This weekend there was course (Insight through Mindfulness) held by Her Eminence Minling Jetsün Khandro Rinpoche at the Karma Tashi Ling Retreat Center in Ski/Oslo I was fortunate to take part in. I got a very good theoretical and practical introduction to shamata and vipassana meditation from the perspective of  all the 3 major traditions (Hinayana, Mahayana, Vajrayana). It was special to meditate with Khandro Rinpoche for me. Her teachings ended with a Green Tara enpowerment.

(Szél Róza és Szél Katalin naplójából)

1993. április 20. kedd

Nem tudom, miért van szükségem másokra, és miért ragaszkodom a társaságukhoz! Ezt tényleg nem egyszerű megfejteni egy individualista felfogású embernek. Olykor kettősségnek tűnik az életem, néha pedig biztos, hogy csak én létezem. Talán minden barátkozási szándékom önzés. És önző módon örülök a levelének.

Többször próbáltam felhívni. Soha sem sikerült. Most is nehezen tudom magam visszatartani attól, hogy fel ne hívjam. „Nem tudom, mit gondolhatok” – írja. (Ez más, mintha azt írná: „nem tudom, mit gondoljak.”)… Nem hiszem, hogy az elsődleges dolog a tőle való tanulás volna, inkább a folytonos önigazolás. És itt az önzőség. Meg minél szubjektívebb életet élek, annál inkább szükségem van az igazolásra. Míg testi mivoltom nap nap után tapasztalom, szellemi létem mások igazolásától nyeri el bizonyosságát.

1993. április 20.

Ma hoztuk haza Alfát. Különleges, igényes és ezért ellenállhatatlan. A saját életét éli, és mi tanulunk meg alkalmazkodni hozzá.

Az első éjszaka vele aludtam a kisszobában, de mivel az utat végigaludta tegnap, egész éjjel az arcomat nyalogatta, és a karomat huzigálta. Ha elaludtam, elkezdett nyüszögni. Teljesen össze volt zavarodva, és mindenhova odapisilt, csak az újságra nem. Beraktam a ketrecbe, de persze ki akart jönni. Reggelre kész voltam.

1993. június 4.

Letargia, szomorúság vett erőt rajtam, amikor megtudtam, P. egy másik nővel töltött egy egész éjszakát. Lelkiismerete rajta, hogy a történtekből mennyit vallott be. Az egész teljesen más volt, mint az én esetem Lacival. Ezt most P. kezdeményezte. Ő tovább is ment, mert megátalkodott volt Edit is, ő is. A közelben lakik. Nem túl értelmes teremtés, hogy lelkesedni lehessen érte. Csak szép szőke.

Nem tudom igazán megérteni, hogy mi történt VELÜNK. Én visszaestem valami régi bűnös életbe, ám le tudtam győzni magam. P. ellenben világ életében szent volt, s ez az éjszaka az első lépése a szakadékba.

1993. június 4.

Szépen nő Alfa. Ma öt hónapos. Nagyon magabiztos a kutyaiskolában is. Kedvence a főtt csirkemell. Kedvenc helye a faemelvény, amit neki eszkábáltunk össze. Vettem rá plédet a turiban. Utálja, ha siettetik. Horkol.

„A dalai láma büszke rád.”

1993. június 8. kedd

A mai délutánomat egy amerikai kávé hozta rendbe. Több az önbizalmam. Segített, hogy Tibor hangját hallottam. De lelkiismeret furdalásom van, hogy annyi bonyodalmat okoztam a családjának a telefonálással. A telefonfülkék rettenetesek! ha valaki próbára akarja tenni a türelmét, próbáljon interurbán beszélni.

Tibor szerint mindenre van remény. Nem vagyok elveszett ember. Tehetetlenkedni nem lehet. Szeretnék szabadon dolgozni.

1993. június 8.

Ma is voltunk Alfával a kutyaiskolában. A kutyaklub egy erdő szélén van. Alfát persze leginkább az érdekelte, hogy lehet a kerítésen átugrani, alatta átmászni, a drótszemek között átbújni, mert odaátról olyan érdekes szagok jöttek. (Róka, őz, borz, ki tudja, mi még!) A kiképzés elég unalmas volt neki. Nem lehetett semmit csinálni. (Ez volt a lényege!) Ezért végül elkezdett füvet rágcsálni, mint valami tehén.

A kölyökkutyák között a legnagyobb. A többi kutya nem is érdekli. Csak az erdő, meg a fű!

