötliteres uborkát, az újbort, és megülték a disznó torát…Fáj a kezem, a bütykeim, igen. De legalább ugyanúgy fáj a szívem is. A disznót pedig nem szeretem.

Végül az asszony annyi tejet vett a szájába, amennyit csak tudott. A kezembe tette a tálkát, hogy ne zavarja, jól megrázta a fejét, és egyenesen a pofámba köpte az egészet. Ettől mindjárt jobban éreztem magam. Amikor megtöröltem a szemem, a lehető legszabályosabb áfás számlát pillantottam meg, nyolcszáz rubelre kiállítva. Ennyibe kerül a „megtisztító rítus”.

Altáji sámán

Sámánok közt Szibériában

Jacek Hugo-Bader (1958) varsói újságíró. Átkajakozott a Bajkál-tavon, kerékpárral hajtott keresztül a Góbi sivatagon, barangolt Kínában és Tibetben. A legnagyobb feltűnést a Szovjetunió utódállamairól készült riportjai keltették. Most közölt írása Fehér láz (2009) című kötetében jelent meg, mely egy szerény vállalkozás eredménye: helyben vásárolt Nivával elautózott Moszkvából Vlagyivosztokba – télidőben.

Engem ne kérdezzetek a sámánokról. Ugyanazt tudom csak elmondani, mint Ajcsurjek.

(FORRÁS: Nagyítás hetilap)

Putyin Tuvában

További info a Wikipediáról:

Tuva (hivatalosan Tuvai Köztársaság, oroszul Республика Тыва, tuvai nyelven Тыва Республика) autonóm köztársaság Oroszország délkeleti részén. Területe 170 500 km², 2005-ben becsült népessége 305 510 fő volt.

(…)

A régészek számára a nevezetes szkíta és hun ásatások kapcsán ismerős az altáji állam neve. Különösen az Arzsán-1 és Arzsán-2 királysírok gazdagsága fordította a régészet és a történettudomány figyelmét Tuvára.

A Tuvai Köztársaság hivatalos honlapja: http://gov.tuva.ru/

Az ujgur kaganát a térképen (wikipedia)