
"Glass Tears (for Man Ray)" © 2008 Marlene Dumas
Amikor Szél Róza belépett a festő műtermébe, hihetetlen nosztalgia vett rajta erőt. Az ecsetek formája, a tintásüvegek színárnyalatai, a félig vagy majdnem egészen kicsavart festékes tubusok, amik egy fa dobozban hevertek, mindenféle összefüggéstelen emlékeket csaltak elő. És az asztalon már ki volt terítve a következő ív papír. Nem a kész képeket nézegette, hanem a még megfestetlen fehér papírt, annak vastagságát, mintázatát, és azt méregette, ha megszívja magát vízzel, az ecset érintésére milyen mennyiségben engedi a belsejéből a vizet kiszivárogni.
- Ön is fest? – kérdezte hirtelen a sarokban megbúvó akvarellista Szél Rózától, mintha a gondolataiban olvasna.
A félig nyitott ajtón behallatszott a ház fölött éppen akkor elhúzó vadlibák gágogása.
Ezek jól megválaszolták helyettem is! – gondolta Szél Róza, de az illendőség kedvéért így szólt a festőhöz:
- Csak hobbi szinten. Az apám festő volt, a volt férjem festő volt, én inkább valami mást választottam. De időnként festegetek.
És elpirult.
- Nagy hiba, hogy mást választott, mert a papa és a kedves volt férje festett! Gyakran ez történik, de a nőnek nem szabad feladnia – folytatta a festő, mintha csak apropót talált volna, hogy beszédbe elegyedhessen valakivel. – Nézze, látom, hogy festő – azon, ahogy az anyagot nézi, s kacsója hattyúszerű mozgásán.
Vén perverz! – gondolta Szél Róza. És a tekintetét az idős férfiról a falon lógó képek irányába terelte.
- Az akvarellhez nagy türelem szükségeltetik – folytatta a festő. – Be szokta nedvesíteni a papírt?
Szél Róza továbbra sem szólt egy szót sem, majdnem nem is figyelt.
- Milyen papírt használ? – érdeklődött tovább a festő. – Az Arches a legjobb. A nedves technikáknál különös gondossággal kell a megfelelő papírt minősége szerint kiválasztani, mert ennél a technikánál lesz a papír a legjobban strapálva. Egy igazán megfelelő papírnak sok vizet kell tudni magába szívni anélkül, hogy megvetemedjen, vagy a száraz papírra egymás után felvitt festékek ne keveredjenek egymással… Egy jól enyvezett papírra problémamentesen több réteg festéket is fel lehet hordani és újra lekaparni. Bár én a lekaparást nem ajánlanám. Legyen mindig türelmes és gyors. Ugye, akvarellel fest?
Az öreg festőnek nem állt szándékában semmi rossz, de ezt Szél Róza még nem tudhatta. Nincs az ember hozzászokva, hogy festmények nézegetése közben a sarokból hirtelen kipattan a művész, és kiselőadást tart a papírról.
- Nedvesítse be a papírt, de várja meg, hogy a felülete megszáradjon, s csak aztán fessen rá.
- Honnan tudja, hogy akvarellel festek? – kérdezte Róza ingerülten.
- Akkor mit keresne itt? – mosolyodott el a férfi.
Ekkor Róza gondolatai már messze a múltban kalandoztak, és ingerültsége is inkább abból az emlékképből táplálkozott, hogy az apja még a fakanalakat is befestette, és az elhasználódott fazekakat mind kivitte a műhelybe festékes bödönnek. És arra is emlékezett, hogy az anyja mennyire utálta, ha hideg teleken az öreg Szél Gyula nem ment ki a fűtetlen műhelybe, hanem a konyha közepén állította fel a stafliját. De valahányszor kirakodó vásárnak merte nevezni Róza párás szemű anyja, Szél Gyula azt dörgölte az orra alá, hogy a művészet útjába áll. De a hasát ő is féltette, és a festészettel csak a csülök és töltött káposzta javára volt hajlandó felhagyni.
- Csak időnként festek, de semmi komoly – mondta Szél Róza a festőnek, és gyorsan egy kép irányába fordult, hogy beszélnének már arról.
A helyzet az – gondolta Róza -, hogy egyenjogúság ide vagy oda, a gyereksírást a férfiak nem hallják meg álmukban. Még akkor sem, ha az a szerencsétlen ott ordít fél méterre. És én meg nem tudnék aludni.
- Fáradtan nem lehet festeni – szaladt ki a száján, de szerencsére az öreg festő nem tudta hirtelen, ezt mire mondta Róza.
- A kiállítás a házban folytatódik – vetette oda a festő végezetül felhagyva a traktálással.
A ház is tele volt képekkel. Az évtizedek alatt sok-sok ív Arches-t feldarabolt az öreg. Az előszobában kisebb csendéletek lógtak. Aztán a konyhába jutott az ember. A sarokban fajansszal körbecsempézett öntöttvas sparhelt árasztotta a meleget. Egy asszony állt a tűz mellett, éppen teavizet forralt a vendégeknek, akik már ott ültek az ebédlőben. Mindegyik előtt kistányér süteménnyel megrakva, teás-, kávéscsésze vagy vizespohár. A képeket dicsérték lelkesen.
Szél Róza azért körbesétált a házban, mielőtt leült volna. A festő technikája sokat finomodott az évek során, a téma azonban nagyjából ugyanaz volt: csendélet, tájképek – sehol emberek.
Aztán az asztalnál megtudta, hogy a festő a falu lelkésze, és a feleségével csak nemrég költöztek a környékre. A kis házat a nagy csűrrel azért vették meg, hogy a gigantikus méretű akvarelleket is legyen hova aggatni.
Az öreg felesége ugyanabban a hanghordozásban beszélt, mint a férje. Elegáns, de egyszerű ruhát viselt – akárcsak a férfi. Szavait megválogatta, és mosolygott. De a technika fogásait nem részletezte, amikor a zserbót a vendégek elé tette. Annak ellenére sem, hogy a látogatók nagy része nő volt. Ez a kiállítás napja volt, a férje napja, és nem az övé.
Szél Róza hirtelen vágyat érzett arra, hogy berondítsa ezt a hegemóniát, hogy felborogassa a porcelánt, és az asszony szemébe vágja, amit a festő az ő szemébe vágott: Gyaaaaaakran ez történik, de a nőnek neeeeeeeem szabad feladnia! De mit érne vele?
Nem a lázongások idejét éljük– gondolta Róza.
- Figyeljen ide, kedves – vonta félre az asszony egy pillanatra. – Én megmondom önnek, mi az élet titka.
S mint valami bölcs összetöpörödött öregasszony, Róza kezébe nyomott egy picinyke rongybabát.
Amikor pedig a műteremből átjött a festő is, kinyitottak egy üveg kisüstit, és töltöttek mindenkinek. A művészt és a művészetet ünnepelték. S a jókedv közepette a festő megfogta Róza kezét, belenézett a szemébe, és azt mondta:
- Ad astra! Sic itur ad astra! Nedvesítse be a papírt!
Hát, semmi sem az, aminek látszik – jegyezte meg magában Szél Róza.