Azt beszélik a hercegi párról, hogy amióta folytonosan a királyi limuzinba kényszerülnek a repülésszünetben, a sofőrök sorra felmondanak náluk. A trónörökös és neje felfedezték a hátsó ülést.

Azt beszélik, a fecskék kénytelenek röptükben párosodni, mert nincsenek földutak, ahonnan sarat tudnának gyúrni a fészkükhöz.

Nem érdemes újságot olvasni – gondolta Szél Róza.

Kibontott egy újabb zacskó napraforgómagot. Itthon lehet köpködni, senki sem látja.

Ott fogsz majd sírni, ahol senki sem lát…

Az első találkozás után rendszeresen tartotta a kapcsolatot a féltestvérével. A közvetlenség nem okozott problémát. Csak szokatlan volt Rózának, aki negyven évet élt le anélkül, hogy a gondolatait igazán megoszthatta volna valakivel.

Én a gondolataim vagyok.

De Katalin nem volt különb a bulvársajtónál, s mindjárt rákérdezett a másnaposság okára.

- Egy frászt vagy te a gondolataid! – nevetett. – Te is csak a pinád vagy.

- Hogy lehet ilyet mondani?!

Nem lehet ezt szerelemnek, vágynak, desire-nak nevezni? – gondolta Róza.

Katalin szerette volna jól pofon vágni, vagy valahogy másképp kijózanítani patetikus nővérkéjét. Egyszer ráöntött egy nagy pohár szódát a pultosra, mert szemtelenkedett vele. Egy másik alkalommal meg neki borult az ölébe egy üveg jéghideg Coca-Cola. Éppen még mielőtt belemelegedtek volna.

Valahol mégis igaza volt Rózának, mert úgy nőtt fel, hogy leste az apja minden szavát. Rettegett, nehogy valamit elvétsen. Egy lánynak nem illett, nem volt szabad. És egyébként is, csak az eszével tudott kitűnni!

Annyira létezett, amennyire elfogadták. Azt sose értette, miért.

- Azt hiszem, valami hiányzott az életetekből – mondta valamivel halkabban Katalin, amikor belátta, Rózát már nem lehet megváltoztatni.

Igen, az anyja folyton napraforgózott, de csak otthon. Volt, hogy megvették a nyers napraforgót, és otthon a sütőben pirították meg – akkor az egész háznak enyhén pirított szaga lett. Az öregasszony nem napraforgózott, nem volt foga.

- Ne ködösítsél, hanem mondd már el végre, hogy mi történt! – kezdte újra Rózát faggatni Katalin.

- Az a baj, hogy nem emlékszem – felelte Róza bágyadtan. – Azt hiszem, berúgtam.

- Talán nem is akarsz rá emlékezni! – kacagott Kata éppen úgy, ahogy az artistanő kacagott az előző este.

- Igazad van. Erre nem szívesen emlékszik az ember.

De hiába kerülgette a kását, a másik nőt a halogatás csak tovább tüzelte.

- De hol találkoztatok?

- Kivel? Az artistanővel?… A villamoson.

- Nem mondod! Nem lehet véletlen.

- Nem? Nem tudom. Mindenesetre nagy felelőtlenség volt hazáig kísérnem. Vagyis a lakókocsiig. Még meg is láthattak.

Katát egyre inkább zavarta a szégyen, ami Róza alakját, mint köd a mezőt, beborított.

- Igen?

- Nem szoktam inni. És nem szoktam idegenekkel elmenni. De ez nő volt. Nem gondoltam, hogy baj lehet…Ennyire naiv nem lehetek!

S pityeregni kezdett.

Katalin átölelte, és finoman cirógatni kezdte.

Ahogy anyu is cirógatott.

- Az artistanő egyedül él – mondta szipogva Róza. – Nincsen semmi artista szeretője. Csak képzelődtem, vagy álmodtam, vagy nem tudom…Annyira hihetetlen számomra, hogy egy nő ágyában landoltam.

- Leitatott – csitítgatta Katalin.

De ekkor Róza felemelte a fejét az ölelésből és egyenesen a Kata szemébe nézett.

- Nem nagyon kellett.

- Nem kell annyira beszarni. Neked ez volt az első kapcsolatod nővel. Nekem volt több is. Welcome in the club!

- És az abszintot, azt nem tiltották be egyszer? – kérdezte Róza.

- De… – felelte Katalin. – De az már régen volt! Réges-régen!

Csak várom, egyre várom, hogy végre felébredjek, de nem tudok. Mint az úszó, aki a jég alá került, keresem a helyet, ahol felbukkanhatok. De itt nincs ilyen hely. Egész életemben visszatartott lélegzettel úszom. Nem tudom, hogyan bírom. Michael Ende: A CIRKUSZ ÉG…

Anna Margit

- Mondja, hogy lehet így élni? – kérdezte Szél Róza az artistanőtől.

Az alig viselt valamit, csak egy strasszokkal kivert rózsaszín tüllruhát. Válla, keble, karja, combja fedetlenül remegtek. Amikor a karját megemelte, bőre kissé megfittyedve lógott. Nem volt már fiatal. Ezt Szél Róza is észrevette.

Az artistanő csak kacagott, őszintén, szívből kacagott, hogy még a könny is kicsordult a szeméből, és végiggurult a művészien megrajzolt sminkjén. Szél Róza elszégyellte magát. Azért is, mert a nő kikacagta, meg azért is, mert szégyenkezett a meztelenség miatt, és mert irigyelte a nő kacaját.

A nő húsos volt, és majd kicsattant az egészségtől az egészségtelen életmód ellenére. Ezt Róza nem értette. Egyébként is, az artistanő egy nagy talány volt számára. Most is ott lógott a cigaretta a szájában – szipkán, ahogy azt egy igazi cirkuszi nőnek dukál. És az öltözőasztalán lévő pohár alján beleszáradt a cukros abszint. Valószínűleg sose mosta el a poharat, csak rátöltött.

- Kér? – kérdezte Szél Rózától, amint észrevette, hogy Róza a poharat nézi.

- Isten őrizzen! – rezzent össze az, s szemérmesen máshová fordította a tekintetét.

- Nem bánja, ha én iszom?

- Ááá, dehogy.

Az artistanő elővette az üveget a tabernákulumszerű szekrényből. Az ezüstkanalat megtöltötte kristálycukorral, s az öngyújtó lángjánál megolvasztotta a cukrot. A láng fellobbanásának pillanatában Szél Róza még az ördögöt is látni vélte az artistanő szemében: zöld volt, izmos, és akkora ágaskodó farka volt, mint egy csődörnek. Az artistanő két kortyra hajtotta fel az abszintot. Aztán újabb cigarettára gyújtott.

- Nem dohányzik, ugye? – kérdezte mellesleg. – Nincs mit szégyenkeznie – tette még hozzá, mire Róza teljesen elvesztette a türelmét, és már-már mérgesen kifakadt. De csak a kezét gyürködte.

Nem bírta fékezni az érzéseit: a dühöt, a szégyent, a megvetést, az irigységet és a vágyat. Szemmel láthatóan szenvedett. Az artistanő szemében részvét tükröződött.

- Igyon egyet! Meglátja, jobban lesz.

- Absztinens vagyok – felelte kurtán Róza, de már összefutott a szájában a nyál, és bólintott.

- Most abszintos lesz! – kacagott fel a nő.

(…)

Szél Róza azt álmodta, hogy lovagolt. Egy hatalmas smaragdzöld csődörön, amit az artistanő vezetett. Minden egyes ostorcsattantásra Róza felsikoltott, a ló pedig végrehajtott egy betanult mozdulatot. A végén olyan jól ment a lovaglás, hogy Róza és a ló szinte eggyé váltak, együtt mozogtak, forogtak, ágaskodtak, és galoppoztak körbe-körbe a porondon. A közönség el volt ájulva, a nők és a gyerekek sikítoztak az elragadtatásról. A szám közben ujjongva feltapsoltak. És amikor a ló megállt Rózával, elegánsan kinyújtva egyik mellső lábát pukedlizett egyet: a közönség ovációban tört ki.

Ekkor Róza felébredt.

Még csukott szemmel, de már ébren, az első, ami megcsapta az orrát, az abszint és az égetett cukor szaga volt. Aztán valami meleget érzett jobbról is, balról is, meleget, ami szuszogott. Résnyire kinyitotta a szemét, s az egyik oldalt az artistanő feküdt ruhátlanul, a másik oldalt pedig egy fiatalember, egy csodálatos fiatalember, egy izmos, szőrös, meztelen, izzadt, és abszintszagú csődör. Róza tágra nyílt szemekkel bámulta a férfi testét, különösen annak még álmában is félig meredt nemi szervét – még soha nem látott ilyet! Még soha nem érezte ilyen közel magához az életet és a halált. Az életet, amibe halálosan szerelmes lett.

Később az artista és az artistanő is felébredtek. Kacarászva, Rózáról ügyet sem vetve felöltöztek, cigarettára gyújtottak, megölelték egymást és ezt mondták Szél Rózának (akinek ettől mellesleg végképp leesett az álla):

- Au revoir, ma chérie! Ne feledd, találkozunk ma este az előadáson!

Henri de Toulouse-Lautrec: A csók

Folytatás

Ship of Fools Tarot Sebastian Narrenschiff

All right. What happens if you start surfing on the net clicking randomly and wildly. Hmm. You might get an answer from God.

This is what happened to me tonight.

Let me explain.

I have this link listed at my site: Urban Legends – it’s somewhere in the end of the iRead list if you look at the left column in the right. Right? I don’t even remember why I added it, I might find it amusing. I clicked on it without any purpose this evening and started looking around. Soon I moved on to the category called: Culture. Very unpredictable, huh? And THERE there is an article about The French Celebphilosopher who cited a Fictional Philosopher (Bernard-Henri Lévy). Following?

There is one comment with two references. The first one is a book, can  be bought. The second one is a link to a site: the Postmodernism Generator. Basicly a text generator which uses post-modern essays mixed up and it generates pretty funny texts, not less funny than any original post-modern essay – or how to explain, that’s the point, to compile from random sources and try to make sense out of it.

That I would already call a good laugh, but I went ahead since I was curious who this guy was. Average story. Or not? Just right under “About me” there is the “Buy me something” button. Well, you can try it, don’t have to BUY it, right? Ended up here: Amazon Wishlist. And now clean your googles! What is the first title on his list?

Ship of Fools Tarot by  Brian Williams.

Now you can laugh, as I did!

Conclusion: people who amuse themselves with reading about hoaxes and/or post-modern are interested in the meaning behind, symbols, symbolism…Let’s call it stumblism from today! not the first time I get “an answer” random. Maybe even from (the internet) God. Or simply post-modern means Tarot.

2010.április 20. kedd Azt hiszem, őt láttam ma a villamoson.

De hiszen itt nincsenek is villamosok – mondta magában Szél Róza.

A kávéházban ültek, is itták a feketéket egymás után. Ittak, ahelyett, hogy ettek volna. Ettek, ahelyett, hogy szeretkeztek volna. Szeretkeztek, ahelyett, hogy szerettek volna.

A torkomban ez a gombóc… – gondolta Róza, s nyelt egyet a forró kávéból. Biztosan nem tesz jót neki ez a forró kávé.

Ahogy így elnézegette Katát, mintha már látta volna ezt az arcot valahol. Teljes alakokat vagy neveket sohasem bírt megjegyezni, de az emberi arckifejezések mindig mélyen belevésődtek az emlékezetébe. Aztán az egyik arcra egy másik arc, és még egy, és arcok rétege rakódott. A fejében egy egész arcképcsarnokkal szaladgált Szél Róza. Az arcok mögé persze nem volt mersze benézni.

Most mit kezdjek EZZEL az arccal?

- Jópofa vagy! – szaladt ki a száján hirtelen.

De még mindig nem vette észre a félelmetes hasonlóságot közötte és Szél Katalin között.

- Vannak nehéz dolgok az életben – mondta Kata.

Róza pont ezektől a nehéz dolgoktól kezdte úgy érezni, hogy torokrákja van. Ha az lett volna, legalább meg lehetne műteni. De a nehéz dolgokkal a legnehezebb éppen az, hogy nem lehet tőlük megszabadulni.

2010.április 20. kedd Azt hiszem, őt láttam ma a villamoson.

Nem hiszem, tudom. Olyan igaz, mint ahogy itt ülök, és rá gondolok. S már attól, hogy rá gondolok, elfog a reszketés…

Arra az ötven körüli férfira gondolt, akit már többször is látott a villamoson, a vágy villamosán.

The first card I got from a dear friend was The Magician and soon after I got another card, the Nine of Pentacles. I used the Rider-Waite Tarot deck cards as a reference. Funny though that I missed the wand from the Magician and I painted 10 pentacles instead of nine. I chose to correct the pictures in both cases because I want to be somewhat accurate.

The Magician is the first trump or Major Arcana, In divination it is considered by some to succeed the The Fool card.

In the Tarot, the Minor Arcana are divided into four suits : swords, staves/wands, cups and coins.  The coins “pentacles“,are discs marked with a pentagram. In this context they represent the element earth or divinity manifesting in matter.

As a part of the meditation I painted myself into the cards as you can see.

One of the Sami regions of the dead, where the deceased, called saivoolmak, lead happy lives in the saivo world with their families and ancestors; they build tents, hunt, fish, and in every way act as they did on earth. In Norway the saivo world was thought to exist in the mountains, whereas in Finland it was usually believed to be under special double-bottomed lakes connected by a small hole. The saivo localities were regarded as sacred and as sources of power that could be used by the shaman, or noiade. (Encyclopædia Britannica)

Moved to Scandinavia seven years ago. Yet no one really knew why I chose such a harsh environment: different climate, non-continental (I mean Europe by continent) traditions, different language and culture. One thing I’m pretty sure about though -  that it was a the biggest change in my life.

I became a little bit like a coniferous tree. Seems to be difficult to stretch the roots deep into the soil since it’s damn hard granite. And it’s not advisable to have huge canopy with sensitive leaves and thin skin. Comes the Big Bad Winter Wind  with salty raindrops.

Am I masochist? In a way, yes, I am. Although it is no secret, I have learnt an enormously important thing here in the North: spirituality.

I have been working more and more since 2005, when I took refuge in the Triple Gem (Buddhism), and now I’m getting closer to shamanism.

There are several facette of a diamond. Here it is one of them, Ailo Gaup, Sami shaman, as I saw him the other day. (His homesite: Sjamansonen.)

Ailo Gaup, 2010, by Judit Szeles

Wondering why I haven’t posted for a while?

• Sunny and warm – finally I can put my fingers into the cold and moist dirt
• Sunny and warm – being out with the dogs and walk them more often
• Sunny and warm – well, more light! And I bought some fresh material in Gothenburg. I have to use them! And it’s a part of a self-therapy as you can see in the results below here:

[Show as slideshow]

[View with PicLens]

"Glass Tears (for Man Ray)" © 2008 Marlene Dumas

Amikor Szél Róza belépett a festő műtermébe, hihetetlen nosztalgia vett rajta erőt. Az ecsetek formája, a tintásüvegek színárnyalatai, a félig vagy majdnem egészen kicsavart festékes tubusok, amik egy fa dobozban hevertek, mindenféle összefüggéstelen emlékeket csaltak elő. És az asztalon már ki volt terítve a következő ív papír. Nem a kész képeket nézegette, hanem a még megfestetlen fehér papírt, annak vastagságát, mintázatát, és azt méregette, ha megszívja magát vízzel, az ecset érintésére milyen mennyiségben engedi a belsejéből a vizet kiszivárogni.

- Ön is fest? – kérdezte hirtelen a sarokban megbúvó akvarellista Szél Rózától, mintha a gondolataiban olvasna.

A félig nyitott ajtón behallatszott a ház fölött éppen akkor elhúzó vadlibák gágogása.

Ezek jól megválaszolták helyettem is! – gondolta Szél Róza, de az illendőség kedvéért így szólt a festőhöz:

- Csak hobbi szinten. Az apám festő volt, a volt férjem festő volt, én inkább valami mást választottam. De időnként festegetek.

És elpirult.

- Nagy hiba, hogy mást választott, mert a papa és a kedves volt férje festett! Gyakran ez történik, de a nőnek nem szabad feladnia – folytatta a festő, mintha csak apropót talált volna, hogy beszédbe elegyedhessen valakivel. – Nézze, látom, hogy festő – azon, ahogy az anyagot nézi, s kacsója hattyúszerű mozgásán.

Vén perverz! – gondolta Szél Róza. És a tekintetét az idős férfiról a falon lógó képek irányába terelte.

- Az akvarellhez nagy türelem szükségeltetik – folytatta a festő. – Be szokta nedvesíteni a papírt?

Szél Róza továbbra sem szólt egy szót sem, majdnem nem is figyelt.

- Milyen papírt használ? – érdeklődött tovább a festő. – Az Arches a legjobb. A nedves technikáknál különös gondossággal kell a megfelelő papírt minősége szerint kiválasztani, mert ennél a technikánál lesz a papír a legjobban strapálva. Egy igazán megfelelő papírnak sok vizet kell tudni magába szívni anélkül, hogy megvetemedjen, vagy a száraz papírra egymás után felvitt festékek ne keveredjenek egymással… Egy jól enyvezett papírra problémamentesen több réteg festéket is fel lehet hordani és újra lekaparni. Bár én a lekaparást nem ajánlanám. Legyen mindig türelmes és gyors. Ugye, akvarellel fest?

Az öreg festőnek nem állt szándékában semmi rossz, de ezt Szél Róza még nem tudhatta. Nincs az ember hozzászokva, hogy festmények nézegetése közben a sarokból hirtelen kipattan a művész, és kiselőadást tart a papírról.

- Nedvesítse be a papírt, de várja meg, hogy a felülete megszáradjon, s csak aztán fessen rá.

- Honnan tudja, hogy akvarellel festek? – kérdezte Róza ingerülten.

- Akkor mit keresne itt? – mosolyodott el a férfi.

Ekkor Róza gondolatai már messze a múltban kalandoztak, és ingerültsége is inkább abból az emlékképből táplálkozott, hogy az apja még a fakanalakat is befestette, és az elhasználódott fazekakat mind kivitte a műhelybe festékes bödönnek. És arra is emlékezett, hogy az anyja mennyire utálta, ha hideg teleken az öreg Szél Gyula nem ment ki a fűtetlen műhelybe, hanem a konyha közepén állította fel a stafliját. De valahányszor kirakodó vásárnak merte nevezni Róza párás szemű anyja, Szél Gyula azt dörgölte az orra alá, hogy a művészet útjába áll. De a hasát ő is féltette, és a festészettel csak a csülök és töltött káposzta javára volt hajlandó felhagyni.

- Csak időnként festek, de semmi komoly – mondta Szél Róza a festőnek, és gyorsan egy kép irányába fordult, hogy beszélnének már arról.

A helyzet az – gondolta Róza -, hogy egyenjogúság ide vagy oda, a gyereksírást a férfiak nem hallják meg álmukban. Még akkor sem, ha az a szerencsétlen ott ordít fél méterre. És én meg nem tudnék aludni.

- Fáradtan nem lehet festeni – szaladt ki a száján, de szerencsére az öreg festő nem tudta hirtelen, ezt mire mondta Róza.

- A kiállítás a házban folytatódik – vetette oda a festő végezetül felhagyva a traktálással.

A ház is tele volt képekkel. Az évtizedek alatt sok-sok ív Arches-t feldarabolt az öreg. Az előszobában kisebb csendéletek lógtak. Aztán a konyhába jutott az ember. A sarokban fajansszal körbecsempézett öntöttvas sparhelt árasztotta a meleget. Egy asszony állt a tűz mellett, éppen teavizet forralt a vendégeknek, akik már ott ültek az ebédlőben. Mindegyik előtt kistányér süteménnyel megrakva, teás-, kávéscsésze vagy vizespohár. A képeket dicsérték lelkesen.

Szél Róza azért körbesétált a házban, mielőtt leült volna. A festő technikája sokat finomodott az évek során, a téma azonban nagyjából ugyanaz volt: csendélet, tájképek – sehol emberek.

Aztán az asztalnál megtudta, hogy a festő a falu lelkésze, és a feleségével csak nemrég költöztek a környékre. A kis házat a nagy csűrrel azért vették meg, hogy a gigantikus méretű akvarelleket is legyen hova aggatni.

Az öreg felesége ugyanabban a hanghordozásban beszélt, mint a férje. Elegáns, de egyszerű ruhát viselt – akárcsak  a férfi. Szavait megválogatta, és mosolygott. De a technika fogásait nem részletezte, amikor a zserbót a vendégek elé tette. Annak ellenére sem, hogy a látogatók nagy része nő volt. Ez a kiállítás napja volt, a férje napja, és nem az övé.

Szél Róza hirtelen vágyat érzett arra, hogy berondítsa ezt a hegemóniát, hogy felborogassa a porcelánt, és az asszony szemébe vágja, amit a festő az ő szemébe vágott: Gyaaaaaakran ez történik, de a nőnek neeeeeeeem szabad feladnia! De mit érne vele?

Nem a lázongások idejét éljük– gondolta Róza.

- Figyeljen ide, kedves – vonta félre az asszony egy pillanatra. – Én megmondom önnek, mi az élet titka.

S mint valami bölcs összetöpörödött öregasszony, Róza kezébe nyomott egy picinyke rongybabát.

Amikor pedig a műteremből átjött a festő is, kinyitottak egy üveg kisüstit, és töltöttek mindenkinek. A művészt és a művészetet ünnepelték. S a jókedv közepette a festő megfogta Róza kezét, belenézett a szemébe, és azt mondta:

- Ad astra! Sic itur ad astra! Nedvesítse be a papírt!

Hát, semmi sem az, aminek látszik – jegyezte meg magában Szél Róza.